Dylan Special #8

8. Fejezet

Tizenhét hónappal ezelőtt

Charleston, Bermuda bar, este 22: 43

Most volt az első eltávom, mióta Dany meghalt. Azelőtt mindig csak az eltávot vártam. Nem csak azért, mert hazajöhettem, hogy lássam a családot. Ez volt az a pár nap, amikor Danyvel testvérekként viselkedhetünk, és amikor a Charleston környéki srácokkal nem kellett senki parancsát teljesítenünk. A program mindig ugyanaz volt. Esténként beültünk egy bárba, jártuk a várost, nevettünk, és jól éreztük magunkat, ameddig tehettük. De most csak azt akartam, teljen le minél gyorsabban ez a néhány nap, hogy visszamehessek, csinálhassam a feladataimat, és a nagybátyám ordibálása nyomja el a gondolataimat. Már nem is tudtam megmondani mi van a poharamban. Valami barna.

- Maestro, hagyd már ezt abba, olyan siralmas a képed, hogy még nekem is elmegy a kedvem az élettől. – csapott a hátamra Emmett. Eddig mindenki csak igen óvatosan intézte hozzám a szavait. Igazság szerint nem dühödtem be. Igaza volt. Nekik ez a pár nap szabadság jut, ne hibáztathatom őket, amiért jól akarják magukat érezni. Lehúztam a poharamban lévő barna löttyöt. – Ez a beszéd. – csapott egy újabbat a vállamra Emmett.

- Amúgy is. – dőlt a pultra Nate. – Nézd csak azt az asztalt. Egyetemista csajok. A vöröset szemeltem ki, de ha alkudozni akarsz, nekem jó a fekete göndör hajú is.

- Ki tart vissza? – kérdeztem, és intettem a csaposnak, hogy még egyet kérek abból, amit az imént megittam. Míg a poharat a számhoz emeltem, a mellettem lévő bárszéken ülő Tyler is belekortyolt a sörébe, majd rám nézett.

- Nem érdekel, ha visszamegyünk, és ugyanolyan fájdalmas képpel meredsz magad elé, és robot módjára viselkedsz, de legalább erre a pár napra szedd magad össze. Felőlem aztán leihatod magad seggrészegre, csak csinálj már valamit. – belenéztem a szemébe. Tudtam, hogy csak jót akar. Ő volt a legjobb barátom. Tudtam, hogy az igazat mondja, de attól még kurvára fájt az igazság.

- Úgy tűnik még csak mozdulnunk sem kell. – mondta Nate, és oldalba bökte a mellette álló Emmettet. A szememmel követtem a tekintetüket. Attól a bizonyos asztaltól két csaj állt föl, és egyenesen felénk jöttek. Végül megálltak a pultnál és rendeltek, annak ellenére, hogy egyértelmű volt, nem véletlenül jönnek a pultnak erre a részére. Ugyanis miközben jöttek, olyan pillantásokat lövelltek mindannyiunk felé, amitől úgy éreztem, hogy ruha nélkül ülök a bárszéken.

- Heló, tündéreim! – lépett előre Nate. Colgate-mosoly és hajcsavargatás volt a válasz. – csak nem koktélt rendeltek?

- De igen, azt terveztük. – bólintott a barna bőrű lány, akinek telt ajakai és hosszú, hullámos, mogyoróbarna tincsei voltak.

- Remek. Kezdetnek mit szólnátok egy Sex on the Beachez? – kérdezte Nate, én meg megráztam a fejem. Amikor legutóbb ezzel a dumával próbálkozott, egy jó nagy pofon csattant az arcán. Vártam a reakciót. A barna hajú lány, és a zöld szemű, vörös először meglepett arccal, majd dühösen bámultak rá, és azt hiszem már kezdték volna jól leosztani Natet, amikor a csillogó páncélú Sir Tyler, közbe nem lépett.

- Elnézést hölgyeim, a barátom úgy érti, szívesen meghívnánk titeket egy italra, ha nincs ellenetekre. – villantotta rájuk a híres Büszkeség és Balítélet mosolyát. – Bocsássatok meg Nate haveromnak, csak tudjátok mi nem sok lánnyal találkozunk a munkánk során. Pláne nem ilyen szépekkel. – a két csaj olyan képet vágott, mintha épp egy bundás kölyökkutyára néznének, masnival a nyakában. Aztán A barna hajú lány tekintete lejjebb vándorolt Tyler mellkasán, valószínűleg le a nyakában lógó dögcédulára.

- Katonák vagytok? – kérdezte, és már láttam a szemében felcsillanó izgalmat. Azért nem szerettünk az egyenruhánkban lenni, mert a legkevesebb az volt, hogy mindenki megbámult minket. A többi esetben pedig odajöttek megköszönni a szolgálatainkat, vagy a katonaságról kérdezgeti, hülyébbnél hülyébb kérdéseket. De tény, hogy a csajok megőrültek tőle. Miközben a lányok Tyler nézték, észrevettem, hogy Tyler kinyúl Steve, a bárpultos felé, és papírpénzt nyújt felé, majd alig észrevehetően a kezével ötöt mutat. Steve pedig tudta mi a teendő. Már jól ismert minket.

- Igen, hölgyem. Katonák vagyunk. – bólintott Tyler. És ez volt a varázsszó. Horogra akadtak mint egy sneci.

- Nos, nagyon édesek vagytok. De már rendeltünk. – pislogott ártatlanul a lány Tylerre.

- Igen, én pedig már ki is fizettem. – biccentett a pultra, ahova Steve már ki is pakolta a narancssárga koktélokat. A lányok csillogó szemmel a poharakra néztek, aztán újra fel Tylerre.

- De ez öt. – vonta össze a szemöldökét a vörös hajú.

- Ők nem a ti barátnőitek? – biccentett Tyler az asztal felé, ahonnan eljöttek, ahol másik három lány ült még mindig, és minket néztek.

- De. – bólintott mosolyogva a barna tincses.

- Azt hiszem illő lenne bemutatkoznunk. – álltam fel a bárszékről hirtelen. – Dylan Blake vagyok. – villantottam rájuk egy féloldalas mosolyt, a várt reakció pedig nem maradt el. – Ez a James Dean tekintetű fiatalember itt Tyler, ők pedig Nate és Emmett. – biccentettem a srácok felé. – Csatlakozhatunk hozzátok? – pár pillanatig csak kitágult szemekkel bámultak ránk, már esküszöm azt vártam, hogy az egyikük fölsóhajt. Aztán a barna hajú megrázta a fejét, és megköszörülte a torkát.

- Én Sasha vagyok, ő pedig a barátnőm, Leihla. Gyertek. Bemutatunk titeket a lányoknak. – fölvettem két koktélos poharat a pultról, és rákacsintottam a barna hajúra. – Csak utánad. – virgonc kuncogást hallatott, majd összenézve Leihlaval elindultak, mi pedig a srácokkal vittük utánuk a poharakat.

- Kösz a mentést Fülöp herceg. – sziszegte Nate Tylernek, ő pedig csak megszokottan bólintott.

- Csajok, ők itt Tyler, Dylan, Emmett és Nate. Meghívtak mindannyiunkat egy koktélra. A srácok a katonaságból jöttek. – ezt a plusz információt pedig természetesen Sasha nem hagyhatta ki. A szótlan flörtölés összes létező formájának tanúi voltunk a következő pillanatban. Letettem a kezemben lévő két poharat két lány elé, közben pedig próbáltam a lehető leglehengerlőbb mosolyt villantani rájuk. Velem szemben Chasidy ült. Festett fekete, loknikban álló haja volt. Az ajka rózsaszínűen csillogott és egy szűk fekete topot viselt. A dekoltázsa olyan mély volt, hogy a fantáziámnak már nem volt túl sok dolga. Tudtam, hogy mit akarok és Chasidy tökéletes alany volt ehhez. Bár Sasha ült mellettem, és időről időre hozzám simult a testével, de én mégiscsak Chasidy buján csillogó karamella színű szemeibe tudtam nézni. A piros szívószálat rózsaszínű ajkai közé csippentette, és miközben szívta fel a poharában lévő italt, végig a szemembe nézett. A nadrágomat hirtelen kissé szűknek kezdtem érezni. Tyler egy szőke hajú lánynak magyarázott valamit, aki pedig figyelmesen hallgatta, és közben bólogatott. Nate Sashaval beszélt, Sasha pedig nagyokat vihogott, de közben továbbra is újra meg újra hozzám préselődött. Emmett pedig egyszerre két csajt is fűzött, akik valamivel fiatalabbnak tűntek nálunk. A nevüket nem tudtam, Chasidy rózsaszínű ajkai teljesen elvonták a figyelmemet. Miután megitta az italát, felállt és a szemembe nézett, miközben azt mondta.

- Megyek, hozok magamnak még egyet. – vártam egy két másodpercet, hogy ne rögtön menjek utána. 

- Én is hozok még egy sört. - mondtam, bár ahogy elnéztem csupán Sasha és Tyler hallotta meg amit mondtam. Nem foglalkoztam Sasha értetlen pillantásaival, egyenesen Chasidy után mentem. Meg sem állt a bárpultnál, nekidőlt az ajtónak és onnan nézett rám.

- Engem keresel, jóképű? – kérdezte a szempilláit rebegtetve. Odasétáltam hozzá,megálltam előtte, és elmosolyodtam mielőtt kinyúltam volna a derekáért, hogy magamhoz húzva megcsókoljam. Erőszakos csók volt, azt akartam, hogy egyértelmű legyen számára, hogy mit akarok. Szerencsére pontosan értette.

- Milyen messze laksz?

- Túl messze. – mondtam két csók között.

- Gyere. – fogta meg a kezemet és húzott magával. Egy kocsi előtt álltunk meg. Kivette a táskájából a slusszkulcsot, majd kinyitotta az ajtót és bemászott a hátsó ülésre. Utánamentem, és azonnal megcsókoltam. Lovagló ülésben az ölembe mászott, és levette a felsőjét, amit aztán eldobott valahova mellénk az ülésre. Vér tódult az ágyékomba Hátranyúlva kikapcsoltam rózsaszín csipkés melltartóját és levettem róla. A kezemmel végigsimítottam a hátát. Semmi mást nem akartam érezni, és semmi másra nem akartam gondolni. Tudtam, hogy Chasidy is tisztában van vele, hogy ezt az időt osztjuk meg csupán, amennyit a kocsiban töltünk, utána nem tartozunk egymásnak semmivel. És nem jelent nekünk semmit. Legalábbis nekem nem. De muszáj volt valamivel elterelnem a gondolataimat. Enyhén harapdálni kezdtem a nyakán és a vállán a bőrt, ő pedig hangosan zihált. Egyik pillanatról a másikra csatolta ki az övemet.

- Van nálad? – szólalt aztán meg. Bólintottam. Olyan hülye azért nem vagyok, hogy megkockáztassam, hogy teherbe ejtek valakit, így mindig volt nálam óvszer. Beletúrtam göndör hajába, miközben ő mögöttem a támlára támasztotta a kezét, úgy mozgott fölöttem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire vissza mentünk. Mintha mi sem történt volna, leültem vissza a helyemre. Sasha pedig úgy nézett a barátnőjére, hogy én tényleg nem lettem volna Chasidy helyében. Érdekes...

- Nagy volt a sor, mi? – kérdezte vigyorogva Nate.

- Ahha, elég nagy volt. – válaszolt Chasidy, erre pedig Emmett felröhögött, Sasha pedig félrenyelte az italát, majd mire lehiggadt, Leihlára nézett.

- Kimegyek a mosdóba. Jössz?

- Öhh... persze. – válaszolta Leihla és már föl is álltak. Az este végén valahogy hozzám került Sasha telefonszáma. El kell ismernem, hogy ügyesen csinálta mert nem vettem észe, hogy mikor csúsztatta a zsebembe, De a papírfecnit nem dobom ki. Még itt leszünk pár napig.

***

- Kimegyünk ma a Sasfészekbe? – kérdezte Thomas miközben az udvar felé mentünk.

- Ahha. Este. – bólintottam. Szerettem a Sasfészket. Soha nincs tömeg, jó a zene, a hangulat, és még az árak is rendben vannak. Amikor a Campbellel való edzés végén meglátottam Solt a kerítés mellett, önkéntelenül is elmosolyodtam. Az utóbbi időben, valahogy mindig sikerült meglógnia előlem. Lehet, hogy nem szándékosan, de valahogy mindig elkerültük egymást. És a helyzet az volt, hogy azóta sem tudtam kiverni a fejemből a csókunkat. Igen. Nevetséges vagyok. Tyler megmozdult mellettem, és egyenesen Solék felé indult. Összevontam a szemöldököm. Azt sem tudtam, hogy beszélő viszonyban vannak. Amint Tyler megállt előtte, Sol édesen elmosolyodott. Rám soha nem mosolygott így. Rendszerint villámokat szóró pillantásokkal és flegma tekintettel ajándékozott meg. Jelen pillanatban bármit megadta volna, hogy ha szuperhallást kaphatok, és tudnám miről beszélnek. Az istenit, hiszen majd megvesztem, hogy tudjam, mit mond neki Tyler. A legjobb barátom. Tudtam, hogy semmi okom, és ami azt illeti jogom sincs rá, hogy így érezzek, de idegesített, hol Sol ilyen boldogan cseverészik el Tylerrel. Egy barom vagyok. Na és ha beszélnek? Akkor mi van?

- Figyelj, Dylan, anyukád ingatlanos ugye? – lépett hirtelen mellém Nate.

- Ahha. – válaszoltam csupán egy pillanatra ránézve.

- Majd megadnád a számát? A nagyfateromék elakarnak adni egy nyaralót Charlestonban. – Nate csak beszélt, én pedig újra Tylerékre pillantottam. Sollal egy másodperc erejéig összetalálkozott a tekintetünk, de aztán gyorsan vissza is nézett Tylerre.

- Ahha. Jah, majd elküldöm anyám számát. – mondtam Natenak, amikor rájöttem, hogy a válaszomra vár.

- Kösz, haver. – bólintott. Bevártam Tyler, amíg vissza nem ért hozzánk. Mentünk be a szobánk felé, én pedig győzködtem magam, hogy semmi szükség rá, hogy kíváncsiskodjak. De végül megköszörültem a torkomat és csak azért is megszólaltam.

- Láttam beszéltél Sollal. – mondtam a lehető leglazább hangsúllyal.

- Ahha. Nyugi, nem égettelek le. – vigyorodott el. Nem szóltam semmit. Most kérdezzem meg, hogy miről beszéltek? Na azt már nem. De szerencsére Tyler folytatta. – Mondtam neki, hogy jöhetnének este a Sasfészekbe. – válaszolt lazán, de az az érzésem volt, hogy valamit eltitkol. És ez nem tetszett. Amikor ebédnél Sol megjelent, és intett Tylernek, hogy menjen oda, egyre jobban szúrt belül valami, aminek nem kellett volna ott lennie. Mellkasom előtt összefontam a karomat, és a falnak dőlve álltam, nézve, ahogy Tyler előhúz a farmerzsebéből egy papírlapot és odaadja Solnak. Ellöktem magamat a faltól és megfordultam mielőtt, ráhoznám Solra a frászt, hogy úgy bámulom, mint valami kukkoló. Tyler biztosan csak az információkat mondta el Solnak az estével kapcsolatba. Hogy hol a sasfészek, és ilyesmi. Ha belegondolok, amikor megtudtam, hogy Tyler elhívta Solt a Sasfészekbe, több dolgot is éreztem. Egyrészt örültem, hogy Sol eljön, mert végre alkalmam nyílik, hogy meggyőzzem őt: Igenis akar engem. Másrészt nem értettem Tylert. Már többször is láttam őket kettesben beszélgetni. Hazudnék, ha azt mondanám hidegen hagy a dolog. Tyler a legjobb barátom, és nem tud a fogadásról, szóval igazából nem kellene, hogy pipa legyek rá. És nem is voltam. Egyszerűen... zavart a téma. Már a Sasfészekben ültünk és egy üveg sört ittam, amikor a lányok megérkeztek.

- Nehogy orgazmust kapj Thomas, de ide fog ülni hozzánk öt lány. Fel vagy készülve erre a megmérettetésre? – Kérdezte Emmet Thomast, mire felnevettem. Ám a nevetésemet, mintha elvágták volna, amikor oldalra néztem és megláttam Solt. Egy, a testéhez simuló szoknyát viselt, a lába hihetetlenül hosszúnak tűnt ahhoz képest, hogy milyen alacsony. A haja most hullámokban omlott a vállára és a hátára. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy talán soha életemben nem láttam nála gyönyörűbbet.

- Na. Csak sikerült kiszöknötök. Srácok, helyet a hölgyeknek. – mondta Tyler, mire arrább csúsztunk. Sol leült mellém, nekem meg nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy a combja hozzáér a lábamhoz. Újra és újra végig futtattam a lábán a szememet, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával.

- Mi van? – Fordult felém.

- Azon gondolkoztam, milyen látvány lehetett, ahogy ebben a szerkóban átmásztál a kerítésen. Mellesleg... - hajoltam a füléhez. – Ezzel a szoknyával ölni lehetne. Pokolian jó lábaid vannak.

- Kösz. – mondta zavartan.

- Akkor mit iszunk? – fordult körbe Lynn. Miután szó szerint felhívta a figyelmünket, hogy nekik nincs pénzük, ezért legyünk szívesek meghívni őket valami italra, a srácok mint a kiskutyák, már mentek is az italokért.

- Neked hozhatok valamit báránykám? – néztem Solra.

- Én... - kezdte, aztán elhallgatott. Sejtettem, hogy nem nagy ivó.

- Gondoltam, hogy nem vagy az az ivós típus.- bólintottam. Akkor hozzak neked valami üdítőt?

- Egy vodkanarancsot. – válaszolta, mire kérdőn néztem rá, de ő határozottan állta a pillantásomat, ezért fölálltam és odamentem a pulthoz.

- Leitatod a szöszit? – intett az asztal felé Nate, kezében egy üveg sörrel.

- Nincs szükség rá, hogy leitassam. – válaszoltam, és már mentem is vissza az asztalhoz. Sol a második vodka narancs után már kezdett egyre élénkebbnek tűnni.

- Ejha Báránykám. Te aztán szomjas voltál.

- Elárulnád, miért hívsz így? – már vártam, hogy megkérdezze.

- Miért, nem tetszik?

- De persze, mindig is arra vágytam, hogy egy négylábú kérődző állatról nevezzenek el. – válaszolta, mire felnevettem.

- Azért hívlak báránykának, mert első nap, amikor megláttalak, úgy néztél ki a kék szemeddel, meg a gyámoltalan tekinteteddel, mint egy bárány. – ezt miért is mondtam el neki? – Egyszerűen nem illesz egy javító intézetbe. Ami azt illeti, nagyon érdekel, hogy kerültél oda. – ez teljes mértékben igaz volt. Már vagy egy millió dolog eszembe jutott, ami miatt betudott kerülni a javítóba, de egyiket se tudtam róla elképzelni.

- Nem mondom el. – csóválta meg a fejét.

- Nem?

- Elmondom, de akkor meg kell ígérned valamit. – ez felkeltette az érdeklődésemet, ezért kíváncsian néztem rá. – Leszállsz rólam és békén hagysz.

- Ezt nem ígérhetem meg. – ráztam meg a fejem.

- Miért?

- Mert nem tartanám be. – Vontam meg a vállam. Ha már ma így elöntött az őszinteségi roham, akkor már úgy is mindegy. Erre felsóhajtott és felém nyújtotta a poharamat.

- Hoznál nekem még egyet?

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet.

- Miért, azt hiszed nem bírom a piát? – Hogy nem bírja? Hiszen már két vodkanarancs is rendesen a fejébe szállt.

- Meggyőződésem. - bólintottam.

- Hahh, majd akkor hozok magamnak. – állt fel.

- És miből fizeted ki? - nevettem. Erre csalódottan visszaült a helyére.

- Hoznál, nekem valami finom gyümölcsös italt, ha szépen megkérlek? – Nézett rám a szempilláit rebegtetve. Aahha! Szóval taktikát váltott. Ügyes. Ami azt illeti a taktikája rohadtul bejött, mert ennek a pillantásnak egyszerűen nem lehet ellenállni.

- Jól van. De ha kapok érte cserébe valamit.

- Nem foglak megcsókolni.

- Úgy érted újra? – nevettem fel.

- Igen. Nem foglak megcsókolni újra. – azóta csak az a csók jár a fejemben. Szinte még most is érzem az ajkát az ajkamon. És akkor most fogom magam és mindjárt beleverek egyet a falba, hogy eltűnjenek belőlem ezek a nyálas gondolatok.

- Erre majd még visszatérünk, de most nem erre gondoltam.

- Akkor mire? – nézett rám gyanakvóan.

- Hozok neked még italt, ha cserébe táncolsz velem. – intettem a táncparkett felé.

- Rendben van. Az este folyamán táncolok veled. Egyszer!

- Egyszer. – bólintottam beleegyezően. Miután megitta az italt, amit hoztam, annyira ízlett neki, hogy rögtön megivott belőle még egyet.

- Szép szemed van. Mondtam már? – nézett rám nagyokat pislogva.

- Nem, még nem. – mosolyodtam el. Valószínűleg most felszínre fognak kerülni a valódi érzései.

- Tudod, ha nem lennél annyira bunkó, még kedvelnélek is. – na helyben vagyunk.

- Most nem kedvelsz?

- Erre a kérdésre nem válaszolok.

- És miért nem? – nevettem fel.

- Mert ez titok. – miután Sol kiment Rileyval a mosdóba, valamiért nem tudtam letörölni a képemről a vigyort. Biztos az alkohol az oka. Ugyanis tutira nem annak köszönhető, hogy Sol gyakorlatilag kimondta, hogy nagyon is kedvel. Mert hát igazából ezt jelentette, amit mondott. De nem. Nem gyengülök el, csak mert egy csajról kiderült, hogy valójában kedvel. Nem.

- Miért csókoltál meg? – fordult felém, rögtön miután visszaült a helyére.

- Tényleg szükség van rá, hogy ezt a kérdést megválaszoljam Báránykám?

- Most is megakarsz csókolni? – Ohh, oké, nem számítottam ilyen nyílt kérdésre.

- Momentán semmi mást nem akarok jobban. – a pillantásom az ajkára siklott. Visszakellet fognom magamat, hogy csókoljam meg most azonnal.

- Nem csókolhatsz meg. Viszont megígértem, hogy táncolunk. Gyere. – ragadta meg a kezem és a táncparkettre húzott. Sol úgy táncolt, mint aki ezzel együtt született. A csípőjét ritmusosan ringatta előttem, mire kinyúltam és a derekára tettem a kezemet. A tenyeremet végigsimítottam az oldalán és közelebb hajoltam hozzá. Beszívtam a bőre csodálatos illatát, amire nem voltam felkészülve. Teljesen felizgatott. A haja azonban még annál is finomabb illatot árasztott. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy a tüdőm megteljen a friss málna és eper illattal. Ekkor megfordult és a karját a nyakam köré fonta. Ragyogó kék szemével fölpillantott rám. Végem van. A tekintetem nem eresztette az övét, aztán észrevettem, hogy az arcát elönti a pír.

- Aranyos vagy amikor elpirulsz.

- Nem pirultam el. – ellenkezett.

- De igen.

- Pedig nem. Csak nagyon meleg van itt. Szinte forróság.

- Az biztos. Ez a helyzet is elég forró. – jegyeztem meg. A plafonra emelte a tekintetét, de aztán tovább táncoltunk. Valamiért a padlót kezdte el bámulni, de aztán amikor újra felnézett, éreztem, hogy nem bírom tovább. Újra az ajkaira pillantottam. Közelebb hajoltam hozzá. A szám már majdnem érintette az övét, amikor megköszörülte a torkát.

- Egy táncról volt szó. Betartottam az ígéretemet. - csalódottságomban majdnem elkáromkodtam magamat, de aztán bólintottam és visszamentem vele az asztalunkhoz. Nem sokkal később Sol a fejét a vállamnak döntötte. Elmosolyodtam rajta, de amikor rá néztem, láttam, hogy ez nem egyfajta érzelem kinyilvánítás volt a részéről, hanem elaludt.

- Ööö... Sol elaludt.

- Na és? Ébreszd föl. – vonta meg a vállát Nate. De olyan békésen aludt, hogy nem tudtam fölébreszteni.

- Hazaviszem. – mondtam, aztán fölálltam. A többiek furcsán néztek rám, Lynn pedig valamiért úgy vigyorgott, mint egy idióta, de nem foglalkoztam velük. A karomba kaptam Solt – aki istenem, de apró volt! – és kisétáltam vele a kocsmából. Alig tudtam az útra koncentrálni, a karomban csendesen szuszogó lány miatt. Már fél úton jártunk, amikor elkezdett mocorogni, majd lassan kinyitotta a szemét.

- Dylan? Hogyan... ohh biztosan álmodom. Nem lep meg, hogy megint zaklatsz álmomban. Az utóbbi időben sokszor csinálod ezt. És mindig ugyanott lyukadunk ki. – most komolyan azt hiszi, hogy álmodik? Na jó, oké most elmondhatnám neki, hogy ez a valóság, de inkább...

- Igazán? És hol? – egy darabig nem válaszolt, és az arckifejezése töprengő volt, de aztán kisimultak a vonásai.

- Hogy megcsókolsz. Vagy én csókollak meg. A részletek változóak. – vagy úgy. Hát, most lebuktál báránykám. Na nem mintha én nem álmodnék vele, minden kicseszett éjszaka.

- És mit gondolsz ez az álom is így fog végződni?

- Nem tudom. Eddig egyszer sem álmodtam azt, hogy a karodban vagyok. Olyan vagy most, mint egy szuperhős. – erre elmosolyodtam és a szemébe néztem.

- Örülök, hogy a hősöd lehetek. – Aztán behunyta a szemét és újra elaludt. Nekem pedig egy furcsa érzés melegítette fel a bensőmet. Miután nagy nehezen bejutottam a kapun – elég nehéz kinyitni egy alvó csajjal a karomban – megálltam Solék szobája előtt. Most be kellene vinnem a szobájába. A baj csak az volt, hogy egy kicsit se volt hozzá kedvem. Azt akartam, hogy még aludjon a karomban. Ami azt illeti, én be se mehetek a lányok szobájába. Igaz, most senki nem venné észre. De... föl ébreszteném a többieket. Esetleg elvihetném a mi szobánkba aludni. Bár az pedig szabályellenes. Lenéztem a karomban alvó lányra. Francba a kicseszett szabályokkal. Megindultam a szobánk felé és belöktem az ajtót. Az összes szabad ágy, az a srácoké volt, akik ott maradtak a Sasfészekben, úgyhogy nem volt más választás az enyémben kellett aludnia. Óvatosan lefektettem az ágyamba, levettem a pólómat, de aztán megálltam. Nem aludhatok mellette. Az önuralmam, már így is egy cérnaszálon lóg, kizárt, hogy bírjak magammal, ha egy ágyban alszom vele. Ezért elengedtem, és leakartam feküdni a földre, de megragadta a kezemet, és magához húzott. Kis híján ráestem az ágyra. Ezt vehetem kérésnek nem? Nyilván nem akar egyedül aludni. Lehet, hogy a tudatalattija fél. Oké, én teljesen megőrültem. Viszont Sol nem eresztett, ezért kénytelen voltam befeküdni mellé az ágyba. Közelebb húzódott hozzám, a karját átvetette a mellkasomon, a lábát pedig fölhúzta, és a derekamra tette. A szoknyája a mozdulattól fölcsúszott, én meg egy pillanatra megmerevedtem. Az ágyékom lüktetni kezdett, mire halkan szitkozódtam az orrom alatt. Minden erőmet és lélekjelenlétemet összeszedve betakartam Solt, és próbáltam aludni. Merev voltam, mint egy kőszikla, de nem mertem semerre sem mozdulni. Aztán kinyitottam a szemem és újra Solra néztem. Olyan békésen aludt, mint egy angyal. A kezemet a derekára fontam és közelebb húztam magamhoz. Beszívtam csodálatos illatát, lehunytam a szemem és közben először engedtem felszínre azt a gondolatot, ami már régóta megfogalmazódott bennem, de még a fejemben sem mertem kimondani. Hogy talán többet érzek ez iránt a lány iránt mint kellene. Új volt az egész. Semmilyen korábbi érzéshez nem tudom hasonlítani. Az új dolgok változást jelentenek. Nem szeretem a változást. Megrémít. 

Dylan Special #7

Dylan Special #7

7. Fejezet

Nem zúgtam bele Sol Robertsonba. Időközben végiggondoltam, és rájöttem, hogy az egyetlen ok, amiért az érzelmeim a hülyét járatják velem, az az, hogy Solért a változatosság kedvéért, meg kell dolgoznom. Ez szimpla matek. Bármelyik másik férfi így érezne a helyemben, függetlenül attól a ténytől, hogy Solnak olyan fényesen ragyog a haja, mintha minden pillanatban megvilágítaná a nap sugara. Ez pedig önkéntelenül is eszembe juttatta, hogy Sol neve, napot jelent. Ami tökéletesen illet rá. Ha nagy ritkán mosolyog, az arca jobban ragyog, mint az égitest. Miután beszéltem a dologról Tylerrel, már mennünk is kellett lövészetre, ami kifejezetten jó figyelemelterelésnek bizonyult. Bár jól lőttem, - az egyik legjobb voltam a táborban, valljuk be – elakartam érni Dany szintjét. A bátyám olyan volt, mintha puskával a kezében született volna. Szinte mintha életre keltené a fegyvert, és parancsolni tudna neki. Senkit nem láttam még, aki pontosabban tud lőni, és jobban tudná kezelni a lőfegyvereket, mint ő. Radfort ordibálását, már szinte meg sem hallottam. Csak a célpontra koncentráltam újra és újra. Saját magammal versenyeztem, és ez volt a legnehezebb feladat. Amikor véget ért, Tyler, Emmett, Nate, Joey, és Thomas társaságában, indultam be az épület felé.

- Te, Dylan figyu már. Ott a barátnőd. – lökött oldalba Nate,de felesleges volt, mert már messziről megláttam Solt és barátnőit, ezért szándékosan feléjük vettem az irányt, gondoltam itt az alkalom, hogy tegyek valami megjegyzést a raktárban történtekre. Azonban Sol megelőzött.

- …és nyilvánvalóan elhatározta, hogy hülyét csinál belőlem, ahányszor csak teheti. – mondta Sol mérgesen, de mivel nekünk háttal állt, ezért fogalma sem volt, hogy mindent hallunk. A barátnői arca azonban, rögtön körülbelül öt árnyalattal lett világosabb, és meghökkenve néztek ránk, meg Solra. De szerencsére Solt, ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa a mondandóját. Az én nagy szerencsémre.

- Most komolyan ez a srác akkora egy... olyan " Dylan vagyok , bármit megtehetek. A féloldalas mosolyommal és a bicepszemmel bármelyik lányt megkaphatom.” – Sol, elmélyítette a hangját miközben ezt mondta, és esküszöm nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne nevessek föl, vagy ne szóljak közbe. Szerencsére úgy tűnt, a srácok is kíváncsiak voltak mi lesz a vége a történetnek, mert ők is csendben maradtak. Sol barátnőinek arca, ha lehet még sápadtabb lett, és azt hiszem mertek, vagy nem tudtak szóhoz jutni.

- Most miért néztek így rám? – tette csípőre a kezét Sol. - Najó oké tudom, hogy nem hisztek nekem, és nem azt mondom, hogy nem volt jó az a csók. Ha tudni akarjátok, amikor Dylan megcsókolt olyan hő hullám ment végig a testemen mintha áramütés ért volna. De mindez lényegtelen, ugyanis egy bunkó. – ezt kérhetném még egyszer? Mármint az áramütéses dolgot…

- Ööö… Sol… - szólalt meg a Lynn névre hallgató barátnő és gondolom, megpróbálta menteni a menthetőt, de Sol félbeszakította.

- Ne is próbáld védeni Lynn – csóválta a fejét. - Dylan Blake, egy beképzelt tuskó, akinek az okozza a legnagyobb örömöt, ha hülyét csinálhat egy lányból – és ennyi volt. Felettébb szórakoztató lett volna még hallgatni, de nem bírtam tovább.

- Ebben nincs igazad báránykám. – szólaltam meg, és láttam, ahogy Sol egész testében ledermedt, majd rémült arccal, halálos lassúsággal fordul hátra. A srácok sem tudták visszafogni magukat tovább, mind felröhögtek. Sol arcán meg vérvörös virágszirmok jelentek meg, szinte robbanásszerűen. Oh, te szentséges, hogy én mennyire élvezem ezt a látványt!

- Nem az tesz boldoggá, ha hülyét csinálhatok a lányokból. De ha kíváncsi vagy rá báránykám, akkor majd megmutatom. Feltéve, ha van kedved újra egy kis hő hullámhoz, ami úgy árad el benned mintha áramütés ért volna. – kacsintottam rá, majd ott hagytam őket, a srácok pedig követtek.

- Áramütés ment végig a testében? – röhögött fel Joey, miután halló távolságon kívülre kerültünk. – Ember, szinte nekem is kedvem támat smárolni veled. – vert hátba, nekem pedig undorodó grimaszba torzult a szám, habár tudtam, hogy csak poénkodik.

- De tényleg Dylan. Azt hiszem titkolsz előlünk valamit Maeistro. – szólt Emmett.

- A raktárban elkaptam. – válaszoltam vállat vonva, jelezve, hogy „nem nagy ügy”.

- Mit jelent az, hogy „elkaptad”? – csapott le Thomas, mert gondolom, veszélyben érezte a befektetését.

- Csak csókolóztunk.

- Igen? És olyan kis ártatlanul csókol, mint ahogy kinéz? – kérdezte Nate. Oldalra fordultam, hogy a szemébe nézzek.

- Ahogyan Sol csókol, abban nincs semmi ártatlan. De ezt te sajnos nem fogod megtapasztalni Nate fiú.

- Ó jajj. Komoly fenyegetésnek voltunk fültanúi uraim. – szólalt meg mellettem Tyler, mire csak megráztam a fejem.  Tylerrel mentem egyedül a folyosón, amikor megkérdezte:

- Kárt tett szegény egódban? – felnevettem.

- Viccelsz, ugye?

- Akkor hát folytatod a becserkésző hadműveletet? – vonta föl a szemöldökét.

- Úgy ismersz, mint aki félbehagy egy küldetést?

- Nem. – bólintott elismerően. – De minden elismerésem haver. Azt hiszem, elindultál a fejlődés hosszú és meredek útján. Csak nehogy visszanyaljon a fagyi.

- Már lassan úgy érzem, óradíjat kell fizetnem a tanácsaiért doktor úr.

- Ugyan, nem kell. Szeretek jótékonykodni a rászorulóknak. – vonta meg a vállát, én pedig felnevettem.

- Nem tudom Tyler. – ráztam meg a fejem, ismét komolyra fordítva a szót. – Valami… azt hiszem valami megmozdult bennem.

- Nem kellene ezen csodálkoznod. Te is csak ember vagy, nem isten, bármennyire akarod azt hinni.

- Ha-ha. –mondtam színtelen hangon.

- De most komolyan. Hagyd, had mozogjon az a valami benned. Ha leég kitartó vagy, talán úgy is marad. – veregette meg a lapockámat. Nem értettem pontosan, hogy ezzel mit akar mondani, de annyi biztos, hogy az, ami az előbb történt, érdekes módon elindított valamit. Éreztem, hogy így van. Mintha egy gépezet lennénk, aminek most a rozsdás, ütött-kopott kerekei és tárcsái kaptak volna egy löketet, és működésbe léptek volna. 

- Uraim! – állt meg hirtelen előttünk a nagybátyám. Mindketten egyazon tizedmásodpercben tisztelegtünk. – Stevens, ha jól tudom, maga vacsora előtt Radforttal és a kettesekkel van a benti lőtérben.

- Igen uram. – válaszolt Tyler fennhangon. A nagybátyám sóhajtott, majd felém fordult.

- Ez esetben, Dylan téged bízlak meg a lányok esti edzésének lebonyolításával. Nekem halaszthatatlan ügyet kell intéznem.

- Igenis uram! – válaszoltam.

- Elvárom, hogy komolyan vedd a feladatod, és minimum olyan teljesítményt követelek, mint Stevens. – nézett Tylerre.

- Igenis uram! – ismételtem. A nagybátyám bólintott, majd kihúzott háttal megfordult, és az irodája felé ment.

- Marhára elegem van, hogy az egész családom szerelmes beléd. –mondtam Tylernek, persze nem komolyan.

- Hát nem tehetek róla, hogy ilyen elbűvölő vagyok. – vigyorodott el. Arcán megjelent az a gödröcske, amitől a csajok oda és vissza vannak. Felnevettem, aztán azon gondolkoztam, jobbkor nem is jöhetett volna a nagybátyám kérése. Az alapján ahogyan Sol rám nézett, amikor meglátta, hogy mögötte állok, bármire megesküdtem volna, hogy azt kívánja, bárcsak elsüllyedhetne. Pedig szerintem kifejezetten édes volt. Ahogy telt a nap, sokkal többször néztem az órára, mint kellett volna. Alig vártam, a hat órát, a fejemben pedig jobbnál jobb feladatokat eszeltem ki. Mert hát azért az nem úgy megy, hogy a kis bárányka lebunkóz, és megvádol, hogy az okozza nekem a legnagyobb örömet, ha hülyét csinálhatok a lányokból, aztán meg büntetlenül megússza. Nem, ez így nem lesz jó. Kölcsönkenyér visszajár. Emmett ült mellettem fegyverszerelésnél.

- Mi van Thomassal meg a fogadással?

- Mi lenne? – kérdeztem vissza, amilyen halkan csak tudtam, közben nem félbeszakítva az összeszerelést, hogy Curtis, a felügyelőnk ne vegyen észre minket.

- Csak kíváncsi vagyok. – vonta meg egyik vállát. – Hogy haladsz?

- Jól - válaszoltam színtelen hangon. Kezdett kurvára idegesíteni, hogy senki nem hagy békén Sollal és a fogadással. Mintha valami bűntettet készülnék végrehajtani. Vagy mintha kisgyerek lennék, akinek próbálják elmagyarázni mit, hogyan kell csinálni. Emmett ezután nem szólt többet, vagy azért mert érzékelt némi feszültséget, ami kimutatkozott rajtam, vagy talán azért, mert nem ilyen válaszban reménykedett. Nem értettem miért van mindenki oda a témáért, és miért akarom egyre jobban visszamondani a fogadást. Már többször is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen odakellene mennem Thomashoz és megmondani neki, hogy menjen a fenébe a fogadásával együtt. De sehogy sem tudtam rávenni magam, ami csakhogy nem száz százalékban a büszkeségemnek köszönhető. Már vacsoraidőhöz közeledett, én felültem az ágyamon pár percnyi délutáni pihenésemről.

- Te meg hova mész? – kérdezte Emmett, mikor már majdnem az ajtónál voltam. Visszafordultam és lazán az ajtónak dőltem.

- Ma én tartom a lányoknak az edzést.

- Azta. – pislogott Nate. – Hát, szárazság nem lesz, az tuti.- röhögött fel, Joey pedig vele nevetett.

- Tudom, hogy szívesen lennél a helyemben Nate, de hát mit mondjak? – vontam meg a vállam. – Vannak, akik szerencsésebbek másoknál.

- Szerencse mi? – horkant fel. – A szerencsédet Rollinsnak hívják.

- Semmit nem érnék a családi kötelékekkel, hogyha nem lennék ilyen ördögien jóképű. – mondtam, és egy széles vigyor kíséretében kimentem az ajtón. Megindultam az udvar felé, majd két kézzel kivágtam az ajtó mindkét szárnyát. A lányok már egymás mellett álltak a sorban, és ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, feltűnt mennyire vidámak. Volt egy sanda gyanúm, hogy a nagybátyámat nem ilyen csábos mosolyokkal fogadják. Csak egy pillanatra néztem Solra, aztán rögtön el is fordítottam a tekintetemet, mert Sol arca tele volt piros virágszirmokkal, és ha tovább néztem volna, nem tudtam volna megállni, hogy ne mosolyodjak el.

- Nos, én fogom tartani a mai órát. – néztem végig rajtuk, szavaimat pedig felcsillanó szemek fogadták.  – Kezdjük mondjuk egy negyedórás, normál tempóban futott bemelegítéssel. Mérem az időt, gyerünk! – emeltem fel a hangomat, a lányok pedig szófogadóan megindultak. Kivéve Solt. Aki legnagyobb meglepetésemre, mozdulatlanul állt a helyén, és engem nézett. Úgy láttam valamin nagyon elgondolkodott, és bármit megadtam volna érte, hogy min gondolkodhat, amitől ilyen pillantásokkal néz rám, és még csak észre sem veszi, hogy mindenki más már javában fut.

- Sol Robertson. – szólítottam meg, Sol pedig megrázta a fejét, mintha most térne magához, egy igen hosszú elmélkedésből.

- Igen? – kérdezte megszeppenten. Ami már csak azért is volt különös, mert Solra sok mindent tudtam volna mondani, de a megszeppent, nem tartozott közéjük. Egyre jobban piszkálta az agyam, hogy nem tudtam min gondolkodhatott el ennyire.

- Te nem a csoporthoz tartozol? – kérdeztem, válaszul pedig értetlen pillantásokat kaptam. Sol oldalra fordult, majd amikor meglátta, hogy senki nem áll mellette, megilletődötten pislogott párat. Muszáj volt felnevetnem, mert hihetetlenül aranyos volt. Sol még csak rám sem nézett, azonnal futásnak eredt, és meg sem állt addig, amíg be nem érte a barátnőjét, Lynnt. Végig Solt néztem és magamban mosolyogtam, amiért annyira zavarba hoztam, hogy a földön kívül sehova máshova nem hajlandó nézni. Gondolom ez azért van, mert nem akarja megkockáztatni, hogy összeakad a pillantásunk. Mikor jeleztem nekik, hogy lejárt az idő, visszakocogtak hozzám, és újra sorba álltak előttem.

- Jól van lányok kezdjük a fekvő támasszal, aztán pedig jöhet a felülés. Mindkettőből kétszer húszat. Rajta! – azonnal, szó nélkül nekiálltak. És bevallom, lányokhoz képest, igazán erősek voltak. Mindenki. Talán a tűrőképességüknek és a fizikumuknak van valami köz ahhoz, hogy mind javítóintézetből jöttek, de nem akarok komplikálni. Mire végeztek a fekvőtámasszal és a felüléssel, már azért mindenkin megmutatkozott a fáradság. Elnyomtam magamban egy feltörekvő torokhangot, amikor Solra néztem. Az arca enyhén kipirult, a copfjából kiszabadult pár kósza szőke tincs. Nem tudtam megálljt parancsolni a gondolataimnak, amik olyan képek felé invitáltak, hogy vajon Sol hasonlóan néz e ki, egy kiadós szex után.

- - Rendben. Most kellene valaki aki... Sol segítenél? – kérdeztem, Sol pedig úgy nézett rám, mintha nem lenne benne biztos, hogy jól hallotta a kérdést. Néhány másik szempár is meglepetten pislogott rám és Solra is.

- Öhmm… igen. – mondta halkan.

- Gyere ki. Ide elém. – mutattam magam elé a fűre. Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy ez egészen jó ötlet. Ugyanis a kezdetleges gondolat az volt, hogy csakis Sol zavarbahozása a cél ezzel a hadművelettel. De ahogy egyre közelebb jött, majd végül megállt előttem, rám nézett a bárány kék szemeivel, hosszú pillái alól érdeklődően pislogott, a kósza tincsek, pedig körbe keretezték az arcát, nem mertem volna száz százalékra mondani, hogy kettőnk közül ő van nagyobb zavarban.

- Guggolj le. – utasítottam aztán, ő pedig leguggol. Előttem. Miközben én álltam. Egyszer olvastam valahol, hogy a férfiak hét másodpercenként gondolnak a szexre. Kezdtem elhinni, hogy ezúttal a britt tudósoknak igazuk lehet. - Most fordulj oldalra. A jobb lábadat pedig húzd föl és tedd a kitámasztott kezed mellé. – mondtam tovább, igyekezve száműzni a gondolataim közül az erotikus jeleneteket. - A hátsó lábadat pedig nyújtsd ki. Nem úgy, hanem így. – megfogtam a lábát, és a helyes pozícióba tettem. Kezdett zavarni, hogy mások is vannak körülöttünk.

- Most rugózz kettőt – adtam ki a parancsot, ő pedig szót fogadott. - - Most cseréld a lábad. Megint kétszer rugó, aztán újra csere. Ebből kérek szépen háromszor tízet. – néztem fel a többiekre. Megvártam amíg Sol visszasétál a helyére, majd felemeltem a hangomat. - Rajta. Rugó kettő, csere, négy. Rugó, rugó, csere. – Oda s vissza járkáltam előttünk, ugyanazt skandálva, közben pedig igyekeztem csakis előre nézni. Amikor úgy ítéltem meg, hogy időben vagyunk, megálltam.

 - Oké lányok, akkor most mehet a levezető futás. Öt kör, gyerünk. – Sol barátnője Lynn, azonnal Sol mellé futott és mondott neki valamit, amire Sol egy minimális derű nélkül válaszolt. Elgondolkodtam, hogy talán beteg leszem, vagy az agyammal van valami, mert az már nem normális, hogy csupán egy pár pillanatnyi közelségtől belül mindenféle olyan dolgot érzek, amit nem lenne szabad, vagy amit eddig maximum akkor éreztem karácsonykor, amikor még hittem a mikulásban. Vagyis konkrétan öt évesen.

- Rendben van lányok, vége az edzésnek, mehettek. – kiáltottam, ők pedig megálltak a futásban nagyon elfáradhattak, mert mindenki lajhár lassúsággal ment, és körülbelül annyi lelkesedéssel, mintha gyökérkezelésre kellene menniük. Aztán az a platina szőke hajú lány, akinek színes tincsek vannak a hajában, és akit Nate, és még kitudja ki, már megdöntött. És ha jól emlékszem Abonynak hívják.

- Szia Dylan! – szökdécselt mellém, ragadós mosollyal, a mutatóujjával egy hajtincsét csavargatva. Persze, férfi vagyok, dögös volt a csaj. De olyan, „kivagyok már éhezve, kell egy gyors menet” szinten dögös. Ezeket a fajta lányokat, pedig tényleg nem szoktam hajkurászni, alig fordult elő egyszer kétszer.

- Szervusz. – bólintottam.

- Mond csak, magán edzéseket nem vállalsz? – magánedzéseket? hát nem. Legalábbis neki egészen biztosan nem.

- Azt hiszem, azt tiltja a szabályzat. – válaszoltam, igyekezve, hogy ne hangozzak bunkónak. Úgy látszik ez sikerült, mert Abony nevetésben tört ki, holott nem viccnek szántam. Abony ég mindig mosolyogva megérintette a karomat, miközben azt kérdezte:

- Na igen, de a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket nem igaz? Végtére is… - nem igazán hallottam, hogy mit mondott, mert amint felnéztem, a szemem megtalálta Solt, innentől kezdve pedig nem tudtam másra figyelni.

- Ahha, majd később beszélünk. – néztem Abonyra, habár már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy miről is beszélt. Elmentem mellette és Sol felé vettem az irányt. Mondott valamit Lynnek, aki mellette állt, és tartottam, talán le akar lépni, mielőtt odaérek hozzájuk.

- Sol! – kiáltottam rá, ő pedig felém nézett.

- Ööö… akkor én előre megyek. – szólalt meg Lynn. Okos kislány. Küldtem felé gondolatban a dicséretet, azonban úgy tűnt Sol már nem ennyire hálás érte.

- Lehetne, hogy nem beszélünk róla? – fordult felém azonnal, mikor a barátnője elég messze került.

- A csókról, vagy a kis monológodról? – nevettem fel, de az ő arca komoly maradt.

- Egyikről se. – válaszolta és már el is ment volna mellettem, ha nem szólok utána.

- Sol, várj, én… - megakartam volna mondani neki, hogy sajnálom amiért fasz módjára viselkedtem a raktárban, és hogy nem csak bizonyítani akartam. De nem engedte, hogy végigmondjam.

- Nem, Dylan. – mondta kemény hangsúllyal, a szemei közben szikrákat szórtak. - Köszi de semmi kedvem hozzá hogy a százhuszadik lány legyek a listádon. Környékezd meg inkább Abonyt-t, abból ítélve, amit az előbb láttam, biztosan kapva kapna az ajánlaton. – Még csak meg sem volt időm sértődni a megjegyzésén, mert rögtön tudtam, hogy mi a lényeg.

- Csak nem vagy féltékeny báránykám? – nevettem fel.

- Hahh! Csak szeretnéd. Szerintem tökéletesen összeilletek. – A baj csak az volt, hogy ahogy belenéztem a szemébe, egyetlen egy szavát sem hittem el. Ezt meg is mondtam volna neki, ha Joey nem jelent meg volna a bejáratnál.

- Dylan! Campbellel van megbeszélés. – kiabálta.

- Jövök. – válaszoltam neki, aztán közel hajoltam Solhoz, Elgondolkodtam rajta, hogy lehet ilyen kibaszott csodás illata, azok után hogy most van túl egy órás edzésen. - Még nem végeztünk báránykám. – mosolyogtam rá, azzal elmentem mellette. A srácokkal együtt mentem a megbeszélésre, és közben magamban alig tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak önelégültem. Pontosan tudom, hogy milyen ha egy lány féltékeny, és Sol féltékeny volt. Még este, lefekvés előtt is eszembe jutott, hogy talán véget kellene vetni ennek az egész fogadásos baromságnak. Ugyanis új fogadást kötöttem, de ezúttal saját magammal. Egy fogadást, miszerint eltudom érni, hogy Sol ha nem is belém szeret, de valami nagyon hasonlót érezzen irányomban. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ez egy nagyon veszélyes játék. Danyre gondoltam, és Summerre. Summer volt élete nagy szerelme. Azelőtt pár hónappal szakítottak, hogy Dany meghalt. A testvérem teljesen kikészült. Gondolom Summer is, mert száz százalékosan megszakította velünk a kapcsolatot, utoljára a bátyám temetésén láttam, és ott pedig úgy festett, mintha csak egy lélek nélküli test lenne.

- Elegem van belőle, hogy úgy viselkedsz, mint egy zombi. – mondtam neki egyik nap, amikor elegem lett belőle, hogy még mindig ugyanolyan élőhalott képet vág.

- Akkor foglalkozz mással. – válaszolta komoran.

- De most komolyan D! Egy lány miatt van ez az egész? Ne már… - csóváltam a fejem. – a testvérem fölpattant az ágyáról, ahol eddig ült, majd megállt, tőlem alig pár centire. Élénk zöld szemei hihetetlen szomorúságról énekeltek.

- Fogalmad sincs miről beszélsz. – mondta olyan szigorú hanggal, hogy nyelnem kellett egyet. – Tényleg kívánom neked öcskös, hogy egyszer benőjön a fejed lágya, de ha egyszer ez megtörténik, és aztán az „A terv” befuccsol, akkor úgy fogod magad érezni, bárcsak el sem kezdted volna az egészet. És ha ezen túl vagy, rájössz, hogy semmi pénzért nem cserélnéd el azokat a perceket, és ha kell, újraélnéd az egészet, még akkor is, ha tudod hogy végződik. Borzalmas lesz, és úgy fogod érezni tehetetlen vagy, nem tudod helyrehozni, nem tudod irányítani. És a legrosszabb, hogy hiába tudod, hogy reménytelen az egész, te akkor is küzdeni akarsz érte, és úgy érzed nem fog eljönni az a nap, amikor abba hagyod érte a küzdelmet.  – csóválta a fejét. Értetlenül néztem rá. Fogalmam sem volt miről beszél.

- Nem érted ugye? – döntötte oldalra a fejét.

- Hát nem. – ismertem be.

- Nem baj. Majd megérted. Hidd el, egyszer majd megérted. – nem akartam megérteni. Mert úgy éreztem semmi pozitív nem volt abban, amit mondott. És nem akartam azt érezni, amit ő érzett. Nem akartam úgy festeni, ahogyan ő. Mintha már semminek nem látná értelmét, és semmiben nem lelné örömét. És legfőképpen rettegtem attól, hogy Danynek egyszer igaza lesz.

DylanSpecial #6

Dylan Special #6

6. Fejezet

Nem is tudom miért hittem, hogy Sol csupán egyetlen szelet csokitól megfog puhulni. Nem történt semmi. Mintha nem is adtam volna neki csokit. Sosem voltam a romantika mestere és egész életemben nem foglalkoztam olyan hosszan egy lánnyal, mint Sollal. Ráadásul úgy, hogy még csak nem is csókoltam meg. Nevetséges. Mint ahogy az is, amit tenni készülök.

- Tyler. – álltam meg Tyler mellett, aki a tarkóján összekulcsolt kézzel feküdt az ágyon. – Segítened kell.

- Dylan mondtam már, hogy a rejtőzködést nem tanultam. Egyszerűen jól megy és kész. Amúgy meg nem hiszem el, hogy ennyire idegesít, hogy valamiben nem te vagy a legjobb.

- Nem abban, te barom.

- Akkor miben? – kérdezte minimális érdekeltség nélkül a hangjában.

- Sol. – mondtam, erre pedig felült az ágyán, és értetlenül nézett rám. – azt hiszem kölcsön kellene vennem a te taktikai lépéseidet.

- Mondtam már, hogy nekem nincsenek taktikai lépéseim. Ez benne a lényeg.

- Na igen, és valamilyen oknál fogva ez úgy zseniális, ahogy van. Csak azt nem tudom, hogy hogy kell.

- Várjunk csak! Álljunk meg egy percre. Óhatalmasságod, most épp segítséget kér szívügyekben tőlem, egy egyszerű halandótól? – kapott a szívéhez Tyler, és döbbent arcot vágott.

- Te seggfej, csak abban segíts, hogy mit csináljak, hogy ne csupán annak a bunkónak lásson, aki leöntötte teával.

- Nos. Gondoltál már arra, hogy nem is tudom… kedves leszel? Vegyél neki bon bont, vagy valamit.

- Képzeld, már megvolt.

- Mivan? – nézett fel rám hirtelen. – Én csak vicceltem. Komolyan vettél neki bon bont?

- Nem, csak egy szeletet, na de hát az is csoki.

- Kinek van csokija? – lépett be a szobába Nate, mögötte pedig Emmett.

- Mostmár Solnak. – nevetett fel Tyler. Ideges pillantást lövelltem felé.

- He? – kérdezte Nate, mert láthatóan nem értette az összefüggéseket.

- Dylan csokival akarta levenni a lábáról Solt. – magyarázta Tyler. A másik négy szempár azonnal rám meredt.

- Te vettél csokit neki? Nem vagy lázas Maeistro? – jött oda Emmett és rátette a kezét a homlokomra. Azon nyomban félrelöktem.

- Menjetek a pokolba. – terültem el én is az ágyamon.

- Jól van jól van, ne parázz. Csak tudod… az előbb voltam kinn. Láttam pár igazán szép virágot nyílni. Ne szedjek neked párat, hogy koronát fonhass belőle neki Solnak? – kérdezte Emmett, Nate és Tyler pedig röhögésben törtek ki.

- Nem, de ha tudni akarod mennyire talállak viccesnek Emmett, nyugodtan kifáradhatunk az udvarra és megbeszélhetjük.

- Jól van ember, csak jártatom a pofámat.

- De egyébként figyu Dylan. Nem lehet hogy leszbi a csaj? Csak mert gondoljunk bele. Valószínűleg anyádon kívül, nincs nő ezen a bolygón akivel többet foglalkoztál volna. A csaj meg rád sem bagózik. Nekem ez elég gyanús…

- Basszus, tényleg! – kiáltott fel Emmett. Eszembe jutott, ahogy a tűzrózsák megjelennek az arcán amikor elég közel hajolok hozzá. Vagy ahogy néha néha rajtakapom, hogy a testemet bámulja. Mosoly húzódott az ajkamra.

- Nem leszbi. – mondtam határozottan.

- Tuti? Mert ha valamelyik csajjal együtt van, hát azt szívesen megnézném.

- Sol nem leszbikus. – ismételtem meg még egyszer, ezúttal szigorúbban. Mert zavart, hogy rajtam kívül más is elképzelheti őt korhatárral ellátott jelenetek főszereplőjeként.

- Jól van. Hát akkor vagy szűz, vagy egy jégkirálynő. – mondta Nate.

- Vagy egy musztáng.

- Kocsi? – vonta fel a szemöldökét Nate, vele egy időben pedig Tyler azt kérdezte: „Egy ló?”

- Egy musztáng, akit csak a megfelelő ember tud betörni. Türelem és kitartás kell hozzá. Pont nekem való feladat.

- Akkor meg miért akartad a segítségemet? Ha ez a pont „neked való feladat?” – fordult felém Tyler.

- Mert kell egy kis tunning. Egy két tipp, Mr. Darcy repertoárjából. – Tyler megvetően felhorkant. Utálta, ha így hívom.

- Segíts neki valamit. A nők szeretik, ha a segítségükre sietünk.

- Mit segítsek neki?

- Na most, mindent nekem kell kitalálnom? Csak meglátod, ha segítségre szorul.

- Valami más?

- Bókolj. A csajok megőrülnek a bókokért.

- Ez igaz. – bólintottam, mert még emlékszem, amikor megdicsértem anya frizuráját még évekkel ezelőtt, amitől olyan boldog lett, hogy aznap még lepényt is sütött.

- De ha már én segítek becsajozni, akkor remélem nem  csak azért gürizel ennyit, hogy megfektesd, aztán szevasz. – mondta Tyler, én pedig önkéntelenül is rögtön Emmettékre néztem. Mindketten egy egy pillantást lövelltek felém, de szerencsére nem szóltak egy szót sem.

- Nem. – néztem Tylerre. – Nem csak azért. – mondtam, és tudtam, hogy a szavaimban sokkal több igazság rejlik, mint amennyit bemernék vallani, akár magamnak, akár bárki másnak.

***

Az edzések megszokott egymásutánban teltek. Időre kellett összeszerelnem az előttem lévő fegyvert, majd szétszedni, végül újra össze. Átrohanni a rutin pályán, kúszni-mászni, a kinti gyakorlón, lövészet a benti lőtérben. Bár nem volt megállás, és pokoli fárasztóak voltak a feladatok, de örültem nekik. Mert edzés közben nem gondoltam Solra. És én ezzel, teljesen kivoltam békülve. Egészen addig, amíg Thomas meg nem jelent a konditeremben.

- Mi a helyzet, farkas?

- Mi van? – kérdeztem a multifunkcionális gépen ülve, hátsúlyokat emelgetve.

- Levadásztad már a báránykádat? – felhorkantam. – Vagyis nem.

- Tudtommal még nincs augusztus.

- Igen, de ketyeg az óra, tik-tak tik-tak.

- Az agyad fog mindjárt ketyegni. 

- Lemaradtam valamiről? – szólalt meg a futópadon Colin.

- Igen. Nyerni fogok száz dolcsit. – nézett rá Thomas büszke vigyorral. Felálltam a gépről, és biztos voltam benne, hogy az érzelmeim tükröződnek a szememben, mert Thomas vigyora legördült. Végül aztán nem mondtam neki semmit, csak elmentem mellette.

- Dylan, csak poénkodom, vágod ugye? – szólt utánam. Megfordultam.

- Naná. De mond csak összesen hány esetről tudsz, amikor elvesztettem egy fogatást? – vagy úgy konkrétan bármi mást… Thomas azonban nem felelt. Mindketten tudtuk a választ. – Na ez az nagymenő. Kicsit tekerd lejjebb a kárörvendési szintet. – mondtam, azzal megfordultam, és kimentem a teremből. Fogalmam sincs mi van velem, de már közel sem gondoltam annyira szívesen a fogadásra, mint korábban. Még csak nem is csókolóztunk, de már így is sokkal nagyobb benyomást tett rám ez a lány, mint előtte bárki más. Helytelennek tűnt így kihasználni, még akkor is, ha nem is ismerem igazából. De így is volt egy hang a fejemben, aki egészen egyszerűen, kijelentette, hogy egy barom vagyok. A büszkeségem, azonban jelen pillanatban nagyobbnak bizonyult. Viszont ez nem jelentette azt, hogy ráakarom vetni magam. Azt akartam elérni, hogy ő kérjen rá. Hogy haljam kéjes sóhajait, ahogy kérlelően a nevemet suttogja. Látni akartam, hogy csillog a szeme, és elpirul, amint beismeri, hogy többet akar. Hogy ő legyen az, aki nem tud megálljt parancsolni, és aki nem tudja visszafogni kíváncsi ujjait, amik a testemet kívánják fölfedezni. Hamar rájöttem, hogy ez bizony Sol esetében rendkívül időigényes kívánság. Már olyan sok romantikus baromság jutott eszembe, amivel levehetném a lábáról, hogy biztos vagyok benne, ha találkoznék múltbeli önmagammal, fiatalabb énem kirugdosná a seggemet a legközelebbi sztriptíz bárba. De tényleg mindent bevetettem, hogy Sol végre valami érdeklődést mutasson irányomban. A srácok már azon röhögtek, hogy sosem güriztem ennyit egy lány miatt. Még csokit is adtam neki, de azzal se tudtam lerombolni a maga köré épített falat. Amikor elhaladtam a raktár mellett, a szemem sarkából észrevettem, hogy a szekrény előtt áll. Lábujjhegyen nyújtózkodott fölfelé, egy dobozt egyensúlyozva. Visszakellet fojtanom a nevetést.

- Segítsek? – kérdeztem, amikor úgy döntöttem, nem hagyom tovább kínlódni a dobozzal. Ijedtében összerezzent és megperdült. Összefontam a mellkasom előtt a karom és az ajtókeretnek dőltem. Az arcán bizonytalanság tükröződött, gondolom azt találgathatta, vajon mióta állhatok itt. Vagy különféle elméleteket szőtt, miszerint követem minden egyes lépését. – Láttalak a folyosóról, hogy elpróbálod érni azt a polcot, gondoltam hátha kell segítség.

- Hát... öö... kösz. – motyogta zavartan, mire odamentem, kivettem a kezéből a dobozt és fölraktam a polcra. Egy pillanatig csak néztük egymást, aztán a pillantásom lesiklott a hajára, ami ezúttal nem szoros copfba volt fogva, hanem egy oldalon lógott és be volt fonva. Ettől még gyámoltalanabban tűnt, mint egyébként.

- Többször kellene befonnod a hajad. Nagyon jól áll. – mondtam őszintén.

- Mit akarsz Dylan? – sóhajtott fel. Na ez jó. Basszus őszintén bókolok, de neki az se tetszik. Esküszöm, ezen a csajon aztán tényleg nem lehet kiigazodni.

- Huhh de harapós ma valaki. Tudod, más lány általában elpirulva köszöni meg, ha kap egy bókot.

- Hát én nem vagyok más lány.

- Ja, vettem észre.

- Ez meg mit akar jelenteni? – háborodott fel.

- Azt jelenti Báránykám, hogy nem tudok kiigazodni rajtad. – Erre döbbenten rám nézett.

- Ezt most komolyan mondod? Te nem tudsz kiigazodni rajtam? Tudod, ez azért vicces, mert az utóbbi három hétben mást sem csináltál csak bunkóztál velem, vagy perverz megjegyzéseket és olyan ajánlatokat tettél, amikbe soha az életbe nem mennék bele, ezen kívül pedig láthatóan arra tetted fel ezt a kilenc hónapot, hogy engem cseszegess, hébe-hóba pedig egyszerűen kedves vagy és csokit adsz nekem meg bókolsz, aztán visszatér a bunkó éned és kezdődik minden elölről. Tehát kettőnk közül kin is nehéz eligazodni? – tette csípőre a kezét, mire halkan felnevettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felfogja húzni magát, de nagyon szórakoztató volt. Azt hiszem még nem is hallottam egyhuzamban ennyit beszélni.

- Na jó először is te voltál az, aki az első nap rám öntött egy vödör mosogató vizet.

- Mert provokáltál.

- Rendben, akkor ezen a részen döntetlen az állás.

- Miért? Én nem provokáltalak.

- Nem? Álmodtam volna, hogy az ebédlő közepén levetted a pólódat és rám dobtad? – Kérdeztem vigyorogva. Oké, ami azt illeti, már álmodtam vele egy ilyesmi jelenetet. Nem is egyszer. Mindenesetre belátta, hogy igazam van, mert erre már nem tudott mit válaszolni. – Ami pedig az ajánlataimat illeti, nagyon kétlem báránykám, hogy soha az életben nem mennél bele.

- Pedig hidd csak el. Ezer évig is hiába várnál arra, hogy lefeküdjek veled. Ami azt illeti, egy kicsit sem talállak vonzónak. – őszintének hangozott, de én nem hittem neki. Egy lépést hátrált, így nagyobb lett közöttünk a hely.

- Hazudni nem szép dolog báránykám. – követtem a lépését.

- Nem hazudok. Az egyetlen dolog, amit érzek irántad, az a közöny. – még jobban hátrált, amin muszáj volt felnevetnem.

- Miért menekülsz báránykám? Félelmetesnek találsz? – kérdeztem és közelebb léptem hozzá. Még egyet hátra lépett, de a háta nekiütközött a szekrénynek.

- Nem gondolom, hogy félelmetes vagy. Inkább egy önelégült… tuskó...

- És még? – az egyik karomat a füle mellett a szekrénynek támasztottam. Sakk-matt. Nincs menekvés.

- Egy egoista bunkó vagy. – erre a kijelentésre a mosolyom még szélesebb lett. – És csak hogy tudd, még akkor sem feküdnék le veled, ha te volnál az utolsó férfi a földön, előbb csókolóznék Rollins hadnaggyal, mint veled, és ha azt hiszed, hogy… - egy csókkal belefojtottam a szót. Durván csókoltam meg, amire ő még hevesebben válaszolt. Ellökte magát a szekrénytől, hogy megszüntesse köztünk azt a kis helyet is. A kezem lesiklott a derekára, hogy még közelebb húzzam magamhoz. A tenyeremet végigcsúsztattam az oldalán, mire ő beletúrt a hajamba, a másik keze pedig lesiklott a derekamra. Az ujjai pedig a pólóm alá csúsztak, a testem szikrázott az energiától és az érintéseitől és halk nyögés hagyta el a számat. Amikor az ujjai végig simították a hasizmaimat föl, egészen a mellkasomig, nem bírtam magammal. A szekrénynek nyomtam és az ujjaimat becsúsztattam a felsője alá, mire sóhaj hagyta el az ajkait. És akkor tudtam, hogy akár most azonnal is megnyerhetném a fogadást. Hirtelen elhúzódtam tőle és összezavarodtam. Ezt a lányt nem így akarom megfektetni. Nem a szekrénynek döntve, mint egy útszéli kurvát. Viszont már biztosra vehettem, hogy ez az utálkozós sztori csupán álca volt.

- Ezek után próbáld bemesélni báránykám, hogy semmit nem érzel irántam. – mondtam mosolyogva, mire úgy nézett rám, mint egy ismeretlen élőlényre. Összeszorította a száját dühében és rám meredt.

- Arról szólt ez az egész, hogy… bizonyíts? – elfordultam, hirtelen nem tudtam erre mit feleljek. Basszus, azt se tudtam, hogy per pillanat mit is érzek. Több volt ez a csók puszta bizonyításnál. Sokkal több. Nyitottam a számat, de nem adott esélyt rá, hogy beszélni kezdjek.

- Tudod mit Dylan? Menj a francba! – lökte meg a mellkasomat, és elment mellettem a kijárat felé.

- Sol, várj... – de nem várt. Csak kiviharzott az ajtón és már el is tűnt. Halkan szitkozódtam és belevertem egy nagyot a mellettem lévő szekrénybe. Mintha a szekrény tehetne arról, hogy a saját kibaszott érzéseimmel sem vagyok tisztában. Dühös léptekkel indultam megkeresni Tylert. Nem volt a szobában, az udvaron sem láttam, így a menza felé vettem az iránt. Egy asztalnál ült, Emmettékkel együtt. Odasétáltam hozzájuk, és megragadtam hátulról Tyler pólójának nyakkivágását.

- Gyere csak. – morogtam és felhúztam az asztaltól.

- A segítséged nélkül is képes vagyok menni Dylan. – rázta le a kezemet. Nem szólaltam meg a szobánk ajtajáig, ott pedig benéztem, hogy üres e. – Na befelé. – mondtam neki, Tyler pedig kérdőn felhúzta egyik szemöldökét.

- Neked meg mi bajod van?

- Megcsókoltam Solt.

- Gratulálok. – forgatta meg a szemét, nyílván nem lepte meg a hír.

- És ő is elég rendesen... benne volt a dologban.

- Nocsak. – ezen sem lepődött meg annyira, viszont úgy látszott, ez már érdekli. – Megfogadtad a tanácsomat és segítettél meg bókoltál neki? – ez eszembe se jutott. Tényleg így tettem, de teljesen önként jött, nem jutott eszembe Tyler tanácsa.

- Hát, ja. De ez most nem lényeg. – ráztam meg a fejem. – Én taszítottam el, és azt mondtam neki,.. nos, hogy most már nem tagadhatja tovább, hogy bejövök neki.

- Vagyis az egész csak a büszkeségedről szólt?

- Nem. Mi van, te is csaj vagy? – vontam össze a szemöldököm. – Csak…

- Csak? – csak nem akartam ilyen mocskos módon megnyerni azt a kibaszott fogadást, aminek a gondolatától gerinctelen féregnek érzem magam.

- Nem tudom. –mondtam aztán.

- Hát pedig elég egyértelmű. Egy kicsit belezúgtál, öregem. – csapott a vállamra. – Örülök, hogy végre te is megtapasztalhatod. Előre szólók barátom, a szerelem egy mocskos nagy geci tud lenni.

- Szerelem? Na ne szívass. Hidd el, tudnék róla ha szerelmes lennék.

- Nem biztos, tekintve, hogy még soha nem voltál…

- Azt tudom, hogy ez nem az. Csak vannak ezek a zavaró gondolatok a fejembe, meg ezek a… - kerestem a megfelelő szót. Tyler közelebb jött, egyik kezét a vállamra tette, és együttérző arckifejezéssel nézett rám.

- Tudom. Érzelmeknek hívják őket. – mondta szentimentális hangon.

- Na hagyjál békén. – toltam el magamtól, Tyler pedig felnevetett.

- Hát te hoztad szóba. Én csak mondtam, mi a diagnózis. A szerelem nevű betegségben szenvedsz. – na ezt azért nem állítanám. Érdekel Sol? Igen. Jobban, mint eddig bárki? Igen. Különlegesnek tartom? A pokolba is, nagyon is! Na de szerelem? azt már nem.

 - Jól van Doki. Mit csináljak? – kérdeztem, megtartva magamnak a szerelem ellenes gondolataimat.

- Mondjuk kezdetnek beismerhetnéd magadnak. Ha az megvan, akkor beismerheted Solnak is. – mondta, én pedig elfintorodtam. Az anyámon kívül, egy lánynak sem mondtam, hogy szeretem, mert senki nem volt, aki iránt így éreztem volna. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy kimondom. Tyler az arckifejezésem láttán bólintott.

- Vagy legalábbis, befejezhetnéd ezt a macska egér játékot, és úgy viselkedhetnél, mint más pasi, amikor tetszik neki egy lány. Tudod, ahogy minden más, normális ember csinálja. Randi, meg ilyenek…

- Randi? Hm… nem is tudom, szerinted a nagybátyámtól, mozira, vagy étteremre kérjek engedélyt? – kérdeztem, hallható szarkazmussal a hangomban.

- Jó, úgy értem a körülményekhez mérten. Csak vegyél kicsit vissza az arcodból, már az is egy kezdet. És a perverz megjegyzéseidet lecsökkenthetnéd mondjuk, úgy a felére.

- Kösz, haver, rád mindig számíthatok. – mondtam gúnyosan, attól függetlenül, hogy ez bizony így van. Ám mindenki azt hiszi, még Tyler is, hogy azért vagyok olyan, amilyen mert egyszerűen ilyen bunkónak születtem. Pedig a viselkedésem csupán védekező mechanizmus. Mindenki olvasta a Rómeó és Júliát nem? Nem akarom úgy végezni, mint az a szegény szerencsétlen.