12. Fejezet
Időről időre magamhoz tértem, majd újra sötétség lett. Néha hallottam magam körül hangokat, és láttam összemosódott színeket meg alakokat, de mindig csak egy-egy pillanatra. A fájdalom eltűnt, úgy éreztem a testem minden porcikája lezsibbadt. Jó volt csak úgy feküdni, nem csinálni semmit és nem gondolni semmire. Mintha minden... tiszta lenne, és nekem semmivel sem kellene törődnöm. Mire legközelebb magamhoz tértem, az oldalamon fehér gézkötés takarta el a sebemet, és éreztem, hogy a homlokomra is ragasztottak valamit. Láttam, ahogy bejön a nagybátyám az ajtón és bár már épp leakartam újra csukni a szemem, most próbáltam nyitva tartani.
- Hogy vagy fiam?
- Soha jobban – válaszoltam kótyagosan. Williamnek nem erőssége semmilyen dolog ami az érzelmekkel kapcsolatos, azt hiszem ez amolyan családi vonás. De ezúttal komolyan láttam a szemében az aggodalmat.
- Mindenről tájékoztatni foglak, ha kiengednek innen, addig is elég annyit tudnod, hogy túl vagyunk a nehezén, már csak a politikai része van vissza a dolognak.
- Értem – bólintottam.
- Akkor... én most hagylak is pihenni. – bólintott felém, egy pillanatig még állt, mintha akart volna valamit mondani, de aztén sarkon fordult és kiment a szobából. Újra a párnára hajtottam a fejemet. Nem értettem, hogy lehetek ilyen fáradt, amikor már isten tudja mióta fekszem itt. De mégsem tudtam nyitva tartani a szemem és ismét álom nélküli alvásba merültem. Az alvásból, valami lágy érzés próbált kicsalogatni. A tudatom egy részének sikerült felfognia, hogy a karomon, és az arcomon érint valaki puhán, csiklandozva. Olyan jó érzés volt, hogy muszáj volt felébrednem teljesen. De mikor megmozdultam, az érzés eltűnt, többet nem simított végig a bőrömön. Szívesen ellenkeztem volna, és határozottan megmondtam volna az illetőnek, hogy senki nem mondta, hogy abbahagyhatja. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, újra végigsimított az arcomon, és ekkor elég erőt vettem magamhoz, hogy kinyissam a szememet. Még a simogató érzésnél is gyönyörűbb látvány fogadott, amikor megláttam Solt ahogy az ágyam mellett ül, és rám mosolyog.
- Szia – köszönt lágy hangon.
- Báránykám – most már egészen biztos vagyok korábbi gondolatomban, miszerint nekem Solt receptre kellene felírni.
- Nem akartalak felébreszteni – pislogott bűnbánóan és elhúzta a kezét. Amit én természetesen nem hagyhattam, ezért utána nyúltam. Megkönnyebbülésemre értette, hogy mit akarok, ezért automatikus, megszokott mozdulattal tovább simogatta a karomat. – Hogy vagy? – kérdezte. Éreztem, hogy a fájdalomcsillapítók hatása lassan kezd teljesen elmúlni, és újra mindenem sajogni kezdett, az oldalamon lévő sebet pedig úgy éreztem, mintha valaki rávágott volna egy kalapáccsal, na de...
- Most már jobban – feleltem. Sol az antibiotikumom.
- Hogy van a sebed? – hát kibaszottúl fáj.
- Ha hirtelen mozgok, a varrás kicsit húzza és még sajog, de nem vészes – válaszoltam, hogy ne aggódjon. Na meg azért mert a büszkeségem azért sértetlen maradt. Nem fogok panaszkodni senkinek, pláne nem egy lánynak, és főként nem Solnak, hogy amúgy szerintem még felülni is nehezemre esne.
- És a fejed? – pillantott a homlokomon lévő sebre. Ami egyébként szerencsére tök rendben volt, enyhén lüktetett, de teljesen tűrhető módon.
- Nem nagyon érzem. De olyan fenegyerekes lettem tőle nem gondolod? – küldtem felé egy magabiztos mosolyt.
- Nem, inkább Zordonra hasonlítasz az oroszlán királyból – vágott töprengő arckifejezést. - Tudod az a nagy, öreg, gonosz oroszlán. – folytatta, és bár nem ebben a válaszban reménykedtem, tudtam, hogy csak az agyamat húzza.
- Azt akarod mondani, hogy olyan vagyok ezzel a sebbel mint egy öreg oroszlán? – kérdeztem, belemenve a játékba.
- Ahha. Egyáltalán nem szexi – csóválta meg a fejét, és meglepően őszintének tűnt. Kár, hogy átlátok rajta, mint egy tisztára mosott üvegfalon.
- Bejön mi? – vigyorogtam rá.
- Nem gondolod, hogy kicsit túl sok az önbizalmad? – hát öö... nem. Rosszalló tekintettel nézett le rám, de azért csak legyünk őszínték.
- Miért? Nincs igazam? – vontam fel egyik szemöldökömet.
- Nincs – hát persze, drágám...
- Nem hiszek neked – néztem a szemébe.
- És miért nem? – tettetett felháborodást. Ó, hát erre a kérdésre millió képpen tudnék válaszolni.
- Báránykám – mondtam végül és küldtem felé egy nyomatékos pillantást, remélve, hogy megérti, hogy mire gondolok. Láttam a szemében az elfogadást, de annyi harciasság még benne is volt, hogy nem mondta ki az egyetértését, inkább témát váltott.
- Szóval... hallom vége ennek a zűrzavarnak.
- Igen, Rollins nekem is mondta. Annyira sajnálom, hogy átkellett ezt élned. De a fő, hogy nem esett semmi bajod. – mosolyogtam rá, és felemeltem a kezemet, hogy megsimíthassam az arcát. LA tekintete elfelhősödött, és lehajtotta a fejét. Pár pillanattal később pedig már meg is láttam felcsillanni a könnycseppeket a szemében. Persze, ez az egész borzasztó, és még mindig nem látom semmi értelmét, de eddig úgy tűnt, jól viseli, és megnyugodott azóta, hogy beszéltünk.
- Sol? Mi a baj? – kutattam a tekintetét, hátha valamit kiolvashatok belőle. De csak félelmet és elkeseredettséget láttam. – Sol... már vége. Vége van. – mondtam és felé hajoltam, hogy a kezéért nyúljak, de ő megrázta a fejét.
- Nem. Nem érted. Ennek sose lesz vége. Örökké velem lesz ez az érzés, meg az emlék... – tényleg nem értettem mire is érti pontosan, de éreztem, hogy nem csupán arról szól ez az egész, hogy megtámadtak minket, és hogy engem meglőttek.
- Miről beszélsz? – kérdeztem. Lassan felemelte a fejét, hogy felnézhessen rám. Kék szemei riadtan csillogtak.
- Megöltem egy embert. – suttogta. Értettem a szavakat, de kizárt dolognak tartottam, hogy Sol valóban kiejtette őket.
- Tessék? – kérdeztem vissza, közben pedig imádkoztam, hogy valami mást mondjon, és én csak félre hallottam az előbbit. Nagy levegőt vett, az ölébe ejtette a kezét, és babrálni kezdett remegő ujjaival, szerintem öntudatlanul.
- Amikor elkísértek minket... amikor a srácok elindultak velünk a tábor felé, akkor kezdődött. Egyébként is félelmetes volt, de egy ponton, nem messze a tábortól, a hatalmas láp mezőben bujkált három férfi. – mondta és egy pillanatra abbahagyta. Nagyon nem tetszett amerre ez a történet megy, de nem szóltam közbe. Újabb nagy levegőt vett és fojtatta. – Stevenson ő... ő maradt fönt velünk egy szikla mögött, amíg Parkerék lementek. Úgy tűnt tiszta a terep, de Perkerék nem vették észre azt a három férfit. A semmiből bukkantak elő, és minden olyan hirtelen történt. Egy pillanat volt az egész. – rázta meg a fejét hitetlenül – Stevenson kilépett a szikla mögül, és abban a pillanatban ő... őt lelőtték, és elterült mellettünk a földön. Láttam meghalni. Ott halt meg a szemem előtt érted? – nézett fel rám gyülekező könnyein keresztül, közben pedig újra és újra megremegett a hangja. A nagybátyám ezt az információt Stevensonról valószínűleg szándékosan nem adta a tudtomra. Sol ezek szerint nem tudott róla, hogy én még nem értesültem erről a hírről. Összeszorítottam az állkapcsom, hogy ne szólaljak meg. Nem akartam elhinni amit mondott, de tudtam, hogy ezt most félre kell tennem, és csak Solra összpontosítani, mert úgy néz ki bármelyik pillanatban összezuhanhat. – Ott volt a fegyvere mellette. Egy karnyújtásnyira. Ösztönösen jött az egész én nem... nem gondoltam végig. Lelőttem azt a férfit Dylan. Én öltem meg. – nézett rám, és úgy tűnt, mintha fizikai fájdalmat okozna neki, hogy ki kellett ejtenie a szavakat. Először azt sem tudtam mit mondjak. Az igazság az, hogy ezt nem lehet visszafordítani. Mindig veled marad, bármit csinálsz, és ha akarod, ha nem, megváltoztat. De ahogy Solra néztem, tudtam, hogy pont ez az, amit nem szabad neki elmondanom. De mindennek két oldala van. Kinyúltam felé, hogy egy elszabadult aranyszőke hajtincset a füle mögé tűrjek. Nagy fájdalmak árán fölültem, és igyekeztem úgy tenni, mintha meg sem kottyanna. Két tenyerem közé fogtam az arcát, és egyik hüvelykujjammal megsimítottam a bőrét.
- Figyelj rám! Ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie veled. De megtörtént. És te sokkal jobban teljesítettél mint az várható lett volna. Senki nem hibáztat azért amit tettél. Szerinted én nem lőttem még le senkit?
- Az más. Te katona vagy, ez a dolgod. – mondta remegő hangon. Fájdalmas volt őt ilyen szomorúnak látni.
- Pontosan. És azért teszem, hogy megvédjek másokat. Ezt tetted te is. És büszke vagyok rád, amiért ilyen bátor voltál. – mondtam, mert ez volt a teljes igazság. Csak akkor jöttem rá csupán, hogy mennyire igaz, amikor kimondtam.
- De én... nem fogok tudni ezzel a tudattal együtt élni. – újabb könnycsepp gördült le az arcán, és arra gondoltam, hogy ez egy tökéletes kínzási módszer lenne számomra. Ha valaki kiakar belőlem szedni valamit, semmit nem ér el a veréssel és a maffia módszerekkel, de hozzák elém síró-Solt és már dalolok is mint a kismadár.
- Dehogynem. Nézd... amióta szolgálok, rengeteg srácot ismertem, akik nem tudták feldolgozni a történteket. Nem egyszer voltak ilyen helyzetben, az igaz. Volt aki olyan érzelmi roncs lett, hogy nem volt képes fenntartani a kapcsolatot a barátnőjével és a barátaival. Volt akinek olyan dühkezelési problémái lettek, hogy egyetlen nyugodt napja sem volt. Mások meg csak szótlanul ülnek és merednek maguk elé. Totál üresen, minden érzelemtől megfosztva. Ők azok, akik egyszerűen kikapcsolták az érzéseket. Ám ha engem kérdezel ez talán a legrosszabb. Nem mindenki elég erős, de te az vagy. Sokkal erősebb vagy mint gondolod. – közel hajoltam hozzá, hogy lecsókolhassam az arcáról a legördülő könnycseppet.
- Ne hibáztasd magad, mert nincs miért. Oké?
- Oké. – bólintott, és letörölte a maradék könnyet is az arcáról.
- A betegnek pihennie kell kisasszony – jelent meg mellettünk hirtelen egy nővér akinek ebben a pillanatban szívesen beadtam volna egy nagy adag altatót.
- Rendben –állt fel Sol. – Mikor van újra látogatási idő?
- Holnap reggel Mr. Blake már nem lesz megfigyelés alatt, visszamehet a saját szobájába. – mondta, és bár a kérdést Sol tette fel, a nővér mégis rám nézett a válasz közben. Egy utolsó bárány-pillantást lövellt felém, aztán megfordult és kisétált a szobából.
***
Egész álló nap egy ágyon feküdni, baromi unalmas. Nem gondoltam volna, hogy ennyire elviselhetetlen, hogy nem csinálhatom meg a napi edzést. Az ágyon doboltam az ujjaimmal, és unalmamban azt számolgattam, hány gyógyszeres üvegcsét látok a szemben lévő vitrinben. Estefelé nyílt az ajtó, és Tyler lépett be a szobába.
- Hogy vagy haver? – állt meg az ágyam mellett.
- Kurvára unatkozom – Tyler megértően bólintott.
- Mikor engednek ki?
- Holnap reggel
- Előbb akartam jönni, de Sol megölt volna, ha elhappolom előle a látogatási időt. – mondta mosolyogva, én pedig felnevettem.
- És akkor most mi a helyzet veletek? – húzott az ágy mellé egy széket a háttámlájával az ágy felé nézve, és lovagló ülésben leült rá, mindkét karját a szék támlájára támasztotta.
- Minden oké – válaszoltam. Tyler felvonta a szemöldökét.
- Minden oké? Ez minden?
- Rendben. Kibaszott boldog vagyok. – helyesbítettem.
- Tudod... elég meglepő ezt úgy hallani, hogy ezúttal nem szarkazmusból mondod. – vágtam felé egy fintort, aztán elkomolyodtam, amint eszembe jutott a beszélgetésünk.
- Hallottad mi történt vele? – néztem fel rá.
- Sollal? – válaszul bólintottam. Tyler arca megkeményedett és ő is bólintott.
- Lynn mondta. Nem semmi az a lány – csóválta meg a fejét – Csak azt remélem, hogy valamilyen szinten sikerül túljutnia rajta.
- Menni fog neki – mondtam határozottan. Aztán amint visszapörgettem a beszélgetésünket, kíváncsian Tylerre néztem.
- Lemaradtam valamiről?
- Mivan? – kérdezett vissza értetlenül.
- Lynn. Azt mondtad Lynn mondta neked, hogy mi történt Sollal. – néztem rá, Tyler fülei pedig – mintha valaki megnyomott volna rajta egy kapcsolót – láng vörösek lettek.
- Hm... igen. Megcsókoltam. – mondta és megköszörülte a torkát.
- Csak nem? – vigyorodtam el
- De. Nem is tudom, szerintem azért volt, mert beértünk a táborba, és nekem csak az járt a fejemben, hogy hol lehet, és akkor megláttam...
- Ahha, értelek – szóltam közbe, mert ugyanezt éreztem én is Sollal.
- És amikor megláttam, úgy vettem észre rajta, hogy ő is... hasonló képpen örül nekem. Úgyhogy megtettem. – vonta meg a vállát.
- Bele adtál apait anyait mi? Nyelves volt meg minden? – vigyorogtam kajánul. Tyler mosolyogva bólintott. – És akkor ezek szerint jól fogadta...
- Igen nagyon is... jól. – mondta és úgy nézte a levegőben a semmit, mintha épp most vetítenének egy visszajátszást a szóban forgó csókjelenetről. Mintha egy romantikus vintage film főszereplőjét látnám. Már csak a kalap meg a hózentróger hiányzott.
- Apám – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve – A büszkeség és balítélet egész stábja most lett sárga az irigységtől. – Tyler szánalmas pillantást próbált felém küldeni, de láttam rajta, hogy közben alig bírja visszafojtani a röhögést.
Tyler egészen addig maradt, ameddig a nővér ki nem zavarta. Ugyanaz a nő, aki Solt is elküldte. És ezért kezdtem szegény nőt nagyon utálni.
***
Mikor másnap reggel kiengedtek, rekordgyorsasággal öltöztem át, és mentem át a szobába, ahova elhelyeztek. Csak arra vártam, hogy végre legyen edzés, mozoghassak valamit, habár a doktor tájékoztatta a nagybátyámat a „korlátokról", engem ez különösebben nem érdekelt. De sajnos nem edzés következett, hanem egy majdnem egész napig tartó megbeszélés, az itteniekkel együtt. Még mindig vizsgálják az ügyet, de nagy valószínűséggel, a támadók arról a területről jöttek, ahova küldtek volna minket tesztelésre. Ugyanis, a kiválasztott terület mellett, egy kisebb város található, ahol az utóbbi időben nagyban megnőtt az emigrált lakosok száma. A lakosok azt hiszik, fenyegetésképpen épül melléjük egy katonai tábor, tiltakoztak is ellene, de semmit nem értek el, de a tábor vezetői nem tulajdonítottak a lázadásnak különösebb jelentőséget. Persze, mivel a város a tábor mellett van, ezért, bizonyos módon változna a lakosok élete, vannak olyan dolgok, amiket egyeztetni kell velük – például terepgyakorlatoknál, és hasonlók – de ezenkívül semmilyen politikai húzásról nem volt szó. Láthatóan ezt ők nem így érzik. Persze ez az egész gondolom sokkal bonyolultabb volt, de őszintén szólva, annyira idegesített, hogy megint egy helyben kell lennem több órán keresztül, hogy nem tudtam egész végig koncentrálni. Ennek ellenére, maga a sok beszéd totál lefárasztott, és bár zavart, hogy egész nap nem láthattam Solt, egy gyors zuhanyzást követően már be is feküdtem az ágyba.
***
Félig voltam csak a tudatomnál, amikor bökést éreztem a karomon, és valaki a nevemen szólongatott. Amennyire csak tudtam kinyitottam a szemem, és igaz, az alaknak csak a körvonalát láttam, ezt a hangot ezer közül is megismerném.
- Báránykám?
- Itt aludhatok? – kérdezte halkan, én pedig a kérdés hallatán kezdtem teljesen magamhoz térni, és fülöltem az ágyamon, hogy megnézzem álmodtam-e az egészet, vagy Sol komolyan itt van a szobámban. Éjjel. Miután megdörzsöltem a szemem, rá kellett jönnöm, hogy szó sincs álomról, Sol bizony itt áll az ágyam mellett.
- Sol? Mit keresel itt? – kérdeztem, és próbáltam rájönni mi történhetett, amiért éjjel ide kellett osonnia az ágyam mellé.
- Hát én csak... - kezdte, de nem hagyhattam, hogy ezt a mondatot befejezze. Mert akkor talán nem tudok ésszerűen gondolkodni.
- Megőrültél? – szakítottam félbe. – Nem szabadna itt lenned- mondtam halkan.
- Tudom. De nem tudtam elaludni. Rosszat álmodtam és... nem aludhatnék itt? – Az az átkozott hold bevilágított az ablakon, egyenesen Solra, mintha az ég is azt akarná, hogy dobjam ki az istenverte szabálykönyvet az ablakon. Néztem kócos haját, és a pizsamának csak igen nagy jóindulattal nevezhető ruhadarabokat rajta, és hosszú, meztelen lábait. Isten látja lelkemet, minden szándékom meg volt, hogy visszaküldjem a szobájába.
- Nem játszol tisztességesen báránykám. Így hogy a francba mondjak nemet? – Solnak nem is kellett többet hallania, olyan gyorsan akár egy macska, felemelte a takarót és bemászott mellém az ágyba.
- Ígérem nem löklek le az ágyról, és nem is rugdoslak meg álmomban. – hahaha. Hát ez tényleg cuki.
- Báránykám. Majdnem hogy félmeztelenül fekszel az ágyamban. Nem attól félek hogy összerugdosol. – mondtam miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy miközben beszélek, Sol olyan közel bújik hozzám, amennyire csak tud.
- Sajnálom. De tényleg nem tudtam elaludni. Stevensonnal álmodtam meg a férfivel, akit lelőttem. – elcsuklott a hangja, én pedig ösztönösen köré fontam a karom, hogy még közelebb húzzam magamhoz.
- Sshh... már vége. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. Minden oké. – suttogtam a fülébe, ő pedig addig mocorogott, amíg azt a kevés levegőréteget is megszüntette köztünk, ami eddig volt. Már épp akartam figyelmeztetni erre, amikor megéreztem a kulcscsontomnál puha ajkait. A szemem azonnal lecsukódott, és vártam, hogy még egyszer megtegye. A következő csókot a mellkasomra kaptam, és már kezdtem érezni, ahogy forróság tódul az ágyékomba. De amikor Sol a csípőjét is elkezdte hozzám dörgölni, az ágyékom pedig eszeveszetten lüktetni kezdett, bármennyire is volt ellenemre – sőt szerintem ezért akár díjat is kaphatnék, tekintve, hogy a legutóbbi eltáv óta nem voltam nővel és Sol pedig... nos ő Sol – de végül beszívtam a levegőt és kissé elhúzódtam tőle.
- Báránykám, megígértem hogy itt maradhatsz aludni, de ha nem fejezed be, azt amit most csinálsz, akkor vagy neked kell kimenned vagy nekem, ugyanis nem az önuralmamról vagyok a leghíresebb. – suttogtam, ő pedig – szerencsére vagy nem szerencsére, komolyan nem tudom eldönteni – azonnal elhúzódott tőlem és megfordult. Azt azért nem akartam, hogy ennyivel arrébb menjen, ezért az egyik karomat átvetettem a derekán, úgy húztam magamhoz. A kezemen megéreztem a tenyerét ahogy magához szorít, és megnyugodva hunytam le a szememet.
- Hajnalba vissza kell menned. Nehogy észrevegyenek amikor reggel jönnek be ellenőrizni. – mondtam még, mielőtt elaludtam volna. Azt már nem tudom, hogy válaszolt-e erre valamit, és nem volt annyi energiám, hogy leellenőrizzem, úgyhogy hagytam, hogy magába szívjon a sötétség.
***
Messziről hallottam a sípoló hangot, de Solt érezni a karomban olyan megnyugtató és kényelmes volt, hogy úgy döntöttem nem foglalkozok a hanggal. Még akkor sem voltam hajlandó kinyitni a szemem, amikor az idegesítő hanghoz, több más hang is társult. Aztán meghallottam Sol hangját ahogy a nevemet mondja, majd lök egyet rajtam.
- Hmm... mi van? – kérdeztem, és próbáltam kipislogni az álmosságot a szememből. Hirtelen eszembe jutott, hogy hol vagyunk, és hogy mi lehetett az az idegesítő hang. A falon lévő órára néztem, ahol a mutató pont úgy állt, ahogyan nem kellett volna. Amit csak láttam és értem ruhát, azt magamra kapkodtam amilyen gyorsan csak tudtam, majd Solra néztem, aki ijedt bárány módjára álldogált az ágyam mellett.
- Sol, most azonnal el kell menned! Mindjárt jönnek és... - a mondanivalómat az ajtón túlról beszűrődő ismerős hangok szakították félbe. Sol rémült pillantásokat vetett rám, aztán hirtelen fogta magát, és bebújt az ágyam alá. Számtalan szó létezik, amivel elmondhatnám, hogy mennyire tartom ezt rossz ötletnek, de igaza volt abban, hogy jelen helyzetben ez volt az egyetlen lehetőség. Amint nyílt az ajtó én és a többi srác, azonnal vigyázzba álltunk, a nagybátyám pedig belépett a szobába. Az ágyam nem volt bevetve, ami már önmagában is rettentő feltűnő és büntetés szabható érte ki, azonban William semmit nem mondott rá. Ez pedig sokkal ijesztőbb volt, mintha azonnal számon kérte volna. Csak járkált a szobában, közben pedig mondta hánykor indulunk és hova, de egy árva szót sem szólt az ágyamról.
- ....tehát a járőrözést ma délutánra ütemeztük. Legyenek készen! – mondta, én pedig egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy nem tesz említést az ágyamról. A félelmem beigazolódott, amikor a nagybátyám megállt is szigorú arccal, egyenesen előre nézve azt mondta: - És Miss Robertson most már kibújhat az ágy alól. – nagyon vissza kellett fognom magamat, hogy ne káromkodjak egy jó hosszút és hangosat, amíg Sol kikecmergett az ágyam alól. A"pizsamája" pedig csak hab volt a tortán. A nagybátyám felváltva nézett szigorú tekintetével rám, majd Solra és én csak azt akartam, hogy mondja már amit kell és essünk túl rajta.
- Utánam Most! – kiabált ránk, azzal megfordult és kiment az ajtón, Sol pedig azonnal követni kezdte.
- Hadnagy, nem Sol hibája. Én tehetek róla, az én ötletem volt hogy... – kezdtem, mert eszembe jutott, hogy ezúttal minden oka meglenne neki, hogy Solt elküldje a táborból, vissza a javítóba.
- Az utasítás mindkettőtöknek szólt Dylan – szakított félbe, majd Solra vetett egy kimért pillantást. – Amint Miss Robertson magára kap némi ruhát, mindkettőtökkel beszédem van az irodámban. Öt perc! – Kiabálta. Tudtam, hogy ennek akár nagyon rossz vége is lehet, de azt is tudtam, hogy azt egész egyszerűen nem hagyhatom.
