Dylan Special #24

Dylan Special #24

Megragadtam Sol kezét, és a folyosón húztam magammal, egészen a raktárig. Szembeálltam vele, és mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy örülni fog annak, amit mondani fogok. Mégis valamiféle furcsa izgalom motoszkált bennem, amit gondolatban fel is írtam az „eddig nem tapasztalt érzések" listámra.

- Szóval. Otthon meséltem rólad a szüleimnek. – kezdtem. Sol tekintete hirtelen riadtnak tűnt.

- Elmondtad, hogy mi... – kezdte halkan megremegő hanggal.

- Mindent elmondtam. – szakítottam félbe.

- Mindent? – kérdezte, és a szemei még nagyobbra nyíltak.

- Ahha, nagyjából. De ami azt illeti már a nagybátyámtól hallottak rólad. – tettem hozzá, bár az igaz, hogy ezt ők sem tudták először. Később jöttek rá, hogy Sol ugyanaz a lány, mint aki „nem hagy unatkozni" a nagybátyám szavaival élve. Még jó, hogy többet nem mondott nekik róla, csak ennyit. Ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy az ágyam alatt bujkálással szerzett volna plusz pontot a szüleimnél.

- Ohh... jajj. – húzta el a száját, és volt egy olyan érzésem, hogy neki is ez, vagy valamelyik ehhez hasonló húzásunk jutott eszébe.

- Nyugi nincs semmi gáz. Elmondtam, hogy miért kerültél a javítóba és a... a többit. - mondtam gyorsan. Majd komolyabb hangon folytattam - Tudod, hogy vallomást kell tenned a nagynénéd férje ellen Sol.

- Tudom, én csak nem... nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Valószínűleg nem is hinnének nekem. – vonta meg csalódottan a vállát.

- Hinni fognak neked. – néztem le rá. – Apám egyik barátja ügyvéd. Ami azt illeti, ő az egyik legjobb ügyvéd egész Dél- Karolinában.

- Akkor nyilván jól meg kell fizetni. Nem hiszem, hogy Karennek... - csóválta a fejét, de ismét belevágtam a szavába.

- Apám már elintézte. Nem kell semmit fizetnetek.

- De Dylan én nem akarom, hogy apukádnak kelljen... - ellenkezett, de ezúttal sem hagytam, hogy befejezhesse a mondatot.

- Nézd Báránykám. Amikor meséltem nekik rólad, szinte teljesen kifordultak magukból. Még csak nem is találkoztak veled, de már imádnak. Amint meghallották a történetedet, azonnal segíteni akartak. – mosolyogtam le rá. – Szóval vallomást teszel, és remélhetőleg azt a rohadékot lecsukják, és nektek ítélik a házat, meg mindent. Tudom, hogy Lynnék azt tervezik, hogy Atlantába költöznek és tudom, hogy te is szeretnél menni. Miután lezajlik az ügy, akár el is adhatnátok azt a házat. A szüleim segítenek keresni Atlantában egy lakást. Anyukám ingatlanos, ért az ilyenekhez.

- Dylan, én... nem akarom, hogy... nem akarok a szüleidnek ennyi gondot okozni. – harapott bele az ajkába.

- Ez nekik nem gond. – ráztam meg a fejem. – Anyám amúgy is imád szervezkedni. Figyelj rám Sol! – Fogtam két kezembe az arcát és belenéztem a kék szemekbe. – Segítségre van szükséged. Tudom, hogy néha milyen makacs tudsz lenni, és csak mész a saját fejed után és mindig mindennel egyedül akarsz megbirkózni, de engedd, hogy segítsenek. Engedd, hogy segítsek. – Mondtam halkan, el nem engedve a tekintetét. Aztán bólintott.

- Köszönöm. – suttogta végül. Ez a „köszönöm" azonban sokkal több volt, mint egy szó. Tele volt érzelemmel, és olyan mértékű hálával, amitől tényleg jó embernek éreztem magam. A mellkasomhoz húztam őt, és átöleltem. Miközben hozzám bújt, én azon gondolkodtam, hogy sosem tartottam ezt lehetségesnek. Hogy egyetlen egy ember elég ahhoz, hogy megváltoztassa az egész rohadt világomat.

***

- Szerepet kaptál egy fogkrém reklámban? – kérdezte Emmet, mikor beléptem a szobába.

- Mi van? – kérdeztem kizökkenve a gondolataimból.

- Úgy vigyorogsz, mint egy idióta. Tudod láttam egyszer egy krimit, amiben a gyilkos csávó pont így vigyorgott. – mondta, én pedig megköszörültem a torkomat, és igyekeztem letörölni az arcomról az „őrült vigyort".

- Nem láttad Tyler?

- A tévé szobában Skypol. Legalábbis öt perce még ott volt.

- Kösz. – bólintottam, majd kimentem a szobából, az említett helyiség felé véve az irányt. Tyler csakugyan ott volt, a laptopjával az ölében, és az anyjával beszélt épp.

- Igen, anya, tudom. – bólintott Ty, és megvakarta az állkapcsát. Leültem mellé egyik karomat a vállára vetve, és belevigyorogtam a kamerába.

- Heló, Mrs. Stevenson. Hogy van?

- Ohh, Dylan! Köszönöm, jól vagyok. És ti hogy vagytok?

- Nagyon jól. Mondhatnám úgy is, fenomenálisan. – mosolyogtam bele a kamerába és rákacsintottam. Ahogy azt vártam, Mrs. Stevenson elpirulva sütötte le a szemét, Tyler viszont furán összevont szemöldökkel nézett rám, mintha nem ismerne, de én csak megvontam felé a vállam, és egy néma „Mi van?" eltátogása után ismét az anyukájának szenteltem a figyelmem a képernyőn keresztül.

- És hogy vannak a ... barátnőitek? – kérdezte Mrs. Stevenson, és a szemében csillogó lelkesedés láttán, esküszöm csodálkozom, hogy nem azt kérdezte, hogy: Hol van a menyem?!

- Jól anya. Semmit nem változott a helyzet az elmúlt... - nézett Tyler az órára – két perc negyvenöt másodperc óta, amióta megkérdezted.

- Dylantől még nem kérdeztem, már ne is haragudj kisfiam. – rótta meg az anyukája, Tyler pedig egyik tenyerének támasztotta az arcát. majd jobban felém fordított a laptopot. Felnevettem.

- Sol remekül van hölgyem. Az előbb mondtam meg neki a jó hírt.

- Igen, igen, anyukád mindent elmesélt. Az a szegény kislány! Mikor is lesz vége ennek a... programnak?

- Most már a finishben vagyunk. – húztam el a számat.

- Igen, nos ez új tapasztalat lesz mind a kettőtöknek ha jól tudom. – nézett ránk felváltva.

- Így van. – bólintottam, mert Tyler továbbra is a tenyerébe temetett arccal a csöndes lélegzésen kívül nem mutatott más reakciót. Csak akkor, mikor az anyja ismét beszélni kezdett és ahhoz a részhez ért, hogy „Esetleg Skypon keresztül bemutatkozhatnék nekik, nem gondoljátok?"

- Ijj, Anya, Rollins most hív minket, edzésre kell mennünk. – ült fel Tyler, és a konzolt már a „hívás befejezése" felé irányította.

- Nem is hív. – ellenkezett az anyja, én pedig közben próbáltam visszafogni a röhögést.

- De, igen. – bólogatott buzgón Tyler. Mrs. Stevenson közelebb hajolt a kamerához, majd pár pillanat múlva megrázta a fejét.

- Nem hallom.

- Mert nem hallatszódik át gépen keresztül. – magyarázta Tyler. – De sietnünk kell. Majd hívlak, ha lesz időm. Szia Anya!

- Viszlát Mrs. Stevenson! – integettem én is.

- Rendben, sziasztok fiúk! – integetett kelletlenül, de halványan mosolyogva, Tyler lecsapta a laptopja tetejét egy hosszas sóhaj kíséretében.

- Nézd már, hogy bánsz te szegény jó anyáddal? – csóváltam a fejem Tylerre nézve. Erre belenézett a szemembe.

- Tudod te mennyi beszélte vele mióta eljöttem otthonról? Összesen nem beszéltem vele még ennyit, mióta a táborban vagyok.

- Hűha. – röhögtem fel.

- Az hát. Ráadásul így vagy úgy, de mindig képes visszakanyarodni a Lynn témához. Megőrjít.

- Ugyan. Csak izgatott, hogy egy lány végre elcsavarta azt a hülye fejedet. – löktem a vállába.

- Bagoly mondja. – horkant fel. Visszavághattam volna, de nem volt mivel. Igaza volt. Horogra akadtam, mint egy folyami pisztráng.

***

Alig pislogtam kettőt, és már csak egy hét volt vissza Solék utazásáig. Még nem mondtam neki, amit már eldöntöttem. Hogy visszamegyek vele. Nem maradhatok sokáig az igaz. De muszáj, hogy legalább az elején mellette legyek. Ha egyedül kellene neki szembenéznie ezzel az egésszel, azt egészen biztosan nem bírnám ki. Épp ezért nem is nagyon halogattam az intézkedést, odaálltam William elé, és kerek perec közöltem vele, hogy mit akarok.

- Távozni akarsz a táborból Miss Robertsonnal jövő héten. – ismételte meg, amit én már elmondtam.

- Igen uram. – mondtam emelt hangerőben.

- Felesleges lenne bármivel is meggyőzni az ellenkezőjéről. – nem kérdés volt, tényként jelentette ki, de azért én válaszoltam.

- Igen uram.

- Nem mondhatnám, hogy nem számítottam rá. Rendben van. – nézett a szemembe, és ezzel nagyjából le is tudta a dolgot.

Aznap este megbeszéltük, a szokásos raktári találkánkat. A szobája mellett háttal a falnak dőltem, egyik lábamat nekitámasztottam, a karomat pedig a mellkasom előtt összefontam, miközben Solra vártam a sötét folyosón. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó, és kilépett rajta. Abban a „pizsamában" aminek a látványa még mindig beindít bizonyos dolgokat a szervezetemben.

- Mehetünk? – suttogtam, és felé nyújtottam a kezem. Bólintott, és az ujjait az enyéimbe fűzte. Beléptünk a raktárba, és felkapcsoltam azt az egy elektromos lámpást amit hoztam, majd leraktam az egyik szekrény középső polcára. Kinyúltam Sol derekáért, és gyengéden magamhoz húztam. Lágyan a számat az övéhez érintettem. Sosem tudtam betelni vele, és úgy éreztem soha nem is fogok tudni. Próbáltam lassan csinálni az egészet, nem túl mohónak tűnni, de ez nem volt könnyű feladat. A hüvelyk ujjamat bevezettem a pólója alá, és meztelen bőrét kezdtem lassan cirógatni. Ekkor Sol elhúzódott tőlem, és kérdőn nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Ez komoly?

- Nem értelek. – vontam össze a szemöldököm, mert most tényleg nem láttam át, hogy mi is a probléma.

- Ez az utolsó hetem itt Dylan, ne udvariaskodj. – mondta ki, és azt hiszem ebben a pillanatban szerettem bele még egyszer. Nem csak az, amit mondott. Mert oké.... nincsen bajom a lassú, romantikus szeretkezéssel sem, néha-néha bevallom még jobb is, mint bármi más. De azért mondjuk ki férfiasan... olykor, egy olyan istenesen vad szex át tud röpíteni a kibaszott univerzumon keresztül meg vissza. De nem csak erről volt szó. A szeme, miközben ezt mondta. Mintha lelkem legtitkosabb vágyai közül a legmocskosabbakhoz tartozó fiókot nyitotta volna ki, és egyetértett volna velük. Szenvedély, vágy sugárzott belőle, egy kis huncutsággal, és éppen csak annyi rosszassággal keverve, amennyi kell. Fura ilyet mondani főleg úgy, hogy már egy ideje együtt vagyok Sol-al, de még életemben nem indultam be ennyire. A szám ravasz mosolyra húzódott és közel hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak.

- Te akartad báránykám. – mondtam neki, aztán egyetlen mozdulattal megfordítottam, hogy kénytelen volt két kezével a falnak támaszkodni. Óvatosan megharaptam a fülét, miközben mindkét tenyeremet a derekára tettem. Minden egyes apró harapásnál éreztem, ahogy kéjesen felszisszent, és ezzel csak még tovább lökött egy bizonyos irányba. Lerántottam róla a pólóját és a földre dobtam. A hajgumit is egy gyors mozdulattal vettem ki a hajából, hosszú szőke tincsei pedig a vállára és a hátára omlottak. A saját pólómat is a földre hajítottam, majd a nadrágom következett. Megaragadtam Solt a derekánál, és magamhoz húztam, a háta a mellkasomnak ütközött. A fejét hátrahajtotta, így a nyaka csábítóan közel került, szinte kiabálta, hogy csókoljam meg. Így az ajkaimat a nyakára tapasztottam, aprókat harapdálva a bőrébe, majd a nyelvemmel megérintettem a puha felületet. És mentem följebb, és följebb, egészen a fülcimpájáig. Elégedett sóhaj volt a válasz. Mindkét tenyerét újra a falnak támasztotta, amikor belé hatoltam. Hangosan sóhajtott fel újra és újra, az én torkomból, pedig időről időre elégedett nyögés szakadt fel. Nem emlékszem, hogy hogyan és mikor kerültünk a földre. Csak azt vettem észre, hogy mindkét kezemmel a szekrény polcát szorítom, Sol pedig a csípőm köré fonja a lábait. Szerencse, hogy a szekrény a falhoz volt szögellve, mert ha nem így lett volna egészen biztosan ledőlt volna attól a lendülettől, amit minden egyes lökésnél hárítottam a bútordarabra. Éreztem, hogy már csak másodpercek választanak el a végétől, lenéztem Solra, a szemében kéjes könyörgés csillogott. Három... Kettő... Egy... földöntúli érzés volt, mikor elértem a kielégülést. Mintha kurvára nem is ezen a világon lennék, hanem valahol egészen máshol. Végigjárt bennem, megremegett tőle az egész testem. Sol először az ajkába harapott, majd a tenyerét a szájára tapasztotta, de még így is kijött egy vékonyka hang a torkából. Fáradt féloldalas mosolyt küldtem felé, majd lihegve a két válla mellé támasztottam a tenyerem és fölé hajoltam. Fáradtabb voltam, mint egy átlagos nagybátyám-féle edzés után. Sol lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta és felnézett rám, a tenyerét elvette a szája elől.

- Valami ilyesmire gondoltál Báránykám?

- Elfogott a kísértés, hogy uramnak szólítsalak. – mondta, én pedig felnevettem, és behajlítottam a karom, hogy egy gyors csókot adjak neki, majd visszahajlítottam, és mellé feküdtem a földre.

- Ez baromi szexi lenne, ha nem a nagybátyám jutna róla eszembe. – mondtam aztán.

- Igaz. – fintorodott el. Oldalra fordult, és egyik könyökére támaszkodott, hogy a szemembe nézhessen.

- De komolyan, ez... lenyűgöző volt. Fantasztikus. Ráadásul, nekem háromszor volt... - a mondatot menet közben félbe hagyta, és hitetlenül megrázta a fejét, majd egészen máshogy fejezte be. – Csodálatos.

- Igen, mondhatsz még ilyeneket. – bólintottam vigyorogva. Sol felnevetett, majd a fejét a mellkasomra hajtotta, és a mutató ujjával a bőrömre rajzolgatott apró formákat.

- Nem férsz be a hátizsákomba, hogy hazavigyelek? – kérdezte kuncogva.

- Ez fordított esetben nem is lenne hülyeség. Te szerintem simán bele férnél az enyémbe. – nevettem fel ahogy elképzeltem Solt, amin kikukucskál a hátizsákomból.

- Akkor... most nem is fogjuk látni egymást egy ideig ugye? – kérdeztem Dylantől egy héttel a haza út előtt éjjel a raktárban a mellkasán feküdve.

- Visszamegyek veled. – mondtam ki.

- Tessék? – nézett hirtelen hátra rám.

- Csak nem gondoltad Báránykám, hogy hagyom, hogy egyedül menj végig ezen az egészen? Bemutatlak a szüleimnek. Megszeretnének ismerni és meg kell beszélnetek az egész ügyet is.

- Hazajössz velem jövő héten? – kérdezte hatalmas, kirobbanó csillagokkal a szemében.

- Persze. – bólintottam.

- De várj... ezt megengedik? - vonta fel egyik szemöldökét.

- Igen. Persze az év hátralévő részében, már nem igen lesz hosszabb eltávom, de... - vontam meg a vállam. – Ez sokkal fontosabb. – Mondtam, erre pedig édesen elmosolyodott és közelebb bújt hozzám. Egyik karomat a dereka köré fontam, hogy még közelebb húzhassam magamhoz, a másikkal pedig kinyúltam az egyik aranyszőke tincséért, és csavargatni kezdtem a mutató ujjam körül.

- Rollins mit szólt hozzá? – kérdezte.

- Nem lepődött meg. Viszont egy valamit elfelejtettem mondani.

- Mi az? – kérdezte szórakozottan továbbra is kisebb, nagyobb köröket rajzolva a mellkasomra.

- Nem aludhatsz otthon, ha odaértünk. – közöltem vele.

- Mi van? – lepődött meg annyira, hogy még a mutató ujja is megállt a mellkasomon.

- Nem engedem, hogy még egy napot ott tölts azzal a rohadékkal egy házban.

- És akkor mégis hol alszom, az utcán? – vonta fel értetlenül az egyik szemöldökét. Hát ez édes.

- Nem, most mondtam, hogy hazamegyek veled Báránykám. Kiveszünk egy hotelt. Másnap lejönnek a szüleim meg Max.

- Max? – kérdezett vissza.

- Az ügyvéd, akit mondtam. – magyaráztam.

- Ohh. De Dylan mi lesz a... - tudtam mit akar mondani, így a szavába vágtam.

- Tudom, hogy több mint egy éve nem láttad Maggie-t és vele akarsz lenni, szóval természetesen ő is jöhet velünk a hotelbe. A lényeg, hogy nem aludhatsz még egyszer abban a házban.

- Oké – sóhajtott fel. – Izé... holnap Skypeolhatnék velük a laptopodon? Beavatnám őket a tervbe.

- Persze – mondtam és megpusziltam a homlokát. Még egy kis darab kavics leesett a szívemről, az utolsó akkor fog majd, ha az a rohadék barom rács mögé kerül.

***

A kanapén terültem el, Joeyék csocsóztak, Tyler pedig előttem ült.

- Várj akkor Sol is Atlantába költözik? – kérdezte Tyler.

- Hát, gondolom. – bólintottam. – Tudom, hogy Lynn nagyon fontos neki. És szerintem szívesen elköltözne nem csak abból a házból, de a városból is. Anya segít nekik majd.

- Öregem... - csóválta meg a fejét. Tylernek csak annyit mondtam el, amennyit muszáj volt, és benne feltétel nélkül megbízom az ilyen dolgokba. – Jól elintézted. Komolyan királyul összehoztad.

- Áhh, a szüleim nélkül ennél jóval nehezebb dolgom lett volna, mindent ők intéznek igazából.

- Ja, ja de akkor is... mennyit jelenthet Solnk ez basszus... - rázta meg a fejét. Így, hogy Ty is kimondta ezt, amit én is gondoltam, még igazabbnak tűnt a dolog. Hogy talán fel sem tudom igazán fogni, hogy ez mit is jelent Sol számára.

- Dylan. – hallottam meg Sol hangját a hátam mögött. Megfordultam, ő pedig az ajtóban állt. – Kitudnál jönni egy pillanatra? – kérdezte, én pedig bólintottam, és fölálltam a kanapéról. Közben Joeyék meg fütyülni kezdtek, mire Sol a szemét forgatta rájuk, de engem nem kifejezetten érdekeltek. – Odatudod adni a laptopod? – nézett fel rám, mikor mellé értem.

- Tudod, hogy odaadom, egyszerűen bemehettél volna a szobánkba és bekapcsolhattad volna. – csóváltam meg a fejemet.

- Amúgy is szeretném, ha ott lennél. – vonta meg a vállát, és pedig kérdő pillantást lövelltem felé. – Mert végülis az egész neked és a szüleidnek köszönhető. Gondoltam jó lenne, ha együtt mondanánk el a nagynénémnek. – Mondta magyarázatképpen.

- Rendben. – bólintottam, és elindultunk a szobánk felé. Odaadtam Solnak a laptopot, ő pedig leült vele az ágyamra.

- Szia! – integetett a kamerába, miután a nagynénje megjelent a képernyőn.

- Sziasztok – köszönt apró mosollyal az arcán. – Szóval? Mi a nagy hír? –Solal először összenéztünk, és mikor újra rápillantottunk a képernyőre, egy nagyon gyanakvó nőt láttunk a videó ablakban. – Ugye... Ugye nem vagy terhes?

- Mi? Nem... Karen... jesszus, dehogyis. – fogott Sol heves ellenkezésbe.. Hirtelen nagyon kínosan kezdtem érezni magam. Elképzeltem milyen lett volna, ha erre a kérdésre „Igen" lett volna a válasz. Oké, persze, nem is kérdés, mindenben Sol mellett állnék ha ilyen történne, de ha lehet még ne. Még egyáltalán nem állok készen rá. Szegény gyerek első mondata valószínűleg az lenne, hogy „Igenis uram"

- Huhh oké – sóhajtott Karen. – Akkor miről van szó?

- Igen, szóval mindketten tudjuk, hogy nem akarok visszamenni a... hát, haza. Tudom, hogy azt mondtad, majd megoldjuk valahogy, de Karen én nem bírok vele ki tovább még egy napot sem. Vannak... vannak dolgok, amikről nem tudsz.

- Milyen dolgok? – vágott Sol szavába gyanakodva.

- Majd mindent elmondok, ha hazaértem. Viszont nem fogok már többet otthon lenni. Mikor hazaérek, Dylannel elmegyünk egy hotelba. Szeretném, ha Maggie is velünk jönnek. – és akkor itt elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon lehetséges lenne-e, hogy Sol nagynénje annyit tud azokról a dolgokról amik Solal történtek, mint én a menstruációs fájdalmakról.

- Oké, Sol várj, most nem értelek. Jövő héten mikor hazajössz, már nem is fogsz itthon aludni?

- Nem. Majd mindent elmondok. És... találkoznunk kell Dylan szüleivel. Ők segítenek nekem... segítenek megoldani ezt az ügyet.

- Miről beszélsz?

- Ígérem, hogy majd megtudod csak ez olyan dolog, amit nem Skypeon keresztül szeretnék elmondani.

- Értem Sol, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, ha te és Dylan...

- Hölgyem megígérem, hogy vigyázok rá. Mellettem nem fog bántódása esni – szóltam bele a kamerába bevetve az „anyukák szeretnek engem" mosolyomat.

- Nem kétlem fiatalember. Csak azt nem tudom elképzelni, hogy miért... mármint tudom Sol, hogy rossz a helyzet, de...

- Karen – sóhajtott Sol. – Elmagyarázom majd oké?

- Rendben – bólintott beleegyezően. – Akkor majd hívj, hogy pontosan mikor jöttök.

- Oké. Maggie hol van?

- Átment az egyik osztálytársához.

- Ohh oké, akkor mond meg neki, hogy nemsokára megyek.

- Rendben. Szia Sol!

- Szia! – intett Sol, aztán kijelentkezett a Skypeból.

- Sol...- kezdtem.

- Hmm?

- A nagynénéd semmit nem tud az egészből?

- Hát mondtam, hogy... - szakítottam félbe, mielőtt befejezné a mondatot.

- Igen, mondtad, hogy arról nem tud amikor... - összeszorította az állkapcsom, mert én se tudtam befejezni, aztán hosszasan beszívtam a levegőt és csak utána folytattam. – Szóval, hogy a lényegről nem tud. De azt nem gondoltam volna, hogy fogalma sincs, hogy milyen emberrel él együtt. Miért nem mondtad el neki?

- Egyrészt mert nem mertem. Másrészt Bill szó szerint irányítja a nagynénémet. Már régóta el akar tőle várni, de Bill egyszerűen nem képes aláírni a papírokat. Igyekeztem megfeledkezni ezekről a dolgokról, hogy egyáltalán megtörténtek. Nem akartam róluk beszélni, mert úgy gondoltam, úgyse mennék vele semmire. – Bárcsak kitörölhetném ezt az életéből. Bárcsak valahogy eltüntethetném a sebhelyeket, amiket a lelkén ejtett ez az egész. Tudtam jól, hogy ezeket a sebhelyeket már soha nem fogom tudni teljesen eltüntetni. De megpróbálhatom elérni, hogy kevésbé fájjon neki. Az ujjaimat az övébe fűztem, belenéztem a szemébe, és magamhoz húzva lágyan megcsókoltam. 

-----------------------------------------

Már csak két nap van vissza, kérlek akinek ideje engedi segítsen! Az új történetemből (They call it Reality ) bemásolom, hogy miről is van szó, mert lusta vagyok még egyszer leírni :D 

Sziasztok, bocsi, egy kis egyéni reklám! Mivel a történet Chicagoban játszódik, megkérhetnélek titeket, hogy akinek ideje engedi egy lájkal növeli az esélyeimet a Camp Leaderes versenyen, hogy lehessen esélyem a nyereményre? :)

A Chicagoban készült képemet kellene lájkolni, ami így néz ki:

https://scontent.fbud1-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/14568130_1111186252268613_3081769081505403575_n.jpg?oh=3f617f91a4ef62cb9b184fe035d0c145&oe=585FE71E

Ezen az oldalon: https://www.facebook.com/campleadershungary/photos/a.1111184945602077.1073741853.404702986250280/1111186252268613/?type=3&pnref=story

Nagyon szépen köszönöm annak, aki segít! :) 

Dylan Special #23

Dylan Special #23

A reptéren elköszöntünk a srácoktól, mert innen csak én és Tyler megyünk tovább Charlestonba. Fura volt úgy állni a becsekkolásnál, hogy ezúttal volt valami, ami visszahúzott a táborba. Illetve valaki. Sol miatt egy részem alig várta, hogy vége legyen az ünnepeknek.

- Sikerült elintézned azt a dolgot? – kérdeztem Tylert, mikor elfoglaltuk a gépen a helyünket.

- Milyen dolgot?

- Szereztél kutyát Lynnek? – vontam fel a szemöldököm.

- Farkast Dylan. Farkast.

- Jah, azt. – bólintottam.

- Ahha, végül sikerült. Hál'isten.

- És elmondtad neki? Vagy...

- Nem. – rázta meg a fejét. – Odaadtam neki a papírt az örökbefogadásról. Mondtam neki, hogy majd csak karácsony reggelén bonthatja fel. – mondta, én pedig felnevettem. Tyler kíváncsian nézett rám. – Mi az?

- Lynnről beszélünk. – magyaráztam. – Szerinted komolyan kifogja bírni, hogy ne nézze meg karácsony reggelig? Szerintem már most elolvasta. – Tyler, nagyon úgy látszott, mint aki kész egy egész monológot előadni azért, hogy elmondja miért nincs igazam, aztán mintha eszébe jutott volna valami, erre pedig becsukta a száját.

- Meglátjuk. – mondta pár másodpercnyi csend után. Mivel nem enyém volt az ablak melletti ülés, ezért még a felhők bámulásával sem tudtam elfoglalni magamat. Így jobb ötlet híján, úgy döntöttem megpróbálok aludni, azzal legalább elmegy az idő.

A pilóta hangjára ébredtem, aki arról tájékoztatott minket, hogy megérkeztünk Charlestonba. Kinyitottam a szemem, és magam mellé néztem. A bal oldalamon Tyler aludt, fejét az ablaknak támasztotta és halkan horkolt. Meglöktem, hogy felébresszem, de semmi. Nem reagált. Még egyet taszítottam rajta, ekkor megmozdult, de a szemét továbbra sem nyitotta ki. Ekkor jó nagyot taszítottam rajta, Tyler pedig meglepetten kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt, napsugár! – néztem rá.

- Kösz. – mormogta, miközben a vállát dörzsölgette. – Megérkeztünk?

Válaszul bólintottam. Viszonylag az elején voltak az üléseink, így nem kellett olyan sokat várni, amíg kijutottunk a gépből. Felvettük a csomagkiadó szalagnál a hátizsákunk és a kijárat felé sétáltunk. Már messziről megláttam apát, aki sötétkék öltönyben állt, lazán zsebre tett kézzel a szeme pedig ide-oda cikázott. Megálltam és Tylerhez fordultam.

- Ott van a fater. Eléd jönnek ugye?

- Jaja, itt vannak valahol. – nézett körbe gyorsan, majd újra rám.

- Beszélünk még a szilveszterrel kapcsolatban.

- Persze. Amúgy is találkozunk karácsonykor.

- Igen? – néztem rá kérdőn, mert nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna.

- Anyád nem mondta?

- Mit?

- Ti szervezitek idén a huszonhatodikát.

- Nem mondta. – csóváltam meg a fejem. A karácsony nálunk kész őrültek háza. Még jobban mint az szokás. Ugyanis nem elég, hogy huszonötödikén a család minden egyes tagja – a kilencvenéves déditől kezdve a harmad unokatesókig mindenki egy helyre tömörül, hogy aztán hatalmas, tizenöt fogásos lakomát csapjanak, huszonhatodikán, anya és a barátnői, is megszervezik ugyanezt, egy vacsora keretében. Minden évben másvalakinél tartják, és a klubban Lyvia, Tyler anyja és benne van.

- Rendben, akkor majd nálunk. – bólintottam. Majd kinyújtottam a kezem, hogy kezet fogjak vele, és röviden megöleljem. Tyler intett, majd megfordult, és a telefonját bámulva elindulta az ellenkező irányba. Én pedig Apa felé mentem, aki mikor észrevett, azzal a tipikus visszafogott „több mint fél éve nem láttalak fiam" mosollyal figyelte, ahogy közeledek felé.

- Szia apa! – Üdvözöltem, amikor odaértem hozzá. A vállamra tette a tenyerét, és pár pillanatig csak nézett rám. Aztán közelebb lépett és megölelt.

- Örülök, hogy itthon vagy fiam!

- Anya?

- Otthon van. Teljes lázban ég. Nem tudom, hogy mit főz, de nagyon jó illata volt, mikor eljöttem. – bólogatott.

- Akkor siessünk. – nevettem fel. Apa Bentley-je, közvetlenül a bejárat előtt állt. Amikor anyám jön ki elém a reptérre, általában valami istenháta mögötti helyen talál csak parkolóhelyet és azt is elfelejti, így legtöbbször jó tízperceket bolyongunk mire megtaláljuk a kocsit. Bedobtam a csomagom a hátsó ülésre, és beültem apa mellé a kocsiba.

- Milyen utad volt?

- Nyugis. Végig aludtam. – vontam meg a vállam, miután bekapcsoltam a biztonsági övemet.

- Tyler?

- Elment megkeresni a szüleit valamerre. – legyintettem a reptér felé.

- Anyád gondolom említette, hogy huszonhatodikán mi... úgy értem ő rendezi a vacsorát.

- Nem. Tyler mondta az előbb. – néztem rá.

- Hmm... nos. – köszörülte meg a torkát apa. – Teljes lázban ég. Százhatvan százalékon pörög, azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. Gondolom csak elfelejtette mondani.

- Persze. Semmi gond. – bólintottam. Ez nagyon is anyára vall. Én sosem fogom megérteni, hogy miért kell ebből az egészből akkora felhajtást csinálni, de neki fontos. Bár az utcánkban versenyt űztek abból, hogy kinek van több karácsonyi világítás kirakva a házán, jó amerikai lakosokhoz híven, anya mindig is a szolidan elegáns stílus híve volt. Nem volt teleaggatva a kert és a ház világítással, mikulásokkal, meg rénszarvasokkal, pont annyi volt, amennyi jól nézett ki. A hátamra kaptam a hátizsákom és mentem apa után a bejárat felé. Beléptünk az ajtón, és egyből megcsapott a csodálatos illat. Nem tudtam meghatározni, hogy mit érzek, mert több étel illata keveredett egyszerre a levegőben. Volt köztük édes is és sós is, de mindtől összefutott a nyál a számban. Hallottam a lépteket a konyha felől, és a következő pillanatban már meg is jelent anya. Aranybarna haját kontyba fogta, és kötényt viselt, alatta pedig egy fekete hosszú ujjú, testhez álló ruhát. Nem elfogultságból, de kevés olyan nő él a világon, aki ennyire jól néz ki ennyi idősen. Nem is egy alkalommal volt, hogy ezt a „haverjaim" is megjegyezték a maguk módján, aminek egy kis jómodorra intés volt a következménye a részemről. 

- Dylan! – mosolygott rám, és a karjaiba zárt. Sütemény illata volt. Lehetek akármennyi idős, azért az anyukám az anyukám marad, és hiányzott. – Annyira örülök, hogy itt vagy kisfiam! Éhes vagy?

- Ezt komolyan kérdezed anya? – néztem rá, majd hosszan beleszívtam a levegőbe, hogy a tüdőm megteljen azzal a finom illattal, ami terjengett körülöttünk.

- Nagyszerű, akkor menjünk is enni! – villantott ránk fülig érő mosolyt. – Jim behoznád azt a bort a kamrából, amit mondtam? – nézett apára.

- Persze. Ööö... melyiket is? – vonta össze zavarodottan a szemöldökét.

- Szívem, ugye csak viccelsz? Legalább százszor elmondtam... - forgatta meg a szemét. Felnevettem.  Mintha csak Solt láttam volna. Talán még is van annak a mondásnak valami alapja, hogy a fiúk olyan lányt keresnek maguk mellé, aki hasonlít az anyjukra. – Ott van a felső...

- Ja, igen, a felső polcon, Tudom. – bólintott apa. Megveregette a vállam, majd elment a kamra irányába.

- Dylan, gyere ülj le. És kezdj el mesélni. Mindent tudni akarok. – természetesen. Mint mindig. Bár általánosságban nem vagyok egy olyan nagy élménybeszámoló típus, de anyának öröm mesélni. Komolyan, mindent akkora élvezettel képes hallgatni, hogy az ember elgondolkodik rajta, hogy nem-e egy másik dimenziónak a véletlen megtalálásáról és megnyitásáról beszél-e neki. Az étel fantasztikus volt. Bár már teljesen megszoktam a tábori kaját, azért azon a pár napon amikor itthon vagyok, mégiscsak átfogalmazódik bennem az étel jelentése, újra meg újra. Mindent igyekeztem elmesélni nekik, de úgy, hogy kihagytam Solt. Ugyanis azt a történetet teljesen máshogy szerettem volna közölni velük.

- Szeretnék mondani valamit nektek. – néztem rájuk, miután segítettem bepakolni a tányérokat a konyhába.

- Persze, szívem, hallgatunk. – bólintott anya lelkesen.

- Menjünk be a nappaliba jó? – kértem, erre pedig anya és apa egymásra néztek. Olyan volt, mintha gondolatban kommunikálnának.

- Rendben. Jim, kivinnéd ezt akkor kérlek? – adott anya apa kezébe, egy tál browniet, ő pedig poharakat és bort hozott. Mikor mindent letettek az asztalra, és leültek a díványra, megálltam velük szemben.

- Kezded a frászt hozni ránk kincsem. – jegyezte meg anya, és bár higgadtnak tűnt, én tudtam, hogy tényleg kezdem ráhozni a frászt. Mondjuk gondolom az sem segített, hogy ahelyett, hogy leültem volna, előttük járkáltam oda vissza, a szőnyeget bámulva. Nehéz volt ebbe belekezdenem, mert akkor valósággá teszem az egészet. Nincsen visszaút, bár nem mintha akarnék. Ettől függetlenül az egész kicseszett ijesztő.

- Dylan... - kezdte aggodalmas, ugyanakkor szigorú hangon apa. Abbahagytam a járkálást és megálltam előttük. Mindkét kezemet zsebre vágtam, aztán kivettem. Majd a fotelt eléjük húztam és leültem velük szemben.

- Megismertem valakit. – mondtam ki, erre apa érdeklődően, de kissé zavartan nézett rám, anyának pedig reménytelien csillogni kezdtek a szemei. – Egy lányt. – tettem hozzá, biztos, ami biztos. Ekkor a fény anya szemében hatalmasra nőtt. De nem szólaltak meg, én pedig gyorsan folytattam is, mielőtt anya belekezdene az örvendezésbe.

- Tehát megismertem egy lányt. Azt kérem tőletek, hogy mielőtt bármit mondanátok vagy kérdeznétek hallgassatok végig rendben? – pillantottam rájuk kérdőn. Apa bólintott. – Anya? – vontam fel egyik szemöldökömet.

- Persze, szívem. Hallgatunk. – bólintott ő is.

- Oké. – mondtam, aztán nagy levegőt vettem, és folytattam. – A neve Sol. Sol Robetrson. – és elmondtam mindent. Legalábbis... majdnem mindent, bizonyos részeket természetesen kihagytam a sztoriból. Amikor ahhoz a részhez értem, amit még én is csak nem olyan régen tudtam meg Solról a családjával kapcsolatban, és hogy valójában miért került be a javítóba, apa arca megkeményedett, anya meg körülbelül hétszázhuszonöt árnyalattal lett fehérebb.

- Megígértem, hogy segíteni fogok rajta. Muszáj rajta segítenem. – néztem felváltva mindkettőjük szemébe. Ők viszont csak bámultak rám. Nem szóltak egyetlen egy szót sem. – Ööö... most jól jönne, ha mondanátok valamit.

- Szereted őt fiam? – szólalt meg aztán elsőként apám. Bólintottam.

- Nincs olyan dolog a világon, amit ne tennék meg ezért a lányért. – jelentettem ki. Erre anya elkezdett sírni. Ijedtem néztem rá.

- Anya? – nem tudtam mire vélni a könnyeket, mert anya sosem volt előítéletes. Ha most azt fogja mondani, hogy csalódott bennem az ízlésem terén, akkor komoly gondok lesznek. De anya elmosolyodott.

- Ne haragudj. – törölte le a könnyet az arcáról. – Én csak... azt hiszem, most Danny büszke lenne rád. – mosolygott rám. Kinyúltam, és megszorítottam a kezét.

- Azt hiszem beszélnünk kellene Max-el. – szólalt meg apa. Pár pillanatnyi csenddel később.

- Az ügyvéddel? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, hogy jól emlékszem a pasira. De apa bólintott.

- Azt hiszem ő lenne a legnagyobb segítségünkre.

- Igen, az tényleg... állati jó lenne, ha megtudnánk őt szerezni. De Max az egyik legjobb ügyvéd egész...

- Emiatt ne aggódj fiam. Elintézem. – legyintett, nekem pedig tágra nyílt a szemem.

- Komolyan mondod?

- Nézd Dylan... arra, hogy egyszer beállítasz ide, és közlöd, hogy beleszerettél egy lányba, akiért a világon bármit megtennél, legyünk őszinték, körülbelül annyi esélyt láttam, mint hogy anyád kihagyja a vintage vásárt, amit miden egyes évben megrendeznek. – mondta, erre pedig anya egy újabb szemforgatással reagált. Felnevettem, aztán elkomolyodva rájuk néztem.

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

***

A saját ágyamban ébredni kicseszett jó volt. Addig aludhattam ameddig akartam, bár az igaz, hogy reflexből fölkeltem a tábor szerinti ébresztés alapján. Csak egy melegítőnadrág volt rajtam pizsama gyanánt, így felkaptam magamra egy pólót, mielőtt lementem volna a konyhába. Már a lépcsőről éreztem a palacsinta illatát, aztán meghallottam, ahogy anya a Dream a little dream-et dúdolja. Megtorpantam. Anya régen imádott énekelni. Amikor gyerekek voltunk, mindig énekelt elalvás előtt nekem és a bátyámnak. Néha még a karácsonyi partin is fellépett. De azóta nem dúdolt el egyetlen egy dallamot sem, mióta a bátyám meghalt. Egy érzéshullám ment végig bennem, egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog, mert akármi is késztette erre, ismét dúdol, és ez azt jelenti, hogy boldog. Viszont valami hihetetlen szomorúság lett úrrá rajtam, mert hirtelen úgy éreztem, ez nem történhet meg, csakis akkor, ha visszamentünk az időben, és most a múltban vagyunk. Szinte vártam, hogy Danny is lesétáljon mögöttem a lépcsőn, és adjon egy tockost, reggeli üdvölés gyanánt. Megráztam a fejem, és beléptem a konyhába.

- Jó reggelt! – léptem anyához, és adtam egy puszit az arcára.

- Jó reggelt! – mosolygott vissza rám, majd folytatta a dúdolást.

- Jó kedved van. – mondtam, miközben kivettem a hűtőből a narancslevet, a polcról meg egy üvegpoharat.

- Igen, gondoltam sütök egy kis palacsintát. Kérsz? – nézett rám mosolyogva, én pedig bólintottam. Egy tányérra, amin már volt egy jó nagy adag palacsinta, tett egy újabb darabot, és a konyhapultra tette.

- Tudod, Max, apád ismerőse, az igazság az, hogy apád állt elő ezzel a mentő övvel, nekem semmi közöm hozzá.

- Anya, figyelj, nekem elég csak annyi, hogy támogattok engem. Hogy elfogadjátok Solt, és mellettem álltok ebben az egészben.

- Ez természetes drágám. De zavart a dolog... egész este azon gondolkodtam, hogy hogyan segíthetnék. És arra jutottam, hogy biztos vagyok benne, hogy majd ha lesz per,márpedig lesz – nézett rám nyomatékosan – és ha megnyeritek, márpedig megnyeritek – újabb nyomatékos pillantás – szinte biztos vagyok benne, hogy elszeretnék adni azt a házat. Amiben természetesen én segíthetek. És új házat szerezni is. – pillantott rám lehetetlent nem ismerő tekintettel. Ez a tekintet pedig azt jelentette, hogy kész, ennyi ő ezt eldöntötte, és akkor ez így is lesz. De igaza volt, és hirtelen úgy éreztem, mindjárt elmegyek a legközelebbi templomba, hogy adjak egy hálát az öregnek ott fenn, hogy ilyen szüleim vannak. Na jó, azért a templomig nem megyek el, de tényleg köszi.

- Ez nagyszerű ötlet anya. Köszi. – néztem rá komolyan hálásan. Majd beleittam a narancslébe, amit kitöltöttem az üvegpohárba.

- Ugyan, ez a legkevesebb. Már azt hittem végleg le kell mondanom az unokákról. – mondta, én pedig félrenyeltem a narancslevet. Aztán meg köhögni, végül fulladozni kezdtem, egészen addig, amíg a narancslé végül abba az irányba csúszott le, amelyikbe eredetileg is kellett volna neki.

- Jól vagy drágám? – pillantott rám aggodalmasan anya.

- Persze, csak túl gyorsan ittam. – meg elképzeltem magam, ahogy pelenkát cserélek. Szeretem Solt, és csak vele tudom elképzelni az életem további részét. Na de kölykök?? Mármint... szeretnék tőle gyereket. Majd egyszer. A jövőben. A távoli jövőben.

***

A karácsony természetesen olyan volt, mint mindig. Centiről centire mindennek úgy kellett alakulnia, ahogy azt anya eltervezte. A huszonötödike még nem volt annyira vészes. Bár ugyanazokra a kérdésekre kellett válaszolgatnom egésznap. Annyi különbséggel, hogy a „na és mi a helyzet a lányokkal?" kérdésre nem azt válaszoltam, hogy „ nem bírnak velem", vagy „ ha én azt tudnám", hanem helyette elmondtam, hogy van egy barátnőm, akit még a szüleimnek nem sikerült bemutatni, de remélem nemsokára erre is sor kerül. Azt természetesen kihagytam, hogy pontosan hogyan is ismerkedtünk meg, hol is van most Sol, és hogy épp anyáék fognak segíteni beperelni a gyámját. Viszont a reakció erre a vallomásra igazán változó volt. Voltak azok, akik azt hitték, hogy viccelek ( Matthew bácsi, apa testvére, Kevin, az unokaöcsém, és Tim, a keresztapám) volt aki közölte, hogy „majd hiszi, ha látja ( nagyi) és voltak akik annyira meglepődtek, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy úgy döntöttem örökbefogadok Afrikából és kisgyereket, de nagyon örültek, és várják, hogy „mielőbb találkozhassanak ezzel a lánnyal, aki az ujja köré csavart" (mindenki más). Ám a huszonhatodikai vacsora. Na, az kész diliház volt. Anya és a barátnői teljesen rászálltak „a fiúknak barátnője van, hamarosan nagyszülők leszünk témára" merthogy Tyler is beszélt a szüleinek Lynnről. Egymás mellett álltunk a konyhában, a kezünkbe egy-egy tálca előétellel, amik akkorák voltak, hogy az embernek legalább nyolcezret kell megennie belőle, hogy valamennyi haszna legyen, de anyámék imádták. Szóval ott álltunk, kezünkben a kajával, és hallgattuk anyáékat.

- Neked is szóbahozta a gyereket mi? – kérdeztem Tylertől, el sem mozdítva a tekintetemet anyáékról.

- Szóba hozta? Megkérdezte, hogy lesz-e beleszólása a fiam névválasztásába. Mégis honnan a viharból gondolja, hogy fiam lesz?! – Ty olyan kétségbeesettnek hangzott, hogy muszáj volt felnevetnem.

- Na, gyere apuci. Vigyük ezeket be. – boxoltam bele enyhén a vállába. Anya miatt igyekeztem mindenkivel beszélni egy kicsit, bár Andrewal, azzal a hatalmas keretes szemüveges sráccal nem igazán tudtam, aki Eva-nak a fia, és kurvára idegesítő. Csak a kvantumfizikáról tud beszélni. Minden vicc nélkül. Épp még egy pohár pezsgőt ittam meg, amikor Tyler odalépett mellém.

- Megőrülök ettől a kockás nyakkendős idiótától.

- Meddig bírtad? – nevettem fel. amikor leesett, hogy Andrewról beszél.

- Vagy másfél percig.

- Ja, ja én is kábé.

- O-o. – mondta Tyler.

- Nyugi Ty, még fél órát kibírunk valahogy aztán megkérem anyát had lépjünk le.

- Nem arra mondtam. Nézzd csak tizenegy óránál. – mondta, én pedig felnéztem az említett irányba. Lavínia Hatings sétált be az anyjával éppen, egy üveg borral a kezében. Szinte rögtön észrevett, bordó ajka pedig mosolyra húzódott.

- Ó, baszki. – mondtam halkan.

- Azt hittem, hogy a tavalyi incidens után nem kap meghívót. – röhögött fel Tyler.

- Apa nyitott ránk nem anya. Ő pedig mindenki érdekében nem avatta be anyát a dologba.

- Igen, asszem ez okos döntés volt. – bólintott Tyler. Viszont Lavinia mér meg is jelent előttünk, a szájához illő bordó ruhában, és rám mosolygott.

- Sziasztok fiúk.

- Szervusz. – köszöntem, Tyler pedig bólintott.

- Sok szerencsét tesó. – mondta halkan, majd megveregette a vállamat, és bement a nappaliba.

- Boldog karácsonyt Dylan! – pislogott fel rám, majd lábujjhegyre állt, hogy puszit adjon.

- Ja, boldog karácsonyt. – válaszoltam, és hátráltam volna, de az ajkát, még mindig az arcomhoz közel tartotta.

- Hoztam neked ajándékot. Ki akarod bontani? – suttogta a fülembe. Egy évvel ezelőtt, ettől annyira beindultam volna, hogy ha máshol nem megy, hát apám dolgozó szobájába ráncigálom be a csajt. De nem egy évvel ezelőtt vagyunk. Hátráltam egy lépést és a szemébe néztem.

- Nem. Nézd Lavinia, most nem érek rá oké? – mondtam, majd ott akartam hagyni, mert a kutya akar drámázni itt vele karácsonykor, de elém állt, hogy ezzel elzárja az utamat. Kérdőn lenéztem rá.

- Ne csináld már. Hisz ez a hagyományunk. – vigyorgott rám. És csakugyan. Tényleg már évek óta minden karácsonykor megdugtam ezen a partin. Nem kényszerítettem soha semmire, ő ugyanannyira akarta mint én.

- Igen, akkor még nem volt barátnőm. Szóval bocsi, de passzolok.

- Hogy mi van? Barátnőd? Neked... - nézett rám kételkedve. – Most szivatsz ugye?

- Lavinia. – néztem a szemébe. – Végeztünk. – mondtam neki majd otthagytam. Odasétáltam Tyler mellé.

- Tűnjünk el mielőtt, drámázni kezd. – mondtam halkan, hogy csak ő hallja.

- Ezek szerint nem fogadta jól?

- Hát nem tudom. Most mit csinál? – kérdeztem, erre Tyler pedig elnézett a vállam felett.

- Bámul a semmibe. Most ide nézett. Húú, azta... ha szemmel ölni lehetne tuti ebben a pillanatban nyiffantál volna ki. Most meg... huu elindult felénk.

- Na jó. Lépjünk le. – néztem rá Tylerre, ő meg bólintott.

Aznap este kitaláltam mit fogok adni Solnak. Csak feküdtem az ágyamba, és a dögcédulámat forgattam az ujjaim közt. Aztán hirtelen eszembe jutott. Hogy amikor majd Solék elmennek a táborból. Sokáig nem fogunk találkozni. De én azt akarom, hogy legyen nála valami, amitől mindennap eszébe jutok. Hogy tudja, hogy megóvom bármitől, és mindig számíthat rám, akkor is, ha éppen nem vagyok vele. Miután ezt kigondoltam, felkeltem az ágyból, és végigmentem a folyosón, egészen a sötétkék ajtóig. Megálltam előtte, majd lassan benyitottam és felkapcsoltam a villanyt.

A bátyám szobájában még mindig minden ugyanúgy volt, anya semmit nem változtatott rajta. Persze így is tökéletes rend volt, mert Danny már csak ilyen. Az ágya fölött a falon volt egy kép. Az érettségimen készült. Ketten voltunk rajta. Én úgy éreztem most kezdődik el az életem, most jön mindennek a java. Magabiztosan nézek a kamerába, mint akinek az ég világon semmi gondja nincsen. De Danny... ő róla lerítt a büszkeség. Ez hiányzik a legjobban. Hogy büszke legyen rám. Igaza volt anyának. Bár hülyén hangzik tudom, hogy büszke lenne rám azért, hogy megtaláltam Solt, és harcoltam érte. És sikerült is megszereznem őt, már csak meg kell tartanom.

- Boldog karácsonyt bátyó! – mondtam halkan, majd visszatettem a fényképet a helyére, és visszasétáltam a saját szobámba. Egész eddig kerültem Danny szobáját, de most jó volt bemenni. Jó érzéssel töltött el, még akkor is, ha csupán pár percre mentem be.

***

A szilveszter nagyon hamar eljött. Jó volt. Tényleg nem volt rossz. Ott volt Tyler meg a haverjaink. De az biztos, hogy egész eddigi életünk alatt nem koppintattunk le ennyi csajt, mint szilveszter este. Sol ajándékát is megcsináltattam egy nyomdában, és reménykedtem benne, hogy tetszeni fog neki.

- Milyen volt a szilveszter haver? – vert hátba Emmett, mikor találkoztunk a táborban.

- Király volt.

- Jah hallottam. – vigyorgott. – Tyler mondta, hogy Lavinia kiakadt.

- Jaja, a végén már úgy menekültünk ki Ty-al, féltem, hogy elkezd toporzékolni meg sikítozni.

- Hát figyelj, ha a kislány nem kapja meg a nyalókáját... - emelgette rám a szemöldökét majd felröhögött. A nevetése viccesebb volt, mint maga a poén, úgyhogy kénytelen voltam én is nevetni. De bármilyen vicces is volt Emmett nevetése, egyetlen egy dolog érdekelt jelen pillanatban. A táskám még mindig a vállamon lógott, amiben volt a toblerone, amit a reptéren vettem Solnak, mert szereti a csokit. Mármint... remélem, hogy szereti a tobleronét. Bár a lányok minden csokit szeretnek szerintem. Sol szobájának ajtaja előtt megálltam, és már épp bekopogtam volna, amikor megszólalt mögöttem az ismerős hang.

- Engem keresel? – megfordultam, és Sollal találtam magam szembe, aki kicsivel odébb, állt és nézett rám hatalmas vigyorral.

- Jah nem, Abonyt. – válaszoltam, mire a mosoly leolvadt a szájáról.

- Nem tartalak viccesnek.

- Naaa. – billentettem oldalra a fejem, és biggyesztettem le a számat. – Persze, hogy téged kereslek. Kapok egy ölelést? – Sol még úgy tett, mintha mérges lennem de aztán újra megjelent az arcán az édes mosoly, és futva megszüntette köztünk a távolságot, majd a nyakamba ugrott, a karját pedig körém fonta.

- Na milyen volt otthon? – nézett rám, miután elengedett.

- Jó volt. De nem volt teljes. És te jól szórakoztál?

- Végülis nem volt olyan rossz. – vonta meg a vállát. - Radford százados még koccintott is velünk, egy pohár valamivel, aminek borzasztó íze volt.

- Ááá. Szóval megtartották az új évi bulit?

- Ahha, az a pár ember, aki itt maradt. Hát... elég... érdekes volt.. Te meg miért vágsz ilyen képet? – beszélt és beszélt, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon tetszeni fog-e neki az ajándékom. Nyilvánvalóan ez látszott is az arcomon, ezért kérdezte, amit kérdezett.

- Odaadhatom az ajándékod? – mosolyogtam le rá.

- Az ajándékom? Kapok ajándékot? De én azt hittem, hogy mi nem... vagy, is én nem... – az arca hirtelen zavart, és bűntudatos lett.

- Báránykám, nekem nem kell semmi. – szakítottam félbe. De aztán az ajándék és Sol szavak egy egész más képpé formálódtak a gondolataimban, amitől muszáj volt elvigyorodnom. - Vagyis... ha nagyon bűntudatod van, akkor tudok egy két dolgot, amivel meglephetnél. - kacsintottam rá. - De a lényeg, hogy nem kell ajándékot adnod. Én viszont szeretnék. Úgyhogy... - nyúltam bele a zsebembe, majd előhúztam az ékszeres dobozt, amibe Sol ajándékát tettem.

- Dylan... – mondta ki rémülten a nevemet, és tudtam mire gondol.

- Ne vágj ilyen ijedt arcot, nem gyűrű van benne. - nevetettem fel. Legalábbis még nem gyűrű van benne. Sol erre láthatóan megkönnyebbült, én pedig a kezébe adtam a fekete ékszeres dobozt. Mikor kinyitotta a doboz tetejét, és meglátta ami benne van, az elégedettség és a boldogság meleg keveréke áramlott végig a testemben. Ezt az arcot akartam látni. Ebben a reakcióban reménykedtem. - Ez... ez a dögcédulád? – kérdezte elfúlva.

- A másolata. - bólintottam. - Szeretném, ha lenne nálad valami, amire ha ránézel, eszedbe jutok. Mivel még három évig nem fogjuk sokat látni egymást, úgyhogy arra gondoltam, hogy talán tetszene. – mondtam és bár láttam rajta, hogy tetszik neki, mégis kissé zavarba voltam. Még sosem adtam ilyen személyes ajándékot senkinek.

- Köszönöm. – nézett rám csillogó szemekkel.

- Jah és van még valami. Lehet, hogy az még ennél is jobban fog tetszeni. - Elkezdtem kotorászni a vállamon lógó zsákban az óriás Toblerone után kutatva. – Na, mit szólsz?

- Azta! Igazad volt, ez tényleg jobban tetszik. Ezt meg lehet enni! - nevetett fel. - Mandulás?

- Ahha.

- Ohh... - vágott szomorú képet. - Allergiás vagyok a mandulára.

- Komolyan? Basszus... bocsi... ööö... - túrtam bele zavaromban a hajamba. Ez eszembe se jutott. 

- Nyugi, csak viccelek. - nevetett fel. - Azért a dögcédula jobban tetszik. – Mondta, és rögtön a nyakába akasztotta az ezüstláncot.

- Akkor a csokit nem is kéred?

- Ezt nem mondtam. - emelte fel a mutató ujját. – Na, add ide! - Kivette a kezemből a csokit, és elkezdte bontogatni. Rögtön bele is harapott az édességbe, de nem bírtam várni, amíg megeszi, újra beszélni kezdtem.

- Egyébként, kitaláltam.

- Mit?

- Hogy hogy lesz, miután hazamész. – Mondtam ki, Sol pedig felnézett rám, és annyi érzelem folyt össze a szemeiben, amitől elképesztő öröm lett úrrá rajtam. Most fog elkezdődni mind az, amit elterveztem. Ami odáig fog vezetni, ameddig soha nem gondoltam volna. Mert biztos voltam benne, hogy egyszer majd fogok Solnak adni egy ugyanilyen ékszeres dobozt, de abba már nem dögcédula lesz. Ezelőtt még csak eszembe sem jutott a házasság. De talán Tyler kérdésétől még a múltkori terepgyakorlaton, talán az otthon töltött időtől, talán csak magamtól jutott eszembe, de az utóbbi időben szinte másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Sol egyszer a feleségem lesz. Csak még nem tudja.