Dylan Special #11

11. Fejezet

Tudtam, hogy még a visszafele úton is lehetnek veszélyek. De eldöntöttem, hogy arra gondolok: Sol és a srácok sértetlenül eljutnak a táborig, különben csak az ellenkezőjén járna az eszem. Erősnek éreztem magam, és csak azt akartam, hogy minél előbb vége legyen az egésznek. Hogy had mehessek én is a táborba. Kúsztam a földön, a bokrok mögül a terepet figyeltem. Már azt se tudtam mikor kezdődött az egész és mióta tart. Életem során eddig kétszer vettem részt valódi támadásban. Háromszor, a mostanival együtt. A legutóbbi alkalom miatt pedig a mai napig rémálmaim vannak. És akkor a pánikrohamokról már ne is beszéljünk. Eleinte borzasztó érzés volt meghúzni úgy a ravaszt, hogy ezúttal nem csak élettelen célpontokra lődözünk. A titka az, hogy nem szabad úgy rájuk gondolni, mint élő, lélegző emberekre. Ha megteszed, vége. Felemészt, és az őrületbe kerget. Megtanultam, őket is csak úgy szabad látni, mint mozgó célpontokat. Semmi több.

- Sullivan! – szólt bele a nagybátyám az adó-vevőbe, egy fa törzsének lapulva. – Itt Rollins! Hall engem? – válaszul a készülék sercegni kezdett. Az egyik legrosszabb hang, amit egy magunkfajta hallani tud. Cody, tőlem balra hasalt a talajon, kezében a fegyverrel. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam összeegyeztetni, hogy ki hol van éppen. Az ágak mögül a terepet tanulmányoztam. Szemben is fut egy erdős rész, továbbá jobb irányban haladva egy domb helyezkedik el. Emlékeztem, hogy amikor jöttünk, néztem a patakot, ami egy híd után pár méterrel ért véget, és ha jól láttam, az erdőből jött kifele. Sullivanék utánunk jöttek, és amikor ránk lőttek körülbelül negyed órával hagytuk el a patakot. Ami azt jelenti, hogy vagy pont ott voltak, vagy nagyon közel jártak hozzá. Ha én lettem volna ott, egészen biztosan a híd alatt, a patakon keresztül mentem volna be az erdőbe.

- Cody! – szóltam a mellettem fekvő srácnak halkan. Óvatosan rám emelte a tekintetét. Oldalra biccentettem a fejem, a szememmel jelezve a távolban lévő híd felé, és reménykedtem benne, hogy ő is emlékszik a patakra, és érti, hogy mit akarok. Először zavartan összevonta mindkét szemöldökét, de szerencsére, itt a táborban valamennyire mindannyiunknak egyforma a gondolkozása, így végül bólintott. Odakúsztam a nagybátyámhoz, és egy fa törzsének lapultam.

- Uram! – szóltam neki, ő pedig felém kapta a tekintetét. – Úgy vélem, tudom hol vannak Sullivanék. Elmegyünk keleti irányba.

- Elmennek? Kivel? – kérdezett vissza, én pedig Cody felé biccentettem.

- Rendben van – bólintott, majd újra elővette az adó-vevőt. – Figyeljen Jones!

- Igen uram. – hallatszott a válasz a készülékből.

- Tryson és Blake elmennek keleti irányba Sullivanék után. Maga és Wright jöjjenek le ide az árokhoz. Előre megyünk.

- Értettem uram – hangzott a válasz, majd a nagybátyám megadta a beleegyező bólintást. Tisztelegtem egyet, aztán meg is indultunk Codyval. Csak ketten voltunk, a pulzusom pedig egyre csak emelkedett, ahogy előre felé mentünk. Összeszorítottam az állkapcsomat, olyan erősen, hogy talán megkellene fontolnom, hogy ha visszajutok a táborba, megnézetem egy fogorvossal. Akaratlanul is feltörtek az emlékek, de tudtam, hogy ezúttal egész egyszerűen nem engedhetek meg magamnak egy újabb pánikrohamot.

Keleti part, E.A.G.L.E. szervezet elleni támadás, két évvel ezelőtt

Már nem is számoltam a napokat. A testembe több helyen is nyilalló fájdalmat éreztem, de tudtam, hogy ezzel most egyáltalán nem foglalkozhatok. Nem akartam gondolni a testekre, amik élettelenül hevertek a földön. Nem tudtam kik köztük a mijeink, és kik az ellenség tagjai. Danyt láttam a szemem sarkából. Ő a legjobb lövész, akit valaha ismertem. Ezért is volt a sisakjára egy sólyom festve. Sólyomszeme volt. Ki kellett jutnom a lerombolt kőfal mögül, ami mögött megbújtam. Pocsék volt a rálátás, nem tudtam normálisan célozni, csupán ülni, és imádkozni a jóistenhez. Odakell valahogy jutnom a sárral és földdel teli árokhoz, a nagy épülettel szembe. Lehasaltam és kinéztem a kőfal mögül. Talán, ha nagyon gyors vagyok, megtudom csinálni. Muszáj lesz. Lenéztem magamra. A ruhám már így is tiszta sár és korom volt. A föld még mindig nedves volt, így belemarkoltam a sárba, és az ujjaimmal az arcomra kentem a darabos földet. Elkúsztam a kőfal széléig, majd amekkora lendülettel csak tudtam, elindultam, futottam, majd vetődve érkeztem az árokba. A vállamba erősen nyílalt a fájdalom, de csak a terepet kémleltem. Ebből a szögből, majdhogynem mindenhova ráláttam. Dany pontosan tudta mit csinál, kiváló volt az elhelyezkedése. Todd volt tőle nem messze, egy kicsivel előtte, de csak onnan tudtam, hogy együtt rejtőztünk egy fal mellett, mikor én elmentem a kőfal mögé, ő pedig két lerombolt ház közé futott. Mér éppen akartam oldalra kúszni, hogy még közelebb kerüljek hozzájuk, amikor a szemem sarkából megláttam tőlünk valakit. Nem ismertem nagyon, még a nevét sem tudtam biztosra. Talán Kevin vagy Gevin. Kevin vagy Gevin a Dany mögötti ház oldalához akart eljutni. Csakhogy nem sikerült neki, ugyanis a következő pillanatban elterült a földön és többé nem mozdult. Bár ebből a távolságból nem láttam jól, biztos voltam benne, hogy fejen találták. Nem értettem, hiszen ebből az irányból Dany és Todd is biztosította a helyet, nem tudták volna csak így eltalálni. Ráadásul ilyen pontossággal. Elnéztem a másik irányba, de onnan sem jöhetett a lövés. A szemem cikázott minden irányba, válaszokat keresve. És akkor láttam meg egy apró beton házat, fent a lépcső tetején, a téglahalmazokon át. Az ablakban van. Rohadék. Ezúttal viszont szerencsém volt az árokkal. Kétlem, hogy idelátna, és úgy tűnik, úgy sem erre az irányra koncentrál. Letudom szedni. Egyetlen tizedmásodpercen múlt minden. Egy pillanat volt az egész. Csupán egyetlen egy pillanattal lőttem később. Dany kezéből kiesett a pisztoly és a falnak ütközött. A szívem akkorát ugrott, hogy tényleg nem lepődtem volna meg, ha esetleg kiesik a mellkasomból. Éreztem, ahogy a fagyos rémület végig áramlik a testemben. A fegyveremen lévő távcsőre néztem, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy eltaláltam. Mozgást láttam az ablakban, és tudtam, hogy ezek szerint nem céloztam elég pontosan. Egyik szememet becsukva koncentráltam, majd lőttem. És ezúttal nem hibáztam el. Nem érdekelt, hogy milyen veszélyes, nem érdekelt, hogy mi történhet, átfutottam a szemközti oldalra.

- Dany! – szólaltam meg és megragadtam, hogy magam felé húzzam. Dany egyenruhájának a mellkasánál hatalmas, vörös folt éktelenkedett és csak egyre nagyobb lett. – Nem. – mondtam, mert egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni amit láttam a saját szememmel. – Dany. Minden oké lesz, higgy nekem. Mindjárt vége és... - Dany mintha nevetni akart volna, de csak köhögés és fájdalmas grimasz lett belőle. Amilyen gyorsasággal kezdte elveszíteni az arca a színét, én olyan gyorsasággal kezdtem elveszíteni minden reményem. A tenyeremmel tartottam a tarkóját, másik kezemmel a vállát. Dany kinyitotta a száját, és tudtam, nem vagyok felkészülve arra, amit mondani akar, bármi legyen is az.

- Kapd... el... őket. – nyöszörögte erőtlenül és kínlódva. A látásom elhomályosult és az átkozott könnyek kezdtek lefolyni az arcomon. Ráztam a fejem, akartam mondani, hogy nem, majd együtt kapjuk el őket, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Dany mellkasa rázkódni kezdett, majd felköhögött, a szájából pedig vér folyt ki. A tekintete a semmibe tévedt, a fény pedig kihunyt a zöld szemekből. Összeszorult a gyomrom, a torkom szinte égett, a tüdőm levegőért kiáltozott. Elakartam szakítani a pillantásom Dany élettelen testéről, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ordítani lett volna kedvem. Kiállni egy rohadt sziklára, és torkom szakadtából ordítani. De ez most nem tehettem. Mást azonban igen. Az egyenruhám ujjával letöröltem az arcomról a könnyeket, ezzel valószínűleg még jobban összemocskolva az arcomat. Dany szemhéját lecsuktam a kezemmel, és felemeltem, hogy nekidönthessem a falnak. A fegyverét felkaptam a földről, és a hátamra tettem. Nem fogom megkockáztatni a lehetőségét, hogy valamelyik rohadék elemeli. Most már csak egyetlen dolog érdekelt. Följutni az apró ablakos házba, ahonnan a bátyámat lelőtték. Semmi nem érdekelt, és semmi másra nem figyeltem. Az ablak mellett ott terült el a földön, akit lelőttem. Aki lelőtte Danyt. Arrébb vonszoltam a testet, majd letelepedtem az ablak alá. Éreztem, hogy megváltozott minden. Én változtam meg. Máshogy fogtam fel az egészet. Nem volt bennem félelem, nem izgultam semmiért, nem voltak olyan zavaró dolgok, mint az érzelem. Csak én voltam, a fegyver és pár mozgó tényező, amiket ki kellett iktatni. Meghúztam a ravaszt. Pont a két szeme között találtam el. És ez csak azt jelentette, hogy jöhetett a következő. Majd még egy és még egy.

***

Codyval elértünk a patakhoz. Nem sokkal később már meg is éreztem a nedvességet, amint a bakancsommal a patakba gázoltam. Óvatosan lépkedtünk a sziklákon. A pataknak köszönhetően jó eséllyel nem hallják meg, hogy közeledünk. Csak a víz csobogását hallottuk, semmi többet. Az erdő csendesnek tűnt, de tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Gyalogoltunk a folyóban, és tudtam, hogy ezúttal nem tudnak elgyengíteni az emlékek és a rémképek a fejemben. Egy valami változott csupán, de az megváltoztatja az egész játszmát. Ezúttal van kiért harcolnom. Nem is tudom mennyi ideig gyalogoltunk a patakban, amikor megtaláltuk őket. Pontosabban Nicket találtuk meg, akivel folytattuk az utat és elértünk a többiekig. Sullivanék között ha jól számoltam, senkit nem veszítettünk még el eddig. Elegen voltunk ahhoz, hogy sikerüljön, tudtam, hogy sikerülni fog. Rossz szögben voltam, szemből simán eltudott találni egy tapasztaltabb lövész, át kellett mennem a szemben lévő dombra, hogy onnan lecsúszhassak a bokor mögé. Gyorsan kellett mozognom, nem vesztegethettem az időt. A gyorsaságot a precizitás bánta, így sikerült rosszul vetődnöm. Az erős fájdalmat pár másodperccel azután éreztem meg, hogy a fejem nekiütődött a sziklának. Éreztem, ahogy a meleg a vér lefolyik az arcom bal oldalán. Akárkik is voltak ezek, felkészületlenek és amatőrök voltak. Olyan volt mintha, egy csapat lázadó tinédzserrel kellene harcolnunk. Szinte egészen biztos voltam benne, hogy valami frissen alakult szervezett és a legnagyobb problémájuk a türelmetlenség. Tehát tényleg lehet, hogy fiatalokról van szó. Vagy csak szimplán ennyire hülyék. Szerintem még létszám fölényben is voltunk ellenük. Úgy tűnt, megtisztítottuk ezt a részt, végül pedig sikerült egyet elkapnunk. Mármint nem nekünk. Campbell közölte a hírt az adó-vevőben. Óvatosan indultunk vissza, figyelve minden egyes apró neszre. A fejem lüktetését már annyira megszoktam, hogy már meg sem éreztem. A patakon keresztül mentünk vissza a nagybátyámék felé. A szememmel gyorsan körbecikáztam a jelenlévőkön. Nem láttam senkit aki hiányozna, bár kissé nehéz volt azonosítani őket, mert mindenki izzadt és koszos volt.

- Uram! Úgy tűnik a hídtól nyugatra már nincsenek. Vagy elhúzták a csíkot, vagy errefelé jöttek. – mondtam majd egy pillanat múlva hozzá tettem. – Vagy meghaltak.

- Értem – bólintott. – Sullivan! – nézett a vállam fölé, én pedig félre léptem, hogy utat adjak neki. A szakaszvezető odasétált a nagybátyámhoz.

- Rendben van – emelte kissé fel a hangját a nagybátyám és körbenézett a jelenlévőkön. – Induljunk meg a tábor felé. Campbell szerint elől minden tiszta.

- Igenis uram – hangozott az egyhangú válasz. Ahogy egyre közelebb értünk a táborhoz, annál inkább elő törtek azok a gondolatok, amiket az elején száműztem. A gondolatok Solról. De egészen biztosan minden komplikáció nélkül, épségben beért a táborba. Egyszerűen nem lehetett másképp, mert annak nem lenne értelme. Csak azt akartam, hogy hadd sétálhassak már be a kapun. Megsimíthassam az arcát, hogy tudjam jól van, és hogy ő meggyőződhessen róla, hogy jól vagyok. A fák között, a távolban már láttam a tábort. Ez már csak egy egészen rövid szakasz. Mindjárt odaérünk, és minden rendben lesz.

- Campbell azt mondta innen tiszta? – fordultam a mellettem álló Cody mellé.

- Azt mondta onnan, az út vonalától tiszta – mutatott a fák között, az erdő mellett húzódó poros útra, ami egyenesen a tábor kapujához vezetett. – A láp mellett.

- Volt valaki ezen a szakaszon? – Cody megrázta a fejét.

- Azt hiszem Campbellék eggyel lejjebb mentek, azon a vonalon, ahol Morganék a lányokat vitték be a táborba. Legalábbis ezt hallottam, amikor Sullivannel beszélt. – mondta én pedig bólintottam. Elég valószínűtlen, hogy Campbellék valami fölött elsiklottak, de mégis, akármilyen kicsi szakasz volt, és akármilyen kevés volt köztük a távolság, mégsem volt teljesen átfésülve. Na persze gondolom direkt ezért megyünk erre. Nem végzünk félmunkát. Így pont a tábor másik oldalára fogunk leérkezni hátulról, és balról megyünk majd be. Már a tábor mögött voltunk, amikor a nagybátyám megállított minket.

- Figyeljenek rám! Sullivan és néhányán, itt mennek lé, és jobbról közelítik meg a tábort, a láp mellett. Elvileg átvan fésülve a terep, nem hiszem, hogy gond lesz. Ennek ellenére, Sullivan maga vigye őket le, és végig a láp mellett menjenek be a táborba. Én a többiekkel megyek balról.

- Rendben van –bólintott Sullivan. A megfelezett társaság, lefelé indult, mi meg tovább előre, majd szintén le, csak balról.

- Majd én megyek előre – mondtam Codynak, és a nagybátyámat követve elindultam, hogy a fákat és a bokrokat elhagyva, kilépjek a füves terepre. Hallottam a neszt. Azonnal minden érzékszervem kiélesedett, de túl késő volt. Csupán annyi időm maradt, hogy elvetődve változtassak a pozíciómon, de így sem sikerült kitérnem előle. Újabb lövés hangozott, de nem éreztem, hogy ismét engem talált volna el, ezért csakis tőlünk lehetett valaki. Olyan volt, mintha egy hatalmas kígyó mart volna az oldalamba. Égetett, és mart, abban a pillanatban csak a fájdalomra tudtam gondolni.

- Rohadt életbe! – nyögtem föl, mert a fájdalom egyszerűen nem akart szűnni, és tényleg nem tudtam mennyire vészes a helyzet. Kezdett forogni körülöttem minden, mintha egy forgó tárcsán feküdnék. Valakik fölém hajoltak, de már nem tudtam megmondani, hogy kik, mert minden homályos volt. Csak alakokat láttam, elmosódott arcokat, amik egyre közelebb és közelebb jönnek. Nyitva akartam tartani a szemem, megkérdezni, hogy minden oké-e, súlyos-e a sebem, vagy netán meghalok, de valami húzott le magával könyörtelenül, és nem hagyta, hogy nyitva tartsam. Minden sötét lett, nekem pedig hirtelen nem is jutott eszembe miért akarom nyitva tartani a szemem.

***

Valaki ráncigálta a karom. Két oldalról is. Visszaakartam feküdni oda, ahol az előbb voltam, de egyszerűen nem engedték. Úgy éreztem, hogy haladok előrefele, pedig nem is mozgott a lábam. Legalábbis én tuti nem mozgattam a lábamat. Pontosabban semmimet nem mozgattam.

- Kitartás kölyök! – jött egy ismerős hang oldalról. – nem vészes ez. Csak nyugi. – nah hát én nyugodt vagyok, csak éppenséggel fogalmam sincs, hogy mi van. Ahogy kezdtek magához térni az érzékszerveim, a fájdalom is visszatért. De még hogy! A lábam is megmozgattam, és igyekeztem tartani az iramot az engem cipelőkkel.

- Ez az kölyök! – szólalt újra meg az ismerős hang, ezúttal élénkebben. Most már, hogy gondolkodni is lépes voltam, rájöttem, hogy a nagybátyám az.

- Tarts ki Dylan. Mindjárt ott vagyunk – hangzott egy új hang a másik oldalamról, aki véleményem szerint Cody volt. Lassan kinyitottam a szemem. Egy darabig csak a bakancsomat néztem, ahogy nehézkesen teszem magam elé, a kavicsos talajon. Kavicsos talaj! Ezek szerint mindjárt itt oda értünk. Összeszedtem az erőmet, hogy felemeljem a fejem. Még mindig kissé homályosan, de megláttam a tábor kapuját. Hálásan felsóhajtottam, mert tudtam, hogy mindjárt lefekhetek. De a fejemet nem tudtam tartani, túlságosan megerőltető volt. Ismét a bakancsomat kezdtem bámulni, és figyeltem ahogy apró piros vércseppeket hagyok magam után a poros úton, és a kavicsokra hullajtva. Beérve a kapun egyre több hangot hallattam, egyre több zaj volt, ami most szinte sértette a fülemet, a fejem pedig hangosan kongott. Lihegtem, igyekeztem elkerülni, hogy még ennek tetejébe a légzésemmel is probléma legyen, de minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mintha tűző vasat fúrnának az oldalamba. Végigmentünk egy folyosón, majd be egy ajtón, ahol a padló fehér volt, aztán rátettek egy ágyra. Soha életemben nem örültem még ennyire egy ágynak. Imádom ezt az ágyat. Olyan, mint valami megváltás. Szinte kedvem lenne rákeresni, hogy kitalálta ki a matrac használatát. Hogyha mondjuk nem talált volna el egy golyó, és nem fájna átkozottul az oldalam. Már azt se tudtam ki van bent velem a szobában és ki nincs. Itt van még a nagybátyám vajon? Vagy már elment? Vannak rajtam kívül más sebesültek is? Netán súlyosabb esetek? Túl erőtlennek éreztem magam ahhoz, hogy utána járjak a dolognak és körbenézzek a helyiségben. Egy nővér lépett a látókörömbe, és levágta rólam a véres, koszos, szakadt pólót, majd a kukába hajította. Éreztem, hogy a bőröm ragad a félszáraz vértől. Aztán Sol jelent meg előttem, és kétszer feltettem magamban a kérdést, hogy nem képzelődöm-e, mielőtt megszólaltam.

- Szervusz báránykám! – tudtam, hogy ha nem veszem lazára a figurát, akkor aggódni fog, és ezt nem akartam. Azt akartam, hogy higgye, hogy a világon minden rendben van, ugyanis ez csak egy kis karcolás, semmi több. - Mond csak igaz a pletyka, hogy a lányok buknak a sebekre? Mert ha igen, most biztos nagyon tetszem neked. – megpróbálkoztam egy féloldalas mosollyal, egy olyannal, ami mindig bejön nála, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy jól sikerült, mert még a mosolygáshoz is alig volt erőm. Nem nevetett, még csak nem is mosolygott, továbbra is riadt, kék bárány szemekkel nézett a sebeimre, majd a szemembe.

- Mi történt?

- Rosszul vetődtem – mutattam először a szemöldököm fölötti sebre, amit viszont már tényleg nem éreztem, annyira elzsibbadt. Pedig gyanítottam, hogy összekell majd varrni, mert jó sok vér folyt végig az arcomon. - Az utolsó pillanatban pedig nem vettem időben észre egy rohadékot, aki egy bokorban rejtőzött. – Köhögni kezdtem, és hirtelen alig kaptam levegőt, de nem akartam megijeszteni Solt, ezért igyekeztem teljesen rezzenéstelen arcot vágni, miközben vártam, hogy helyreálljon a légzésem. Nem nagyon sikerült, mert Sol szemei egyre riadtabbnak tűntek. - De amíg el nem talált, harciasan küzdöttem. Büszke lettél volna rám. – mosolyodtam el halványan, mert muszáj volt, hogy megnyugodjon, de momentán csak egy ilyen szánalmas mosolyszerű valami tellett tőlem. Úgy éreztem a mellkasomra egy vastömböt raktak, olyan nehezen emelkedett fel és le.

- Dylan... ugye... ugye minden rendben lesz ? Jól leszel ugye? – kérdezte szaggatottan és már láttam a szemében elgyülemleni a könnyeket. Ha viszont itt elkezd nekem sírni, akkor már az a maradék erőm is elszáll, ami még megmaradt, tehát ezt sürgősen meg kell akadályoznom.

- Báránykám. Nem fogok meghalni, nem tudsz ilyen könnyen szabadulni tőlem. Ha meghalnék, hogy fizetnéd vissza azt a sok adósságot, amivel tartozol nekem? – halkan felnevetett és a kézfejével letörölte a könnyeit. Siker! Ez az kislány, csak semmi sírás, különben még jobban elgyengülök, mint amennyire egyébként vagyok. Mozdult, és a kezét a kezemre tette. Az ujjaimat az övéi közé fűztem, úgy éreztem, habár ágyon fekszem, jelen pillanatban ez a kéz tart meg. Egy csillogó könycsepp összefonódott kezünkre csöppent, én pedig ennél a pontnál közel álltam hozzá, hogy tényleg összeszedjem minden megmaradt energiámat és elhasználjam arra, hogy most fölálljak az ágyból, és a karomba kapjam Solt, és megnyugtassam, hogy minden rendben lesz, higgyen nekem. Lehajolt hozzá, és az lágy csókot lehelt az arcomra, de ez nekem nem volt elég. Több kellett. Ő volt az én saját receptre felírt fájdalom csillapítom, amiből egyszerűen lehetetlenség volt túladagolni magamat, és jelen pillanatban ha nem kapok belőle egy adagot, akkor nagy valószínűséggel rohamot fogok kapni. A karom is fájt, ahogy felemeltem, és a tenyeremet a tarkójára csúsztattam, hogy lehúzhassam magamhoz. Annyi erőm nem volt, hogy igazából megízleljem, éppen csak annyi, hogy egy apró csókot adjak az ajkaira, ami nélkül most úgy éreztem, nem bírnám ki.

- Na, akkor lássunk hozzá – állt meg egy orvos az ágyam mellett, aki éppen most vett le a kezeiről egy véres kesztyűt, és húzott magára egy újat. Nem akartam tudni, hogy kivel volt előttem dolga. Előbb szüntesse meg ezt az istenverte fájdalmat az oldalamban, aztán elmondhatják a többit, amivel meg kell birkóznom. Kesztyűs kezeivel óvatosan megfogta az oldalamat, és kissé oldalra tolt, hogy jobban szemügyre tudja venni a sebemet.

- Rendben van, kimeneti nyílás nincs, a golyó nincsen bent – mondta az orvos, és eltelt egy pár másodperc, amíg rájöttem, hogy nem hozzám beszél, hanem a nővérhez. Minden erőmet összeszedve próbáltam a szemem nyitva tartani, mert annyira fájt az oldalam, hogy éreztem, ismét bármelyik pillanatban elájulhatok. Ekkor az orvos észrevette Solt.

- Kisasszony maga mit keres itt? – kérdezte, és nem tudtam, hogy Sol milyen arcot vág, vagy hogy felel-e valamit, mert a plafonra kellett néznem, és összekellett szorítanom a fogamat, hogy ne vegye észre mennyire kínlódom.

- Azonnal ki kell mennie. Majd értesül, mikor lehet bemenni a betegekhez.

- Rendben – hallottam Sol hangját, ám egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki beleegyezik a dologba. - – De ugye... ugye nem lesz semmi baja? Megtudja gyógyítani ugye? – istenre esküszöm, ha valamiért, hát ezért megérte, hogy lelőtt az a szemét. Ezért az aggódó hangocskáért, és szeretetteljes, tekintetért.

- Ha most hagyja, hogy végezzem a dolgomat és ellássam a sebét, akkor igen. – válaszolta az orvos, Sol pedig nem mondott többet. Lehunytam a szemem, biztosra vettem, hogy már kiment, és átadtam magam a fáradságnak és a fájdalomnak. Hagytam, hogy az orvos valami olyasmit szúrjon a sebembe, ami olyan szintű fájdalmat okozott, hogyha lett volna elég erőm hozzá, akkor ordítottam volna. Aztán melegség terjedt szét az egész testemben megnyugtatva engem, és teljesen elzsibbasztva mindenemet. A szemem csukva volt, mégis láttam színes formákat magam előtt, amik csak úsznak, forognak és pörögnek mindenfele, én pedig már szinte nem is éreztem a fájdalmat, ami még az előbb oly erős volt. 

Dylan Special #10

10. Fejezet

Napok óta nem jutott eszembe a fogadás. Teljesen kiment a fejemből. Az ágyamon ülve azon gondolkodtam, hogy már egy jó ideje nem is akarom egyáltalán. És amiért nem mondtam meg Thomasnak, az még csak nem is a büszkeség. Nem azért nem hagyok senki mást közel engedni magamhoz, mert így érzem jól magam. Hanem mert veszélyes. Nekem is, és másoknak is. Dany halála után ez teljesen világos lett. És azzal, hogy lemondom a fogadást, beismerem magamnak, hogy megszegtem a saját magam által szabott első szabályt. Az ajtó nyílt, Tyler pedig az ágyához sétált, majd vizslató tekintettel méregetni kezdett.

- Mi a helyzet? – felálltam és hátammal a falnak dőltem. Talán hülyeség elmondani. De valamiért úgy éreztem, hogy muszáj megtennem.

- Volt egy fogadás. – mondtam ki. Tyler enyhén oldalra biccentette a fejét, és továbbra is érdeklődve figyelt.

- Milyen fogadás?

- Thomassal. Solról.

- Solról? – vonta fel a szemöldökét és látszott rajta, hogy nem tudja elképzelni a két név hogy kapcsolódik össze.

- Fogadtunk, hogy még augusztus előtt megdöntöm. – mondtam ki, mert ezt nem lehet sehogy sem szépíteni. Tyler az emeletes ágynak támaszkodott és úgy nézett rám, mint aki azt mondja „Azért ekkora pöcs nem lehetsz"

- Mivan? – kérdezte aztán. Nem fogom megismételni.

- Jól hallottad. – Tyler oldalra nézett, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán meg fog szólalni. De aztán mégis.

- Most miért mondtad el? Mit vársz, mit mondjak?

- Nem tudom. Mindig tudsz mondani valamit. – vontam meg a vállam.

- Egy idióta vagy. – nézett rám.

- Igen, valami ilyesmit vártam. – bólintottam.

- Szóval, Sollal csak a fogadás miatt...

- Nem! – vágtam a szavába. – Épp ez az, semmi nem a fogadásról szól. Teljesen ki is ment a fejemből ez... ez már nem érdekel.

- Akkor nem értem miért velem beszélsz, miért nem Thomassal?

- Csak gondoltam elmondom – vontam meg a vállam, és megköszörültem a torkom. – Elakartam mondani. – Tyler kifújta a levegőt, majd mellém sétálva ő is megtámaszkodott a falnál.

- Beszélj Thomassal. De ha engem kérdezel, Sollal is beszélned kéne. – erre összevontam a szemöldököm. Mondjam meg Solnak, hogy azért kezdtem megkörnyékezni, mert fogadtam egy idióta haverommal, hogy sikerül lefektetnem? Ez kész öngyilkosság.

- Apám mindig azt mondta, hogy a nők előbb, vagy utóbb, de valahogy mindig rájönnek az igazságra. És általában előbb, mint utóbb. – veregette meg a hátamat. – Legalábbis anyámra ez igaz. Nem tudom, hogy csinálja, de lehetetlen neki hazudni. – rázta meg a fejét.

- Beszélek Thomassal. – bólintottam. Az, hogy Solnak elmondjam... nem mintha egy kicsit nem rémített volna meg amit az imént Tyler mondott. De mégis honnan tudná meg? Lehetetlen. Felesleges fájdalmat okoznék neki vele. Elég ha Thomassal tisztázzuk, hogy ennyi volt.

***

A nagybátyám edzés előtt hívott össze minket, mármint a táborban lévő összes katonát. Ami vagy azt jelentette, hogy meglepetés terepgyakorlatra megyünk, vagy közbe jött valami küldetés. Mint kiderült, az utóbbiról volt szó.

- A Fort Graysonba megyünk, és az ottani osztaggal végzik majd el, a hétre tervezett terepgyakorlatot. Lesz némi változtatás, az előzőekhez képest, de majd a helyszínen mindenről tájékoztatjuk önöket. Mivel nem volt előre betervezve, ezért a vendég személyzet is velünk tart. Pár napig fogunk a táborban tartózkodni, majd jövünk vissza. Holnap reggel pontban nyolc órakor indulunk.

- Igenis uram! – tisztelegtünk egyszerre.

Aznap délután, mikor Thomas keresésére indultam, megpillantottam Solt a folyosón. A puszta látványa elég volt ahhoz, hogy a szám széles mosolyra húzódjon.

- Báránykám. Sajnálom, hogy el kell halasztanunk a randinkat a küldetés miatt. De ne izgulj, majd ha visszajöttünk bepótoljuk.

- Nem emlékszem, hogy beleegyeztem volna bármiféle randiba. – ellenkezett. Teljesen feleslegesen, persze.

- Tényleg? Pedig úgy tűnt. – Sol értetlenül felvonta egyik szemöldökét.

- Mi tűnt úgy? Egyetlen egy szóval sem mondtam, hogy randizok veled. – visszagondoltam arra, ahogy az apró tisztítószer tároló helyiségben megragadta a pólómat és magához húzott, a lábait pedig a derekam köré fonta. Ha az nem beleegyezés volt, el sem tudom képzelni milyen lehet, ha beleegyezik. Na jó, eltudom.

- Hát nem éppen szóval mondtad... – szinte még mindig hallottam, kéjes sóhajait, amikor a nyakát csókolgattam. Vissza kellett fognom egy pimasz vigyort. – De én beleegyezésnek vettem.

- Dylan. Nem emlékszel, hogy azt mondtam, hogy ez az egész nem működne, és különben sem bízom meg benned eléggé? – Nem, csupán öt másodpercenként jut eszembe.

- És te nem emlékszel, hogy azt mondtam nem adom fel? – Sol csak pislogott rám. - Márpedig nem adom fel. És csak hogy tudd báránykám, nagyon kitartó tudok lenni, ha akarok valamit.

- Kitartó? – kérdezett vissza, immár kissé halkabban.

- A végsőkig. – kacsintottam rá,majd elmentem mellette, azzal a szándékkal, hogy megkeresem Thomast. De Campbellnek más tervei voltak. Hullafáradt voltam a nap végére, szinte zuhanyozni is alig volt erőm. Holnap is van nap. Most már ez az egy nap úgy sem változtat semmin. Majd megmondom neki, ha odaértünk a Fort Graysonba.

***

Szokásos reggeli indulás volt. Az ágyneműt mérnöki precizitással bevetni, egyetlen egy gyűrődés sem maradhatott. Még emlékszem a kezdetekre, amikor vonalzót kellett használnunk, hogy biztosan megfelelően ágyazzunk be. Összepakoltuk a cuccunkat, majd mindent berámoltunk a buszokba. Solék még nem jöttek ki, de mi alapból előbb indulunk mint ők. Thomasék Zackékkel utazik egy buszban, tehát marad a tervem, hogy majd ha odaérünk a táborba, beszélek vele. Radfort utazik a mi buszunkban, a nagybátyám az egyik terepjáróval jön, a lányok egy részével együtt. Tyler az első busszal ment Nattel, én pedig most Emmettel szálltam be a gépjárműbe.

- Ismered Rileyt? – szólalt meg egyszer csak Emmett.

- Öhm... Sol barátnője? A hosszú barna hajú? – kérdeztem, ahogy kutattam az emlékezetemben.

- Ahha.

- Mi van vele? – Emmett megvonta a vállát.

- Kedvelem.

- Értem. – dörzsöltem meg az állam. – Kezdem úgy érezni, hogy nem is hátrányos helyzetű fiatalokat segítő programról van szó, hanem egy társkereső show műsorról. – mondtam, Emmett pedig felröhögött.

- De komolyan. – folytattam. – Tyler, most meg te, meg...

- Te? – nézett rám, idiótán vigyorogva, miközben a szemöldökét emelgette.

- Igen, azt hiszem én is megbolondultam. – bólintottam.

- Nem tudom Maeisrto. – rázta meg a fejét. – Megértelek, én is sok szart láttam már az életben, tudom, miért gondolkodsz és cselekszel, úgy, ahogy. De talán ez nem is olyan rossz, mint aminek hisszük. – nem válaszoltam rögtön, kissé meglepett, amit mondott. Ha Tylertől hallom, egy kicsit sem csodálkozom. De Emmettre én mindig úgy gondoltam, hogy sokkal jobban hasonlít rám, mint amennyire azt szeretné.

- Talán. – mondtam aztán.

- Szerinted... - kezdte Emmett, de azt már nem tudtam meg, hogy mit akarhatott mondani. Egy hatalmas durranást hallottunk, nem messze tőlünk. Mindenki felkapta a fejét és az ablakon keresztül a hang irányába nézett.

- Ez meg mi a... - állt fel az üléséről Colin, ám a következő pillanatban újabb dörrenést hallottunk, ezúttal közelebbről.

- Bukjatok le! – kiáltottam pillanatokkal azelőtt, hogy az ablakot mindkét oldalról kilyuggatták volna. Radfort a fegyverével elkúszott az ajtóig, és az első két ülés elé bújt be, hogy fedezékből lőhessen. A hátizsákomat hagytam a francba, csak a töltényeket vettem ki belőle, és az M4A1-es Coltot ragadtam meg. Odakúsztam Radfort mellé, ő pedig egy bólintással megadta a beleegyezését. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. Tudtam, hogy csak egy választásunk van. Berohanni a mellettünk lévő sűrű erdőbe. Nem csak magunk miatt. Kétlem, hogy a miénk az egyetlen busz akik szorult helyzetben vannak. Lövésem sem volt, hogy kik lehetnek ezek, és hogy jött ez az egész. Egyetlen egy értelmes magyarázatot sem tudok amiért, bárki megtámadna minket, de most nem is ezzel kellett foglalkoznunk. Ha valaki kényszerítene sem tudnám megmondani mennyi ideig voltunk a buszban. Az időérzékem teljesen elveszett. Bárki is támadott meg minket, nyilvánvalóan nem gondolták át a tervet. Egyértelműen fölényben voltunk, másképp nem tudtunk volna kijutni a buszból. Ami viszont azért zavart, mert az egy dolog, hogy túl kevés embert állítottak ránk. A kérdés csak az, hogy a többiekre mennyit állítottak. Ez egészen más, mint a terepgyakorlat. Brutális adrenalin löket, de nem az a jó fajta. Rohantunk, és nem állhattunk meg még akkor sem, amikor, Eaton állatiasan följajdult, mikor egy golyó eltalálta a karját. Colin és én rángattuk be az erdőbe. Bevetődtem egy szikla mögé. Éreztem, hogy izzad a homlokom, és az egész testem kezd kimelegedni. Egy sötét ruhába öltözött rohadékot vettem észre. A mozdulat automatikus volt. Bumm, a fejbe, és többé nem mozog. Tisztában voltam vele, hogy attól, még hogy ezen a szakaszon nem látunk többet, semmit sem jelent. Akárhol lehetnek. Radfort tőlem pár méterre egy árokban hasalt, bokrok között. Újra a terepet figyeltem. Koncentrálni akartam, koncentrálnom kellett. De éreztem, hogy jön. Megint kezdődött. és én semmit sem tehettem ellene. Amennyire erőmből tellett fölálltam, és próbáltam minél távolabb menni.

- Dylan! – jött egy suttogó hang mögülem, de olyan tompítva hallottam meg, mintha nagyon távolról jönne a hang. Nem is foglalkoztam vele, el kellett mennem a többiek szeme elől. Kezdett minden elmosódni, míg végül botladozva nekitámaszkodtam egy fának. Dany arca újra és újra megjelent előttem. Egyre lejjebb csúsztam, a fa kérge közben felhorzsolta a tenyeremet, de szinte meg sem éreztem. Danyt láttam magam előtt, ahogy fuldoklik, majd vér folyik ki a szájából. Nem tud már megszólalni, a szemei beszélnek már helyette. Egyre sűrűbben vettem a levegőt, de nem volt elég. Sosem volt elég. Dany arca helyett Sol gyönyörű arcát láttam magam előtt, de ezúttal nem pirult el. Egyáltalán semmi szín nem volt benne. Hófehér volt a bőre, és szaggatottan lélegzett. Nem bírtam megállítani a gondolatokat, egyre csak jöttek és jöttek, mintha a saját elmém dolgozna ellenem. De hát így is volt nem igaz? Hiába vettem gyorsabban a levegőt, úgy éreztem, mintha fuldokolnék, de talán így is volt. Mindkét kezemmel a földet markolásztam, ujjaimat belefúrtam a talajba. Lehunytam a szemem, és próbáltam eltüntetni a képzeletemből, ahogy Sol szeméből kihuny a fény. Próbáltam az arany színre gondolni. Először semmi másra, csak a színre. Majd a napra. A nap meleg, sugaraira. A légzésem kezdett lelassulni, legalábbis annyira, hogy már nem álltam a fulladozás szélén. Napsárga. A nap sugarai lágyabbak lettek, selymesebbek. Mint hosszú hajtincsek. Sol haja. Ekkor pedig őt láttam magam előtt, amint azzal a gyönyörű mosolyával néz rám. Az arca kipirult, élettel teli, a szeme csillog. Fölültem, és nekidőltem a fa törzsének. Egyenletesen lélegeztem, olyan lassan, amennyire csak tudtam. Hosszú ideje ez volt a leghosszabb pánikrohamom. És a legrémisztőbb. Nem csak azért, amit a fejemben láttam. Hanem azért, mert ezúttal, nem csak Dany szerepelt benne. Nem csak ő okozta. Hanem Sol. Csakhogy ő is segített ki belőle. A térdemet megtámasztottam a földön, egyik tenyeremmel megdörzsöltem az arcom, majd beletúrtam a hajamba. Össze kell szednem magam. Meg kell találnom Solt.

***

Mikor visszasétáltam – vagyis inkább visszalopakodtam – a többiekhez, Emmett kezében megláttam az adó vevőt.

- Beszéltél valakivel? – mentem rögtön oda hozzá. Emmett bólintott.

- Rollinsal és Zachékkel. Zach azt mondta egy kisebb csapat elindult őket keresni. És Tyler Capbellel és egy kisebb csapattal előre ment.

- Mi is megyünk – vágtam rá azonnal.

- Dylan... szerintem nekünk itt...

- Nem. Én megyek. Egyetlen egy csapat édes kevés, és ezt te is tudod. – mondtam, Emmett pedig oldalra nézett, ekkor pedig megjelent Radfort.

- Igaza van Blake. Te és még páran elindultok megkeresni Rollinst. Emmett maga itt marad velem, Davidsonnal, és még öt másik katonával. Nekem mindegy kit viszel Blake. Csak induljatok. Nincs vesztegetni való időnk.

- Igenis uram – bólintottam. Parker, Smith, Morgan és Stevenson, meg még néhány srác velem tartott, Radfort, Emmett és a többiek ott maradtak. Végig az erdőben maradtunk, mert egészen biztosan ők is ott kerestek menedéket. Nem volt más választásuk. A nyílt terepet pedig nem kockáztathattuk meg. Legalábbis most még semmiképp nem. Míg meg nem találtuk őket. Senki nem szólt egyetlen egy árva szót sem. Minden apró neszre felfigyeltünk. Én mentem elől, mögöttem jött Morgan. Csupán kézjelekkel kommunikáltunk, mint ahogy terepgyakorlatokon is, de ez mégis egészen más volt. Nem mintha még nem vettünk volna részt egy két durva szituban. De ehhez nem lehet hozzá szokni. Soha. Megpróbáltam úgy gondolkodni, ahogyan a nagybátyám. Hogy hogyan rejtőzne el. Sebesülteket is belevéve, mert bármennyire akartam, naiv lett volna azt feltételezni, hogy senki sem sérült meg. Hirtelen megálltam, amikor meghallottam a hangot. Olyan halk volt, hogy akár képzelhettem is. Feltartottam a jobb kezemet, jelezve a többieknek. Nem tudom mi lehetett az, de volt egy olyan érzésem, hogy nem egy mezei egér futott át az úton. A vállam fölött hátrapillantottam a srácokra, majd a mutató ujjammal megadtam a jelet. Az ujjaim szorosan a fegyver köré zártam. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, mintha harci himnuszt játszana. Aztán újra jöttek a hangok, de ezúttal másmilyenek. Gyorsak, és hangosak. Olyan hülye ellenség meg nincs, aki így leleplezi magát. Az ösvény végén a fák közül, hirtelen egy lány bukkant elő. Sol hosszú, napszőke haja csak úgy lobogott utána, ahogy futott hozzám. Futott. Jól volt. Élt.

- Sol... - suttogtam megbabonázva, a fegyver pedig kihullott az ujjaim közül, és leesett a földre. Egy másodperccel később Sol rám ugrott, kezét-lábát körém csavarva. Annyira hozzám préselődött, hogy szinte éreztem a szív dobbanását. Éreztem heves lélegzetét. Magamhoz szorítottam amennyire csak tudtam.

- Jól vagy. – suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem és újra meg újra végigsimítottam a haján.

- Jól vagyok. Itt vagyok. – Sol kihámozta magát az ölelésemből, hogy a szemembe nézzen.

- Dylan... annyira borzalmas volt. Davis-t meglőtték, mi meg csak futottunk és... féltem. – gyönyörű, kék szemei, ezúttal a rémülettől csillogtak, én pedig kezdtem elgyengülni. Magamhoz húztam, hogy újra a karjaimba zárjam. Nem akartam elengedni. Soha többet.

- Fogalmam sincs mit csináltam volna, ha bármi bajod esik. – mondtam őszintén, és nem érdekelt, hogy kimondtam. Nem féltem többé ezektől az érzésektől. Túl erősek voltak. Talán erősebbek, mint én magam. Két tenyerembe fogtam az arcát, ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Figyelj rám! Minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy valami bajod essen, érted? – szerettem volna hogyha tudná, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Nem engedem, hogy bármi baja essen. Bólintott, majd újra megölelt. A hátam mögött valaki a torkát kezdte köszörülni. Ja, hogy van mögöttem majdnem egy egész osztag? Igaz, már el is felejtettem. Semmi gond.

- Khmm... izé... - húzódott el tőlem Sol, én pedig azonnal fölkaptam a fegyveremet a földről. Amit ledobtam. Egy lány miatt. Egy lány miatt, akivel semminek nem szabadott volna megtörténnie az előbbi pár másodpercből. Nem is akartam belegondolni, hogy mi lesz erre a nagybátyám reakciója.

- Uram! – tisztelegtem a nagybátyámnak, mentve a menthetőt. – Radfort küldött uram. Emmett beszélt Zachel, ők is elindultak a maguk, illetve a többiek keresésére is. Radforttal úgy gondoltuk, hogy egy csapat nem lesz elég.

- Ebben igazuk volt – bólintott a nagybátyám.

- Amennyire én tudjuk, és amennyire megtudtuk állapítani, a tábortól még egy-két kilométernyire is vannak emberek. Az erdő felől, egy mezőn át lehet vágni, hogy bejussanak. Csupán pár méter futás a nyílt terepen.

- A lányokat azonnal a tábor területére kell juttatni.

- Igen, uram. – bólintottam.

- Te természetesen itt maradsz. Sullivanék jöttek utánunk, meg kell találnunk őket.

- Egyetértek, uram. – bólintottam ismét.

- Morganék viszik el a táborig a hölgyeket.

- Igen uram. – ekkora a nagybátyám oldalra fordult, hogy mindenkihez beszélhessen.

- Rendben van. Akkor tehát Parker, Smith, Morgan és Stevenson visszakísérik a lányokat a táborba. Mi pedig itt maradunk, megkeressük a többieket és hárítjuk a támadást.

- Dylan... izé... szóval Tylerről tudsz valamit? – suttogta hirtelen mellettem Lynn, és rémült szemeket meresztett rám. Legszívesebben nem válaszoltam volna, mert pontosan tudom, hogy senki nincsen biztonságban, és mindenkinek minden joga meg van rá, hogy féljen. De azzal, hogy Lynnt még jobban halálra rémítem, nem érek el semmit.

- Campbellel van. Tud vigyázni magára a srác, nyugi Lynn. – válaszoltam, majd a nem sokkal távolabb álló Solra néztem.

- Ha valami történik.... – kezdte, miután odasétált hozzám.

- Nem fog – vágtam közbe.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Ígérd meg, hogy semmi bajod sem lesz! – ettől a mondattól legszívesebben fölmásztam volna a hegytetőre, hogy elkiáltsam magam, hogy szétkiabáljam a világnak, hogy Sol Robertson aggódik értem.

- Báránykám engem nem kell féltened. Kemény fából faragtak. – kacsintottam rá.

- Dylan... - folytatta komolya hangon. Nem akartam komoly lenni. És nem akartam, hogy ő az legyen. Ez számomra egyenes út egy újabb pánikrohamig. Csak arra akarok gondolni, hogy lesz holnap.

- Figyelj. Megígérem, hogy nemsokára vissza megyek hozzád, amint elkapom a rossz fiúkat.

- Eddig azt hittem te vagy a rossz fiú. – válaszolta, én pedig felnevettem.

- Én meg eddig azt hittem, úgy gondolod, hogy nem működne köztünk a dolog és nem bízol meg bennem.

- Gondolom mindketten tévedtünk. – mosolygott rám.

- Sol! Indulás! – mondta Morgan, Sol pedig bólintott, majd újra felém fordult. Hatalmas, kék, rémült bárány tekintettel.

- Ne nézz rám így báránykám. Nem lesz semmi baj. Ígérem.

- Oké. – sóhajtotta, majd megfordult. Én pedig nem hagyhattam csak így elmenni. Megfogtam a karját. Bátorság és adrenalin, ide vagy oda, egyetlen egy dologra volt szükségem, ami jelen pillanatban erőt adhat.

- Azért... nem ártana egy kis dopping. – vetettem be egy féloldalas mosolyt, abból a fajtából, amiről tudom, hogy mindig elpirul ha meglátja. Bizonytalanul körbe pillantott, és aggódtam, hogy a nagybátyám meg a többiek jelenléte miatt nem kapom meg amit akarok, de ekkor lábujjhegyre állt, és megfogta a tarkómat, hogy lehúzhasson magához. Édes csókja erőteljes volt és szenvedélyes, egy olyan „ féltem, hogy bajod esett, mert egy terrortámadás közepén vagyunk, és most ismét visszamész harcolni a rosszfiúkkal" csók volt. A legjobb fajtából.

- Na igen. Valami ilyesmire gondoltam. – mondtam, mikor elhúzódtunk egymástól. Még egy utolsó laza „nyugi, kézben tartom a dolgokat" mosolyt küldtem felé, aztán megfordultam és visszasétáltam a nagybátyámhoz. Hiába voltunk mind veszélyben még mindig, én azon gondolkodtam, hogy bűnnek számít-e, hogy egy ilyen tragikus napon, amikor ennyire rossz és veszélyes dolog történt, én ilyen boldog vagyok. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon az öreg fószer ott fönt, kizárhat emiatt a mennyországból. De aztán rájöttem, hogy ez a francot sem érdekel. Ha itt, földi létezésem alatt Sollal lehetek, akkor napszemüvegben megyek akár a pokolba is, ha kell.

Dylan Special #9

9. Fejezet

Régen aludtam utoljára ilyen jól. Már félálomban voltam, és ahhoz még ugyan nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szememet, vagy fölkeljek, de ahhoz igen, hogy az emlékezetemet segítségül hívva, tudjam, hogy a mellettem fekvő, halk szuszogó hangokat kiadó apró teremtmény, nem más mint Sol. Éreztem a közelségét, továbbra is csukott szemmel és lassú tudattal magamhoz húztam, nem is gondolkodtam rajta, egyszerűen azt akartam, hogy közvetlenül mellettem legyen. Megéreztem a mellkasomon elterülő puha hajtincseket, és kicsiny lélegzetvételeinek hangját, megéreztem csodálatos illatát, ezektől pedig egy kettőre süllyedtem vagy két szintet álomország fele. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor valaki kiakart rángatni édes pihenésemből, reflexből Sol után kaptam, de nem volt mellettem senki. A kezem csak a nagy semmit tapogatta mellettem a matracon. Nem tetszett a mellettem lévő üresség, sikerült rávennem magamat, hogy kinyissam a szememet, hogy mi is történt.

- Dylan! – hallottam meg suttogó hangját, a szememmel pedig megkerestem a hang gazdáját is. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mondja már el légy szíves hogy képes korán reggel ilyen kibaszott gyönyörű lenni? A fekete szemfestéke enyhén mosdódott el a szeme körül, de ez csak vadóc külsőt kölcsönzött neki. Az arca enyhe reggeli pirosságban tündökölt, a haja pedig kócos volt. Szexin kócos. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy, úgy néz ki, mintha...

- Elárulnád mégis mi a frászt kerestem az ágyadban?! – meredt rám, félbeszakítva illetlen gondolataimat.

- Neked is jó reggelt báránykám. – dörzsöltem ki a maradék álmosságot is a szememből, majd két karommal megtámasztottam magamat az ágyon. Egy pillanatra, mintha elkalandozott volna a gondolataival együtt a tekintete is, de aztán gyorsan fölvette újra a mérges tekintetet, és halkan sziszegve, hogy a srácok ne ébredjenek föl, azt kérdezte:

- Válaszolnál a kérdésemre?

- Elaludtál... - kezdtem, de gúnyosan félbeszakított.

- Nem mondod?

- Ne akadj ki. Elaludtál, én meg hazahoztalak a Sasfészekből. A többiek még ott maradtak egy ideig. Nem vihettelek be a szobátokba, mert egyrészt én oda nem mehetek be, másrészt annyit ittál, hogy gondoltam biztonságosabb, ha szemmel tartalak. Hátha rosszul leszel vagy valami. – egyébként ez szóról szóra igaz volt. Csak azt az apró, jelentéktelen részletet hagytam ki, hogy mekkora örömöt okozott nekem, hogy egész este tőlem pár centire aludt. És ha valaki megkínozna, akkor sem ismerném ezt be neki.

- Azt akarod mondani, hogy elaludtam a Sasfészekben te meg hazacipeltél? Mégis hogy? – kérdezte hitetlenkedve.

- A karomban. Nem emlékszel? – fürkésztem a tekintetét. Egy pillanatig úgy tűnt, valóban nem tudja miről beszélek, de aztán halvány tűzvirágok nyíltak az arcán, amiből arra következtettem, hogy valami azért csak beugrott neki. Szerettem volna azokból a tűzvirágokból még többet látni az arcán.

- Lehet, azért nem emlékszel, mert azt hitted éppen álmodsz. Mellesleg ezt bóknak veszem. – kacsintottam rá. A tűzvirágok sajnos ezúttal elmaradtak, csak egy flegma pillantást kaptam válaszul.

- És azt megmagyaráznád, hogy miért aludtam egy ágyban veled? – mutatott mérgesen az ágyamra.

- Először is, nincs itt több szabad ágy. Másodszor pedig a földön akartam aludni, de nem hagytad. – Harmadszor pedig, képtelen lettem volna úgy elaludni, hogy te tőlem pár méterre alszol, miközben meg van rá a lehetőségem, hogy büntetlenül a karomban tartsalak.

- Hogy érted azt, hogy nem hagytam? – vonta föl kételkedve egyik szemöldökét. Nos, igen, ez egy jó kis jelenet volt. Gondoltam visszaemlékezve, a történésekre. Muszáj volt elmosolyodnom.

- Majdhogynem magadhoz rántottál az ágyba, amikor elakartalak engedni. Egy ilyen ajánlatot csak nem utasíthattam vissza. – próbáltam ártatlan arcot vágni. De most nem? Csak illedelmes próbáltam lenni és teljesíteni egy hölgy szerény kívánságát. Tudatalatti kívánságát.

- Ez nem ajánlat volt Dylan! Nem is voltam ébren. És mi van ha Rollins hadnagy vagy valaki meglátta volna, hogy egy ágyban alszom veled? Te teljesen megőrültél?! – a hangja kicsit megemelkedett, a szomszéd ágyról pedig mocorgást hallottam.

- Mi a... ó. Szia Sol. – köszönt rekedten Emmett.

- Szia. – válaszolt továbbra is mérges hangon.

- Bocsi... öö... – motyogott Emmett, azzal megfordult az ágyán, szembenézve a fallal. Sol újra felém fordult, és kérdő arckifejezése elárulta, hogy még mindig a válaszomra vár.

- Csak délután van feladatunk. Addig békén hagynak minket. – vontam vállat.

- Ahha ez tök jó, de nekem viszont van dolgom. Hol a cipőm? – kezdett körbe forogni, a cipőjét keresve, amit aztán az ágy egyik lábánál talált meg, és dühösen fölvette a földről. Végignézett a ruháján, majd felsóhajtott.

- Ha valaki meglát így, nekem végem. Most azonnal átkell öltöznöm.

- Akarod, hogy segítsek? – feldobta a labdát, muszáj volt lecsapnom. Ám meglepetésemre Sol olyan arcot vágott, mint aki valóban elgondolkozna az ajánlatomon. Ez pedig zavarbaejtő volt.

- Nézd meg, hogy van-e valaki a folyosón. – parancsolta. Ahha, vagy úgy. Én másra gondoltam. Sol azonban úgy nézett ki, mint egy ijedt kis bárány, aki fél kimenni a mezőre. Felnevettem. Elmentem mellette, kinyitottam az ajtót, és megláttam a folyosón beszélgetni Radfordot és Campbellt.

- Peched van, Campell és Radford százados kint vannak. Úgy tűnik Itt ragadtál még egy ideig. – mondtam és nem érdekelt, hogy látszik rajtam, ezt tulajdonképpen mennyire szerencsés helyzetnek tartom.

- Szó sem lehet róla! Oké, ki kell menned a ruháimért. Ott vannak a mosdóban, az ablak alatt.

- Báránykám nem szokásom női mosdókba járkálni. – csóváltam meg a fejem, akkor azonban eszembe jutott egy gimnáziumi élményem. Na meg én aztán nem leszek az, aki szűkíti a lehetőségek körét. Nem bírtam elfojtani egy mosolyt.  – Csak speciális esetekben. – tettem hozzá, de Sol annyira nem találta mókásnak a kijelentésem.

- A szobánk innen nagyon messze van, muszáj elmenned értük. Ennyivel tartozol! – áljjunk csak meg!

- Hogy én tartozom? – léptem hozzá közelebb. - Te tartozol nekem báránykám, méghozzá sokkal. – néztem mélyen a szemébe. Valószínűleg belátta, hogy igazam van, mert felsóhajtott és csak annyit kérdezett:

- Elhozod a ruháimat vagy nem? – természetesen elfogom hozni. Na de hát nem kell rögtön beadni a derekam. Abban mi lenne a móka?

- Hmm... nem tudom megérné e ez nekem. – dörzsölgettem az államat.

- Baszki Dylan menj már el a ruháiért! – emelte fel a fejét hirtelen Thomas, majd hogy egyértelmű legyen mennyire zavarja a társalgásunk, a párnát a fejére szorította. Nem akartam fölkelteni a srácokat, ezért a szekrényemhez sétáltam, hogy fölvegyek egy pólót, habár be kellett vallanom, meglehetősen élveztem Sollal félmeztelenül társalogni. Majd kiléptem a folyosóra, és minél halkabban próbáltam meg lépkedni. Mentem egyenesen, egészen addig, amíg meg nem találtam a már említette fürdőt. Rögtön észrevettem az ablak alatt, összehajtogatott ruhakupacot. Fölkaptam, és a kezemet magától az orromhoz emelte a ruhadarabokat, így pedig beszívtam az illatát. Megráztam a fejem. Mit csinálok? Nem vagyok én kutya. Ha ezt Sol látta volna, bizonyára valami perverz elmebajosnak gondol. Vagy nem? Végülis ez csak egy ruha. Csodálatos málna illattal. Megdörzsöltem az arcomat. Istenemre, ha valahogy kilehetne kapcsolni az agyműködésemet, és újra lehetne indítani, megtisztítva ezektől a gondolatoktól, megtenném. Kinyitottam a szobánk ajtaját.

- Itt a ruhád. – léptem be az ajtón. Megláttam Solt. Közvetlenül Tyler ágya mellett állt. Közel voltak egymáshoz, mint akik valami intim dologról beszélnek. A gyomromban valami fura érzés kezdett kavarogni, és nagyon nem tetszett. Sol egy szó nélkül odajött hozzám, kivette a kezemből a ruhákat, majd a szobánkban lévő kis mosdó helyiség felé vette az irányt.

- Állj itt az ajtó előtt. – fordult felém. Az ajtó elé léptem. – És ne merészelj benyitni! – mutatta felém fenyegetően a mutatóujját. - Komolyan Dylan, ha akár csak résnyire is kinyitod az ajtót mert azt hiszed poénos vagy, esküszöm behúzok egyet! – nos, ez csábítóan hangzik.

- Tudod attól, hogy ennyire parázol, égető vágyat érzek rá, hogy csak azért is benyissak. – mondtam csak félig viccből, de ő szokás szerint csak a szemét forgatta. Amíg Sol öltözött, Tyler felé néztem. Nem nézett rám, a hátán feküdt, de láttam, hogy nyitva van a szeme. Azokat a gondolatokat, amik a tudatom hátsó zugában kezdtek megfogalmazódni, egyre nehezebb volt távol tartani. Nem akartam, hogy felszínre törjenek, de a képek a fejemben sorra támadták a védőfalamat, ami már nem tartott ki soká. Nyílt az ajtó, Sol pedig kilépett rajta. A maradék sminket lemosta az arcáról, és a haja sem volt már olyan kócos mint előbb. De semmi nem változott. Így is gyönyörű volt.

- Akkor... én most megyek. – nézett fel rám.  - És erről többet nem beszélünk. Se erről, sem a csókról. – újabb magas labda.

- Arról a csókról, amelyiket rendszeresen megálmodsz, vagy az igaziról? – mosolyogtam rá.

- Hihetetlen vagy. – csóválta meg a fejét. Tüzes pillantását még pár másodpercig az enyémen tartotta, majd megfordult és kisétált a szobából. Hanyatt feküdtem az ágyamon, és a kezeimet a tarkóm alatt összefűzve bámultam a falat. Még soha nem aludtam ezelőtt lánnyal egy ágyban. Teljesen új dolog volt számomra hogy csak... fekszünk egymás mellett. Semmi mást nem csinálunk, csak alszunk. És élveztem. Olyan... megnyugtató volt. Ezt most én mondtam? Felsóhajtottam, amiért nem tudom letagadni a gondolatot. Mert hát ez volt az igazság. Ez az egy éjszaka Sollal, jobban megnyugtatott, mint előtte bármi, vagy bárki. Nyoma sem volt este a rémálmoknak. Akár receptre is felírhatnák nekem Solt. Igen, az nagyon is jó lenne. Saját Sol terápiás kezelést kellene kapnom. Átfutott az agyamon, hogy megoszthatnám az ajánlatomat Sollal, de majdnem minden bizonnyal le bunkóznak, vagy felpofozna, vagy csak faarccal közölné, hogy ne is álmodjak róla, aztán magamra hagyna. Ezt a jelenetet még csak elképzelni is rossz volt.

***

A délutáni edzés végén a nagybátyám elénk állt és beszélni – mármint ordibálni – kezdett.

- Figyelem uraim! – Ma délután, a lányok csoportjának edzésének az időpontjában, sajnálatos módon, minden pálya foglalt lesz. Az elhatározásom a következő: A vendégeinket, habár csak pár hónapig vannak nálunk, meg kell tanítanunk, biztonsági okokból, a fegyverhasználat legalapjaira, csupán azért, hogy vészhelyzet esetén többet tudjanak vele kezdeni, mint a NASA rendszerének feltörésével. A mesterlövészetesek tehát a délutáni edzésük első felében, velem jönnek, és belesznek osztva egy-egy lányhoz, mint oktató. Tíz emberre van szükségem. A jelentkezők lépjenek előre! – gondolkodás nélkül előre léptem. A nagybátyám, miután végignézett rajtunk, az égre emelte a tekintetét, majd szigorúan megszólalt.

- Mondom tíz főre van szükségem. Nem negyvenre. Dylantől számítva minden második ember lépjen előre, Mr. Gregoryval bezárólag. – mondta, mi pedig tettük, amit kért. Bár a nagybátyám néha igencsak idegesítő tud lenni, azért be kell látnom, hogy vannak jó napjai. Például ez is ügyes húzás volt tőle, hogy engem bejuttatott. Bár az is igaz, hogy messze én vagyok a legjobb lövő. Azért csak szólok majd anyánál egy két jó szót az érdekében.

***

Fegyelmezetten álltam a többiekkel a nagybátyám mögött, és vártam, hogy elkezdődjön. Nem csupán azért akartam, mert így újra eltölthetek egy kis időt Sollal. Hanem mert, az a két dolog kap főszerepet a programban, ami ezen a világon igencsak lázba hoz. A fegyverek, és a nők. Sol, jelen esetben. És az, hogy bevethetem a jó öreg, hátulról átölelve megtanítom, hogy kell használni trükköt, felettébb szórakoztató elfoglaltságnak ígérkezett. Már csak azért is, mert megmernék rá esküdni, hogy ha akarja, ha nem, szüksége lesz rá, hogy újra és újra megmutassam neki, hogy kell csinálni. Lassan. Közelről. Ezt pedig alig vártam. Megérkeztek a lányok, és sorba álltak velünk szembe. Sol pillantása összeakadt az enyémmel. Lehetetlen volt megmondani, hogy mire gondol. És ez zavart.

- A mai órán megtanulják a lövészet alapismereteit. Ugyanis, az összes edző pálya foglalt, másrészt pedig fontosnak tartom, hogy vészhelyzet esetén, legyen fogalmuk róla, mihez kezdjenek egy fegyverrel. - nézett végig a lányokon - Mindegyikőjüknek egy katona fog segíteni. Ők vizsgáztak mesterlövészetből. – intett felénk. – Most vissza kell mennem a hármas osztaghoz, de a katonáim, majd gondjukat viselik. – na, az már biztos. – Dylan, te vagy a főnök. – biccentett felém, én meg tisztelegtem.

- Igenis uram! – miután a nagybátyám elment, előreléptem és végignézve a lányokon, levettem a vállamon lógó M16-ost. - Szóval, ezzel a gépkarabéllyal fogtok lőni. Caleb! – szóltam oda a kettővel mellettem álló srácnak, aki utánam talán a legjobb volt ezen a téren. Tudta is mi a dolga, beállt mellém, a célpontot jelző táblákkal szemben. Megadtam neki a jelet, és az egész sort leszedtük. A bemutató után, a srácokat elirányítottam a lányokhoz, én pedig Sol mellé sétáltam.

- Mi az báránykám egy fél napig sem tudsz meglenni nélkülem? Akárhova fordulok, te ott vagy. – szerencsére.

- Igen, sajnos az ellenállhatatlan sármod nélkül végem van. – felelte, és bár tudtam, hogy szarkazmusból mondja, én mégis azt válaszoltam:

- Nem kétlem. – válaszul a szemét forgatta, én pedig halkan felnevetve közelebb hajoltam hozzá. - Tudod, hogy nagyon sokat forgatod a szemedet? Ha nem vigyázol, még a végén fönnakad. – ebben egyébként nem voltam biztos, de rémlik, hogy mondtak valami ilyesmit a felnőttek még amikor kissrác voltam. Nem válaszolt, így a kezébe adtam a fegyvert. Nem panaszkodott a súlya miatt, így elkezdtem magyarázni.

- Nem baj, ha nem találod el egyiket sem, nagyon sokat kell gyakorolni mire belejössz. Tedd az egyensúlyt az egyik lábodra. – mondtam, kihasználva az alkalmat, hogy okkal hajolhatok közel hozzá. Sol engedelmesen tette amit mondtam, ez pedig nagyon tetszett. -  Mindkét kezeddel fogd a pisztolyt. A tartásod legyen egyenes. – kezemet karcsú derekára csúsztattam. Éreztem, ahogy hirtelen egész testében megmerevedett. Éreztem magamban a diadalt és még közelebb hajoltam hozzá. - Határozottan fogd, ne félj tőle. És ne legyél ilyen merev. – amíg beszéltem hozzá, meztelen nyakán néztem a hófehér bőrt. A szám csupán pár centire van tőle. Hallottam halk, rendezetlen légzését. - Egyenletes legyen a légzésed, koncentrálj.

- Arrébb lépnél? Így nem tudok normálisan koncentrálni. – hát ezt eltudom hinni. Felnevettem Sol tekintetének zavartságán, de tettem amit mondott, és hátrébb léptem mellőle.

- Ne feledd, ez nem megy egyről a kettőre. Egy idő múlva majd belejössz. Ha ügyes vagy és hallgatsz rám, elképzelhető hogy az óra végére már eltudsz találni néhányat. – Sol a célpontra nézve elmosolyodott. Örültem, hogy a bíztatásom jól esik neki, és ami azt illeti, nem leszek szomorú, ha nem tud egyet se eltalálni. Akkor ismét kellek a gyakorláshoz. És ha végül nekem köszönhetően elsikerül, majd az egyiket találnia, azért talán kaphatok nála egy pirospontot. Láttam ahogy Sol mellkasa megemelkedik, majd meghúzta a ravaszt. Újra és újra. A céltáblák egymás után fordultak le a helyükről. Ha álmodom, szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne merészeljen fölébreszteni. Ugyanis nem hittem el, amint az imént láttam. Sol csupán az utolsó célpontot vétette el, de a második próbálkozásra azt is eltalálta. Egyetlen egy pillanat volt csupán. Egy század, egy ezred másodperc. És mindent máshogyan láttam. Sol a céltáblákról rám nézett, és magabiztosan mosolyogva várta, hogy mit szólok. Nem találtam a hangomat.

- Mi az, miért nézel úgy rám mintha varázsoltam volna? – hát a varázslathoz nagyon közel volt.

- Nem jutok szóhoz. – mondtam őszintén.

- Nahát! Dylan Blake nem jut miattam szóhoz. Ezt le kellene írnom valahova... - színlelt elgondolkodó arcot.

- Elárulod hol tanultad? – tettem fel az egyetlen értelmes kérdést, ami az eszembe jutott. És tényleg nagyon kíváncsi voltam a válaszra.

- Régen volt. Nem nagy ügy. Amúgy is szeretem az AR-eseket. Nem olyan nehéz kezelni, mint az M248-ast. – hogy tessék? Úgy éreztem, ha lenne nálam egy gyűrű, most azonnal az ujjára húznám.

- Ismételd meg. – csúszott ki a számon. Sol csak felnevetett, mintha az egész semmiség lenne. De közel sem volt az. Megcsóváltam a fejem, nem hittem, hogy ez a lány még jobban megtud lepni, mégis sikerült neki. Odasétáltam a célpontokhoz, hogy visszaállítsam őket, majd újra Sol mellé léptem.

- Miért? Valamit rosszul csináltam? – pislogott fel rám. Hogy rosszul csinálta? Megráztam a fejem.

- Nem semmi látvány vagy egy katonai gépkarabéllyal a kezedben. Egy kicsit be is indultam. – vagy inkább nagyon. Rákacsintottam, Sol azonban ezúttal nem jött tőlem zavarba. Legalábbis nem vettem rajta észre zavart. Magabiztos volt. Állt a fegyverrel a kezében, mintha minden nap tartana az ujjai közt effélét. Néztem ezt az alig százhatvan centis, hosszú szőke hajú, kék szemű lányt, akire ha rá néz az ember, legszívesebben megkérdezné tőle, hogy segíthet-e neki valamiben – bármiben – csak, hogy ne essen bántódása. Csakhogy javítóintézetből jött, és nem mellesleg profin kezeli a katonai fegyvereket. Gyönyörű. ártatlannak látszó. Erős. Csupa meglepetéssel. Veszélyes kombináció. Beépített ügynöknek tökéletes lenne. Sol sorra lőtte le a célpontokat, én meg nem tudtam más merre nézni, vagy másra gondolni. Kénytelen vagyok férfiasan bevallani, hogy teljes mértékben megbabonázott a látvány. És nem tudtam magam visszafogni.

- Egyik nap beviszlek a benti lőtérre. Muszáj látnom mihez kezdesz ha nehezebb a feladat és a fegyver is más. – és igen. Tisztában vagyok vele, hogy ez olyan, mint egy randi. A fenébe, az is!

- Dylan, figyelj én... - kezdte Sol a nem túl bizalomgerjesztő mondatot. De szerencsémre Nate mellettünk termett és a vállamra csapott, így nem tudtam végig mondani amit akart.

- Helyzet van nagyfiú, spuri a kapuhoz. – bólintottam Natenek, aztán újra Sol fele fordultam.

- Mennem kell, Campbellel ki kell mennünk gyakorlatra. Holnap megkereslek. – mosolyogtam rá, és azzal a lendülettel meg is fordultam, hogy még csak lehetőséget se adjak neki a visszakozásra.

- Félbe szakítottam a turbékolást? – emelgette rám mindkét szemöldökét Nate.

- Barom. – vágtam rá azonnal. Pár pillanatnyi gondolkodás után aztán újra megszólaltam. – Ember, Sol lelőtt egy egész sort. Elsőre. – Nate úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, holnap tütüben fogok balettelőadást tartani a nagybátyámmal együtt. Aztán amikor látta, hogy az arcom komoly maradt, hitetlenkedve felvonta egyik szemöldökét.

- Ezt most komolyan mondod?

- Ja. – bólintottam. – Aztán újra és újra. – ráztam meg a fejem, mert még én sem tudtam felfogni teljesen.

- Apám. – csóválta a fejét. – Megfogott vele mi? – pár pillanatig nem válaszoltam, csak újra magam elé képzeltem őt, a fegyverrel a kezében, szőke haja összefonva lógott az arca egyik oldalán, pár kósza tincs kiszabadult a copfból.

- Az nem kifejezés. – mondtam halkan, ugyanannyira magamnak mint amennyire Natenek.

***

Utáltam magam, amiért seggfej módjára viselkedtem Tylerrel. Jó, oké nem voltam vele bunkó. Csak... gyakorlaton általában – vagy inkább mindig – fedezzük egymást, együtt végezzük el a legtöbb feladatot. Tyler megért engem. Csak akkor beszél hogyha kell, és akkor is mindig van valami igazi mondanivalója. Úgy értem, Nate és a srácok hihetetlen figurák, és azok a típusok, akikre minden baráti körben szükség van. De Tyler ismer engem. Ha valakire már mindenképpen rábíznám az életemet, vagy megbíznám, hogy vigyázzon helyettem a családomra, Tyler lenne az a valaki. Épp ezért volt baromi idegtépő, hogy nem tudtam a közelében a megszokott módon viselkedni. Akartam, de nem tudtam. Legbelül tudtam hogy ez miért van, ugyanakkor azt is tudtam, hogy úgy viselkedek, mint egy óvodás. Nem bírom a konfliktusokat. Mármint az igaziakat. Az érzelmi részét. Nem tudom elviselni. Majdhogynem hasznavehetetlen vagyok ha érzelem kimutatásról van szó. Ha bármelyik másik srácról lenne szó, nem zavarna a dolog. De ez nem egy másik srác, hanem Tyler. Soha ebben az életben – sőt még a következőben – sem vallanám be neki, de néha azt kívántam, bárcsak olyan lennék mint ő. Tylernek egy nagy szerelméről tudok, aki helyett kapott az életében. Allison. A katonaság közbeszólt, a csajok ilyenkor rájönnek, hogy hosszútávon nem is olyan jó móka katona gyerekkel randizni, mint azt hitték. Őszintén szólva még csak nem is hibáztatom őket. Tényleg nem. De Tylert megviselte az egész. Azóta őt sem nagyon láttam, senki mellett lecövekelni hosszútávon. Csakhogy ellentétben velem, ő nem zárta ki elvből a lehetőségét. Aznap már nem láttam Solt. És másnap reggel sem. Ebédkor sem találtam. Aztán, mintha isten is úgy akarta volna, megpillantottam a folyosón. Amint észrevett, odasietett hozzám. Na ezt már szeretem.

- Szia báránykám! Ennyire hiányoztam, vagy miért rohansz?

- Nem, én csak azt akarom mondani, hogy... –félbehagyta a mondatot, körbenézett amikor valahonnan messzebbről hangokat hallottunk. A tekintete elszánt lett, majd a fejével a hátam mögé biccentett.

- Menjünk be oda! – megfordultam, az említett helyiség felé. Amint megpillantottam az apró szertár ajtaját, a szemöldököm a magasba szaladt. Na nem mintha bármi kifogásom lenne ellene, de... - Nem azért amire gondolsz. – emelte a plafonra a tekintetét az arckifejezésem láttán. - Csak nem akarom, hogy meghalljanak. Na, befelé! – azzal tolni kezdett az ajtó irányába. Beléptünk és körülnéztem a vegyszerekkel teli kicsiny szobában, ahol alig fértünk el ketten. Ha nem ismerném Solt, még azt hinném így akar elcsábítani.

- Elárulod báránykám, mi az a titokzatos dolog, amiért egy WC fülke méretű szobába kellett bújnom veled?

- Oké, szóval... le kell állnod a nyomulással. Ez az egész - mutatott kettőnkre - nem működne, és egyébként sem bízom meg benned, szóval nincs több célozgatás, a szexi féloldalas mosolyaiddal ajándékozz meg mást, és állj le az állandó flörtöléssel. – ahogy az ajkát néztem miközben beszélt, annyit sikerült felfognom a mondandójából, hogy béna kifogásokkal próbál etetni, és hogy szexinek talál.

- Szóval szexinek tartod a mosolyom, hm?

- Csak ennyit jegyeztél meg? – hát, meg hogy pocsékul hazudsz.

- Nem értem miért állsz ennyire ellen. – csóváltam meg a fejem.

- Mert mi... egyszerűen nem illünk össze. – mondta. Igen, és a nap sem szokott felkelni reggelente.

- Báránykám. A kémia ami köztünk van, ezt az egész tábort eltudná pusztítani. – miközben beszéltem, mindkét kezemmel Sol válla mellett a falnak támaszkodtam és „egészen véletlenül" lenyomtam a kapcsolót, hogy a szoba sötétbe zárjon minket. Solnak nem teszett a helyzet, azonnal visszakapcsolta. Nem ér.

- Ha szerinted mi nem illünk össze, akkor ki illik hozzád? Tyler? – mekkora egy idióta vagyok. De már nem szívhatom vissza. Kíváncsian néztem Sol reakcióját. Értetlenség tükröződött a szemeiben. Ami határozottan jobb, mintha elpirult volna.

- Tyler? Hogy jön ehhez Tyler? – kitűnő kérdés. Hogy is jön ehhez Tyler?

- Mostanában többször láttalak vele. – böktem ki, igyekezve lazára venni a figurát. Oscart nem kapok érte, de azért remélem beveszi, hogy annyira nem érdekel, csupán futólag érdeklődöm.

- Na lám csak. Most meg te vagy féltékeny? – hohóó, mi ez a többes szám?

- Most meg én? Vagyis bevallod, hogy te féltékeny voltál? – mosolyodtam el. És éreztem, hogy újra én vagyok előnyben.

- Nem. Nem így értettem. – na persze, drágám.

- Akkor hogy értetted? – közelebb hajoltam hozzá, és újra lekapcsoltam a villanyt. A sötétben még közelebb hajolt, és bár még a szemem nem szokta meg annyira a sötétséget hogy lássam az arcát, hallottam amikor levegő után kap, amitől elégedett mosoly terült el az arcomon. Csodálatos málna illata szinte hívogatott magához. Ha akartam sem tudtam volna neki tovább ellenállni. Az ajkamat lágyan az övére érintettem. Még egy első dolog számomra. A csókolózás köztem és a lányok között egészen máshogy szokott lezajlani. De ebben a pillanatban csak kiakartam élvezni, hogy édes, lágy ajkai követték az enyém mozgását, az ajkam ebbe pedig szinte belebizsergett. Legnagyobb meglepetésemre Sol volt az, aki változtatott a tempón, és a pólómat megragadva közelebb húzott magához. Ez a mozdulat pedig egész lavinát indított el bennem, hogy aztán a testem egy bizonyos pontján gyűljön össze. Mintha egy kapcsolót nyomott volna meg bennem, ösztönből mozdultam és minden csak hevesebb és gyorsabb lett. Úgy éreztem szükségem van a csókjaira, vagy megbolondulok. Mindkét tenyeremet lecsúsztattam a falon, majd megfogtam karcsú derekát, hogy fölemeljem. A falnak támasztottam, olyan közel akartam férkőzni hozzá, amennyire csak lehetséges volt. Vette az adást, lábait a csípőm köré fonta, és egyazon pillanatban hallottam, ahogy fölborul pár tisztítószeres flakon, de hülye lettem volna vele foglalkozni. Egész testemben beleremegtem a csókjaiba, de a nyaka túl csábító volt ahhoz, hogy ne szenteljek neki egy kis külön figyelmet. A szám elvontam a szájától, és lassan végighúztam a bőrén, hogy csókokkal boríthassam be a nyakán a bőrt. A műveletre megkaptam a visszajelzésem, Sol száját halk sóhaj hagyta el, nekem pedig ez volt az olaj a tűzre. Vadul újra az ajkába kaptam, és bármit megadtam volna, hogy újra halhassam ezt az édes hangot. Hirtelen tolt el magától, és egy szó nélkül bontakozott ki az ölelésemből, majd visszaállt a padlóra, szemben velem. Még mindig hevesen vettem a levegőt, és az agytekervényeimet megpróbáltam rávenni, hogy újra lépjenek működésbe. Nem értettem, a hirtelen jött reakciót. Olyan, mintha egy matematikai példában, az egyenlet végén, valahogy egy újabb ismeretlen fészkelné be magát, ezzel megváltoztatva a végeredményt.

- Ez... ez nem történhet meg még egyszer. – lihegte.

- Nem értek egyet. – túrtam bele a hajamba.

- Nem is tudom mi ütötte belém. - temette a kezébe az arcát. - Ennek többet nem szabad előfordulnia. – mondhattam volna valami szokásos „Dylan-féle" megjegyzést, de őszíntén kíváncsi voltam a válaszára.

- Miért is nem?

- Azért mert... – a kinyíló ajtó szakította félbe, és egy ismerős arc, Sol egyik barátnője nézett ránk döbbenten, majd mosolyt elfojtani próbáló arccal.

- Öö... izé.. bocs. – mondta, és sietősen visszacsukta az ajtót.

- Hát például ezért! Mi van ha nem Valerie nyit be, hanem valaki más? Ha erre Rollins hadnagy vagy valaki rájön, mehetek vissza Illinoisba, márpedig semmi kedvem még egy évet javítóintézetben lenni. Most pedig menj előre, hogy ne egyszerre menjünk innen ki. – hadarta dühösen. Aranyos, hogy azt hiszi ezek után van bármi, amivel elérheti, hogy ne tegyek meg mindent, hogy levegyem a lábáról.

- Nem tudom miért harcolsz a saját érzéseid ellen, de ha azt hiszed, hogy csak úgy feladom báránykám, akkor nagyon tévedsz. – néztem rá, aztán kimentem a folyosóra. Megkaptam a válaszom. Sol Robertson, egyáltalán nem közömbös irányomban, sőt. És innentől kezdve már csak rajtam múlik minden. Olyan ez mint egy küldetés. Le kell rombolnom Sol körül azt az istenverte falat. Küldetésekben pedig jó vagyok.

***

Tyler a folyosón állt, a falnak támaszkodva. Amikor megláttam, odaálltam mellé. Vagy meg kell tőle kérdeznem, vagy hagynom kell a csudába az egészet. Nem. Meg kell beszélni. Mit férfi a férfival.

- Délután terepen leszünk? – kérdezte amikor mellé értem.

- Igen azt hiszem. – jó, fogalmam sincs. Nem izgat jelen pillanatban. Hagyd, hogy végig mondjam! Mármint, hogy elkezdjem. Megköszörültem a torkom.

- Szóval, öhm... figyel Tyler... - kezdtem, de ekkor a folyosón feltűnt Lynn Thomson, és amint észrevett minket, mindkettőnk felé ezer wattos mosolyt küldött. Visszamosolyogtam rá. Mindenki tudja, hogy a legjobb barátnő álláspontja számít a legtöbbet.

- Sziasztok! – köszönt, és megállt előttünk.

- Szia Lynn. – biccentettem.

- Khm... Szia. – köszönt Tyler visszafogottan.

- Mizu? – kérdezte Lynn, de úgy érzékeltem, mintha a kérdést kizárólag Tylernek címezné, ezért nem válaszoltam.

- A helyzet változatlan. – válaszolt Tyler, és épp úgy hangzott, mintha egy tisztnek beszélne. Zavartan összevontam a szemöldököm és ránéztem. Majd Lynnre. És vissza Tylerre. – Mármint... khmm – köszörülte meg a torkát. – Az előbb voltam kint. Megfelelő. Úgy értem az időjárás. Süt. Mármint a nap. – ööö... he? Tyler össze vissza beszélt és határozottan idegesnek tűnt. Ami már csak azért is furcsa, mert kötélből vannak az idegei. Vagy inkább fém láncokból. Lynn arca kissé zavart, és csalódottnak látszott, aztán bólintott.

- Hát igen... öhm... akkor én most megyek is a dolgomra. Majd összefutunk. Sziasztok! – intett, és amint befordult a folyosón Tyler azt mormogta a bajsza alatt:

- Basszus! – én pedig felé fordultam.

– Haver mi volt ez a...

- A rohadt életbe. – szakított félbe, majd rám nézett. – Totál idiótának nézett ugye?

- Hát nem is tudom melyik volt a jobb szöveged. A változatlan helyzet, vagy a megfelelő időjárás. – húztam el a számat, és vakartam meg a tarkómat, visszagondolva a szavaira. Tyler elkáromkodta magát. Meglehetősen cifrán. Ez pedig kérem szépen igencsak ritkán fordult elő. A felismeréstől megkönnyebbülve felnevettem. Mekkora egy idióta barom vagyok!

- Mi olyan vicces? – nézett rám Tyler-

- Semmi haver, tényleg. De a flörtölési technikáidon van mit csiszolni.

- Tudok flörtölni. – ellenkezett.

- Igen tudom. Ezért volt meglepő ez a röhejesen siralmas pár másodperc amit produkáltál. – néztem rá elgondolkodva. Tyler idegesen megrázta a fejét. A vállára csaptam a tenyerem. – Egyet se aggódj, tesó, a legjobb kezekben vagy.

- Kösz, a „Randi tippek Dylan Balke-től" adását inkább kihagyom.

- Jólvan. Ha gondolod, megnézheted online a laptopomról a Büszkeség és Balítéletet vagy a Szerelmünk lapjait. Az a te asztalod.

- Köcsög. – lökött arrébb, de azért elnevette magát. Bennem meg nem egy kő, de egy egész szikla esett le.