10. Fejezet
Napok óta nem jutott eszembe a fogadás. Teljesen kiment a fejemből. Az ágyamon ülve azon gondolkodtam, hogy már egy jó ideje nem is akarom egyáltalán. És amiért nem mondtam meg Thomasnak, az még csak nem is a büszkeség. Nem azért nem hagyok senki mást közel engedni magamhoz, mert így érzem jól magam. Hanem mert veszélyes. Nekem is, és másoknak is. Dany halála után ez teljesen világos lett. És azzal, hogy lemondom a fogadást, beismerem magamnak, hogy megszegtem a saját magam által szabott első szabályt. Az ajtó nyílt, Tyler pedig az ágyához sétált, majd vizslató tekintettel méregetni kezdett.
- Mi a helyzet? – felálltam és hátammal a falnak dőltem. Talán hülyeség elmondani. De valamiért úgy éreztem, hogy muszáj megtennem.
- Volt egy fogadás. – mondtam ki. Tyler enyhén oldalra biccentette a fejét, és továbbra is érdeklődve figyelt.
- Milyen fogadás?
- Thomassal. Solról.
- Solról? – vonta fel a szemöldökét és látszott rajta, hogy nem tudja elképzelni a két név hogy kapcsolódik össze.
- Fogadtunk, hogy még augusztus előtt megdöntöm. – mondtam ki, mert ezt nem lehet sehogy sem szépíteni. Tyler az emeletes ágynak támaszkodott és úgy nézett rám, mint aki azt mondja „Azért ekkora pöcs nem lehetsz"
- Mivan? – kérdezte aztán. Nem fogom megismételni.
- Jól hallottad. – Tyler oldalra nézett, nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán meg fog szólalni. De aztán mégis.
- Most miért mondtad el? Mit vársz, mit mondjak?
- Nem tudom. Mindig tudsz mondani valamit. – vontam meg a vállam.
- Egy idióta vagy. – nézett rám.
- Igen, valami ilyesmit vártam. – bólintottam.
- Szóval, Sollal csak a fogadás miatt...
- Nem! – vágtam a szavába. – Épp ez az, semmi nem a fogadásról szól. Teljesen ki is ment a fejemből ez... ez már nem érdekel.
- Akkor nem értem miért velem beszélsz, miért nem Thomassal?
- Csak gondoltam elmondom – vontam meg a vállam, és megköszörültem a torkom. – Elakartam mondani. – Tyler kifújta a levegőt, majd mellém sétálva ő is megtámaszkodott a falnál.
- Beszélj Thomassal. De ha engem kérdezel, Sollal is beszélned kéne. – erre összevontam a szemöldököm. Mondjam meg Solnak, hogy azért kezdtem megkörnyékezni, mert fogadtam egy idióta haverommal, hogy sikerül lefektetnem? Ez kész öngyilkosság.
- Apám mindig azt mondta, hogy a nők előbb, vagy utóbb, de valahogy mindig rájönnek az igazságra. És általában előbb, mint utóbb. – veregette meg a hátamat. – Legalábbis anyámra ez igaz. Nem tudom, hogy csinálja, de lehetetlen neki hazudni. – rázta meg a fejét.
- Beszélek Thomassal. – bólintottam. Az, hogy Solnak elmondjam... nem mintha egy kicsit nem rémített volna meg amit az imént Tyler mondott. De mégis honnan tudná meg? Lehetetlen. Felesleges fájdalmat okoznék neki vele. Elég ha Thomassal tisztázzuk, hogy ennyi volt.
***
A nagybátyám edzés előtt hívott össze minket, mármint a táborban lévő összes katonát. Ami vagy azt jelentette, hogy meglepetés terepgyakorlatra megyünk, vagy közbe jött valami küldetés. Mint kiderült, az utóbbiról volt szó.
- A Fort Graysonba megyünk, és az ottani osztaggal végzik majd el, a hétre tervezett terepgyakorlatot. Lesz némi változtatás, az előzőekhez képest, de majd a helyszínen mindenről tájékoztatjuk önöket. Mivel nem volt előre betervezve, ezért a vendég személyzet is velünk tart. Pár napig fogunk a táborban tartózkodni, majd jövünk vissza. Holnap reggel pontban nyolc órakor indulunk.
- Igenis uram! – tisztelegtünk egyszerre.
Aznap délután, mikor Thomas keresésére indultam, megpillantottam Solt a folyosón. A puszta látványa elég volt ahhoz, hogy a szám széles mosolyra húzódjon.
- Báránykám. Sajnálom, hogy el kell halasztanunk a randinkat a küldetés miatt. De ne izgulj, majd ha visszajöttünk bepótoljuk.
- Nem emlékszem, hogy beleegyeztem volna bármiféle randiba. – ellenkezett. Teljesen feleslegesen, persze.
- Tényleg? Pedig úgy tűnt. – Sol értetlenül felvonta egyik szemöldökét.
- Mi tűnt úgy? Egyetlen egy szóval sem mondtam, hogy randizok veled. – visszagondoltam arra, ahogy az apró tisztítószer tároló helyiségben megragadta a pólómat és magához húzott, a lábait pedig a derekam köré fonta. Ha az nem beleegyezés volt, el sem tudom képzelni milyen lehet, ha beleegyezik. Na jó, eltudom.
- Hát nem éppen szóval mondtad... – szinte még mindig hallottam, kéjes sóhajait, amikor a nyakát csókolgattam. Vissza kellett fognom egy pimasz vigyort. – De én beleegyezésnek vettem.
- Dylan. Nem emlékszel, hogy azt mondtam, hogy ez az egész nem működne, és különben sem bízom meg benned eléggé? – Nem, csupán öt másodpercenként jut eszembe.
- És te nem emlékszel, hogy azt mondtam nem adom fel? – Sol csak pislogott rám. - Márpedig nem adom fel. És csak hogy tudd báránykám, nagyon kitartó tudok lenni, ha akarok valamit.
- Kitartó? – kérdezett vissza, immár kissé halkabban.
- A végsőkig. – kacsintottam rá,majd elmentem mellette, azzal a szándékkal, hogy megkeresem Thomast. De Campbellnek más tervei voltak. Hullafáradt voltam a nap végére, szinte zuhanyozni is alig volt erőm. Holnap is van nap. Most már ez az egy nap úgy sem változtat semmin. Majd megmondom neki, ha odaértünk a Fort Graysonba.
***
Szokásos reggeli indulás volt. Az ágyneműt mérnöki precizitással bevetni, egyetlen egy gyűrődés sem maradhatott. Még emlékszem a kezdetekre, amikor vonalzót kellett használnunk, hogy biztosan megfelelően ágyazzunk be. Összepakoltuk a cuccunkat, majd mindent berámoltunk a buszokba. Solék még nem jöttek ki, de mi alapból előbb indulunk mint ők. Thomasék Zackékkel utazik egy buszban, tehát marad a tervem, hogy majd ha odaérünk a táborba, beszélek vele. Radfort utazik a mi buszunkban, a nagybátyám az egyik terepjáróval jön, a lányok egy részével együtt. Tyler az első busszal ment Nattel, én pedig most Emmettel szálltam be a gépjárműbe.
- Ismered Rileyt? – szólalt meg egyszer csak Emmett.
- Öhm... Sol barátnője? A hosszú barna hajú? – kérdeztem, ahogy kutattam az emlékezetemben.
- Ahha.
- Mi van vele? – Emmett megvonta a vállát.
- Kedvelem.
- Értem. – dörzsöltem meg az állam. – Kezdem úgy érezni, hogy nem is hátrányos helyzetű fiatalokat segítő programról van szó, hanem egy társkereső show műsorról. – mondtam, Emmett pedig felröhögött.
- De komolyan. – folytattam. – Tyler, most meg te, meg...
- Te? – nézett rám, idiótán vigyorogva, miközben a szemöldökét emelgette.
- Igen, azt hiszem én is megbolondultam. – bólintottam.
- Nem tudom Maeisrto. – rázta meg a fejét. – Megértelek, én is sok szart láttam már az életben, tudom, miért gondolkodsz és cselekszel, úgy, ahogy. De talán ez nem is olyan rossz, mint aminek hisszük. – nem válaszoltam rögtön, kissé meglepett, amit mondott. Ha Tylertől hallom, egy kicsit sem csodálkozom. De Emmettre én mindig úgy gondoltam, hogy sokkal jobban hasonlít rám, mint amennyire azt szeretné.
- Talán. – mondtam aztán.
- Szerinted... - kezdte Emmett, de azt már nem tudtam meg, hogy mit akarhatott mondani. Egy hatalmas durranást hallottunk, nem messze tőlünk. Mindenki felkapta a fejét és az ablakon keresztül a hang irányába nézett.
- Ez meg mi a... - állt fel az üléséről Colin, ám a következő pillanatban újabb dörrenést hallottunk, ezúttal közelebbről.
- Bukjatok le! – kiáltottam pillanatokkal azelőtt, hogy az ablakot mindkét oldalról kilyuggatták volna. Radfort a fegyverével elkúszott az ajtóig, és az első két ülés elé bújt be, hogy fedezékből lőhessen. A hátizsákomat hagytam a francba, csak a töltényeket vettem ki belőle, és az M4A1-es Coltot ragadtam meg. Odakúsztam Radfort mellé, ő pedig egy bólintással megadta a beleegyezését. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. Tudtam, hogy csak egy választásunk van. Berohanni a mellettünk lévő sűrű erdőbe. Nem csak magunk miatt. Kétlem, hogy a miénk az egyetlen busz akik szorult helyzetben vannak. Lövésem sem volt, hogy kik lehetnek ezek, és hogy jött ez az egész. Egyetlen egy értelmes magyarázatot sem tudok amiért, bárki megtámadna minket, de most nem is ezzel kellett foglalkoznunk. Ha valaki kényszerítene sem tudnám megmondani mennyi ideig voltunk a buszban. Az időérzékem teljesen elveszett. Bárki is támadott meg minket, nyilvánvalóan nem gondolták át a tervet. Egyértelműen fölényben voltunk, másképp nem tudtunk volna kijutni a buszból. Ami viszont azért zavart, mert az egy dolog, hogy túl kevés embert állítottak ránk. A kérdés csak az, hogy a többiekre mennyit állítottak. Ez egészen más, mint a terepgyakorlat. Brutális adrenalin löket, de nem az a jó fajta. Rohantunk, és nem állhattunk meg még akkor sem, amikor, Eaton állatiasan följajdult, mikor egy golyó eltalálta a karját. Colin és én rángattuk be az erdőbe. Bevetődtem egy szikla mögé. Éreztem, hogy izzad a homlokom, és az egész testem kezd kimelegedni. Egy sötét ruhába öltözött rohadékot vettem észre. A mozdulat automatikus volt. Bumm, a fejbe, és többé nem mozog. Tisztában voltam vele, hogy attól, még hogy ezen a szakaszon nem látunk többet, semmit sem jelent. Akárhol lehetnek. Radfort tőlem pár méterre egy árokban hasalt, bokrok között. Újra a terepet figyeltem. Koncentrálni akartam, koncentrálnom kellett. De éreztem, hogy jön. Megint kezdődött. és én semmit sem tehettem ellene. Amennyire erőmből tellett fölálltam, és próbáltam minél távolabb menni.
- Dylan! – jött egy suttogó hang mögülem, de olyan tompítva hallottam meg, mintha nagyon távolról jönne a hang. Nem is foglalkoztam vele, el kellett mennem a többiek szeme elől. Kezdett minden elmosódni, míg végül botladozva nekitámaszkodtam egy fának. Dany arca újra és újra megjelent előttem. Egyre lejjebb csúsztam, a fa kérge közben felhorzsolta a tenyeremet, de szinte meg sem éreztem. Danyt láttam magam előtt, ahogy fuldoklik, majd vér folyik ki a szájából. Nem tud már megszólalni, a szemei beszélnek már helyette. Egyre sűrűbben vettem a levegőt, de nem volt elég. Sosem volt elég. Dany arca helyett Sol gyönyörű arcát láttam magam előtt, de ezúttal nem pirult el. Egyáltalán semmi szín nem volt benne. Hófehér volt a bőre, és szaggatottan lélegzett. Nem bírtam megállítani a gondolatokat, egyre csak jöttek és jöttek, mintha a saját elmém dolgozna ellenem. De hát így is volt nem igaz? Hiába vettem gyorsabban a levegőt, úgy éreztem, mintha fuldokolnék, de talán így is volt. Mindkét kezemmel a földet markolásztam, ujjaimat belefúrtam a talajba. Lehunytam a szemem, és próbáltam eltüntetni a képzeletemből, ahogy Sol szeméből kihuny a fény. Próbáltam az arany színre gondolni. Először semmi másra, csak a színre. Majd a napra. A nap meleg, sugaraira. A légzésem kezdett lelassulni, legalábbis annyira, hogy már nem álltam a fulladozás szélén. Napsárga. A nap sugarai lágyabbak lettek, selymesebbek. Mint hosszú hajtincsek. Sol haja. Ekkor pedig őt láttam magam előtt, amint azzal a gyönyörű mosolyával néz rám. Az arca kipirult, élettel teli, a szeme csillog. Fölültem, és nekidőltem a fa törzsének. Egyenletesen lélegeztem, olyan lassan, amennyire csak tudtam. Hosszú ideje ez volt a leghosszabb pánikrohamom. És a legrémisztőbb. Nem csak azért, amit a fejemben láttam. Hanem azért, mert ezúttal, nem csak Dany szerepelt benne. Nem csak ő okozta. Hanem Sol. Csakhogy ő is segített ki belőle. A térdemet megtámasztottam a földön, egyik tenyeremmel megdörzsöltem az arcom, majd beletúrtam a hajamba. Össze kell szednem magam. Meg kell találnom Solt.
***
Mikor visszasétáltam – vagyis inkább visszalopakodtam – a többiekhez, Emmett kezében megláttam az adó vevőt.
- Beszéltél valakivel? – mentem rögtön oda hozzá. Emmett bólintott.
- Rollinsal és Zachékkel. Zach azt mondta egy kisebb csapat elindult őket keresni. És Tyler Capbellel és egy kisebb csapattal előre ment.
- Mi is megyünk – vágtam rá azonnal.
- Dylan... szerintem nekünk itt...
- Nem. Én megyek. Egyetlen egy csapat édes kevés, és ezt te is tudod. – mondtam, Emmett pedig oldalra nézett, ekkor pedig megjelent Radfort.
- Igaza van Blake. Te és még páran elindultok megkeresni Rollinst. Emmett maga itt marad velem, Davidsonnal, és még öt másik katonával. Nekem mindegy kit viszel Blake. Csak induljatok. Nincs vesztegetni való időnk.
- Igenis uram – bólintottam. Parker, Smith, Morgan és Stevenson, meg még néhány srác velem tartott, Radfort, Emmett és a többiek ott maradtak. Végig az erdőben maradtunk, mert egészen biztosan ők is ott kerestek menedéket. Nem volt más választásuk. A nyílt terepet pedig nem kockáztathattuk meg. Legalábbis most még semmiképp nem. Míg meg nem találtuk őket. Senki nem szólt egyetlen egy árva szót sem. Minden apró neszre felfigyeltünk. Én mentem elől, mögöttem jött Morgan. Csupán kézjelekkel kommunikáltunk, mint ahogy terepgyakorlatokon is, de ez mégis egészen más volt. Nem mintha még nem vettünk volna részt egy két durva szituban. De ehhez nem lehet hozzá szokni. Soha. Megpróbáltam úgy gondolkodni, ahogyan a nagybátyám. Hogy hogyan rejtőzne el. Sebesülteket is belevéve, mert bármennyire akartam, naiv lett volna azt feltételezni, hogy senki sem sérült meg. Hirtelen megálltam, amikor meghallottam a hangot. Olyan halk volt, hogy akár képzelhettem is. Feltartottam a jobb kezemet, jelezve a többieknek. Nem tudom mi lehetett az, de volt egy olyan érzésem, hogy nem egy mezei egér futott át az úton. A vállam fölött hátrapillantottam a srácokra, majd a mutató ujjammal megadtam a jelet. Az ujjaim szorosan a fegyver köré zártam. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, mintha harci himnuszt játszana. Aztán újra jöttek a hangok, de ezúttal másmilyenek. Gyorsak, és hangosak. Olyan hülye ellenség meg nincs, aki így leleplezi magát. Az ösvény végén a fák közül, hirtelen egy lány bukkant elő. Sol hosszú, napszőke haja csak úgy lobogott utána, ahogy futott hozzám. Futott. Jól volt. Élt.
- Sol... - suttogtam megbabonázva, a fegyver pedig kihullott az ujjaim közül, és leesett a földre. Egy másodperccel később Sol rám ugrott, kezét-lábát körém csavarva. Annyira hozzám préselődött, hogy szinte éreztem a szív dobbanását. Éreztem heves lélegzetét. Magamhoz szorítottam amennyire csak tudtam.
- Jól vagy. – suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem és újra meg újra végigsimítottam a haján.
- Jól vagyok. Itt vagyok. – Sol kihámozta magát az ölelésemből, hogy a szemembe nézzen.
- Dylan... annyira borzalmas volt. Davis-t meglőtték, mi meg csak futottunk és... féltem. – gyönyörű, kék szemei, ezúttal a rémülettől csillogtak, én pedig kezdtem elgyengülni. Magamhoz húztam, hogy újra a karjaimba zárjam. Nem akartam elengedni. Soha többet.
- Fogalmam sincs mit csináltam volna, ha bármi bajod esik. – mondtam őszintén, és nem érdekelt, hogy kimondtam. Nem féltem többé ezektől az érzésektől. Túl erősek voltak. Talán erősebbek, mint én magam. Két tenyerembe fogtam az arcát, ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Figyelj rám! Minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy valami bajod essen, érted? – szerettem volna hogyha tudná, hogy minden szavamat komolyan gondolom. Nem engedem, hogy bármi baja essen. Bólintott, majd újra megölelt. A hátam mögött valaki a torkát kezdte köszörülni. Ja, hogy van mögöttem majdnem egy egész osztag? Igaz, már el is felejtettem. Semmi gond.
- Khmm... izé... - húzódott el tőlem Sol, én pedig azonnal fölkaptam a fegyveremet a földről. Amit ledobtam. Egy lány miatt. Egy lány miatt, akivel semminek nem szabadott volna megtörténnie az előbbi pár másodpercből. Nem is akartam belegondolni, hogy mi lesz erre a nagybátyám reakciója.
- Uram! – tisztelegtem a nagybátyámnak, mentve a menthetőt. – Radfort küldött uram. Emmett beszélt Zachel, ők is elindultak a maguk, illetve a többiek keresésére is. Radforttal úgy gondoltuk, hogy egy csapat nem lesz elég.
- Ebben igazuk volt – bólintott a nagybátyám.
- Amennyire én tudjuk, és amennyire megtudtuk állapítani, a tábortól még egy-két kilométernyire is vannak emberek. Az erdő felől, egy mezőn át lehet vágni, hogy bejussanak. Csupán pár méter futás a nyílt terepen.
- A lányokat azonnal a tábor területére kell juttatni.
- Igen, uram. – bólintottam.
- Te természetesen itt maradsz. Sullivanék jöttek utánunk, meg kell találnunk őket.
- Egyetértek, uram. – bólintottam ismét.
- Morganék viszik el a táborig a hölgyeket.
- Igen uram. – ekkora a nagybátyám oldalra fordult, hogy mindenkihez beszélhessen.
- Rendben van. Akkor tehát Parker, Smith, Morgan és Stevenson visszakísérik a lányokat a táborba. Mi pedig itt maradunk, megkeressük a többieket és hárítjuk a támadást.
- Dylan... izé... szóval Tylerről tudsz valamit? – suttogta hirtelen mellettem Lynn, és rémült szemeket meresztett rám. Legszívesebben nem válaszoltam volna, mert pontosan tudom, hogy senki nincsen biztonságban, és mindenkinek minden joga meg van rá, hogy féljen. De azzal, hogy Lynnt még jobban halálra rémítem, nem érek el semmit.
- Campbellel van. Tud vigyázni magára a srác, nyugi Lynn. – válaszoltam, majd a nem sokkal távolabb álló Solra néztem.
- Ha valami történik.... – kezdte, miután odasétált hozzám.
- Nem fog – vágtam közbe.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Ígérd meg, hogy semmi bajod sem lesz! – ettől a mondattól legszívesebben fölmásztam volna a hegytetőre, hogy elkiáltsam magam, hogy szétkiabáljam a világnak, hogy Sol Robertson aggódik értem.
- Báránykám engem nem kell féltened. Kemény fából faragtak. – kacsintottam rá.
- Dylan... - folytatta komolya hangon. Nem akartam komoly lenni. És nem akartam, hogy ő az legyen. Ez számomra egyenes út egy újabb pánikrohamig. Csak arra akarok gondolni, hogy lesz holnap.
- Figyelj. Megígérem, hogy nemsokára vissza megyek hozzád, amint elkapom a rossz fiúkat.
- Eddig azt hittem te vagy a rossz fiú. – válaszolta, én pedig felnevettem.
- Én meg eddig azt hittem, úgy gondolod, hogy nem működne köztünk a dolog és nem bízol meg bennem.
- Gondolom mindketten tévedtünk. – mosolygott rám.
- Sol! Indulás! – mondta Morgan, Sol pedig bólintott, majd újra felém fordult. Hatalmas, kék, rémült bárány tekintettel.
- Ne nézz rám így báránykám. Nem lesz semmi baj. Ígérem.
- Oké. – sóhajtotta, majd megfordult. Én pedig nem hagyhattam csak így elmenni. Megfogtam a karját. Bátorság és adrenalin, ide vagy oda, egyetlen egy dologra volt szükségem, ami jelen pillanatban erőt adhat.
- Azért... nem ártana egy kis dopping. – vetettem be egy féloldalas mosolyt, abból a fajtából, amiről tudom, hogy mindig elpirul ha meglátja. Bizonytalanul körbe pillantott, és aggódtam, hogy a nagybátyám meg a többiek jelenléte miatt nem kapom meg amit akarok, de ekkor lábujjhegyre állt, és megfogta a tarkómat, hogy lehúzhasson magához. Édes csókja erőteljes volt és szenvedélyes, egy olyan „ féltem, hogy bajod esett, mert egy terrortámadás közepén vagyunk, és most ismét visszamész harcolni a rosszfiúkkal" csók volt. A legjobb fajtából.
- Na igen. Valami ilyesmire gondoltam. – mondtam, mikor elhúzódtunk egymástól. Még egy utolsó laza „nyugi, kézben tartom a dolgokat" mosolyt küldtem felé, aztán megfordultam és visszasétáltam a nagybátyámhoz. Hiába voltunk mind veszélyben még mindig, én azon gondolkodtam, hogy bűnnek számít-e, hogy egy ilyen tragikus napon, amikor ennyire rossz és veszélyes dolog történt, én ilyen boldog vagyok. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon az öreg fószer ott fönt, kizárhat emiatt a mennyországból. De aztán rájöttem, hogy ez a francot sem érdekel. Ha itt, földi létezésem alatt Sollal lehetek, akkor napszemüvegben megyek akár a pokolba is, ha kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése