Dylan Special #18

18. Fejezet

Forgolódtam az ágyamban, egyszerűen sehogy sem volt kényelmes. Rohadt ágy. Szinte fizikálisan éreztem, ahogy belül mardos egy érzés, ami arra ösztökél, hogy takarodjak ki most azonnal a szobából, és menjek be Solért, hogy mi történt. Na nem mintha nem lennék tisztába vele, hogy ezt nem tehetem. De akkor is. Mindig is tudtam, hogy egy embernek napi nyolc óra alvásra van szüksége ahhoz, hogy kialudja magát. Mennyit aludhattam vajon az éjszaka folyamán? Talán kettőt? Vagy épp hogy megvolt az egy óra? Ki tudja, de nem volt sok az biztos. Ugyanis úgy éreztem, éppen hogy lecsuktam a szememet, az ablakon fény szűrődött be, és megkezdődött a szokásos reggeli rutin. Beágyazás, mosakodás, felöltözés, és a szemle. A hátam közepére sem kívántam jelenleg az edzéseket, és belül dühöngtem minden egyes feladat után, amit rám bíztak. Csak had beszéljek Sollal, és utána akár egy maratont is lefutok, de ez így nem pálya nekem. Azonban ebben sem én döntöttem sajnos. Szerettem kézben tartani a dolgokat, ha minden a terveim szerint halad. És a tegnap este mindenhogy haladt, csak a terveim szerint nem.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezte Tyler, miközben két edzés között, az edzőteremhez mentünk. Solt nem láttam sehol, ám nem lenne tanácsos őt munka közben ezzel zavarni, mert ha a nagybátyám meglátja, hogy akadályozom a munkájában, kétlem, hogy olyan elnéző lenne velünk, mint a múltkor. Majd az ebédlőben. Ott viszont nem menekül előlem.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza.

- Ne játszd a hülyét Dylan. – csóválta meg a fejét. – Ismerlek.

Odasétáltam az egyik súlyzópadhoz és leültem rá.

- Tegnap éjjel találkoztunk volna Sollal. Nem jött el. – mondtam, és hátrafeküdtem a padon, majd megfogtam a súlyzót és elkezdtem emelgetni.

- Hova mentetek volna? - jött közelebb Tyler, és közben rátámaszkodott a pad egyik korlátjára.

- Ki.

- Mármint ki, a kapukon kívülre?

- Ja. – mondtam és egyazon pillanatban nyújtottam újra ki a kezem, majd hajlítottam be ismét.

- Hova? –kérdezte. Ty, a legjobb barátom, valószínűleg az is marad, de vannak dolgok, - nagyon kevés ugyan – amiket még vele sem akarok megosztani.

- Lényegtelen. Nem jött, és kész.

- Talán elaludt. – vonta meg a vállát. – A nagybátyád kínzási módszereit nehéz megszokni, még hónapok alatt is.

- Ja, én is erre gondoltam. – válaszoltam, és egy egészen kicsit megkönnyebbültem, amiért Tyler is erre gondolt.

- Nah. Akkor meg vedd le ezt a világfájdalmat a képedről, mert már attól kedvem lenne behúzni valakinek, ha rád nézek. – csúfos vigyort küldtem felé, miközben újra kinyújtottam a karomat. Tyler a húzódzkodóhoz sétált, én pedig tovább emelgettem a súlyzót. Tylernek általában igaza van. Nem mintha ezt hangosan beismerném neki, de ettől függetlenül így van. És ha ő is ezt mondja, akkor lehet, tényleg csak ennyiről van szó, és feleslegesen izgulom itt hülyére magam, mint egy idióta.

***

Még csak minimálisan sem voltam éhes, de legszívesebben percenként kérdeztem volna meg Radfortól hogy mennyi az idő, és mikor van már vége ennek a szarnak. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem repesett volna az örömtől, hogy válaszoljon. Az ebédidő kezdetéről lecsúsztunk, gyanítottam, hogy a lányok már az ebédlőben vannak. Ha viszont Sol már nem lesz ott, amikor bemegyek, akkor átkutatom a tábor minden kicseszett szegletét, mert pillanatnyilag úgy érzem, mintha valaki Beethoventől a Für Elise-t játszaná az idegeimen.

- Adja az ég, hogy valami tésztás cucc legyen ma. – szólalt meg mellettem Joey, miközben az ebédlő fele mentünk. A csarnokba beérve a szememmel rögtön az asztalokat pásztáztam. Azonnal kiszúrtam Sol szőke fürtjeit. A pillantásunk alig egy másodpercig találkozott, ugyanis amint a szemembe nézett, lesütötte a szemét. Mi a franc? Egyáltalán nem tudtam sehova sem tenni a jelenetet. Leültünk a srácokkal a szokásos asztalunkhoz. Ha valaki pisztolyt fogna a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, hogy per pillanat mi van a tányéromon. Végig Solt figyeltem, de rám sem nézett. Egyetlen rohadt pillantást sem vetett felém. Egyszerűen nem értettem mi lehet a probléma. Végig gondoltam az elmúlt napot, de nem találtam semmit, ami magyarázatul szolgálna. Figyeltem az arcvonásait és próbáltam valamit –bármit- kiolvasni belőle. Kezdetben nem tűnt boldognak. Aztán azt vettem észre, mintha egyre jobban megkeményednének a vonásai. A következő pillanatban pedig fölkapta a tálcáját, és visszavitte. Olyan sebes léptekkel tette mindezt, mintha késne a vonata. Ami ugyebár ki van zárva. Aztán amikor ki akart menni az ebédlőből, hangos nyikorgással kitoltam a székemet és gyorsan utánaeredtem. Végig lehajtotta a fejét, egy pillanatra sem nézett fel, így kénytelen voltam közvetlenül elé állni. Ekkor felemelte a fejét.

- Nem jöttél tegnap. – Tértem rá a lényegre.

- Meggondoltam magam. – Oké, nem erre a válaszra számítottam. – Bocsi, de most mennem kell. – Mi a fasz? Megfogtam a karját és nem engedtem, hogy elmenjen.

- Báránykám elárulnád, hogy mi a baj?

- Semmi. – Francokat. Mi a fenének játsszák el ezt mindig a nők? Mindenki tudja, hogy bajuk van és így is úgy is elfogják mondani. Akkor meg minek kell a cirkusz? Felnevettem, de nem jó kedvemből.

- Nem játsszuk ezt báránykám. Mond el mi a baj. Miért nem jöttél el tegnap? – Mond azt például, hogy elaludtál.

- Biztos, hogy ezt nem most fogjuk megbeszélni. Különben is, ha nem vetted volna észre, itt vagyunk mindenki szeme előtt. Ne csinálj jelenetet. - Mondta és megint megpróbált elmenekülni, de nem engedtem.

- Rohadtul nem érdekelnek a többiek. – Kezdtem ideges lenni. Mi a fasz történt ezalatt a pár óra alatt, amitől ennyire kikészült? Halvány lila gőzöm nem volt, mi lehet a gond.

- Na látod, pontosan ez a te bajod. Saját magadon kívül, senki nem érdekel. – Kissé hátrahőköltem a hirtelen jött indulatától. Erre tényleg nem számítottam.

- Elárulnád, hogy mégis mi bajod van?

- Itt akarod megbeszélni? Most?

- Igen.

- Rendben. Tudok a fogadásról. – Lehet, hogy rosszul értettem.

- Mivan?

- Mondom tudok a fogadásról. – Jól van, kizárt. Ki van zárva, hogy tud róla.

- Oké, most komolyan. Miről beszélsz?

- Arról, hogy képes voltál fogadni arra, hogy lefekszel velem. – Megmerevedtem, az arcomból kifutott a vér. Tényleg tudja. Ezt hogy a francba magyarázom meg neki?

- Sol ez...

- Igaz? – Meredt rám. A hajamba túrtam és megdörzsöltem a szememet. Mi a fenét mondjak neki?

- Sol... figyelj én...

- Igaz? – Vágott a szavamba. El kell mondanom neki. Talán ha elmondom az igazat, akkor majd...

- Nézd ez nem ilyen egyszerű.

- Igaz vagy nem? – Nem válaszoltam neki. Mit válaszolhatnék erre? – Igaz, hogy arra fogadtál, hogy lefekszem veled? – Most hazudjak? Nem hazudhatok neki még egyszer. Ha viszont az igazat mondom, akkor gyűlölni fog. Ördögi játék ez, itt nincs jó válasz. Csak rossz és még rosszabb.

- Igen. – Amint kimondtam, az arca hihetetlenül megbántott lett. Ha most elkezd sírni, azt nem bírom ki. Nem bírtam elviselni, ahogy rám nézett. Muszáj megmagyaráznom. – Igen, igaz, de...

- Ereszd el a karom. – mondta halkan. Jajj ne.

- Sol...

- Nem. Eressz el Dylan. – A tekintete a lelkem mélyéig hatolt, szinte fájdalmat okozott. Kitépte a karját a kezemből, és elment mellettem. Nem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenjen. Meg tudom magyarázni. Amikor azonban újra a kezéért nyúltam, meglepett. Olyan nagy pofont kevert le nekem, amit ki se néztem volna belőle.

- Ne érj hozzám! – mondta idegesen. – Jesszusom, még csak rád sem bírok nézni! – Ez a mondat sokkal jobban fájt, mint a pofon, amit lekevert. Ezután megfordult és elment. Meredtem bámultam utána földbegyökerezett lábbal. És akkor leesett, hogy elveszítettem. Hogy nem fog megbocsájtani. Dühösen megfordultam és a többiekhez mentem.

- Ki a franc mondta el neki? – Ordítottam rájuk, de nem válaszoltak. – A kurva életbe, melyikőtöktől tudta meg? – Megfogtam a tálcámat és a falhoz vágtam. Az utamba akadt egy szék, amibe akkorát belerúgtam, hogy kitört a lába. Olyan dühös voltam, hogy széttudtam volna verni az egész kibaszott tábort.

- Mi folyik itt? – Jelent meg a nagybátyám, aztán amikor rám, a földön lévő tálcára és a kitört lábú székre nézett, közelebb jött és az arcomba ordított. – Mégis mi folyik itt Dylan? Feltettem egy kérdést!

- Elnézést uram.

- Élnézést? Mond csak minek nézel te engem? Mégis mi ütött beléd? Egyetlen másodperced van, hogy összetakarítsd azt a mocskot a földről világos?

- Igenis uram. – Válaszoltam, és nekiálltam összetakarítani, amit levertem. Közben meg azon gondolkoztam, hogy fogom visszaszerezni Solt. Nem foglalkoztam a srácok döbbent tekintetével, amik lyukat égettek a hátamba. És azzal sem, amikor a síri csendet pár szék kitolásának hangos nyikorgása szakította félbe, amikor Lynn és Sol többi barátnője kiviharzottak az ebédlőből és Sol után mentek. Nagyszerű. Most Sol egyszerre több csatornán fogja hallgatni, hogy mekkora egy utolsó seggfej vagyok. Ami igaz is.

Gondolhattam volna, hogy nem úszhatom meg csupán annyival a robbanásomat, hogy összetakarítok magam után. A nagybátyám egy igen közkedvelt módszert választott büntetésemül. A fiúkat kínoztatta órákon keresztül, míg én álltam mellette és néztem, ahogy szenvednek, és izzadságban úszva csinálják a feladatokat, amiket a nagybátyám még az átlagosnál is nagyobb hangerővel ordított. De senki nem szólt hozzám utána sem. Kaptam egy pár barátságtalan pillantást ugyan, de ennyi. Legszívesebben mindegyiket egyenként vallattam volna ki, hogy melyik jártatta a pofáját, de ezek után valahogy nem volt ínyemre végrehajtani ezt a tervet. Aztán jött Thomas.

- Haver, remélem akkor legalább sikerült megdugnod, ha már miattad futottuk ki a belünket is. – amint a mondatot befejezte, én mozdultam. Megragadtam a pólóját, és a falhoz nyomtam a srácot.

- Nem értettem jól. Mit is mondtál? – kérdeztem, és minden erőmmel próbáltam visszafogni magamat. 

- Akár péppé is verhetsz Dylan, komolyan. Ez nem változtat azon a tényen, hogy te mentél bele a fogadásba. Senki sem kényszerített. – nézett mélyen a szemembe, egy csepp félelem nélkül. Tökös volt, azt meg kell hagyni. És azért volt az, mert kurvára igaza volt. Még ha nem is akartam nagyon elismerni. Elengedtem Thomast, és megveregettem a vállát, jelezve, hogy vettem az adást.

- Nincs fogadás. – vetettem még oda a vállam felett, majd az öltözőben elindultam az ajtó felé, de közben csak azért is belerúgtam az egyik padba, ami az utamba akadt. Szerencsére ez nem tört el. Egy vadbarom vagyok. A szobámba érve leültem az ágyamra és a kezemet a combomra támasztva a tenyerembe temettem az arcomat. Meg sem lepődtem, amikor pár másodperccel később nyílt az ajtó. És azon se, hogy Tyler hangját hallottam meg magam mellől.

- Ezt jól elbasztad. – mondta, és bár dühös lettem, tisztában voltam vele, hogy teljes mértékben igaza van. Felemeltem a fejem, hogy a szemébe.

- Mit csináljak? Mond meg, mi a faszt csináljak. – emeltem fel a hangomat. Tyler megcsóválta a fejét.

- Gőzöm sincs öregem. Jó nagy szarban vagy. – mondta, és odasétált az ágyamhoz, majd leült mellém. Vártam, hogy mondjon még valamit, de nem tettem.

- Hol marad az „én megmondtam"? – kérdeztem, mire Tyler kissé megrázta a fejét, majd fölsóhajtott.

- Annyi mindenben megfogadod a tanácsomat Dylan. Tudom, hogy bízol bennem, és azt is tudom, hogy nem szeretsz senkihez segítségért fordulni, ennek ellenére ha valami gikszer van, tudod jól hogy mindig melletted vagyok. Csak azt nem vágom, hogy ezúttal miért nem hallgattál rám? Amikor mondtam, hogy emeld fel a segged, told oda Thomashoz a képed, és mond meg neki, hogy a felejtse el a fogadást.

- Mert egy idióta barom vagyok, azért. – mordultam fel.

- Nézd én most nem fogok, és nem is tudok semmilyen erkölcsi beszédet tartani neked, vagy megoldást nyújtani. Ezt neked kell helyrehoznod tesó, ebben tényleg nem segíthetek. Gondold végig az egészet. Közben meg próbáld meg így hagyni a berendezést, ahogyan most van. – veregette meg a vállamat, aztán felállt és kisétált a szobából magamra hagyva a fejemben kavargó összes kicseszett gondolattal.

***

A nap hátralévő részében nem változott a helyzet, már ami a hangulatomat illeti. A srácok egy része nagyba elkerült, aki meg nem, az is szótlanul lövellt felém óvatos pillantásokat, mintha attól félnének, hogy bármelyik pillanatban hozzájuk vághatok egy széket. Pedig annyit sikerült előrehaladnom, hogy rájöttem: ez az egész nem Thomas hibája, de még csak nem is azé, vagy azoké, akiktől Sol megtudta. Erről kizárólag én tehetek, és pont. Előző éjjel hiába nem aludtam semmit, ismét forgolódtam az ágyban, és próbáltam megtalálni a helyes pozíciót. Ami természetesen nem volt. Illetve lett volna, ha egy bizonyos valaki itt lett volna mellettem az ágyban. Momentán azonban úgy tűnik még csak egyazon helyiségben sem képes velem megmaradni, nem hogy egy ágyban. Úgy éreztem túl sok levezetetlen energia van a testedben, és képtelen vagyok megmaradni. Fölkeltem az ágyamból, és úgy ahogy voltam, szürke melegítőnadrágban és fehér pólóban kimentem a sötét folyosóra. Arcomat a tenyerembe temetve sétáltam pár lépést, aztán a karomat a falnak támasztottam, és lehajtottam a fejemet. Megszoktam, hogy mindig mindennek van megoldása. Hogy logikus, mint a matematika. Hogy kitudom számítani, hogy melyik lépés után melyik jön. De itt fogalmam sem volt, hogy mik a lépési lehetőségeim, vagy hogy egyáltalán vannak – e. Újra elindultam, mintha nem is én irányítanám a lábamat, a testem azért kiáltozott, hogy csináljak valamit, akármit, a felesleges energiák levezetésre, különben megfogok őrülni. Bár sötét volt, az utat az edzőteremig csukott szemmel is megtaláltam volna. Felkapcsoltam a teremben a villanyt, és egyenesen a boxzsákhoz mentem. Még arra sem vettem rá magam, hogy elmenjek a bokszkesztyűkig, és felvegyek egyet. Nem kifejezett érdekelt. Rugózni kezdtem, és bevittem az első ütést. Hihetetlenül szükségem volt erre, és egyre csak nagyobbakat és nagyobbakat ütöttem a zsákba. A fejemben ismét leforgott az ebédlői jelenet. A Sol szemében felcsillanó fájdalom, amikor kimondtam az igazat. A pofon, amit lekevert és utána az arckifejezése, ahogy azt mondta, még csak rám sem bír nézni. Mindent beleadtam a következő ütésbe. Elképzeltem mi lesz ezután. Ha nem bocsát meg nekem, és elveszítem őt. Milyen lesz az életem nélküle. Még a gondolat is sokkal fájdalmasabb volt, mint annak szabad lett volna. Mert Sol volt az, aki miatt képes voltam megváltozni, és aki miatt ezt a változást akartam is. Ő meglátott bennem valamit, amit másoknak eddig nem sikerült, és amiről még én magam sem tudtam, hogy birtoklom. Nélküle minden újra fekete lenne és fehér, és azt nem akarom. Mert ő pont akkor talált rám, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A padlóról segített talpra állni, és ennek még csak nincs is tudatában. A rajtam lévő tetoválás mit sem ér nélküle, hiszen ő az egyetlen dolog, amiért érdemes küzdenem. És küzdeni is fogok, amíg csak levegő van a tüdőmben. De ugyanakkor... egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből a szemeit, amik úgy néztek ki, mintha kék jégkristályok törtek volna el benne apró szilánkokra. Hirtelen furcsa dolgot éreztem meg, először azt hittem, hogy izzadság, de nem. Az ujjamat a szemem alatt a bőrömhöz érintettem. Könnyek. Kibaszott könnyek folytak ki a szememből. A bátyám halála óta nem sírtam. Előtte meg... ki tudja? Gondolom kölyök koromban. Nem akartam elhinni, pedig az a néhány könny lassacskán folyt le az arcomon, és lustán újabbak jöttek a helyükre.

- Kurva életbe! – kiáltottam, és egy újabbat ütöttem a zsákba, minden erőmet beleadva. Kezdett bűntudatom lenni, amikor Tylert szekáltam mikor még szerelmi bánata volt. Rádásul biztos voltam benne, hogy amit akkor az iránt a lány iránt érzett, meg sem közelítheti azt, amit én érzek Sol iránt. Vagy amit ő érez most Lynn, iránt, ha már itt tartunk. És már biztos voltam benne, hogy igaza van. Ez gyötrő szenvedés, és a legrosszabb benne, hogy még csak nem is tudom, hogy vethetnék neki véget. Olyan erős volt, hogy szinte már fizikai fájdalmat éreztem. Aztán pár pillanat múlva rájöttem, hogy a fizikai fájdalom nagyon is valós, mivel nem volt rajtam kesztyű, és annyit püföltem a zsákot, hogy a kezem több pontban is felrepedezett és itt-ott rikító pirossággal csordogált ki belőle a vér, összemaszatolva ezzel magát a zsákot is. Ziháltam a kibocsátott energiától, és a könnyeim, amik lassacskán kezdtek elállni, összemosódtak az izzadságommal. Megállítottam a lengő zsákot, és mindkét kezemmel körbefogtam. A homlokommal nekidőltem és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak. Mikor a légzésem helyreállt, letöröltem azt a pár folt vért a boxzsákról, és a fürdő felé vettem az irányt. Hideg vizet engedtem, és beálltam a vízsugár alá. A bőrömön lefolytak a hideg cseppek, de a fázó érzés kifejezetten jól hatott rám. Muszáj volt lehűtenem magam, hogy ne robbanjak megint. Egyik kezemmel a csempének támaszkodva gondolkodtam. Olyan opció nincs, hogy feladom. Ameddig száz százalékos bizonyságot nem kapok arról, hogy nincs nála soha többet semmi esélyem, addig küzdeni fogok. Közben az is eszembe jutott, hogy ez bizonyára az én személyre szabott, jól megérdemelt csupán enyhén ironikus móresre tanításom onnan fentről. Nem hittem benne, hogy megtörténik, de tényleg számíthattam volna rá.

- Marha vicces. – suttogtam magam elé. Meglátjuk kinevet a végén.

Dylan Special #17

17. Fejezet

Megvoltam róla győződve, hogy az idő lassabban telt. Mert hogy ilyen csiga tempóba nem múltak még el az órák, mióta létezik a világ, az egészen biztos. Újra és újra lepörgött a fejemben a jelenet, amikor Sol, mielőtt elmentem volna a táborból átvedlett egy pimasz kis csábítóvá, és háromszázhatvan fokban csavarta el a fejemet, meg vissza. Minden vágyam volt, hogy végre olyan közel kerülhessek hozzá, amennyire csak lehetséges. Ha nem akarja, én nem fogom erőltetni, hiszen ő ennél fontosabb. De az is igaz, hogy akkor igazán szomorú leszek. Na, jó, nem. Csak kielégületlen. A fiúk előtt szándékosan nem hoztam szóba. Még Tylernek sem mertem megemlíteni, nehogy valaki más meghallja, aztán ezzel cseszegessen. Persze... lehet, hogy Solnak meg sem fordul ilyesmi a fejébe? Vajon a lányok mennyit gondolnak a szexre? Biztosan nem annyit, mint mi. És ha gondolnak, akkor hogy képzelik el? Csak mert most először az életemben úgy gondolok erre rá, mint valami elképesztően gyönyörű dologra, ami ha megtörténik, kialakul köztünk valami mélyebb dolog, mélyebb, mint ami eddig volt. Eddig csak a vad, állatias szexualitás vonzott, nem volt mögötte tartalom és érzelmek. Pontosan addig tartott, amíg ki nem elégültem, egy perccel sem tovább. Nem volt gondom azzal sem, hogy jó leszek-e. Soha nem izgultam, vagy tartottam a dologtól, még első alkalommal sem, pedig a partnerem idősebb volt nálam két évvel. Tudtam magamról, hogy ösztönösen tudom hogy kell örömöt okozni a lányoknak, ez nálam úgy jön, mint a lélegzetvétel. De most, azon kaptam magam, hogy arra gondolok: vajon Solnál jó leszek-e? Ez a lány mindig képes meglepni, és én azt akarom, hogy jelenjenek meg libabőrök a testén az érintésem nyomán, és hogy a fülembe sóhajtsa a nevemet a kéjtől. Már a gondolatra is beindultam, pedig még csak nincs is a közelben. A táborban van, messze tőlem, én mégis annyira kívánom, mint szomjazó a vizet. Minden kiosztott, és rám bízott feladatot ösztönösen gyorsabban csináltam, habár igazából tudtam: ez semmit nem ér, mert ettől még nem fogunk előbb vissza menni a táborba. Már este volt mire visszaértünk. Épp vacsorára. Körülnéztem az ebédlőben, a szemem Solt kutatta, és szőke fürtjei oda is vonzották a tekintetemet hozzá, mint szúnyogot a fény. Csak három napig voltam távol, én mégis úgy éreztem úgy éreztem, mintha sokkal több idő telt volna el. Nem voltam képes levenni a tekintetem róla. Ahogy ő se rólam. Rám nézett azokkal a csillogó kék szemeivel, és nem eresztett. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek mellettem a srácok, vagy hogy esetleg hozzám is beszélnek-e, de nem kifejezetten érdekelt. Visszavittem a tálcámat, és nekitámaszkodtam a falnak, hogy bevárjam Solt. A fejemmel biccentettem a folyosó irányába szokásosan jelezve, majd megfordultam és odább sétáltam a többiek szeme elől. Amint Sol odaért, apró, karcsú alakja köré fontam a karom és magamhoz húzva megcsókoltam.

- Na hogy bírtad? – kérdezte, mikor egy fél másodpercre külön váltak az ajkaink.

- Szerintem életem leghosszabb három napja volt. – úgy körülbelül... - Szóval... van egy ötletem. – mosolyodtam el. Az „ötletem" őszintén szólva ebben a szentséges pillanatban jutott csak eszembe, és csak remélni tudtam, hogy neki is tetszeni fog.

- Milyen ötleted? – pislogott fel rám kíváncsi, kék szemeivel.

- Arra gondoltam éjjel kisurranhatnál és bemehetnénk a raktárba hogy egy kicsit együtt legyünk. – mondtam, és mivel pontosan tudtam, hogy ez hogy hangzott, ezért mielőtt megszólalhatott volna, folytattam. - - Mielőtt bármire is gondolnál, a lényeg, hogy három napig nem láttalak és én csak szeretnék egy kicsit veled lenni, anélkül hogy a nagybátyám, vagy bárki más árgus szemekkel figyelne. Már azzal is elégedett vagyok, ha egyszerűen egész éjjel csak alszol mellettem. – és én meg nézhetem, ahogy a haja elterül a mellkasomon, és hallgathatom a szuszogását.

- Én nem tudom Dylan...a legutóbbi kisurranásom is elég rosszul ért véget és ha rajtakap minket valaki, akkor Rollins már egy cseppet sem lesz elnéző és én repülök innen. – nem szeretem a kifogásokat. Nagyon nem szeretem őket.

- Még az ébresztő előtt visszamegyünk a saját szobánkba. – győzködtem tovább, de az arcát látva, még mindig nem sikerült meggyőznöm. Épp ideje, hogy bevessem az aduászt. - Báránykám, ha jól emlékszem tartozol nekem. Épp ideje, hogy törleszd az adósságaidat. – villantottam rá magabiztos mosolyt, mert tudtam, hogy ezzel a mondattal megnyertem magamnak.

- Rendben. – bólintott. Na, ennyi, hölgyeim és uraim. – Hánykor jöjjek ki?

- Éjfélkor. Itt foglak várni az ebédlőben. – mosolyodtam el, majd lehajoltam, hogy megpusziljam az arcát. Éreztem a testemben az örömtüzet, ahogy egyre nagyobb lángokban verdesett.

- Oké. Akkor... nemsokára találkozunk.

- Nehogy elaludj, mert akkor kénytelen leszek bemenni és elhozni téged. – és most tényleg nem vicceltem.

- Nem fogok elaludni. – válaszolta magabiztosan. Nagyon helyes. Most pedig ki kell valamit találnom de nagyon gyorsan, mert Sol nem az a lány, akit csak úgy bevihetek a raktárba aztán le is van tudva. Nem, itt most... kreativitásra van szükség. Mármint arra a gyatra menyiségre amennyi nekem van. Végigmentem a folyosón, el, egészen a raktárig. Tele van dobozokkal. Mindenhol dobozok vannak. Nem is csak esztétikai okokból, de ezeket muszáj lesz elpakolnom.

- Na, jól van. – mondtam magamnak hangosan és nekiálltam dobozokat pakolni. Fogni, vinni, tenni, csúsztatni, húzni. Egyik sarokból a másikba, majd hátulra, és szépen egymás mellé, majd egymásra rá rakodva. Jó, jó, oké, akkor most már legalább a van terep. A padló túl kemény. Mindenképpen kell takaró. Még a végén fölsérti Sol bőrét. Azt a bársonyos, puha bőrét. Ez pedig nem fordulhat elő. A szobából ne hozhattam el, túl feltűnő lett volna. De tudtam hol tárolják az ágyneműket. Így már csak azt kellett elkerülnöm, hogy bárki meglásson. Úgy éreztem magam, mint valami betörő, szinte meg sem lepődtem volna, ha megszólal a fejem mellett valami lopakodó zene. A legkeményebb szakasz viszont az volt, amikor a takarókkal kellett megtennem az utat vissza a raktárhoz. Leterítettem az egyiket a földre, és eligazgattam, hogy ne legyenek rajta gyűrődések. Most hasznosnak bizonyult, hogy tökéletes precizitással vagyok megáldva már ami a beágyazást illeti, mint minden katona, köszönet a reggeli szemléknek. A másik takarót összehajtottam, és óvatosan rátettem a földön kiterítettre. Megvakartam a tarkómat, ahogy néztem az előttem lévő látványt. Párnák. Párnák is kellenek. Nah baszki, ez persze nem jutott először eszembe, most kommandózhatok vissza. A párnákkal a kezemben jöttem vissza, amikor hangokat hallottam. Az első ajtón benyitottam, amit megláttam, és bedobtam a párnákat, majd az ajtót becsuktam. Timothy és Clave jelentek meg a folyosón, és hálát adtam az égnek, hogy amúgy se nagyon szoktunk beszélni, ezért most sem lesz fura ha csak szokásosan biccentek egyet nekik. Így is tettem, és őket meg nem nagyon izgattam szerencsére, egyből tovább is mentek. A falnak dőlve vártam meg, amíg eltűnnek a látótávolságból, majd kinyitottam az ajtót ahova bedobtam a párnákat. Mint kiderült, egy apró tisztítószer tároló helyiségbe sikerült bedobnom őket, ezért kétszer is megnéztem, sőt még meg is szagoltam, hogy nem ömlött-e rá semmi olyasmi. Nem lenne túl szerencsés, ha valami mérges gázokat lélegeznénk be, vagy valami ilyesmi. A párnákat is elhelyeztem, a kiterített takarón, majd hátrébb léptem pár lépést, és enyhén oldalra biccentettem a fejem, úgy vettem szemügyre az eddigi alkotásomat. Valami még hiányzott. Nah igen, az összes romantikus filmben amit eddig életemben láttam – vagyis abban a kettőben, na, jó másfélben, merthogy az egyiknél a felénél elaludtam – voltak gyertyák. Honnan a bánatból szerezzek gyertyákat? Az egyetlen ami eszembe jutott, hogy bemenjek abba a tárolóba, ahol a felszerelések egy része van. Csakhogy ahhoz a nagybátyám irodájába van a kulcs. Bármennyire szeretnék ebből kihagyni mindenkit, szükségem van egy beépített emberre. Ezt a feladatot pedig csak Tylerre merem rábízni.

- Ty! –álltam meg az ágya mellett, és a bakancsommal rúgtam egyet az ágy lábába, hogy megrázódjon kicsit. Bevallom kicsit rosszul éreztem magam, amiért fölkeltem, mert hát hulla fáradt mindenki egy háromnapos túra után, de tényleg szükségem van a segítségére.

- Mmmh. – nyöszörgött Tyler, de nemnyitotta ki a szemét. Ekkor elvettem egy párnát a mellette lévő ágyról, és a fejének dobtam.

- Mi van már? – pislogott rám dühösen.

- Sajnálom öreg, segítened kell.

- Most? – kérdezte úgy, mint aki tényleg reménykedik benne, hogy csak viccelek.

- Ahha. – bólintottam.

- Menj a fenébe. – morogta, de azért fölkelt. Elmosolyodtam.

- Gyere ki. – mondtam neki halkan, merthogy a szobába mások is aludtak. Tyler álmosan pislogva követett a folyosóra. – Elkéne vennem a nagybátyám irodájából egy kulcsot.

- Milyen kulcsot? – vonta össze a szemöldökét értetlenül.

- A kulcsolt ahhoz a felszerelések tárolójához.

- Minek neked az?

- Ma este, együtt leszünk Sollal. – vontam meg a vállamat, hogy kicsit lazábbra vegyem a figurát. – Kellene nekem onnan egy-két dolog. – mondtam, Tyler pedig olyan tekintettel méregetett, mintha most látna először életében. Aztán megrázta a fejét és felsóhajtott.

- Rendben. Hogy segítsek?

- Ha minden igaz, és tartja a szokásos napirendjét, félkor ment el enni, ami azt jelenti, hogy még pontosan hat percig nem lesz bent – néztem a falon lévő órára. – Én bemegyek, neked csak az ajtó előtt kell fedezned.

- Jól van. – egyezett bele nem túl lelkesen. Sietős léptekkel elmentünk a nagybátyám irodájáig.

- Gyors leszek. – mondtam, majd óvatosan benyitottam. Szerencsére a tervem eddig működött: senki nem volt a szobában. Odasétáltam az asztala mellett, a falon lógó kis üvegszekrénykéhez, amiben a kulcsok lógtak. Csakhogy a szekrényt is egy másik kulccsal lehetett csak kinyitni.

- Francba. – suttogtam, mert hirtelen nem jutott eszembe hol tartja a nagybátyám azt a kulcsot. Pedig még emlékszem is, hogy egy fekete kulcsról van szó. Forgolódtam ide-oda, majd lenéztem az asztalra. Leguggoltam, és felnéztem a búrorra alulról. És csakugyan, ahogy azt a megérzéseim megsúgták, az asztal lapja alatt egy beépített kis rekeszbe volt benne a kulcs. Kivettem és a falhoz sétáltam az apró üvegszekrényhez. Kinyitottam, és sietve olvastam el a címkéket. Mikor megtaláltam a „Felszerelés – A" címkével ellátott kulcsot, kivettem, a szekrényt pedig visszazártam.

- Igen, Radfort százados, én a hadnagyra várok. A vendég kisegítők edzéstervéről szeretnék beszélni vele. – hallottam meg Tyler hangját, aki szokatlanul hangosan ordított. Körülnéztem a szobában. Baszki, most mit csináljak? Mivel annyi időm nem volt gondolkodni, az egyetlen dolgot csináltam, ami eszembe jutott. A falhoz lapultam, a hatalmas szekrény takarásába, és imádkoztam, hogy Radfort nem fog észrevenni. Az ajtó nyílt, Radfort belépett. Jobbra fordult, és kinyitotta a másik irodába vezető ajtót. Az ajtó becsukódott, de én a megérzéseimre hagyatkozva nem léptem ki a szekrény mögül. Jól is tettem, ugyanis egy-két másodperc múlva az ajtó újra kinyílt, Radfort belépett, majd kiment, ahol bejött. Vártam pár másodpercet, mielőtt kiléptem a szekrény mögül, és kinyitottam az ajtót.

- Dylan, ez nagyon necc volt. – szólalt meg Tyler, amikor mellé léptem.

- Jah, köszi a figyelmeztetést. Pont időben bújtam el.

- Megvan a kulcs? . kérdezte, válaszul pedig felmutattam a kezemben lévő kulcsot. – Hogy fogod visszavinni? Vagy inkább mikor?

- Már kitaláltam. Amíg a lányoknak tartja az edzést. Egy teljes órám lesz visszacsempészni, csak azt remélem, hogy addig nem veszi észre. – csóváltam meg a fejemet. Tyler visszasétált a szobánk felé, gyanítottam bezuhan az ágyába amint odaér.

Bementem a felszerelések tároló helyiségébe, és kutattam a dobozok, zacskók, polcok, és fiókok között. A legtöbb dolgot, még a legnagyobb kreativitással rendelkező ember sem tudná összekötni semmivel, ami romantikusnak mondható. Gyertyának se híre se hamva, bár ezt gondoltam. A szemem a lámpásokon akadt meg. Nem az igazi, de... megteszi. A fény, az fény, nem? Gyorsan magam elé képzeltem a látványt, és elvettem a polcról négy darab lámpást. Az ajtót bezártam, és a lámpásokkal a kezemben mentem – vagy inkább rohantam – el a raktárig, hogy senki nem lásson meg. Szerencsére már elég késő volt, ezért nem találkoztam senkivel útközben. Ugyanis fogalmam sincs milyen magyarázatot adtam volna a szituációra. Kint, már majdnem sötét volt, és lekapcsoltam a villanyokat, mikor kész lettem, hogy megnézzem az eredményt. Jó, én nem azt mondom, hogy ez minden lány álma, de talán érezni fogja, hogy mennyire fontos nekem, és hogy ilyet még senkiért sem csináltam, ás őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy valaha is bárkiért fogok.

Az idő nagyon lassan telt el éjfélig. Az agyam pörgött ezerrel, és... rendben, rendben, itt az idő, hogy férfiasan bevalljam: izgultam. Vagy valami nagyon hasonló, na. Fura érzés volt, és ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor gyerekkoromban, szenteste utáni reggelt vártam, hogy lemehessek megnézni az ajándékaimat. Mikor az óra úgy állt végre, ahogy szeretném, felálltam. Aztán megálltam. Semmi nem fog megváltozni akkor, ha Sol nem akarja majd. De ettől függetlenül.... kinyitottam az éjjeli szekrényem, kivettem az óvszeres dobozból egyet, és zsebre vágtam. Az ebédlőbe mentem a sötét folyosókon, és odaérve a falnak támaszkodtam, amíg Solra vártam. Nem volt túl sok fény, csupán egy-két fali lámpa világított halvány fénnyel, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy amikor Sol megjelent, tetőtől talpig végigmérjem. Az én ARMY feliratú pólómon kívül semmi nem volt rajta. Legalábbis látszólag. Ugyanis a pólóm a combja közepéig ért, és teljesen titokban tartotta, hogy van-e alatta még valami, vagy nincs. A hormonjaim őrülten kezdtek el pattogni, mint akik megittam több liter energia italt.

- Báránykám nem könnyíted meg a dolgomat. – csóváltam meg a fejemet. – Na, gyere! – fogtam meg aztán a kezét, és magammal húztam. A raktár előtt aztán megtorpantam. Tényleg nem tudtam, hogy mit fog hozzászólni, jelen pillanatban a sötétben tapogatózom. Minden tekintetben. - Nincs túl sok lehetőség, hogy olyan körülmények között legyünk együtt, ahogy kellene, de azért gondoltam egy kicsit nem árt, ha alakítok rajta. – mosolyodtam el, és már alig vártam, hogy bemenjünk. Kinyitottam előtte az ajtót, majd beléptem mögötte a raktárba. Az arcát néztem, és a mozdulatait, de nem volt. Csak állt egyhelyben és bámult. Megpróbáltam beleképzelni magam a helyébe, hogy ő hogy látja, és valamiért úgy éreztem: magyarázkodnom kell.

- Nézd, tudom, hogy ez most minek látszik, de... nem az volt a szándékom, hogy rávegyelek valamire, amiben nem vagy száz százalékig biztos. Ha azt mondod, hogy csak aludjunk vagy beszélgessünk és én egész éjjel a karomban tarthatlak, akkor én azzal is teljes mértékben megelégszem. – Sol felém fordította az arcát, de csak bámult rám. Egyetlen egy szót sem szólt. Francba, ez nem jó jel. Biztosan nem erre számított. - Persze tudom, hogy ez nem olyan romantikus, itt a raktárban, de én megpróbáltam, hogy... – magyarázkodtam tovább, ám ekkor hirtelen lábujjhegyre állt, és megcsókolt, én pedig kénytelen voltam elhallgatni.

- Köszönöm. – nézett fel rám, kristályosan csillogó kék szemeivel. A szám mosolyra húzódott, és ebben a pillanatban úgy éreztem, Solt vagy az angyalok maguk küldték egyenesen hozzám, vagy ő maga egy angyal, mert ekkora mázlim egész egyszerűen nem lehet. Újra megéreztem az ajkát az ajkamon, ami lány volt, akár a bársony. Az egyik kezét a tarkómra, a másikat pedig a mellkasomra csúsztatta. Közvetlenül a hevesen dobogó szívem fölé. Semmit nem akartam elsietni, és az egész nem is volt gyors és nem is igazán vad. Olyan volt, mint a tánc, vagy a zene. Ritmusos és szenvedélyes, teljes összhangban voltunk egymással. Azt vettem észre, hogy a lábaim elindultak, egyenesen a takaró felé vezetve minket, a következő pillanatban meg már hanyatt feküdtem, Sol pedig rajtam ült, lábai kétoldalt, a derekam mellett. Hihetetlen élmény volt, ahogy azok a képek, amiket már számtalanszor – napjában többször is – elképzeltem a fejemben, hirtelen valósággá válik a szemem előtt. A különbség csak az volt, hogy ez ezerszer jobb volt, mint a képzeletemben. Fogtam, és egyetlen mozdulattal levettem a pólómat, és magam mellé hajítottam. Sol előre hajolt, és az puha ajkait az államhoz érintette. Majd a nyakamhoz, a vállamhoz, a mellkasomhoz, az oldalon még mindig látszó sebhelyhez. Aztán lejjebb ment. A csípőmön éreztem meg a lágy, ám mégis forró ajkak érintését, és ekkor egy halk nyögés tört fel a torkomból. Éreztem, ahogy az ágyékom sebes tempóban melegszik fel, és folytatásért könyörög. Sol kínzó csókjait, ugyanazon az útvonalon éreztem, mint amelyiken elindult. Istenemre mondom, ez a lány aztán érti a dolgát. Mikor az ajkát újra megéreztem az enyémen, belemartam a sajátommal, mert ezt már nem lehetett bírni. Kissé elhúzódott tőlem, és lenézett rám. Az izgatottan csillogó szemek, tüzesen pislogtak felém, és jelen pillanatban bármit megadtam volna, hogy tudjam, mit gondol, mit érez, mi jár a fejében. Mivel a látvány szinte már túl szép volt, hogy igaz legyen, attól tartottam, most fog leállítani. De ehelyett hátranyúlt, és kihúzta a hajgumit a hajából. Ennek következtében pedig arany fürtjei a hátára és a vállára omlottak. Egy mozdulattal megszabadult a pólójától és maga mellé dobta. Megigézve bámultam a rajtam ülő csodás teremtést. Biztos volt benne, hogy még soha nem láttam őt ennyire szépnek. És abban is biztos voltam, hogy soha nem láttam még nála gyönyörűségesebbet. Testem-lelkem minden porcikája kívánta őt.

- Ha nem vagy ebben biztos, akkor most szólj, ugyanis az önuralmam ebben a pillanatban omlott rommá, és ha most nem állítasz le, akkor én biztos nem hagyom abba. – mondtam ki, mert ez volt az igazság. Sol nem mondott semmit, csak közelebb hajolt, és megcsókolta a mellkasomat. A tincsei csiklandozták közben a bőrömet. Újra felegyenesedett, hogy a szemembe nézzen. Atyám, ha ezek után tréfát űzöl velem, nem leszünk jóban!

- Biztos vagyok benne. Akarom. – hallottam meg az angyali hangon elhangzó szavakat. És többet nem is kellett hallanom. Valami elkapcsolódott bennem, és beindultam , mint egy forma 1-es versenyautó. Fölé gördültem, a számat a nyakára tapasztottam. Imádtam a kecses nyakát és rajta a fehér, sima bőrt. Miközben gyengéden szívogattam a bőrét, a tenyerem egyik combjára siklott. Fel kúszott a csípőjén, a hasán, a melle vonalán. Amint ujjaim a csipke anyagot érintették, tudtam, hogy nem tetszik, hogy az útban van. Egyik kezemmel hátranyúltam, és megszokott mozdulattal egy pillanat alatt kikapcsoltam a melltartóját. A nadrágomra se volt már szükségem, az is a földön végezte mellettünk. A testem csak úgy forrongott, úgy vágytam mint, heroin függő, egy újabb adagra. Oldalra nyúltam, a nadrágomhoz, és kivettem a zsebéből az óvszert.

- Szóval nem így tervezted mi? – mosolyodott el. Hát... ööö...

- Csak a biztonság kedvéért... őszintén szólva reméltem, hogy te is akarod... – néztem le rá, ő pedig – megkönnyebbülésemre – bólintott. Lehajoltam, hogy lágyan megcsókolhassam. Abban a pillanatban amikor beléhatoltam, az ajkát kéjes sóhaj hagyta el, és ez feltette az i-re a pontot. Úgy éreztem, mindezidáig nem is éltem. Ennél csodálatosabb érzést még soha nem tapasztaltam, és egyre csak jobb és jobb lett. Viszonylag lassan kezdődött, mert szerettem volna kiélvezni a pillanatot, és szerettem volna ugyanezt neki is. De minden egyes lökésem után még intenzívebb lett az egész, és csak arra voltam képes, hogy egyre hevesebb legyek. Sol követte a ritmust, egyként mozogtunk, és éreztem, ahogy egyre közelebb kerülök a kielégüléshez. Amikor Sol beleharapott duzzadt, piros ajkába, tudtam, hogy most lesz az a pont, ahol már nem bírom tovább. A következő lökésnél pedig hangosan, gyönyörtől kéjesen sóhajtott fel, engem pedig ez a hang, és a következő lökés lökött át a határon. Olyan volt, mintha a testem kiakarna fordulni önmagából. Tűzijáték dördült a véremben, és szikrák pattogtak az eremben. A testem minden apró része lángolt a csodálatos érzéstől. Nyögve adtam meg magam a kielégülésnek, és Sol mellett a padlóra támaszkodtam. Hevesen lélegeztem a kimerültségtől, majd lefeküdtem Sol mellé a földre, és közel hajolva megcsókoltam a halántékát. Sol oldalra fordult, és óceán kék szemivel rám nézett. Áhítottan pislogott felém, és kielégültnek látszott. Én pedig mérhetetlenül boldog voltam, hogy ezt megadhattam neki.

- Azt hiszem szeretlek. – istenem irgalmazz. Valóban kimondta a szavakat? Vagy csak képzeltem? Bármennyire hihetetlen, de nagyon úgy tűnt, hogy az előbbi jelenet ténylegesen megtörtént.

- Mondd még egyszer! – kértem, mert biztos akartam lenni benne, hogy csakugyan azt mondta, amit hallottam. És mert hallani akartam, ahogy megint kimondja.

- Szeretlek! – ismételte. Szeret. Engem. Pedig meg sem érdemlem őt. Én, nem. Talán senki sem, de én biztosan nem. Még úgy is, hogy tisztában vagyok ezzel a ténnyel, nincs az az isten ( bocsi, atyám! ) aki távol tarthatna tőle. Fogalmam sincs miért szeret engem, de ha így van én sem csapom be saját magamat, azzal ami egészen eddig is nyilvánvaló volt.

- Én is szeretlek Sol. Jobban, mint szabad lenne. – válaszoltam a szemébe nézve. Tessék, kimondtam. Kimondtam, és nem lehet megváltoztatni. Nem is akarom. De ez jelent valamit. Nekem, ez mindent jelent. Azt jelenti, hogy mostantól van miért harcolnom. Hogy van valaki, akiért bármire képes vagyok, ami tőlem telik. Van valaki, akiért képes lennék mindent feladni. Van valaki, aki miatt arra törekszem, hogy egyre jobb és jobb legyek. A fejét a mellkasomra hajtotta, a tenyere is a mellizmomon nyugodott. Az ujjai közé vette a nyakamban lógó dögcédulát és szórakozottan nézegette. Közben a karommal átkaroltam, szabad kezemmel pedig egyik hosszú, aranyló hajtincsével játszottam. A bőrömön megéreztem simogató mozdulatait, ahogy a mutató ujjával mintákat rajzol a mellizmomra.

- Szóval... ez mit jelent? – kérdezte. A mutatóujját ekkor a tetoválásomnál éreztem meg. Közvetlenül azután csináltattam, hogy Dany meghalt. A fájdalom, ami ilyenkor elszokott emészteni, most egészen elviselhető volt. Sol közelsége megnyugtató szérumként hatott rá.

- A bátyámra, Danyre utal. – feleltem. - Ez egy sólyom. Dany szintén katona volt. Arról volt híres, hogy olyan éles szeme volt, mint a sólyomnak. Bármilyen célpontot el tudott találni hihetetlen távolságokról. Két éve halt meg. – éreztem, ahogy Sol a szavak hallatán összerezzen.

- Sajnálom. – suttogta aztán. – Milyen volt a bátyád? – ezt senki nem kérdezte még meg tőlem. Mindenki – joggal – tartott tőle, hogy bármit megemlítsen a közelembe, ami Danyvel kapcsolatos. Pedig igazából szeretek róla beszélni. Ő volt a példaképem. És hálás voltam Solnak, amiért feltette ezt a kérdést.

- Abszolút az ellentéte vagyok. Ő megfontolt és kimért volt. Elég szűkszavú volt, de az emberek valamiért így is felnéztek rá. Tisztelték. Csupán egyetlen pillantással rendet tudott tenni. Ő volt a példaképem.

- Te is amolyan vezéregyéniség vagy. – válaszolta mosolyogva. Nos, igen, ezzel nem vitatkozok.

- Hát igen, gondolom ez olyan családi vonás. – válaszoltam. A mutató ujja ismét mozdult, és újabb kaland útra kelt. Ezúttal a csípőmön lévő tetováláson állt meg.

- Mi van oda írva? – kérdezte, miközben az ujjával kis köröket írt le a bőrömön. A csiklandozó érzésre, és a huncutságán felnevettem.

- Warrior. – válaszoltam. Harcosnak tartottam mindig is. De abba nem gondoltam bele, hogy milyen harcos az, akinek nincs miért harcolnia? Mi ér az a harcos? Semmit. Ebben a pillanatban esett le, hogy a tetoválásom – bár már évek óta megvan – csak most nyert értelmet.

***

Másnap, a reggeli edzés üdítő felfrissülés volt számomra. Úgy éreztem, nincs olyan akadály, amit ne tudnék legyőzni.

- Milyen... kiegyensúlyozott vagy. – mondta Tyler, miután vége lett az edzésnek.

- Jó napom van. – vontam meg a vállam.

- Van egy olyan érzésem, hogy jó estéd is volt. – emelgette rám a szemöldökét. Most mondhattam volna azt, hogy „nem panaszkodom", vagy ecsetelhettem volna, mennyire, de mennyire jó volt a testi része a dolognak. De nem ez volt per pillanat a legfontosabb.

- Szeretem. – mondtam ki, és annyira nem is volt nehéz hangosan is kimondani Tylernek, mint azt gondoltam. Inkább olyan volt, mintha egy súlyt levettek volna a vállamról.

- Tudom. – bólintott Tyler határozottan.

- Tudod? – vontam fel egyik szemöldökét. Mégis honnan tudja? Én sem tudtam biztosra egészen tegnapig.

- Ahha. Miért szerinted vak vagyok, süket meg még sík hülye is? – csóválta meg a fejét. Nem válaszoltam, ő pedig felsóhajtott, és halványan elmosolyodva felnézett rám. – Hogy fogsz megbirkózni a feladattal? Ez egy egészen új szint öregem, ugye tudod?

- Ahha. És szívemből mondom, hogy halványlila-gőzöm sincs. – válaszoltam, ő pedig felnevetett és megveregette a vállamat.

***

Egész nap az járt a fejemben, hogy megakarom ismételni a tegnap estét Sollal. De nem a raktárban. Valahol máshol. A tábor területén nem túl sok helyre mehettünk, ám Dany most is segített rajtam, még úgy is, hogy nem volt jelen. Évekkel ezelőtt történt, hogy elvitt az ő titkos helyére. Fogalmam sem volt hova megyünk, csak annyit mondott, hogy mutatni akar valamit. Az erdő mélyén egy tó mellett kötöttünk ki, ami tényleg olyan volt mint a természet egy apró, eldugott kincse. Dany leült az egyik sziklára, és egy kavicsot hajított a tó vizébe.

- Egyszer megfogom mutatni ezt Summernek. – mondta és még egy kavicsot vett föl, ezúttal nézegette pár pillanatig, hogy elég lapos-e. Summer, a barátnője, akiért szerintem bármire képes lenne. Totál bekapta a horgot a bratyóm, ha arról a lányról van szó, akkor se kép, se hang.

- Mikor találtad? – kérdezte, miután bedobta az újabb kavicsot a tóba, ami kacsázott párat a vízfelszínén.

- Terepről jöttünk egyszer vissza a srácokkal. Csak azt a nagy fűzfát akartam megnézni, ott túloldalt, amikor visszafelé jöttünk. Már messziről láttam, és megakartam nézni közelebbről is. – vonta meg a vállát. – Akkor láttam meg a tavat. Summernek nagyon tetszene. – rásétáltam a stégre, és leguggoltam, hogy belenyúljak a vízbe. Arra számítottam, hogy hideg lesz, de kellemes csalódás ért.

- Jó a víz. Meleg. – ráztam le a kezemről a cseppeket, mikor kihúztam a tóból. Dany felnézett, de nem rám, hanem a vízfelszínét kémlelte, mintha látna valamit, ami az én szememnek láthatatlan.

Amint eszembe jutott ez, tudtam, hogy meg kell mutatnom Solnak. Hogy megakarom vele osztani.

- Kösz bratyó. – suttogtam a levegőbe. Egészen biztos vagyok benne, hogy Solnak tetszeni fog a hely. Mikor a lányok szobája felé tartottam, Lynn jött velem szembe.

- Szia Lynn – köszöntem neki, ő pedig olyan vigyort lövellt felém, hogy egészen biztosan tudtam, hogy nem akarom tudni, hogy mennyi mindent tudott a Sollal kettesben töltött éjszakánkról.

- Szervusz Dylan. – csilingelte pimasz hangon. Na, jó, tuti, hogy mindent tud, talán még annál is többet. Hát ez... zavarba ejtő.

- Hol van Sol nem tudod?

- Az ebédlő melletti csarnokban mos fel éppen.

- Köszi. – biccentettem,és amilyen nagy léptekkel tudtam, el is húztam, hogy ne kelljen többéazt a mindentudó vigyort néznem. Ha eddig nem jöttek volna össze Tylerrel, most egészen biztosan ráparancsolnék, hogy környékezze meg, ugyanis ez a lány egy az egyben olyan, mintha valaki fogta volna Tylert és csajjá változtatta volna. Amikor megláttam, hogy Sol felmos, ráadásul per pillanat nincs is senki körülöttünk, odalépdeltem mögé, és két karomat a dereka köré fontam, és megpusziltam a nyakát. Kissé összerezzent, majd felkuncogott.

- Dylan ne csináld, simán észrevehetnek! – sziszegte aztán feszülten.

- Nincs itt senki. – néztem újra körbe az üres térben.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Megkérdeztem Lynnt. – válaszoltam.

– Szóval... mit gondolsz? Megismételjük a tegnap estét? – mondd, hogy igen.

- Mikor?

- Ha rajtam múlik, bármikor. Akár most rögtön. – mosolyodtam el pimaszul, amint eszembe jutott pár részlet a tegnap estéből. A tegnap nagyon jó volt, de van még egy-két dolog a tarsolyomban. Lehet ezt még fokozni is.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Pasi vagyok. – vontam meg a vállam, ő pedig megforgatta a szemét. – Egyébként meg fogalmad sincs milyen hatással vagy rám Báránykám.

- Hmm... talán. – vágott elgondolkodó arcot. Talán? Ez még csak nem is értelmes szó.

- Talán? Ennyire nem volt jó a tegnap este?

- Csak nem akarom növelni, a már így sem kicsi egódat. – nos, ez lehetetlen. Ugyanis az egóm felmondási papírokat szeretne beadni, ha róla van szó.

- És mit szólnál egy randihoz?

- Milyen randihoz?

- Kiviszlek este. Egy titkos helyre.

- Egy titkos helyre? – kérdezett vissza, és hallottam a hangjában, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődését.

- Ahha. Este kiosonunk. – halkítottam le csak egy egészen kicsit a hangomat.

- Mármint ki? A kapukon kívülre? – szaladt magasba az egyik szemöldöke.

- Ahha. Nyugi nem lesz gond, én kimehetek és téged nem fognak észrevenni, ha időben visszajövünk. – Kérlek Báránykám ne akadékoskodj...

- Rendben. – mosolyodott el végül. – Akkor éjfélkor?

- Éjfélkor. – kacsintottam rá, aztán megfordultam és elmentem, mielőtt lebukunk. A nap további részében pedig alig bírtam magammal. A lányok edzése alatt sikerült visszacsempésznem a kulcsot, - teljesen észrevétlenül ráadásul – és már csak arra vártam, hogy teljenek az órák. Újra és újra elképzeltem, hogy milyen lesz az arca, amikor megmutatom neki, és hogy vajon úgy fog-e reagálni, ahogyan azt gondolom. Hogy annyira fog-e tetszeni mint nekem? Mint Danynek? Vagy amennyire Summernek tetszett volna, ha lett volna esélye megnézni a bátyámmal? Még Tyler se tudott a helyről, senkinek nem beszéltem róla, mert ez a mi titkunk volt. Danyé és az enyém. Mégis, a legjobb dolog, ami hosszú idő óta történt, hogy megoszthatom kettőnk titkát Sollal. Hogy végül hármunk titka legyen. A telefonom kijelzőjét körülbelül percenként nyomkodtam, hogy hány óra van, és végül, amikor 23:55-öt mutatott a kijelző, fölkeltem és halkan, lopakodva kimentem. AZ ebédlőben, a megszokott helyemen vártam Solra. És csak vártam és vártam. De nem jött. Sem tíz perc múlva, sem fél óra múlva. Biztosan elaludt. Vajon megkockáztathatom, hogy bemegyek és felébresztem? Nem lenne túl szerencsés, ha valamelyik másik lány is felébredne, márpedig ez elég valószínű. Egy ilyen eset pedig futótűzként terjedne a táborba és a nagybátyám egyik pillanatról a másikra megtudná. De mi van ha rosszul lett és azért nem jön? Jézusom, mi van ha történt vele valami? Elkapott valamit, vagy... á nem. Biztosan csak elaludt. Ami kicsit bántott. Én nem tudtam semmi másra gondolni, annyira izgatott voltam az este miatt. Talán túlértékeltem az irántam való érzelmeit? De hát azt mondta, hogy szeret. De talán csak abban a pillanatban érezte úgy. Mert megadtam amire abban a pillanatban vágyott. Végtére is rólam van szó. Nem is várhatnám el, hogy szeressen. Percre pontosan másfél órát vártam az ebédlőben, míg végül kénytelen voltam magamnak beismerni, hogy Sol ma bizony már nem fog kijönni. Visszasétáltam a szobámba, és ruhástul az ágyamba feküdtem. Talán a nagybátyám edzése ma még a szokásoshoz mérten is gyilkos volt, és nagyon kifáradt. Csak ez lehet a magyarázat. Ezt pedig nem róhatom fel neki. Majd kimegyünk holnap. A tó holnap is ott lesz. És holnap is a mi titkunk lesz.