Dylan Special #22/2

Dylan Special #22/2

Sol szerintem nem látta, de megvártam a sötét folyosón, amíg beér a szobájába. Nem is tudom megmagyarázni pontosan ezt az érzést. Hiszen, hanem egy katonai táborba lennénk, hanem Springfieldben, vagy bárhol máshol, egy randi után, akkor azt mondom, még van is értelme. De így, nem tudnám megmagyarázni. Egyszerűen csak késztetést érzek rá, hogy folyton szemmel tartsam, és megbizonyosodjak róla, hogy biztonságban van. Gyanítom ennek az egésznek erősen köze van ahhoz, amit ma Sol a családjáról mesélt el. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, én is visszaindultam a szobába. Horkolás, szuszogás, és forgolódás hangjai csapta meg a fülem, a vak sötét szobában, de nem kellett látnom, vagy tapogatóznom, már  ösztönből tudtam, hogy hány lépés az ágy, és mennyit kell még mennem, hogy elégedetten belezuhanhassak. Azt félretéve, hogy mennyire ideges voltam az egész sztori miatt, és hogy jobban féltem Solt, mint valaha – és, hogy még senkit sem féltettem így egész életemben, és ez kurvára ijesztő – kibaszott jó érzéssel töltött el, hogy védelmet ígértem neki, amit el is fogadott. Ez után pedig nekem csak felfelé vezet az utam.

***

A földön feküdtem, és koncentráltam, hogy eltaláljam a célpontot. Ujjam a ravaszon, szemem egyetlen egy pontra koncentrált. Az ujjam mozdult, a golyó pedig jó töltény módjára ott kötött ki, ahol én azt akartam.

- Hogy sikerült a tegnap? – kérdezte mellettem Tyler, miután ő is lőtt egyet. Megemlítettem neki, hogy kiszeretném vinni Solt a kapukon kívülre. A helyről nem sokat beszéltem neki, meg úgy igazából semmit, csak annyit, hogy ne tűnődjön hogy hol vagyok, ha nem vagyok még éjjel háromkor az ágyamban.

- Jól. Nagyon… jó volt. – hiába a legjobb barátom nem állt szándékomban semmit elmondani neki abból, amit Sol megosztott velem. Ez az ő titka, és nem az enyém. Láttam, és éreztem rajta, hogy nehezére esik beszélnie róla, sokkal jobban, mint azt amennyire mutatta.

- Ennek örülök. Mármint, hogy minden rendben köztetek. – mondta Tyler anélkül, hogy egymásra néztünk volna. Elmosolyodtam, a szememet pedig újra a célpontra szegeztem.

- Én is.

***

Normál esetben mindig várom a telet. Hálaadás, meg karácsony. És ha minden jó alakul haza is mehetek. De most kivételesen csak félig voltam ünnepi hangulatban.

- Ó, igen! Ezért már érdemes hálát adni. – emelte fel a hangját Joey, és a laptopja előtt hevesen bólogatott a képernyőnek.

- Bővebben? – húzta fel az egyik szemöldökét Emmett, mire Joey megfordította a laptopját, a képernyőn pedig egy fekete loknis, igencsak dús keblekkel megáldott csaj nézett vissza ránk, nem éppen túlöltözve.

- Fuh, az életbe.  Ki küldte, ki ez? – hajolt közelebb a képernyőhöz Emmett.

- Victoria. Tudod, meséltem róla.

- Jaa, az ápoló?

- Ez a csaj egy ápoló? – szaladt Tyler szemöldöke a magasba.

- Jelmezes buli volt. – magyarázta Joey. – Mondtam neki, hogy karácsonykor megyek haza. Azt írta a képhez, hogy reméli télapónál a rosszfiúk listáján szerepelek.

- Az komoly. Akkor jössz most enni, vagy inkább hagyjunk magadra egy kicsit? – mutattam a laptop képernyőjére, miközben fölálltam és az ajtóhoz sétáltam. Joey, tényleg úgy tűnt, mint aki elgondolkodik a dolgon, de aztán lehajtotta a laptop fedelét, és felállt az ágyáról.

- És a kaja ismét győzedelmeskedik. – jelentette be Emmett, miközben elindultunk az ebédlő felé.

- Titeket már meg sem kérdezlek miért vagytok hálásak. Azt hiszem olyan válaszokat kapnék, amit egyáltalán nem akarok hallani. Pláne nem tőletek. – nézett hármunkra Joey, mikor leültünk a szokásos asztalunkhoz.

- Dylan? – húzta fel az egyik szemöldökét, amikor senki nem válaszolt.

- Igen? – kérdeztem.

- Azt hittem legalább te megcáfolsz.

- Nyugi. – intettem le, és a villámra szúrtam egy darab krumplit. – Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Gondolom neked is sikerülni fog. Valamikor. – vontam meg a vállam, Joey pedig felhorkant. A tekintetem elkalandozott a válla felett, egészen Solig. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, a pillantása rám siklott, és egy ragyogó mosolyt küldött felém. Rákacsintottam, mire mosolyogva lesütötte a szemét. Még néha oda-oda néztem rájuk az ebéd alatt. Aztán egyszer csak a nagybátyám jelent meg a színen, és egyenesen Solék asztala felé tartott. Azt nem hallottam, hogy miről beszélnek, de találgatni sem nagyon tudtam. Mivel, hogy a jelent úgy nézett ki, hogy a nagybátyám megáll az asztaluk előtt, a szokásos szigorú arcával, mond nekik valamit, mire Lynn csillogó szemekkel és hatalmas mosollyal válaszol, amire a nagybátyám részéről még szigorúbb arcvonásokkal kísért beszéd volt a reakció. Sol és a többiek pedig eközben láthatóan a mosolyukat próbálták visszafogni. De Lynn arcáról a mosoly továbbra sem fagyott le, míg a nagybátyám hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elsétált. Minden elismerésem a nagybátyámé. Ugyanis lefogadom, hogy nincs túl sok ember, aki ha Lynnel egy mondatnál tovább kommunikál komoly, vagy szigorú tud maradni.

Ahogy egyre közelebb kerültünk a karácsonyhoz, úgy egyre inkább éreztem, a tervem súlyát. Ha akarok menni, hogy lássam a szüleimet, a családomat. De nem ez az egyetlen oka. Védelmet ígértem Solnak, és azt, hogy mindent megteszek, hogy biztonságban lehessen. Ehhez viszont szükségem lesz a szüleim segítségére is.

- Mi van veled Ty? Megállás nélkül nyomkodod azt a retkes billentyűzetet. – mondtam, amikor beléptem a szobába, és Tyler már megint minden figyelmét a képernyőre irányította.

- Mhhm.. – dünnyögte. He?

- Haver. – álltam meg mellette, majd amikor nem reagált, a kezemet elvittem a szeme előtt. Erre már fölnézett rám.

- Mi az? – kérdezte kissé türelmetlenül.

- Mi folyik itt Neo? – kérdeztem a képernyőre pillantva, majd vissza rá. Tyler sóhajtott egyet.

- Ajándék lesz Lynnnek.

- Micsoda? – zavarodtam össze.

- Öhm… na az van, hogy a kedvenc állata a farkas. Imádja őket. Megpróbálok elintézni innen egy örökbefogadást.

- Örökbefogadsz neki egy farkast? – szökött a szemöldököm a magasba. – Mármint olyan igazit, négy lábbal, meg szőrrel, meg cseszett nagy szemfogakkal meg minden?

- Igen. – válaszolta Tyler, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Annyiszor látogatja meg a menhelyen amennyiszer akarja, folyamatosan kap információkat az állapotáról, illetve bevonják a menhely életébe is. Oda lesz érte. Ha eltudom intézni… - tette hozzá és kissé elhúzta a száját.

- Hogy haladsz?

- Egyre jobban. Azt hiszem. Tony bácsikámnak van egy ismerőse a menhelyen. Ma beszél vele, aztán majd üzen, hogy mit tudott meg. Huu ember, baromi jó lenne, ha ez sikerülne.

- Lynn imádni fogja. – veregettem meg a hátát. Nekem meg hirtelen az jutott eszembe, hogy fogalmam sincs mit adjak Solnak. Sosem voltam a karácsonyi ajándékozás mestere. Anyának régen mindig Dany vette meg az ajándékokat, amit én aztán odaadtam neki. Természetesen mindig imádta. Viszont még soha az életben nem kellett a barátnőmnek ajándékot venni. Mert még soha az életben nem volt barátnőm. És nem akarok neki akármit adni. Amit Tyler kitalált, az eszméletlen. Ilyet akarok én is. Mármint nem egy farkast, isten ments. De valamit, ami személyes, különleges, és aminek örülni fog. Ideje tehát elkezdeni gondolkodni. Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor kint sorakoztunk az udvaron, és a nagybátyámat vártuk, miközben a hó egyre csak esett és esett, egyre nagyobb réteget képezve a talajra. Hirtelen valami fagyos ütközött a tarkómnak, és egy adag, lekúszott a ruhámba, hogy a jéghideg folyadék végigkússzon a hátamon. Összerezzentem az érzéstől, és értetlenül fordultam körbe. Nem tudom ki tartja magát viccesnek, de biztosan nem fog nevetni, ha visszaadom. Nem láttam viszont senkit, hógolyóval a kezében, ezért a mellettem álló Jasonhöz fordultam.

- Te voltál? – kérdeztem halkan.  

- Micsoda? – kérdezte értetlenül.

- Te dobtál meg hógolyóval?

- Dehogyis. – rázta meg a fejét, és vágott olyan arcot mintha azt mondaná: hülye lennék arra vetemedni. Megfordultam, és megpillantottam a világ legaranyosabb csíntevőjét. Sol széles vigyorral az arcán kezdte el gyúrni a kezében lévő havat golyó formájúra. Kérdőn felemeltem egyik szemöldökömet. Bátor leány. Közelebb mentem, és lehajoltam, hogy felvegyek egy adag havat. A háború az háború.

- Ezt nem kellett volna Báránykám. – csóváltam a fejem mosolyogva. – Nagyon nem kellett volna. – néztem a szemébe, aztán futásnak eredtem. Sol kacagva próbált előlem elfutni, valami menedék után kutatva. Körülöttünk már javában folyt a hócsata, mindenki dobált mindenkit, Sol pedig jobbra-balra nézelődve keresett kiutat. Az első hógolyót felé dobtam, vigyázva arra, hogy csak a karját találja el. Hátrafordult, és meglepett arccal vette tudomásul, hogy már majdnem beértem. Aztán hirtelen megtorpant, és megfordult, egyenesen nekem ütközve. Mindezt akkora erővel tette, mint egy mini rakéta, én pedig a hirtelen jött lendülettől hanyatt vágódtam, Sol pedig a mellkasomra esett. Hát ez meg miféle taktika volt? Mondjuk levett a lábamról. Tekintve, hogy a földön fekszem. Ő pedig csak nevetett és nevetett a mellkasomon fekve.

- Ennyire viccesnek találod a helyzetet Báránykám? – néztem fel rá, de ő csak tovább nevetett. A hideg kicsípte az arcát, édes piros pozsgás színt kölcsönzött neki, és az orra hegye is kezdett pirosodni. Úgy nézett ki, mint egy mesefigura.  - Én a helyedben nem szórakoznék azon, akinél egy ekkora hógolyó van. - Emeltem fel a kezemet. Erre Sol lehajolt, és olvasztó csókot nyomott hideg számra. Mintha éreztem volna, amikor kivette a kezemből a hógolyót, de csak akkor lehettem biztos benne, amikor elhúzódott tőlem, és ravasz mosollyal nézett le rám. Kis boszorkány.

- Ügyes. - biccentettem elismerően. - Van egy ajánlatom. Mivel mindketten elég jók vagyunk ebben, mi lenne, ha összefognánk, és együttes erővel leigáznánk a többieket?

- Hmm... – vágott elgondolkodó arcot - Benne vagyok! - Kiáltott fel aztán, majd felkelt a mellkasomról, és elkezdtük dobálni a többieket. Megállás nélkül nevettünk, egészen addig, amíg Lynn sikeresen az egyetlen célpontot találta el, akit nem kellett volna. A nagybátyámat. Mint valami színdarabban, mindenki megdermedt és Williamet nézte.

- Miss Thomson - szólalt meg szokásos szigorú hangján.

- Sa… sajnálom uram. Nem magára céloztam. – dadogta Lynn reszkető hangon. Aztán William bólintott és végignézett rajtunk, majd elővette a Walkie- talkie-ját.

- Phil kellene egy kis erősítés a részedről. Itt vagyunk kinn az udvaron a kettes telephely mellett. – Síri csend volt, amíg Campbell meg nem érkezett. Ekkor a nagybátyám ránk emelte a tekintetét és azt mondta: - Ha már csinálják, csinálják rendesen. Maga lesz az egyik osztaggal. - mondta Campbellnek.

- Rendben van. De ez a küldetés mikor lett betervezve?

- Most. Rögtönöztem.

- Értem. És mi a küldetés típusa?

- Hócsata - vágta rá rezzenéstelen arccal William. Nekem pedig nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne törjek ki röhögésben.

- Bocsánat, William rosszul értettem. Mit mondtál?

- Jól értetted Phil. Hócsatázni fogunk. - mondta, aztán előrelépett. - A sportkomplexum előtti rész lesz Campbell osztagának a területe. Az én osztagommal azt kell elfoglalnunk. Akinek a nevét mondom, nyomás Campbellhez! - azzal elkezdte sorolni - vagyis inkább ordítani - a neveket.

- Rendben van. Phil, kapnak negyed órát a felkészülésre. - Azzal Campbellék csapata már el is vonult. Én Tylerrel és Sollal egy csapatba kerültem. Nagyon jónak ígérkezett ez a dolog, elégedetten fontam össze a mellkasom előtt a karom, és vártam az instrukciókat.

- Rendben van. Mondom a haditervet. – nézett végig rajtunk a nagybátyám. - Két oldalról bekerítjük őket, aztán támadunk. Dylan te mész a jobb oldalon, a hármas telephely mögött. Én megyek a baloldalon, Tyler maga velem jön. Miss Thomoson maga pedig... maga lesz a legvégén. – Lynn arcáról eltűnt az állandó mosoly.

- Csak mert valakinek fedeznie kell minket. - mosolygott rá Tyler. Lynn arcára pedig visszakerült a mosoly. Elvigyorodtam őket nézte, de aztán a nagybátyám megfújta a sípját. és megkezdtük a küldetést. Falhoz lapultunk, vetődtünk, lopakodtunk, támadtunk és harcoltunk. A végkifejlet természetesen Campbellék csúnya vereséget szenvedtek, de mindenki nagyon jól szórakozott. Esküszöm nem is tudom mikor volt utoljára, amikor ilyen jól éreztem magam nem hogy itt a táborban, de úgy általánosságban a többiek társaságában. Szinte… megint gyereknek éreztem magam. Onnan tudtuk, hogy a mókának vége, hogy a nagybátyám visszavette szilárd álarcát és kiadta a lányoknak a parancsot, hogy lapátolják össze a kapu előtt a havat.

- Húú nem érzem a kezem. – mondta Sol mellettem, és lenézett két tenyerére, amit mozgatni próbált, de csak alig sikerült neki.

- Add csak ide. - Vettem a kezembe mindkét vörös kicsiny tenyeret. Ráleheltem a meleget, és addig dörzsöltem, amíg éreztem, hogy melegedni nem kezd.

- Na... most érzem, hogy kezd felengedni. – mondta, én pedig elmosolyodtam és tovább dörzsöltem a kezét. Közben r ránéztem, és addig nem álltam meg, amíg a keze vissza nem vette normális bőrszínét.  - Azta! Tudom mozgatni. Köszi. – Állt lábujjhegyre és adott egy puszit hideg arcomra. Éreztem, ahogy azon a ponton a bőröm felmelegszik.

- Nincs mit Báránykám. - mosolyogtam le rá, aztán lehajoltam, hogy megcsókolhassam.

***

Vészesen közel kerültünk ahhoz az időponthoz, hogy haza kell mennem, Sol pedig itt marad. Nem is azért zavart a dolog, mert távol kell lennem tőle. Inkább azért, mert karácsony van az istenért. Neki pedig egy katonai táborban kell töltenie az ünnepeket. Sosem voltam az a romantikus típus, de annyit azért én is tudtam, hogy mire való a fagyöngy. Próbáltam keresni. Még a konyhába is körbekérdeztem, nem-e van valahol esetleg egy kis fagyöngy. Nem volt. Kifigyeltem mikor hagyja el a nagybátyám az irodáját, abban a reményben, hogy ott van az asztalán a szokásos műfenyő, amit minden évben elővesz dekoráció gyanánt. Szerencsére igazam lett, a fenyő csakugyan az asztalán volt. Elővettem a zsebemből egy kést, majd egy darab fenyőágat levágtam róla.  A lányok szobája felé indultam, hogy megkeressem Solt, ám hamarabb megpillantottam őt, ahogy éppen a raktárból jön kifele. Gyorsítottam a lépteimen, majd megálltam előtte és azt a kezemet, amelyikben a fenyőág volt, kinyújtottam és a feje fölé emeltem.

- Miért nyújtózkodsz? – nézett rám kérdő arckifejezéssel. Elmosolyodtam és a kinyújtott kezemben lévő fenyőágra pillantottam. - Ööö... ez mi? – kérdezte továbbra is értetlenül.

 - Fogjuk rá, hogy fagyöngy. - vontam meg a vállam. - A nagybátyám irodájából szereztem, az asztalán lévő műfenyőről.

- Szóval ez egy fagyöngy? – csillant fel a szeme.

- Ahha. Alatta állsz. – mondtam lemosolyogva rá. Aztán lábujjhegyre állt, és hosszasan megcsókolt.- Nemsokára indulunk. - suttogtam két csók között.

- Tudom.

- Ki fogod bírni nélkülem? – kérdezte.

- Talán. És te kifogod bírni? Hiszen karácsony a szeretet ünnepe. Dúlnak az érzelmek, aztán meg jön a szilveszter. Buli, lányok... – kezdte, én pedig úgy döntöttem belemegyek a játékba.

- Igazad van. – dörzsöltem meg az állam. - Valószínűleg alig győzöm majd levakarni magamról a csajokat. Tudod az egyenruha csodákra képes. - kacsintottam rá.

- Igen tudom. – mondta és észrevettem a hangjában lévő változást, de én csak azért is folytattam.

- Nem is tudom miért, de ha a csajok meglátnak katona egyenruhában, rögtön megvadulnak

- Ahha. - Tette keresztbe a karját a mellkasa előtt, majd szigorú pillantásokat vetett rám. Nem bírtam tovább, elnevettem magam, és kinyúltam a derekáért, hogy magamhoz húzhassam.

- Nyugalom Báránykám, nincs miért aggódnod. Nincs olyan lány, aki felvehetné veled a versenyt. Ha valaki mégis megpróbál elcsábítani, majd elmesélem, hogy a barátnőm mennyire, de mennyire jól ért a fegyverekhez, és nem fél használni őket. – néztem le rá, ő pedig édes mosolyt villantott.

- A barátnőd? – ismételte meg. Nem értettem a meglepettségét.

- Miért, nem az vagy? – kérdeztem, és titkon, egy belső kis hang pánikolni kezdett, hogy majd megcáfolja ezt a kijelentésemet.

- De. Csak most mondtad ki először. – magyarázta továbbra is mosolyogva. A belső kis pánikoló hang megnyugodott. Én viszont továbbra sem értettem a szituációt.

- És? - húztam fel az egyik szemöldököm.

- Tetszik – mosolygott fel rám. Belenéztem azokba a kék szemekbe, és úgy döntöttem megkérdezem. Biztos ami biztos.

- És... van valami kívánságod?

- Mármint? – nézett fel rám kíváncsian.

- Valami karácsonyi kívánság. Bármi, amit szeretnél és elhozhatok neked. - vontam vállat.

- Eltudnád hozni a húgomat? – húzta el a száját. Hát öö nem.

- Valami teljesíthetőbb kívánság? – próbálkoztam.

- Ezenkívül nincs semmi. Én csak látni szeretném Maggiet. Már hónapok óta nem láttam. – Én magam is elszomorodtam attól, hogy az arcára néztem. Tényleg csak látni szeretné a kishúgát és…. várjunk csak.

- Ezt megoldhatjuk. – mondtam hirtelen megörülve az ötletemnek.

- Tessék? – kérdezett vissza Sol, őszinte meglepettséggel a hangjában.

- Föltudod hívni őket, hogy menjenek a géphez? Skypeolhatsz velük a laptopomon.

- Komolyan? – kék szemében több száz csillag gyúlt fel hirtelen.

- Persze. Őszintén szólva nem is értem miért nem jutott eszembe hamarabb.

- Úristen ez... oké, fölhívom őket. - Mondta vigyorogva, aztán már el is rohant a telefonjáért. Megvártam Solt a szobájuk előtt, amíg telefonált.

- Föltudnak jönni. –lépett ki a szobából tízezer wattos mosollyal az arcán.

- Szuper. – néztem rá, és megfogtam a kezét, hogy elhúzzam magammal a szobánkhoz. Odaadtam neki a laptopom, ő pedig leült vele az ágyamra, és az ölébe véve indította be a skype-ot. Kimentem a képből, nekitámaszkodtam a szekrényemnek és figyeltem őt, ahogy az arca még jobban kivirul, amint meglátta a húgát a képernyőn, és könnytől kezd csillogni a szeme, amikor megszólalt a vékonyka hang. Úgy éreztem a mellkasom csak úgy dagad a büszkeségtől, hogy ezt sikerült megvalósítanom a számára.

- Szia Maggie! - integetett a kamerába.

- Sol! Hol vagy? Hazajössz karácsonyra? – szólalt meg a rajzfilmbe illő hang.

- Sajnos nem tudok. - rázta a fejét. - Még egy kicsit itt kell maradnom. De már nemsokára megyek. Ígérem.

- Képzeld itt esett a hó! Ott is?

- Igen itt is. – bólogatott Sol hevesen.

- Jól vagy Sol? - kérdezte egy idősebb hang, ami gondolom Sol nagynénjéhez tartozik.

- Igen, minden rendben. Ti megvagytok? – a beszélgetés közben ellöktem magam a szekrényből, hogy visszategyem a Sol mellett lévő fiókos szekrénybe a bicskámat. A szekrényig éppen hogy eljutottam, amikor a nagynénje megkérdezte, hogy „ki az ott?” , ami egészen biztosan csak én lehetek.

- Ööö.. izé. Ő Dylan. – mutatott rám Sol, én pedig megálltam és a dereka két oldalán a tenyeremre támaszkodtam, hogy az arcom Sol mellé kerüljön és látszódjak a kamerába.

- Üdvözlöm, Dylan Blake vagyok. – vetettem be a „kifogástalanul udvarias mosolyom”, amit anya barátnőinél is szoktam alkalmazni, amikor bemutat nekik.

- Ohh… - a nő a képen igazán csinos volt, és arcvonásaiban hasonlított is Solra. De most nem tudta leplezni meglepettségét.

- Te mit csinálsz Sol szobájában? - kérdezte a rajzfilmfigura hanggal rendelkező kislány, akinek szőke hullámos haja volt, és ragyogó szemei. Már most elolvadtam.

- Igazából ez az én szobám pöttöm. Tudod a nővérednek szokása, hogy bejárkál a szobámba. – Vigyorodtam el, a kiscsajból pedig kitört a röhögés. Sol nagynénje azonban egészen máshogy reagált, arcáról lefagyott a mosoly, és kissé ijedt volt a tekintete, Sol pedig egy hatalmasat boxolt a mellkasomba. Na szép. Úgy látszik őszintének sem lehet mindig lenni. Szeretnék egy kézikönyvet a nőkhöz, hogy mit szabad csinálni és mondani, és mit nem. Nagyon köszönöm.

- Akkor Sol szerelmes beléd? – kérdezte továbbra is csillogó szemmel a kicsi-Sol.

- Igen. Méghozzá visszavonhatatlanul. – bólintottam magabiztosan.

- Ne is törődjetek vele, el van telve magától. – legyintett Sol.

- De várjunk. Akkor ti most együtt vagytok? – kapcsolódott be a faggatásba Sol nagynénje.

- Persze. – feleltem, de velem egy időben Sol azt mondta:

- Hát… öö… igen.

- De igaziból? – kérdezte a kislány, ám úgy tűnt mindketten nagyon rá vannak állva a témára, mert a nagynénje közbevágott és azt kérdezte:

- De… elnézést a kérdésért fiatalember. De nem vagy a főnöke ugye? – kérdezte. Sol az arcát a tenyerébe temette, én pedig felnevettem

- Nem, hölgyem. – Bár… egyébként volt már egy ilyesfajta fantáziálásom, de mindegy.

Úgy tűnt, Sol nagynénje erre kissé megnyugodott, de ezt a témát csak azért sem akarták elengedni. Még körülbelül további tíz percig zúdítottak ránk mindenféle kérdést, amikre én örömmel válaszoltam, Sol viszont úgy tűnt, egyre vörösebb lesz. Amitől az egész csak még szórakoztatóbb lett. De sajnos az idő sürgetett, nekem pedig össze kellett pakolnom, ugyanis nemsokára indul a buszunk, ami kivisz a reptérre. És bár ez a kis beszélgetés nem volt túl sok idő, de láttam Solon, hogy nagyon sokat jelentett neki, ez a pár perc is.

Dylan Special #21

A bakancsom a sáros talaj miatt minden egyes lépésnél olyan hangot adott ki, mintha egy varangyos békát taposnék agyon. És nagyjából úgy is érződött. Négy nap rutingyakorlat volt. Semmi extra nem történt, igazság szerint az egészet úgy érzékeltem, mintha egy nagyon hosszú iskolai nap lenne, aminek mielőbb a végére akarok érni. Utolsó este én őrködtem. Leültem a földre, és nekidőltem egy fa törzsének. Az egyik térdemet felhúztam, arra támasztottam a könyökömet, és egy – a földről felszedett – kéregdarabbal cseszekedtem, amikor valaki kijött az egyik sátorból, és egyenesen felém tartott. Tyler megállt előttem, majd a velem szemközti fának dőlt. A hold megvilágította a fél arcát, de semmit nem tudtam kiolvasni belőle.

- Nem tudsz aludni, vagy csak hiányoztam? – kérdeztem tőle, amikor nem szólalt meg. Tyler megvonta a vállát, és a mellkasa előtt összefonta a karját.

- Csak gondoltam idejövök kicsit. Rég dumáltunk.

- Állandóan dumálunk. – néztem rá.

- Úgy értem lényeges dolgokról. – pillantott rám.

- Lelkizni akarsz? Nem tudom Ty, tudod, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán ezen a téren.

- Nem lelkizni akarok te barom, csak beszélgetni. – mondta, és bár tudtam, a haragja nem igazi, azért éreztem a hangjában a komolyságot.

- Jól van. Hallgatlak. – Tyler összevonta a szemöldökét, és elnézett az éjszakába, mintha keresne valamit. Majd lepillantott a földre, mintha valami rohadt érdekeset látott volna meg.

- Gondoltál már a házasságra?

- Azért ennyire nem vagyunk jóban. – válaszoltam. Tyler felnézett rám egy olyan tekintettel, ami azt üzeni, „komolyan beszélek, te seggfej"

- Eszedbe jutott már valaha, hogy megnősülsz?

- Nem. – Csak épp most. Hirtelen beugrott képileg. Van oltár, meg torta, meg minden.

- Csak mert... - folytatta Tyler. – Én igen. Nem viccelek tesó, azt hiszem Lynn az.

- Akit elakarsz venni? – tértem vissza újra a jelenbe a képzelgéseimből. Pedig már pont ott tartottam, hogy nyílik a templom ajtaja. Tyler határozottan bólintott egyet.

- Akármilyen messze gondolok a jövőben, akárhogy kalkulálok, akárhogy nézem, ő ott van. Ha pedig elképzelem, hogy nincs ott, olyan mintha nem lenne értelme már semminek. – ránéztem, az arcát tanulmányoztam. Teljességgel nem passzolt össze az, amit mondott, azzal, amit láttam rajta.

- Akkor mi a baj? – kérdeztem pár másodpercnyi csönd után.

- Nem tudom. – vonta meg a vállát. – Baromság az egész.

- Mármint mi? – ráncoltam a homlokom, mert ezt már tényleg nem értettem.

- Hogy, én ezt érzem, de lehet, hogy Lynn kimenekülne a világból, ha meghallaná.

- Miért gondolod ezt? – ráztam meg a fejem. Tyler kis elmélete cseszett nagy hülyeség volt, úgy ahogy van. Ahogy Lynnt megismertem, olyan mintha gyárilag teremtették volna Tylernek.

- Nézz rám, Dylan! Katona vagyok.

- Ahogy én is. – szóltam közbe értetlenül, mert nem tudtam rájönni, hogy ez hogyan is jön ide. – Ez eddig sosem jelentett problémát a csajozás terén, ha még emlékszek.

- Persze, a csajozás terén. Nem csajozni akarok Dylan. De szerinted a mi foglalkozásunk mennyire népszerű a rendes kapcsolatot és családot kereső lányok körében? Anyám is folyamat retteg, hogy hazamegyek-e még. Így nem lehet egy családot elkezdeni. Vagy lehet, de mindenesetre én nem szeretnék. Így nem. – Csóválta meg a fejét. Sóhajtott, aztán fojtatta.

- Meg aztán... tegyük fel, ha leszerelnék. Nem annyira gondolkodtam még rajta, de miért is ne? Mi lesz utána? Persze fiatal vagyok még, de semmi máshoz nem értek tesó. Mihez fogok kezdeni? Még csak lövésem sincs mi legyen az első lépés, pedig még el sem indultam. Lynnt nem merem faggatni a terveiről, mert félek, hogy azokban én már nem szerepelek. – A mondat végén messzire hajított, egy a földről felszedett kavicsot, aminek pár pillanat múlva hallottuk a hangját, ahogy a csendben bokroknak ütközött, végül leesett a földre.

- Félsz, hogy nem vagy elég jó neki. – jelentettem ki, amikor úgy éreztem, befejezte a monológot. Tyler felpillantott rám, furcsa, meglepett csillogással a szemében, aztán némán bólintott egyet. Nem mertem kimondani azt, ami az először eszembe jutott. Hogy fogalma sincs mennyire pontosan tudom, hogy miről beszél. Én is ezt érzem már épp elég ideje ahhoz, hogy áttudjam érezni, amit Tyler. Ha nem lenne nagy gyakorlatom az érzelmeim elrejtésében, több, mint valószínű, hogy most pontosan úgy festenék, ahogyan ő. Megköszörültem a torkom, aztán újra megszólaltam.

- Te vagy a legjobb barátom. Ha azt kérdezed, őrültség-e elvenned Lynnt, én őszintén megmondom neked, hogy őrültség a javából. Ember, azt a pörgést elviselni egy életen át... energia italon fogsz élni. – csóváltam meg a fejem, aztán komolyabban folytattam. – De ha azt kérdezed tedd-e meg, bármi is fog történni, én azt mondom, hogy a pokolba ne? – vigyorogtam rá. Tyler összevont szemöldökkel nézett rám, a szájában pedig mosoly bujkált.

- És amúgy meg fölösleges tartanod attól, hogy ő nem úgy gondolkodik, ahogy te. Az a lány oda van érted meg vissza. Egészen elképesztő egyébként, hogy sikerült magad megtalálnod csajba. Minden elismerésem. – bólintottam elismerően. Tyler szívből felnevetett, mire én is halkan nevetni kezdtem. Aztán Tyler megköszörülte a torkát, és belenézett a szemembe.

- Kösz, Dylan.

- Nincs mit, öregem. Tudod, hogy fedezlek. Bármikor.

- Jaja. – bólogatott Tyler, majd felállt, és elindult vissza, a sátrak felé. De út közben kissé megfordult és még azt mondta, mielőtt eltűnt volna a sötétben.

- Tudod, nem hittem volna, hogy ezt mondom, de megfogadhatnád a saját tanácsaidat.

Mindig is Tyler volt az, aki ha kellett, fejbe kólintott, vagy belém vert egy kis józanészt, ha hülye voltam. Ő volt, aki tanácsokkal látott el, amikor szükségem volt rá, még úgy is, hogy sosem mondtam ki, de ő tudta. Talán életemben először adok neki én tanácsot komoly ügyben, és akkor azt mondja, hallgassak magamra. Ami vagy azt jelenti, hogy Tyler a szerelemtől mindent rózsaszínben lát, vagy azt, hogy kívülről ugyanúgy lát engem, mint én őt és ez alapján rájött, hogy kurvára igazam van.

***

Péntek este értünk haza. Fülig sáros voltam, meg hihetetlenül fáradt is, ezért nem bántam annyira, hogy már este van és nem tudok találkozni Sollal. Egy forró zuhany után bedőltem az ágyba, amikor pedig másnap reggel fölébredtem, eszembe jutott, hogy szombat van. A szabadnapunk. Pont jókor. Sosem tudtam teljesen számom tartani Sol napirendjét, így nem tudtam, hogy most dolgozik, vagy nem, inkább csak reménykedtem benne, hogy van pár szabad perce. Az ebédlő felé akartam venni az irányt, amikor is megláttam Lynnt, aki heves léptekkel közelesett felém.

- Dylan, figyu, Tylert láttad?

- Téged keres. – mondtam, merthogy körülbelül öt perce még bent volt a szobában, aztán lelépett azzal a szöveggel, hogy „ő akkor most megyés megkeresi Lynnt".

- Ajj. – sóhajtott egyet a lány, és aprót rázott a fején. – Esküszöm folyamat elkerüljük egymást. Na jó, köszi. – intett oda, aztán már ment is volna, amikor utánaszóltam.

- Várj, Lynn!

- Igen? - torpant meg.

- Sol?

- Kinn van az udvaron. – mutatott az udvarra vezető ajtó irányába.

- Köszi. – biccentettem, azzal meg is indultam az ajtó felé. Kiléptem, körülnéztem és megláttam Solt, aki a füvön feküdt, egyik lábát felhúzva, napozott. Halkan közelítettem felé, úgy, hogy ne hallhassa meg, hogy jövök. Mikor odaérkeztem elé, úgy álltam meg, hogy az árnyékom rávetüljön.

- Elállod a napot - mondtam anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Nah, kösz.

- Hát, nem épp ilyen fogadtatásban reménykedtem. – szólaltam meg, mire Sol szemei azonnal felpattantak, és csodálkozva bámultak rám.

- Dylan! Bocsi, azt hittem Lynn az. – szabadkozott gyorsan.

- Akarsz napozni? Menjek el? – kérdeztem, persze viccből, de úgy tűnik komolyan vette, ugyanis azonnal heves ellenkezésbe kezdett.

- Dehogyis! Ne! De... izé... neked nincs most edzésed?

- Izé nincs, mert szombat van. – mondtam, Sol ajka pedig néma o-t formált, megvilágosodás képpen. Ahogy rózsaszín ajkait néztem, belém költözött a kisördög és olyan gondolatok költöztek a fejembe, amiktől Sol egészen a lábujjáig vörös lenne. Elmosolyodtam. - De ha gondolod, tarthatok neked egy kis privát edzést. - kacsintottam rá. – Valószínűleg vette a lapot, mert egyből megjelentek a halvány tűzvirágok az arcán. De aztán rezzenéstelen hangon szólalt meg.

- Mármint most? Itt? - nézett körül az udvaron. Nekem nem kell kérvényt benyújtani báránykám... Leguggoltam, aztán a lábaim enyhén terpeszbe raktam Sol lábai mellett, a kezem pedig a válla mellé támasztottam. Kénytelen volt hátrahajolni a földre.

- Túl piszkos a fantáziád Báránykám - csóváltam meg a fejemet mosolyogva. - Én tényleg edzésre gondoltam. – Amúgy nem. De mindegy. Behajlítottam a karom, egy rendes fekvőtámaszt csinálva Sol felett. Mikor az orrom az orrához, a szám pedig majdnem hogy Sol ajkaihoz ért, megálltam. Bár szerettem volna megcsókolni, pontosan láttam rajta, hogy ő is mennyire szeretné. És, hogy erre számít. Talán már nincs szükségem, hogy taktikákat vessek be, és játszadozzak. De hé, ilyen vagyok, nem szeretek kiszámítható lenni. Elmosolyodtam és megpusziltam az orrát. Mikor újra kiegyenesítettem a karom, láttam az arcán a csalódottságot. Elvigyorodtam.

- Miért vágsz ilyen csalódott képet? - kérdeztem, tettetve a hülyét. Erre még durcásabb képet vágott. Olyan aranyos volt, hogy kénytelen voltam felnevetni, és megadni neki, amiért könyörögtek a szemei. Újra behajlítottam a karom, és mikor az arcunk közel került egymáshoz, a számat az övére tapasztottam. Ugyanolyan volt, mint ahogy emlékeztem rá, mégis jobbnak éreztem. Már ha ezt lehet egyáltalán hova fokozni.

- Ez nem is rendes edzés - suttogta két csók között.

- Nem? – kérdeztem vissza.

- Meg se kottyan neked – nos, ez így van. A fekvőtámasz meg sem kottyan. Visszafogni magam, és megállni a csóknál. Na, az már feladat.

- Én már csak ilyen szuper vagyok – küldtem felé egy féloldalas mosolyt. Megforgatta a szemét és kigördült alólam. – automatikusan mozdultam utána.

- Ne! Maradj úgy! - kérte. Nem értettem, hogy mit szeretne, de tettem amit kért, és visszamentem fekvőtámaszba. Aztán megéreztem a hátamon a súlyát, ahogy elhelyezkedik rajtam, kényelembe helyezi magát, majd megszólalt. – Na, Szuper Dylan, mehet a fekvőtámasz – mondta, és hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. Gondolom, azt gondolja, hogy most feladta nekem a leckét. Hát ez nagyon cuki.

- Báránykám, most azt hiszed kifogtál rajtam? – Vigyorodtam el.

- Fogadjunk, hogy nem tudsz megcsinálni belőle harmincat – mondta, és elnevettem, főleg, hogy hallottam a hangján, hogy komolyan gondolja.

- Akár ötvenet is megcsinálok belőle. – vagy többet. De komolyan. Két dolog van, amitől minden férfi beindul, körülményektől függetlenül. Az egyik, ha segíthetünk valamiben egy nőnek. A másik, ha lenyűgözhetjük. Na most ha ehhez hozzácsapjuk azt, hogy rólam van szó, meg azt, hogy... jó, oké, hogy szerelmes vagyok, akkor az egyenlet elég magas végeredményt dob.

- Akkor rajta! - nevetett fel Sol és belecsókolt a nyakamba. – és ebben a pillanatban az egyenlet újrakalkulálódott, a végeredmény pedig emelkedett.

- Legyen hatvan - mondtam, és neki is kezdtem. Sol csak feküdt a hátamon, bőrömön, még a pólón keresztül is éreztem a testemhez nyomódó domborulatait és a szívverését. Újra kezdett bennem szétterjedni a melegség, ami egy bizonyos pontot kezdett el gyűlni, és tovább terjedt az egész testemre. Harminchatnál tartottam, amikor megjelent előttünk a nagybátyám, aki összevont szemöldökkel nézett ránk.

- Maguk meg mit csinálnak?

- Edzést tartunk uram - válaszoltam és zavartalanul folytattam a fekvőtámaszt. William egy ideig méregetett minket, mintha nem lenne biztos az épelméjűségünkbe, aztán azt kérdezte:

- Menyi van eddig? – kinyomtam egy újabb fekvőt, csak aztán válaszolt.

- Harmincnyolc.

- Remélem meg lesz a hatvan. - nézett ránk kifejezéstelen arccal, aztán tovább ment.

- Nahát. Nem is gondoltam volna, hogy ordibálás nélkül is tud kommunikálni. – Szólalt meg a hátamon Sol. Hát igen. Néha azért megesik. Egymás után nyomtam ki a fekvőket. Azt nem mondom, hogy egy órán keresztül tudtam volna csinálni, de ez a hatvan tényleg nem volt nagy durranás. Mikor végeztem, Sol felsóhajtott.

- Oké, tényleg szuper vagy - mondta és leszállt a hátamról. Fölkeltem a földről, aztán vigyorogva leporoltam egy láthatatlan szöszt a vállamról jelezve, hogy semmiség volt.

- Felvágós – grimaszolt Sol. Felnevetettem és kinyúltam a derekáért, hogy közelebb húzhassam magamhoz.

- Szóval... lehet róla szó, hogy bepótoljuk a randinkat? - kérdeztem, miközben az ujjaimat az övéi közé fűztem.

- Milyen randit?

- Tudod, azt, ami azelőtt le volna, hogy... khm... - nem szeretem szóba hozni azt az időszakot. Szörnyű volt neki is, meg nekem is. - ...szóval ez előtt az egész cirkusz előtt. Tudod, akartam neked mutatni valamit, kinn - biccentettem a kerítés fele.

- Ki kell szöknünk éjjel igaz? - kérdezte, én pedig bólintottam. Láttam rajta, hogy kicsit tart a kiszökés részétől, ezért hozzátettem:

- Tetszeni fog - néztem a szemébe.

- Oké. Akkor... éjfélkor, az ajtó előtt?

- Ahha. – bólintottam.

- Elmondod, hogy hova megyünk? - kérdezte, de nem válaszoltam neki. Eszem ágában nem ugyanis beavatni a tervről. Elmosolyodtam, amikor arra gondolta, hogy neki biztosan tetszeni fog. Hasonlít Danyra. És bármilyen furcsa, valamilyen szinten hozzám is hasonlít. Tudod ezt, még akkor is, ha nem hiszem el, hogy elég jó lehetek neki.

***

A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy percenként ellenőriztem az időt. Legszívesebben ráüvöltöttem volna a faliórára, hogy „Menjél már gyorsabban haver!" De aztán rájöttem, hogy azzal úgy sem mennék sokra, ha egy órával kezdek el üvöltözni. Így hát szépen kivártam, ahogy lassan – mármint brutál lassan – telik az idő, az a nyavalyás óra meg végre éjfélt ütött. A szívem, már csak a múltkori eset emléke miatt is hangosabban és gyorsabban kezdett zakatolni az átlagosnál, de aztán megláttam a közeledő Solt, megnyugodtam, és a mutató ujjamat a szám elé helyeztem jelezve, hogy maradjunk csöndben. Megfogtam a kezét, és a kapu felé kezdtem húzni.

- Nincs nálam kulcs, át kell másznunk – suttogtam az éjszakába. Először Sol mászott át a kerítésen, majd én. Ekkor Sol gyanakodva nézett a hátamon lógó hátizsákra, amibe a pokrócokat tettem.

- Miért van nálad táska?

- Mert kell.

- Nem árulod el, hova megyünk? – kíváncsiskodott ismét.

- Nem

- De miért nem?

- Mert akkor nem lenne meglepetés

- Nem baj, túlélem ha nem lesz meglepetés. – makacskodott tovább.

- Akkor se mondom el

- Na légysziii! Legalább, adj valami támpontot! Kérlek! – mondta, és ahhoz az ádáz trükkhöz folyamodott, amikor a szempilláját kezdi el rebegtetni, majd hozzám bújik, és hatalmas, kék borjúszemekkel néz fel rám. Ügyes, édesem, de nem eléggé.

- Ne is próbálkozz Báránykám, ezúttal nem jön be a szempilla rebegtetés. - csóváltam meg a fejem. Durcás képet vágott, mint egy kislány,akitől elvették a rózsaszín nyalókáját, de nem foglalkoztam vele, mert tudtam, hogy jobban fog tetszeni neki meglepetésként. Egy darabig az úton gyalogoltunk, aztán bementünk az út mellett húzódó erdőbe. Itt még sétáltunk egy darabig, amikor pedig megállapítottam, hogy mindjárt odaérünk, megálltam és Solra néztem.

- Oké. Most csukd be a szemed! - kértem.

- De... nem hagysz itt ugye? - nézett körül a sötét erdőben, aranyos, rettegő szemekkel.

- Nem, nem hagylak itt - nevettem fel. Erre kissé tétovázva, de behunyta a szemét, és követett, én meg megfogtam a kezét és húztam magam után. Óvatosan irányítottam, ügyeltem, hogy ne menjen neki egy fának se, és ne essen, vagy botoljon el semmiben, aztán amikor kiértünk a tóhoz, újra megálltam.

- Jól van. Kinyithatod. - Mondtam neki, ő pedig lassan kinyitotta a szemét, ami pillanatokkal később, két hatalmas gömbbé változott, amikor megpillantotta a tájat. Sok ideig csak bámult, aztán pislogott, majd némán jobbra balra cikázott a tekintete. Ezt a reakciót vártam. Ezt az arcot képzeltem magam elé, amikor eldöntöttem, hogy megmutatom neki.

- Na? Hogy tetszik? – kérdeztem, amikor még mindig nem szólalt meg.

- Gyönyörű – suttogta megbabonázva. Újra a tóra esett a pillantása, nézte a víz nyugodt felszínét és a rajta hidat festő holdfényt. Aztán hirtelen vetkőzni kezdett. Csak úgy. Ott előttem. Először a felsőjét vette le, majd ledobta a földre. Majd a bakancs és a zokni következett.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, amikor megtaláltam a hangomat. Sol hátranézett és egy olyan dögös mosolyt küldött felém, amitől elgondolkodtam, hogy vajon ma van-e a szülinapom, és ezt kapom ajándéknak, vagy egyáltalán megtörténik-e, merthogy olyan valószerűtlenül jónak tűnt az egész.

- Leveszem a ruháimat. – válaszolta Sol olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy szépen süt ma a hold.

- Azt látom, de miért? – kérdeztem, de éreztem, hogy az egyik felem képzeletben behúz egyet és azt üvölti az arcomba, hogy „Nem tök mindegy baszki?!"

- Meg akarok fürdeni a tóban. – jelentette ki Sol. Fürdeni akar. Este. Egy tóban.

- Én nem hiszem, hogy ez egy jó... - kezdtem, de a mondat a torkomon akadt, amikor Sol kikapcsolta a melltartóját a fehérnemű pedig szintén a földön landolt a már levetett ruhadarabok mellé. Majd a nadrág és a bugyi következett. Fogalmam sem volt, hogy direkt húzza-e le magáról, mint egy romantikus film szex jelenetének a kezdetén, de nagyon rendben volt. Egyből az összes vér a lábam közé tódult, és mozdulni sem tudtam. Sol hátranyúlt a kontyához, kihúzta a hajgumit a hajából, majd megrázta a fejét. Így pedig a szőke hajzuhatag meztelen hátára és vállamra omlott. A holdfényben láttam, hogy a haja vége a derekát súrolja. És akkor engem most szedjen össze valaki. Köszi. Sol ártatlanul hátrafordult, és rám nézett, mint akinek halványlila gőze nincsen róla mit művelt az imént és milyen hatással van rám. Aztán az ártatlanság eltűnt az arcáról és kihívóan elmosolyodott, majd előrefordult, és megindult a stégen. Egy pillanatot várt a szélénél, aztán fogta magát és beugrott a tóba.

- Na, mi az csak nem inába szállt a bátorsága, Mr. Blake? – kiabált ki a vízből. Ébresztő szirénák kezdtek szólni a fejemben. Az a belső Dylan, aki az előbb leordította a fejem, most azt kiabálta, hogy „most meg mit állsz itt, mint egy idióta?! Húzzál be a vízbe!" Azonnal futásnak eredtem, egy másodpercre sem álltam meg, menet közben hajigáltam magamról le a ruhákat, végül anyaszült meztelenül ugrottam be a vízbe. Amint megláttam Solt, újra felbukkant a bennem élő ici pici ördög, és a víz alá buktam. Nem hallottam a víz alatt a hangját, de biztos voltam benne, hogy a nevemet hajtogatja, vagy legalábbis épp leoszt, hogy hagyjam abba a hülyéskedést. De eszembe sem volt abba hagyni, lenn maradtam csak azért is, a víz alatt. Aztán közelebb úsztam. Föntről már sikerült nagyjából bemérnem, hogy hol van, most pedig már éreztem a jelenlétét is. Éreztem a bőrömet érő hullámokat, amiket kalimpázó lábával keltett a víz alatt. Aztán kinyújtottam a kezem, a tenyerem pedig egy karcsú derekat érintett. Még a víz alól is hallottam a sikolyt, ami még akkor is kitartott, mikor a felszínre buktam.

- Megőrültél? A szívbajt hoztad rám! - kiabálta rám, de én nem tudtam visszafogni a nevetést. Vizet fröcskölt az arcomba, amitől csak még jobban nevetnem kellett. Ezután még több vizet kaptam az arcomba. Rendben van báránykám! Visszafröcsköltem, és így kezdődött meg a vízi csata. Kacagva próbált újra és újra lefröcskölni vízzel, de nem hagytam magam, és hiába próbálta kikerülni azt a mennyiséget, amit én fröcsköltem rá, nem sikerült neki. Aztán egyszer csak fogta magát és hátrafeküdt a vízben. A lábával kezdett kapálózni, ezzel a lehető legtöbb vizet fröcskölte az arcomba, immár sikeresen. Gondoltam, hagyom, had legyen egy kis sikerélménye, ezért szépen kivártam, míg elfárad és abbahagyja a fröcskölődést. Ekkor pedig újra egyenesbe jött a vízben és rám nézett. Megráztam a fejem, hogy kirázzak a hajamból némi vizet, mert egyre csak csorogtak le az arcomon.

- Most véged van! – vigyorogtam rá, és úszni kezdtem felé. Egy gyöngyöző kacaj kíséretében menekülni próbált előlem, de alig úszott pár métert, amikor utolértem, és megragadtam a derekát a víz alatt, és magamhoz húztam.

- Nem bírsz magaddal Báránykám? – kérdeztem, mire vadócul elmosolyodott és megrázta a fejét. Nézte, a szempilláján nyugodó csillogó vízcseppeket, amik olyanok voltak, mintha apró gyöngyök lennének. - Most mihez kezdjek veled? - sóhajtottam fel, töprengést színlelve. Az egyik szempillájáról egy gyöngy legördült az arcára, és végigfolyt a bőrén, majd vissza a tóba. Nem bírtam tovább, közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam víztől csillogó ajkait. A karját megéreztem a nyakam körül, a bőrünk, víz alatt, s víz fölött egymáshoz tapadt, egész testemben égtem a vágytól, és nem tudtam magam tovább visszafogni, mert úgy éreztem, ha tovább várok, egész egyszerűen felfogok robbanni. Halk, kéjes nyögés hagyta el Sol ajkait, mikor beléhatoltam. Ekkor olyan jó érzés öntött el, hogy úgy éreztem, az a robbanás talán mégsem lehetetlen. Ujjaival nedves bőrömbe markolt a vállamon, majd folytatták útjukat végig a hátamon. Elhúzódtam, a fogammal gyengéden beleharaptam az alsó ajkába, majd ismét visszatértem. Tökéletes összhangban mozogtunk, és bár sötét volt, tisztán láttam azokat az érzelmeket a szemében, amiket én is éreztem.

Miután kimentünk a partra, kivettem a hátizsákomból azt a két pokrócot. Az elsőt megfogtam két sarkánál, és kitártam a karom, Sol pedig hozzám bújt, én pedig egy öleléssel bebugyoláltam a pokrócba. Majd magamra terítettem a másikat, és leültünk a fűbe. Az ölembe húztam Solt, aki picire összegömbölyödve befészkelte magát,én pedig köréfontam a karomat, egyrészt, hogy biztosan ne fázzon, másrészt mert így volt kényelmes, és ösztönből jött.

- Mikor találtad ezt a helyet? – kérdezte pár perc csend után.

- Nem én találtam, hanem a bátyám. Egy küldetés során bukkant rá. – Vallottam be. Csönd telepedett ránk, én pedig felpillantottam az égre, képzeletben pedig küldtem egy hatalmas köszönömöt Dannynek. Amiért megmutatta ezt a helyet, amiért ellátott azzal a sok tanáccsal, amit akkor még baromságnak gondoltam, de mostanra értelmet nyert. És amiért a bátyám.

- Dylan? – szólalt aztán meg Sol.

- Hmm? – mormogtam a nyakába.

- Mit gondolsz... mit gondolsz rólunk? Úgy értem, hogy miután én... szóval érted... - öhmm... nem.

- Mi? – kérdeztem nem palástolva az értetlenségemet.

- Arra gondolok, hogy te is úgy gondolkodsz-e rólunk, mint én? Mármint később. – na most ez mit jelent? Jót vagy rosszat? Úgy érti, hogy látom-e magam vele? Ez azt jelenti, hogy ő látja magát velem?

- Báránykám nem vagyok gondolatolvasó. Elmondanád, mire gondolsz? – Sol gondterhelten felsóhajtott.

- Szóval úgy értem, hogy miután én itt végzek. Utána... mi lesz velünk?

- Hát lesz egy nagyon szép emlékünk. – válaszoltam, természetesen poénból. És természetesen azért, mert stresszhelyzetben általában poénkodok. Sol hirtelen megmerevedett az ölelésemben, majd kérdőn hátranézett rám.

- Ugye csak viccelsz?

- Nézd Sol, ez, ami köztünk van nagyon szép volt... de... nem működne hosszú távon. – Teljes mértékben lefagyott. Na jó, oké, elég volt a baromságból! Alig hallhatóan felnevettem, és még közelebb húztam magamhoz. - Csak szórakozom Báránykám. Hogy veheted még mindig komolyan az összes hülyeségemet?

- Haha, nagyon vicces vagy - fordult vissza mérgesen. A fejemmel hozzá bújtam, és lágy csókot nyomtam a pokrócból kikandikáló bőrére.

- Természetesen együtt leszünk. Miért, mit gondoltál?

- Hát, én is így gondoltam, csak... hogyan fogjuk ezt megvalósítani? Távkapcsolat? – kérdezte bizonytalanul.

- Hacsak nem akarsz belépni te is a katonaságba, nincs jobb ötletem.

- De... akkor szinte soha..

- Eltávkor találkozunk. – szakítottam félbe. - Különben is ez nem tart sokáig. Három év és leszerelek. –és ezt úgy konkrétan ebben a pillanatban találtam ki. Mármint soha nem voltak végleg eldöntött terveim ezzel kapcsolatban. De most kimondtam, és végre egyszer tényleg tudom, hogy mit akarok.

- Jut eszembe. Még nem is mondtad meg hol laksz. – mondat aztán.

- Te se mondtad még.

- De én előbb kérdeztem. Szóval? Hová valósi Mr. Blake? – pislogott fel rám.

- Charlestonba.

- Uhh hát... az.. tizennégy órára van Springifeldtől. – mondta elszontyolodott hangon.

- Springfieldben laksz?

- Ahha.

- És szeretsz ott élni? – rutin kérdés volt, nem számítottam rá, hogy a következő választ kapom:

- Nem, nem igazán.

- Hogy, hogy?

- Ez... bonyolult. – na most már kíváncsi vagyok.

- Képes vagyok felfogni – nevetettem fel.

- Rendben van. – mondta, és mély levegőt vett. – Az egész akkor kezdődött, amikor meghalt apa. Maggie még nagyon kicsi volt. A legközelebbi rokonunk, a nagynéném volt, tehát automatikusan hozzá kerültünk. Karent nagyon szeretem. De... ott ragadt egy... emberrel – az „ember" szót, úgy ejtette ki, mintha igazi nehézséget okozna neki -... egy olyan házasságban, amiből úgy tűnik nincs nagyon kiút. Bill. – mondta ki a nevet, és éreztem, hogy reszketni kezd. Nagyon nem volt jó érzésem a történettel kapcsolatban.

- Ki az? – kérdeztem.

- A nagynéném férje. Ő egy féreg, semmi több. Alkoholista, de örülnék, ha csak ennyi baj lenne vele. – Mondta, aztán felsóhajtott. És csak ekkor kezdődött a történet eldurvulni. Amikor ahhoz egyre jobban reszketett az ölelésemben, és ahhoz a részhez ért, hogy a Bill nevű alak megpróbálta megerőszakolni, minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy néma csöndben a helyemen maradjak, és végighallgassam Solt. Önkéntelenül is szorosabbra fontam körülötte a karom, bár tudtam, hogy a múlttól, ez már aligha védi meg. Elmesélte a napot, amikor a kishúgát próbálta védeni. Azt a napot, amiért bekerült a javítóba. Mesélt a telefonhívásokról. Úgy éreztem volt értelme annyi CSI-t, és Gyilkos elmék-et nézni. Egy tized másodperc alatt számtalan módszer jutott eszembe, amivel véget vethetnék annak a gusztustalan seggfej életének. És a legijesztőbb az volt, hogy ebben a pillanatban halál komolyan képes lettem volna rá.

- Nem mehetsz vissza oda. - jelentettem ki, miután végzett a történettel, és összeszedtem az önfegyelmem, hogy normális hangon mondjak valami értelmeset.

- És akkor hova megyek? – kérdezte alig hallható kétségbeeséssel a hangjában.

- Nem tudom Sol, de nem engedlek vissza oda. És azt a rohadékot meg fel kell jelenteni. – vagy megölni. Igazából mindegy.

- Ez nem ilyen egyszerű Dylan. Övé a ház, övé minden. Nem mehetek csak úgy el, ott van a húgom is. Én nem...

- Sol, most nagyon jól figyelj rám – vágtam közbe halkan, de komolyan. - Nem engedem, hogy bármi bántódásod essen. Nem mehetsz vissza oda. Még nem tudom, hogy hogyan oldjuk meg, de kitalálok valamit. Minden rendben lesz. Hiszel nekem? – Néztem rá, és minden porcikám egyetértett a szavaimmal. Tudtam, hogy így lesz, bár nem tudtam, hogy hogyan. De azt akartam, hogy bízzon bennem, hogy higgye el, hogy vigyázok rá, és nem engedem, hogy bárki bántsa még egyszer. Sol kék szemeivel mélyen a szemembe bámult. Furcsa meglepettséget véltem benne felfedezni, amit nem értettem.

- Igen – suttogta aztán. Új cél lebegett a szemem előtt, és úgy éreztem addig nem nyugszom, amíg ennek pontot nem teszek a végére. Ameddig nem találok valami megoldást, hogy ő biztonságban legyen. Valami ismeretlen energia hajtotta testemet, elmémet, és arra ösztökélt, hogy ne álljak meg. És nem is fogok.