Dylan Special #4

Dylan Special

4. Fejezet

Ma éjjel is ugyanazt álmodtam. Mármint, persze nem teljesen ugyanazt, de a legfőbb dolgok megegyeztek. Mindenhonnan lövéshangokat hallok, a füst a levegőben keveredik a talajról felszállt porral és nem látom mi van magam előtt. Próbálom vonszolni Danyt magammal, de azt sem tudom merre megyek. Meglőttek, nehezemre esik a járás és összekell szorítanom az állkapcsomat a fájdalomtól. De Danynek szüksége van rám. Sántítva elérünk egy ház oldalához, ott viszont nem bírom tovább és Danyvel az oldalamon lerogyok a földre. Most már nem hallom sem a lövéseket, sem a vérfagyasztó kiáltásokat. Csak Dany nehéz lélegzetét hallom. Csak izzadságtól gyöngyöző homlokát látom, a kormot az arcán, a rémületet a szemében, és a vértócsát a kabátján.

- Dany! – rángatom meg. – Ne aludj el! Hallod, nem szabad elaludnod! Kiviszem innen magunkat.

- Dylan… - köhög fel és rám emeli barna szemeit. A szemében látom tükröződni a saját rémült arcomat, és ez még jobban megrémít. – Jó voltál öcsi. – grimaszolt rám, egy mosollyal megpróbálkozva.

- Figyelj Dany, már csak kicsit kell kitartanod. Nincs sok vissza. Mindjárt jönnek és… - Dany mintha még mondani akart volna valamit, de a szó a torkán akadt. Egy pillanatra kitágult a szeme, végül pedig lecsukódott a szemhéja.

- Nem. – suttogtam. Aztán felüvöltöttem.

Felültem az ágyamban, arra ébredtem, hogy üvöltök. Éreztem, hogy egész testemben forrok, és izzadt az arcom és a mellkasom. Hevesen szedtem a levegőt, próbáltam lenyugodni. Kibaszott rémálmok!

- Dylan… - hallottam meg a sötétben Tyler halk hangját. – Jól vagy haver?

- Naná. – válaszoltam halkan. – Csak egy álom volt. – felálltam az ágyból, és az apró mosdóba sétáltam a szobánkban. Bezártam az ajtót és megengedtem a csapot. Jéghideg vizet fröcsköltem az arcomba. Újra és újra, hogy lehiggadjak. Elzártam a csapot, és kétoldalt megmarkoltam a mosdókagylót. Lassan ki és belélegeztem, majd szembenéztem a tükörképemmel. Az, hogy nem tudtam megmenteni Danyt, belém égett. Talán sosem szabadulok meg ezektől a rohadt rémálmoktól. Megdörzsöltem az arcomat, és megráztam a fejem. Nem fogok rettegni holmi kicseszett álmoktól. Becsuktam az ajtót, és visszafeküdtem az ágyba. Arról már réges rég letettem, hogy jó álmaim legyenek. A cél az, hogy egyáltalán ne legyenek álmaim.

***

Még egy utolsó pillantást vetettem reggel, ellenőrzés előtt az ágyamra, hogy biztos milliméter pontosan tökéletesen tettem fel az ágyneműt. Miután megbizonyosodtam róla, hogy igen, visszafordultam, a hátam mögött összekulcsolt kézzel vártam az ellenőrzést. Észrevettem Tyler aggodalmas pillantásait, de szerencsére volt annyi esze, hogy ne hozza szóba az este történteket. Tudja, hogy semmivel sem fogok neki többet mondani, mint az eddigi számtalan alkalomkor. És tudja, hogy azt akarom, hogy annyiban hagyjuk a dolgot. Legalábbis miután elmagyaráztam neki, hogy képes vagyok megbírkózni a saját álmaimmal. Azonkívül pedig nem vagyok különleges. A problémámmal nem egyedül küzdök ezen a helyen. Ami azt illeti, Talán tinédzser bűnözők helyett küldhettek volna egy csapat pszichológust.  De persze tudtam, hogy igazából nem akarom ezt. Talán tudna segíteni a dologban, legalábbis valakinek. De az én agyamban aztán senki ne turkáljon. Még Tylernek, sőt még a saját szüleimnek sem beszélek ezekről a dolgokról, tehát biztosan nem valami lélek turkásszal fogok bájcsevegni. És mindamellett… van egy olyan sejtésem, hogy a pszichológusok kevésbé lettek volna szórakoztatóak. És közel sem lett volna olyan jó a csomagolásuk, mint Solnak. Bár meg volt az a képessége a báránykának, hogy elbújjon a farkas elől, így nem sokat láttam az elmúlt napokban. És hát tudjuk amit tudunk, bármennyire okos is egy bárány, a farkas elől nem bújhat el.

- Elbeszélgettem Solal. – csapott a vállamra Tyler. Felhúztam a szemöldököm. – Tényleg birom.

- Miről beszéltetek? – kérdeztem megpróbálva teljesen közömbös hangot megütni.

- Rólad. – igazán? Lám, lám, lám. A báránykám kezd elszakadni a nyájtól?

- Rólam?

- Ahha. Elmondta, hogy mennyire hidegen hagyod. – vigyorgott rám, én pedig felhorkantam.

- Biztos vagy benne, hogy ezt mondta.

- Meglehetősen. – bólintott magabiztosan.

- Szarkasztikus?

- Tudod Dylan… - hajolt közelebb. – azt hiszem ezt most aztán jól kifogtad.

- Ezt hogy érted? – vontam össze a szemöldököm.

- Nos. Mikor is volt legutoljára, hogy nemet mondott neked egy csaj?

- Soha. – vágtam rá önelégült mosollyal. – Ez a lényeg.

- Igen. Csakhogy… Sol nemet mondott neked pajtás.

- Ezért érdekes ez annyira.

- Nem adod fel? – húzódott a szája mosolyra, és láttam a szemében, hogy tudja a választ.

- Nem arról vagyok híres. – válaszoltam. A fogadást szándékosan nem említettem meg neki. Tudtam, hogy mit gondolna róla. Hogy mit gondolna rólam. Ami az igazság. Csakhogy én nem akarok az igazsággal szembesülni. Minden jobb nélküle.

Éppen e benti sportkomplexumból lévő óránkról tartottunk kifelé, amikor a nagybátyám megállt előttük. Megtorpantunk, és azonnal vigyázzba vágtuk magunkat. Az egész sor egyszerre.

- A mai napi edzést nem tudom megtartani a lányoknak, ezért szükségem van egy beugróra. – közölte szinte ordítva, és gondolatban minden elismerést küldtem a fiúknak, amiért egyikük sem lépett elő önkéntesnek.  – Stevens! – kiáltott Tylerre.

- Igenis uram! – tisztelget Tyler visszakiáltva.

- Maga fogja ma átvenni a helyemet. Jelentést kérek az egész óráról.

- Igenis uram!

- Leléphetnek. – adta ki a parancsot.

- Tyler, ember te beszélgetsz esténként az öreggel odafent? – mutatott a plafonra Emmett, amint beértünk a szobánkba.

- Mivan? – vonta fel a szemöldökét Tyler?

- Hát, hogy mindig ekkora mázlid van.

- Emmett, szerintem Rollins azért kért meg engem, mert tudta, hogy én tényleg edzést fogok tartani nekik, és nem egyéb testmozgást.

- Hé! – emelte fel védekezően mindkét karját Emmett. – Én is edzést tartottam volna. De még milyet. Ne becsüld alá a látványt. – kacsintott.

- Ahha, aztán míg megfuttatod őket, valakinek közben magán órát tartanál, mi? – válaszolt Tyler vigyorogva és leheveredett az ágyára.

- Nem hiszem, hogy neked nem fordult meg a fejedben.

- Nos, akár hiszed akár nem, nem fogom senkire ráerőltetni magam.

- Ki beszélt itt erőltetésről? – szállt be a beszélgetésbe Nate.

- Ja, haver vak vagy? Épphogy nem olvadnak pocsolyává ha meglátnak minket. Azért legalább érdeklődj már egy kicsit, hogy náluk mi a dörgés.

- Ha annyira kíváncsiak vagytok, kérdezzétek meg tőlük. – Tyler keresztbe tette a lábát az ágyon és halál nyugodt arccal nézett rájuk.

- Jól van Sir Lancelot. – bólintott megadóan Emmett. Ami azt illeti, én is irigyeltem Tylert. A gondolat, hogy megfuttathatom Solt, és látom, ahogy zavarba jön, amiért parancsolgathatok neki egy egész óráig, csábító volt. Igazán nagyon csábító. De ez nem nekem adatott meg, úgyhogy be kell érnem azzal, hogy csak a falakon belül hozom zavarba. Amint lehetőségem adatik.

***

Nem volt mit csinálnunk akkor, amikor Tyler elment, hogy megtartsa az edzést a lányoknak. A srácok egy ideig nézték őket, és olyan edzésterveket vetettek fel ötletként, amik már nekem is megfordultak a fejemben párszor. Egy két pillantást azért én is vetettem a kint edzőkre. Najó sok pillantást. És nem a kint edzőkre. Hanem Solra. Volt benne erő, azt meg kell hagyni. Rendkívül izmos, és hosszúnak tűnő lába volt ahhoz képest, hogy milyen alacsony. Nekitámaszkodtam az ablakpárkánynak, amikor Tyler oldalra nézett, ezalatt pedig Sol barátnője, Liz, vagy Lynn, vagy valami L betűs, olyan dolgot mutatott Tyler felé, amitől tudtam, ha Tyler látná, zavarában azt se tudná hova nézzen. Ezután pedig Sol édesen felnevetett és oldalba bökte Lizt vagy Lynnt, mire az nevetve bólintott. Elmosolyodtam, majd ellöktem magamat az ablaktól és bementem a tévé szobába, hogy egy kicsit kikapcsoljam a gondolataimat. Valami bűnügyi sorozat ment az egyik csatornán, azt választottam, mert mindig érdekesnek találtam, ahogy megtalálják a végén a gyilkost. A rendőrnő épp egy asztal sarkába került vérfoltot elemzett, amikor Joey belépett a szobába.

- Mit nézel? – zöttyent le a mellettem lévő fotelba.

- A Halott ügyek tizenharmadik részét. Ha hihetek a bemondónak ez már a második évad.

- Na és hogy haladsz a te ügyeddel? – erre felé fordultam.

- Sol? – kérdeztem, ő pedig bólintott.  – Alakul.

- Csakugyan?

- Joey, csak azt ne mondd, hogy nem gondolod úgy, hogy Thomasnak nincs ki a négy kereke.

- Nem, Thomas nem normális, hogy fogadott veled. – rázta a fejét.

- Akkor mire vagy kíváncsi?

- Nem tudom öreg. Van abban valami, amit Tyler mondd. – összeszorítottam az állkapcsom.

- Beszéltél Tylernek a fogadásról?

- Nem. – emelte fel a kezét védekezően. – Feltűnt, hogy direkt nem mondtad el neki.

- Akkor mit mondott Tyler.

- Semmit… igazából. Csak azért ez más.

- Már mitől lenne más?

- Hát… mivel ezt a csajt, nem a sarki bárban szedted össze négy marrtini után, hanem ezúttal tényleg meg kell dolgoznod érte… talán annyira igyekszel, hogy a végén még dobogni kezdett. – biccentett a mellkasom felé.

- Túl sokat beszélsz Tylerrel. – ráztam meg a fejem hihetetlenül. Mi van már mindenkivel? Idejön egy csapat csaj, és mindenki átvedlik Lovagregény főszereplővé?

- Figyelj, én csak azt mondom, hogy…

- Ha a tanácsodra van szükségem Joey, majd szólok. Nem emlékszem, hogy a segítségedet kértem volna.

- Persze. – felelte, megköszörülte a torkát, majd a képernyőre mutatott. – Van már valami támpont a gyilkosról?

- Én a kisrácra tippelek. – válaszoltam elfelejtve az előbbi beszélgetésünket. Szerencsére Joeynak is volt annyi esze, hogy az idő további részében a rendőrnyomozóra irányítsa a figyelmét.

***

Kellemes meglepetésként ért, amikor kimentünk Sullyvannal a gyakorló pályához, és megláttam Solt, Liz vagy Lynn, és egy másik lány társaságában. Sol egy ideig háttal állt, csak a másik két lány pislogott felénk, de végül ő is megfordult, a pillantása pedig hamar megtalált engem. Sullyvan ordítva vázolta a feladatunkat, de ennek ellenére is nagyon nehezemre esett, hogy ne nézzek egyenesen Sol halvány kék szemeibe. Hálás voltam Sulyvannek, amikor megadta a kezdést, és elfordultunk, hogy a pályához menjünk. Egy utolsó, szinte észrevétlen pillantást vetettem a kerítés mellé. A szám sarka mosolyra húzódott. Már párszor végigmentem ezen a pályán, de tudva, hogy Sol figyel, nem volt értelme tagadni, többet adtam bele, mint általában. Azt akartam, hogy leessen az álla. Azt akartam, hogy levegőhöz kapjon, és elpiruljon, ha ezek után odamegyek hozzá. Azt akartam, hogy olyan gondolatok ébredjenek benne, amiket még saját maga előtt is szégyell. Átugrottam a korlátokon, átmásztam a hálón, felmásztam a kötélre, majd le a másikon, át a falon, majd futás egyenesen. Úgy éreztem valami hajt előre, mintha árammal működnék és rácsatlakoztattak volna a konnektorra. Mikor Sullyvan az edzés végén az utunkra bocsájtott minket, megkerestem Solt a tekintetemmel. Egyenesen a szemembe nézett. Ártatlan bárány tekintetétől muszáj volt elmosolyodnom. Megindultam feléjük, végül megálltam Sol előtt.

- Tetszett a műsor? – biccentettem a kiképző pálya felé.

- Nem tudom. Elvoltam foglalva. – emelte fel a kezében lévő gyomnövényt. Bár azt nem láttam, hogy akkor figyelt e, amikor a pályát végigcsináltam, de amikor eszembe jutott az a tekintet, mikor észrevett itt kint, vissza kellett fojtanom egy mosolyt.

- Ahha. – válaszoltam. Nem kezdem el az igazamat bizonyítani, hisz mindketten tudjuk, hogy mi az igazság. És bármennyire is édesen pirul el, szándékomban állt megkímélni rajta, mert vagyok ennyire jó modorú. Ám ahogy mélyen a szemébe néztem, a tűzrózsák még jobban kezdtek szétterjedni az arcán. Fenébe a jó modorral. – Alaposan leégtél. – mondtam, szándékosan félreérthetően.

- Hogy mondod? – pislogott felháborodottan.

- A naptól leégett az arcod. – érintettem meg egy pontban az arcát, az érintésem nyomán pedig, ha ez lehetséges, a tűzrózsák még több szirmot növesztettek. Gondoltam, épp ideje játszani egy kicsit. – Így olyan, mintha elpirultál volna.

- Nem pirultam el. – csóválta a fejét mérgesen. – Mégis mi okom lenne rá? – Oohh hát ha a fejembe látna. számtalan okot tudnék mutatni neki. De nem mondtam ki, csak rá kacsintottam, majd megfordultam és elmentem, ott hagyva, hogy had emésztgesse a dolgokat. Nem számít, hogy tagadja, lelkes játékosa a játszmámnak, és igaz, hogy meg szeg néhány szabályt, de még így is két lépéssel előtte vagyok. De ez jó is így. Még ha valahogyan be is előz, vannak trükkjeim, hogy biztosan megtudhassuk ki nevet a végén. 

Dylan Special #3

Dylan Special

3. Fejezet

Az új órák a tűzszerésszel igencsak érdekesnek bizonyultak. Azt persze észben kellett tartanunk, hogy nem vetőcsöves bombákkal dolgozunk, nem egy tűzijáték fesztiválra készülünk, hanem halálosan komoly helyzetekre. Ám még ez sem segített teljes mértékben kiverni a fejemből, a kék szemű lányt. Aminek csakis az az oka, hogy nem úgy reagált a beszólásaimra, ahogyan azt vártam. Hanem sokkal jobban. Szinte már unalmas, hogy mindig megkapom amit akarok, és nem kell küzdenem érte. Mármint a csajok terén. A célkitűzés volt az egyik oka, hogy katona lettem. Hogy bebizonyíthassam magamnak, képes vagyok arra, amit elhatároztam, még akkor is, ha a feladat egy kicsit sem könnyű. Még akkor is, ha veszélyes. Még akkor is, ha esetleg az életembe kerül. Mert erőfeszítés nélkül megnyerni valamit, nem is érződik igazán nyereségnek. Kemény munka és kitartás. Én ebben hiszek. És végre megcsillant előttem valami, ami azt ígéri, ezúttal valóban érdekes lesz a saját játszmám. Dany mindig azt mondta, egyszer nagyon megfogom szívni ezért a hozzáállásért. Hogy visszakapom majd a jó istentől, és egyszer majd egy csaj fog átbaszni, hogy megtanuljam a leckét. Mindig csak nevettem rajta, mert hát valljuk, be azért összetörni egy szívet, csak úgy lehet, ha hagyja az ember. De nekem eszembe sincsen hagyni, és az elmúlt évek alatt, nagyon is kivoltam békülve magammal. Nem volt szívfájdalom és dráma. Láttam már, hogy mennek tönkre a kapcsolatok, főleg itt a táborban. Láttam már felnőtt férfit sírni, amiért szakított vele a barátnője, amint hazament eltávra, aztán megtörten jött vissza a táborba. Mindig ugyanaz a történet. Nem vagyunk eleget velük, mert nem tudunk ott lenni. Nem tehetünk semmit az ellen amit otthon éreznek, amikor féltenek minket, hogy esetleg nem térünk vissza. Aki a magunkfajta srácokkal kezd, annak ezt megkell értenie. De sokan nem értik. És sokan nincsenek tisztában azzal sem, hogy lehet, hogy akibe beleszerettek, az az évek alatt szép lassan meghalt, és a helyébe egy sérült ember költözött, aki már sohasem lesz olyan, mint volt. Előfordul az ilyesmi, amikor a haldokló barátodat tartod a karodban, és kínlódó arcok kísérnek az álmaidban. Sosem érdekelt, hogy mások elítélnek azért, ahogyan viselkedem. Kell a fenének a dráma, meg a sírás rívás.

- Hogy vagytok fiúk? – épp fordított fekvenyomásos gyakorlatokat végeztem egy öt kilogrammos tárcsával, hogy egy kicsit dolgozzak azon a tricepszen, amikor Nate belépett a terembe.

- Az arcodon lévő vigyort látva, azt hiszem, inkább azt akarod, azt kérdezzük meg, hogy te hogy vagy.                 Válaszolta Tyler, aki egy multifunkcionális kondigépen emelgette a súlyokat.

- Hm… milyen igaz. – bólintott Nate, továbbra is vigyorogva. – Igazán… megkönnyebbülten.

- Megkönnyebbülten? – emelkedett fel Tyler egyik szemöldöke, és már láttam, ahogy a halvány mosoly elindul az arcán. Emmett a fejét rázta, és leállította a futópadot.

- Te szerencsés gazfickó. Ki volt az?

- Basszus. – mordult fel Nate. – Elfelejtettem hogy hívják.

- Most dugtad meg és még a nevére sem emlékszel? – röhögött Emmett. Egy nyögés kíséretében még egyszer kinyomtam a súlyt, majd felültem, és lenyúltam a földön lévő vizes palackomért. Nagyokat kortyoltam a hideg vízből.

- Valami „A” betűs volt. Asszem. Nah de tudjátok, az a platina szőke hajú, rózsaszín tincsekkel a hajában.

- Abony? – kérdezte Tyler.

- Na mi az, neked is megvolt? – nézett rá hirtelen Nate. Tyler a fejé rázta.

- Zac mondta, hogy folyamatosan Dylanről kérdezget. – válaszolta, és mindannyian felém néztek.

- Ki hibáztatná? – feleltem vállat vonva, és rátekertem a palackra a kupakot.

- Nah mindegy, a lényeg, hogy ha gyorsan könnyíteni akartok magatokon, őt ajánlom.

- Hallod ezt Thomas? – nézett Emmett, a létrán húzódzkodó Thomasra, aki egyik kezével elengedte a korlátot, hogy bemutasson Natenek, és úgy húzta föl magát. Nem szóltam semmit csak fölálltam, és újra lecsavartam a palackról a kupakot, hogy az utolsó cseppig kiigyam a tartalmát, majd az üres műanyagot, a kukába dobtam.

- Dylan. – szólalt meg Nate. Hátrafordultam. – Tudtad, hogy Brad kinézte magának a báránykádat? – erre felvontam egyik szemöldökömet. Azon már meg sem lepődtem, hogy báránykának nevezte a lányt, én adtam ezt a nevet neki, és nagyon is illett rá. Gondolom ezt mindenki észrevette.

- Hallottam, amikor mondja Jimmyéknek. Vetélytársad akadt Maestro. – terült el széles vigyor az arcán. Kárörvendően felhorkantam.

- Nincsenek vetélytársaim. – válaszoltam, és a zuhanyzó felé vettem az irányt. Egyik kezemet nekitámasztottam a csempének, és hagytam, hogy a víz a fejemre folyjon, onnan pedig lecsorogjon a hátamra, a vállamra. Néha minden ok nélkül tör fel bennem a remegés. Totál váratlanul szoktak feltörni az emlékképek és ilyenkor muszáj lehűtenem magam, hogy lenyugodjak. Összeszorított ököllel támasztottam meg magamat a csempén. Amióta Dany meghalt, a képek sokkal gyakrabban támadtak. A megjelenésük közt nem volt semmi összefüggés, szinte nem is volt kapcsolatban az aktuális hangulatommal, egyszerűen csak rám törtek, akár egy roham. Nem beszéltem róla senkinek, de nem is kellett, mert sejtettem, hogy a srácok többsége ismeri a jelenséget. Nagyokat lélegeztem, végülis kinyitottam a szememet, és elzártam a csapot. Gyorsan jött, gyorsan ment. Épp ahogy megszokhattam.

***

Épp a gyakorló pályára igyekeztünk, amikor Emmett ismét felhozta a témát.

- De komolyan Dylan, nem hiszem el, hogy nem vagy kíváncsi a nevére.

- Nem mondtam, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Azt mondtam nem fogok csak úgy odamenni hozzá, és megkérdezni mi a neve.

- Miért is nem? – nézett rám Tyler. A legjobb barátom volt, de a csajozási szokásaink, teljes ellentétben álltak egymással. Ő volt a megmentő, az akivel vigasztalódtak a lányok, miután egy magamfajta kicseszett velük. Kedves, aranyos, udvarias. Ha megkérdeznénk száz lányt, százból száz ezt a három jelzőt mondaná Tylerre. Nem sietetett el semmit, kivárta amíg eljátszadoznak velük, aztán tárt karokkal fogadta őket. A bosszantó a dologban az volt, hogy ez nem trükk volt. Tyler egyszerűen ilyen és kész. Kicseszett Mr. Darcy. Nem válaszoltam a megjegyzésére, de nem is kellett, mert Emmett beelőzött.

- Kérdezzük meg tőlük! – biccentett a fejével két csaj felé, akik épp két-két nagyzsáknyi szemetet cipeltek a konténerek felé. Megállíthattam volna Emmettet, de én is kíváncsi voltam a lány nevére, ezért nem tettem.  – Hé, figyeljetek csak csajok! – szólt nekik Emmett, mire mindketten megtorpantak és nagyra tágult szemekkel pislogtak fel ránk.

- Hogy hívják azt a csajt, aki megfürdette Dylant? – kérdezte Emmett, erre pedig mindkettőjük szemöldöke a magasba szökött.

- Tessék? – kérdezte a hosszú, barna hajú.

- Hát aki nyakon öntötte mosogató vízzel. – magyarázta Emmett, de a lányok továbbra is értetlenül pislogtak ránk. – Nem dicsekedett el vele a barátnőtök? – persze lehet, hogy ezek ketten nem is barátnők a kék szemű lánnyal, na de hát a nők mindent elpletykálnak egymásnak amit csak tudnak, nem? 

- Hogy néz ki? – kérdezte a hosszú barna hajú.

- Hát ilyen kis töpszli, hosszú szőke hajjal és ártatlanka kék szemekkel. – magyarázta Emmett. Nem szóltam a „töpszlis” beszólásra, bár én nem így gondoltam. Kifejezetten tetszett, hogy alacsonyabb mint a legtöbb lány, ettől még ártalmatlanabbnak tűnt. Amitől persze még érdekes volt, hogy rám öntött egy vödör mocskos vizet.

- Az Sol lesz. – fordult a barna hajú a mellette állóhoz, aki vigyorogva bólintott.

- Sol? – kérdeztem vissza.

- Ahha, Sol Robertson. - válaszolta.

Tehát Sol Robertson. Így hívták a lányt, aki leöntött mosogató vízzel. Ha nem kérdeztük volna meg a lányoktól, akkor sem lett volna nehéz megtudni a nevét, tekintve, hogy mindenki róla beszélt. Még az is, aki ott sem volt a mosogató vizes esetnél. Reggelinél elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy a lányok megjelennek a menzán. Sol rögtön észrevett és a szemével újfent lövellte felém a villámokat.

- Na lám csak itt jön a mi kis Hamupipőkénk! – kiáltott fel Brad, amikor a lányok elhaladtak az asztalunk mellett. Rávillantottam a szemem. Úgy látszik Natenek igaza volt.

- Fuss Dylan, amíg még száraz vagy. – röhögött Nate, ám Sol egy pillantásra sem méltatott minket. Kezdett idegesíteni a közönyössége. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy valamivel felbosszantsam ezt a kis báránykát. Hogy valami reakciót tudjak kicsikarni belőle.

- Haver, ez a csaj rád se bagózik. – nézett rám Joey és az a helyzet, hogy kurvára igaza volt. Megkocogtattam a kancsót, amiben a rózsaszín tea volt. Az ötlet abban a másodpercben jutott eszembe, amikor Sol elment, hogy lerakja a tálcáját. Felálltam a helyemről és mögé léptem. Abban a pillanatban, amikor megfordult, a kancsónyi teát ráöntöttem a mellkasára. Sol arckifejezése hirtelen döbbent lett és felnézett rám.

- Jajj, ne haragudj báránykám, nem vettelek észre. Bocs ezért. – Mutattam a mellkasára, amin a póló, immár teljesen átázva tapadt a bőréhez. Elégedetten mosolyodtam el, az arcát nézve és vártam, hogy mikor kezdi el magát takargatni, majd rohan el a fürdő szobába. De nem ez történt. Helyette a tekintete elszánt lett, aztán levette az ujjatlan pólóját és a vállamra dobta. A tekintetem bejárta a felső testét és megállapodott a mellkasán. A fekete, átázott melltartó szerényen rejtette a melleit, a dereka karcsú volt. Nagyot nyeltem az elém táruló látványra, de aztán Sol fogta magát és laza léptekkel elsétált. Az ebédlőben síri csend lett, aztán a rövid fekete hajú lány kitolta a székét, és Sol után ment. Sol felsőjével a kezemben visszaültem az asztalunkhoz.

- Hát ez nem volt semmi. – szólalt meg Emmett.

- Ember erre a csajra még te sem tudsz hatni. Inkább válassz egy könnyebb célpontot. – mondta Nate.

- Kizárt. – válaszoltam.

- Ugyan Dylan. Bármelyik csajt megkapod egy szempillantás alatt.

- Nekem nem bármelyik csaj kell. Hanem Sol.

- Bocsi, hogy ezt mondom haver, de ez a lány felejtős. – csóválta meg a fejét Joey.

- Fogadok, hogy nem sikerül megdöntened ez alatt a kilenc hónap alatt. Ez a csaj egy kibaszott hercegnő. – mondta Thomas. Erre felnevettem.

- Hülyéskedsz ugye?

- Rendben. Akkor fogadok, hogy augusztus előtt nem sikerül lefektetned.

- Mi a tét?

- Száz dolcsi.

- Rendben. – bólintottam.

- Thomas te nem vagy normális. – csóválta a fejét Nate.

- Nate, nem láttad a csajt? Dylan istencsászár a csajozás terén meg minden, de ehhez a lányhoz még ő is kevés. – Azt majd még meglátjuk. Gondoltam magamban. Fogalmam sincs mi ütött belém, amikor ahelyett, hogy a mosodába, vagy a lányok ajtaja elé vittem volna Sol ujjatlanját, helyette összehajtogattam és becsúsztattam a többi pólóm közé. Nem voltam hajlandó magamnak megmagyarázni a műveletet, és nem voltam hajlandó tovább gondolkodni rajta. Ott van és kész. Ennyi.

Éppen lövészetre mentem, amikor megláttam a folyosón Bradéket, akik Sol-al beszéltek. Valami furcsa érzés tört fel bennem, amit nem tudtam megmagyarázni.

- Mi folyik itt? – kérdeztem tőlük. Mind felém fordultak, Sol arcán halvány tűzrózsák jelentek meg.

- Csak beszélgetünk. Igaz Sol? – nézett rá Brad. Sol először undorodó arckifejezést vágott, aztán csak lassan bólintott.

- Brad, már a lőtérben kellene lennetek. Campbell bármelyik percben ott lehet és senkinek sem lenne jó, ha meglátja, hogy nem vagytok ott.

- Tudom, oda tartottunk. Csak aztán megláttuk Solt és egy kicsit elbeszélgettünk vele. De igazad van, már megyünk is. Majd még látjuk egymást. – nézett hátra Sol-ra, aki csak a szemét forgatta a megjegyzésre.

- Izé… köszi, hogy… - Kezdte, de aztán meggondolta magát és félbehagyta a mondatot, majd újra beszélni kezdett. – Szóval ami azt illeti, a legjobbkor jöttél. – erre fölhúztam az egyik szemöldökömet. – Mármint úgy értem, hogy időben küldted el őket. Már egy kicsit kezdtek az agyamra menni. - Ahogy néztem rá, az arcán megjelenő tűzrózsák egyre erősebbek lettek. Reggel még csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság, most meg megint olyan, mint egy gyámoltalan bárány, aki a nagy kék szemeivel azért könyörög, hogy ne bántsam. A tekintetem hirtelen a mellkasára vándorolt, és szélesen elmosolyodtam, amikor ismét eszembe jutott a reggeli jelenet.

- Örülök, hogy találtál még egyet. Kicsit bűntudatom volt, amiért miattam megváltál tőle. – intettem a felsőjére. Az emlékképeknek köszönhetően elő bújt bennem a kisördög. – Ami azt illeti, ha van kedved megismételni a reggeli dolgot, most nincs itt senki. – mondtam mosolyogva, mire Sol keze lendült, de még az előtt elkaptam a karját, hogy a tenyere az arcomhoz ért volna.

- Enyje báránykám. Senki nem tanított meg, hogy verekedni csúnya dolog? – Csóváltam a fejem. Kitépte a csuklóját a kezemből és mérgesen rám meredt.

- Arra ne is számíts! – Muszáj volt felnevetnem a mérges tekintete láttán. Közelebb hajoltam hozzá. Olyan közel, hogy hallottam, ahogy levegő után kap.

- Nyugi báránykám, csak szívatlak. Ha azt akarnám, hogy most azonnal lekerüljön rólad ez a póló, akkor most azonnal lekerülne rólad. A legszebb az egészben, hogy önként vennéd le a sajátodat és az enyémet is. - Egy pillanat múlva elhúzódtam tőle és elégedett vigyorral fordultam meg. Elsétáltam és közben azon gondolkoztam, hogy most minden bizonnyal utál. Vagy csak azt hiszi, hogy utál. És ez nem is baj. Pont így terveztem.

***

Lövészet közben is Bradet figyeltem. Eddig, úgy semmi különösebb véleménnyel nem voltam róla. Bunkó volt a lányokkal, de ezt nem róhattam fel neki. Nem szokásom vizet prédikálni, ha bort iszom. Az viszont nem tetszett, hogy kiszemelte magának Solt. Ráadásul, nem csak, hogy kiszemelte, de amikor félbeszakítottam a kis beszélgetését Solal, Sol nem tűnt túl boldognak. Nem tudom, hogy mit mondott neki Brad, de volt egy-két sejtésem. Ám, amikor az edzés a boksz részlegnél folytatódott, Crawfrod edzővel, már sejtettem, hogy élvezni fogom. Szerettem bokszolni. Könnyen le lehet vele vezetni a felhalmozódott feszültséget. Már bő fél órája ütöttük a zsákokat, amikor Crawford elkiáltotta magát.

- Rendben van hölgyeim, ide hozzám! – már mind megszoktuk Crawfordtól a „hölgyeim” jelzőt, így ügyet sem vetettem rá. Amúgy is az ürgének nagyon szarkasztikus stílusa volt, és szerette ronggyá mosni az önbizalmunkat. Vagy legalábbis megpróbálta.

- Ki lesz az első, nézzük csak… nem Parrish, te múlthéten voltál, és már akkor is pont elég siralmas látvány volt, ezúttal kímélj meg minket kérlek. Ramingam, gyere! – szólt oda Bradnak, én pedig elmosolyodtam. Úgy szeretem amikor még az isten is az én oldalamon áll.

- Van önként jelentkező maguk között, maguk anyaszomorítók? – lustán feltartottam a kezem. Crawfrod rámnézett, a megdörzsölte őszülő szakállát, majd bólintott.

- Rendben van Blake. Be a ringbe, gyerünk. – mögöttem füttyögés hallatszott, én pedig eltartottam mindkét karomat, jelezve, hogy nem kell izgulni, ez az egész csupán vicc lesz.

- Na kislányok. – támaszkodott az edző a ring széléhez, miután mindketten beléptünk. – szabályos játékot kérek, a KO-t ha lehet hanyagoljátok, Dr. Hamingh már így is tördeli a kezét minden egyes óránk előtt. Négyszer két perces menet, rajta! – mondta azzal, belefújt a sípjába. A bokszkesztyűimet egymásnak ütöttem, és előre léptem. Brad mindig minden erőszakosan csinált. Nem gondolkodott, csak ment előre és csinálta, teljes erejét beleadva. Vannak olyan helyzetek, amikor ez beválik.  A boksznál nem. A lábtechnikán nagyon sok minden múlik, márpedig nekem ez sokkal jobban ment. És a gondolkodás sem volt utolsó a fontossági listán.

- Jól elbeszélgettél Solal? – kérdeztem, miután sikerült elhajolnom egy jobb horog elöl. Brad elvigyorodott.

- Miért? Fenyegetve érzed magad? – felröhögtem.

- Ezt te magad sem gondoltad komolyan. – ráztam a fejem, és behúztam egyet a szeme alá. Az első két perces menetben nem történt nagyon semmi. Egy ütést én is kaptam, de a legtöbbet elkerültem. Néztem Bradet és azon gondolkodtam, hogy bár amúgy különös képpen nem volt vele problémám, és egyáltalán nem éreztem magam fenyegetve, viszont úgy éreztem, belépett a területemre. Teljes mértékben együtt tudtam érezni az oroszlánokkal. A saját területedet meg kell védeni, ha betolakodók szimatolnak. És ahogy elnéztem az a kárörvendő mosolyt Brad képén, nagyon is betolakodóként érzékeltem a jelenlétét. Ezzel a gondolattal együtt, nem kellett sok hozzá, a harmadik menetben ki is ütöttem, az orrából vér kezdett folyni, és hiába számolta le Crawfor a hármat, nem kelt föl.  Végül nyögdécselve föltápászkodott és az orrát fogta.

- Már megint. – sóhajtott Crawford. – Na jólvan, ezúttal legalább eszméletednél maradtál kölyök. – veregette hátba az edző. – Irány Dr. Hamingh! – mondta neki, én pedig levettem a kesztyűimet, és a többi mellé dobtam a polcra.

- Nem rossz Blake. – biccentett nekem az edző.

- Hát, az tuti, hogy leszáll Solról. – röhögött fel Nate. Lazán megvontam a vállam, jelezve, hogy nem nagyon érdekel, és nem ezért ütöttem ki. Természetesen ez hazugság volt. De az imidzset tartani kell.

Dylan Special #2

Ennek a fejezetnek a középső részét már olvashattátok a plusz fejezetben, de a történet folytonossága érdekében, muszáj volt azokat a részeket is beletennem. De ne aggódjatok, minden ilyen résznél lesznek új jelenetek, ahogy ennél is, az elejét és a végét, eddig még nem olvashattátok :)

Dylan Special

2. fejezet

Természetesen a nagybátyám tett róla, hogy a nap folyamán még csak véletlenül se fussunk össze az új lakóinkkal. Ugyanis a délutáni edzés igencsak khm… jól sikerült. Így, terepgyakorlatról visszatérve, 3200 méter skífutás, – amit természetesen negyed óra alatt kellett teljesíteni – fekvőtámasz, felülés, levezetőnek pedig öt kilométeres kötelékfutás után, már annyira nem is volt erőnk, hogy a lányok után kajtassunk.

- Holnap is lesz nap. – mondta Nate, a mellettem lévő zuhanyzó alatt állva, miközben a sampont dörzsölte a haján.

- Nekem valami azt súgja, hogy Rollins mindent meg fog tenni, hogy távol maradjunk tőlük. – szólalt meg valahol a zuhanyzó hátsó felében Joey.

- Na és aztán? Kilenc hónapig lesznek itt, lehetetlen, hogy ennyi idő alatt távol tartsa őket tőlünk. Te mit gondolsz Dylan? – kérdezte Emmett, mire a zuhanyzóban lévő összes fiú rám nézett. – nem csak azért mert a nagybátyámról volt szó. Amolyan vezérként néztek rám a srácok. Hát mit mondjak? Családi vonás. Lemostam a tusfürdőt a testemről, a zuhany alá hajtottam a fejem, majd kihajolva megráztam, hogy kirepüljenek a vízcseppek, és csak azután válaszoltam.

- Azt gondolom,  – vettem magamhoz a törölközőmet, elkezdtem felitatni magamról a vizet – hogy a nagybátyám is férfiból van. – tekertem a csípőm köré a törölközőt. – Valójában nem arra figyelmeztetett, hogy ne csináljunk a lányokkal semmit, hanem arra, hogy ne vegye észre, hogy csinálunk. – lazán a csempének dőltem és elmosolyodtam. – Nem tudom ti hogy vagytok vele, de szerintem így még izgalmasabb.

- Igaz. – bólintott Thomas egyetértően. – De az nem ér ám, hogy mindet levadászod előlünk Dylan. – csóválta meg a fejét. Természetesen baromság volt amit mondott, mert nem fogok csak úgy vakon rámászni mindenkire. Először csak felmérem a terepet, majd mérlegelek. Hiszen nem kell sehova futni, hogyha az ember biztos a sikerében. De azért végigfutattam a tekintetem a zuhanyzóban lévőkön, majd újra Thomasra néztem, és egy magabiztos mosoly kíséretében azt mondtam:

- Nem ígérhetek semmit. – kinyitottam a hátam mögött lévő ajtót, majd kiléptem a fürdőből, hogy visszamenjek a szobánkba. A nagybátyám azért még tett egy látogatást este, biztos ami biztos.

- A lányokat a keleti szárnyon szállásoltuk el, így azon a folyosón lévő fürdő az övék. Remélem nem kell kihangsúlyoznom, hogy milyen mértékben tilos annak a fürdőnek a közelébe menni. – vonta fel a szemöldökét, a mondandójával természetesen kihangsúlyozva ezt. – A tábor összes tagjára ez vonatkozik, nem csak azért mondom, mert a maguk hálóhelyisége van hozzájuk a legközelebb. Remélem minden világos. – lassan ejtette ki a szavakat, jobb szemöldökét ismét felvonta.

- Igenis uram! – kiáltottunk egyszerre. Jó, oké a fürdőbe természetesen nem megyünk be, azért nem vagyunk hatvanéves perverz kukkolók. Persze akkor más a helyzet, ha külön beinvitálnak. Abban az esetben gorombaság lenne visszautasítani. És én nagyon jól nevelt úriembernek tartom magam.

***

Gondoltam én, hogy nem sokáig kell várnunk, amíg a nagybátyám vizslató tekintetet nélkül egyazon helyiségbe kerülünk a vendégeinkkel. Ugyanis már rögtön másnap, ebédnél köszönt be hozzánk a szerencse. Már épp vissza akartunk menni a srácokkal a szobába, amikor megláttuk, hogy két lány lép be a menzára. Megálltam, és szórakozottan a falnak dőltem, a karomat összefontam a mellkasom előtt. Erre a többiek is megálltak és követték a tekintetem.

- Showtime! - halkan felnevettem Emett beszólásán. Bár a nagybátyám, már rég elmondta, hogy intézetis csajok fognak jönni a táborunkba, valahogy mindenkinek most esett le, amikor már tényleg itt vannak. Persze a nagybátyám azt is világosan elmagyarázta, hogy tilos a lányokkal olyan kapcsolatba bonyolódnunk, ami akadályozná, megnehezítené a tábori életünket és az elvégzendő feladatainkat értsd: szex. De természetesen nem vettük figyelembe az erkölcsi beszédjét. Egy katonai táborba jön egy csapat lány? Ehhez nincs is mit hozzáfűzni.

- Jake és Matt már rá is startoltak kettőre. – szólalt meg mellettem Thomas. Igaza volt, Jake-ék éppen két csajjal beszélgettek egy menza asztal mellett. Az egyik egy afroamerikai csaj volt, a másik pedig egy rövid, fekete hajú. Ha jól láttam, a hajának egyik oldalán még egy lila tincs is volt.

- Akkor mire vársz Thomas? – fordultam felé. Csak megvonta a vállát és rám nézett.

- Ha te lennél a szárnysegédem több esélyem lenne. Mit szólsz? - intett a fejével a két lány felé. Felnevettem és megráztam a fejem. Saját játékszabályaim vannak. Akár a vadászathoz is tudnám hasonlítani. A ragadozó – vagyis én – kiszemeli a megfelelő prédát, aztán becserkészi. Általában a vadászat azonban nem szokott sokáig tartani. Nem tehetek róla, hogy olyan testtel és arccal áldott meg a jó isten, ami után epekednek a nők. Sose volt gondom a csajozással, de amióta katona vagyok a helyzet szinte nevetségesen egyszerű lett. Én esküszöm nem értem, de basszus ha egy nő meglát egy katonai egyenruhát, teljesen kifordul magából.

- Nyugi Thomas, Dylan majd biztos neked adja a maradékot. – veregette hátba Nate.

- Bogaram kell egy kis segítsék azzal a vödörrel? – szólalt meg Jeff. Körülnéztem, hogy vajon kihez beszél, és akkor megláttam egy lányt, aki egy felmosó vödröt cipelt. Alacsony volt, szinte aprónak tűnt közöttünk, és hosszú, szőke haja copfba volt fogva.

- Nem kösz. – válaszolta halkan a lány, aztán elkezdte felmosni a padlót. Egy idő után körülnézett a teremben és a tekintete megállapodott a másik két csajon, majd felnevetett. Abban a pillanatban megmozdult bennem valami és elmosolyodtam. Azt hiszem meg is van a préda. A lány arcáról egy szempillantás alatt lefagyott a mosoly, amikor felénk nézett.

- És mi van azzal a kis szöszivel? – intett a fejével Joey. A kis szöszi pillantása találkozott az enyémmel. A szeme kék volt, a bőre hófehér. Az első dolog, ami eszembe jutott róla, hogy olyan, mint egy bárányka. Egy gyámoltalan bárány, aki még nem tudta mi vár rá. A bárányka tekintete az enyémre tapadt. Észrevettem, hogy sikerült körbe mosnia magát és a lába alatt száraz volt a padló.

- Kihagytál egy részt. – mondtam neki, és először azt hittem nem is hallotta meg amit mondtam. Aztán zavartan pislogott és újra rám nézett.

- Tessék? – erre ellöktem magamat a faltól és két lépéssel előtte termettem.

- Azt mondtam kihagytál egy részt. – mutattam a padlóra. Lenézett a földre és mikor észrevette miről beszélek, elpirult.

- Ohh. – motyogta halkan.

- A bárányka besétált a farkasok közé. – mosolyogtam rá, mire a srácok mellettem felnevettek.

- Hogy mondod? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Azt hallottuk, hogy az Illinois-i javító intézetből jöttetek. – szólalt meg Thomas.

- Nocsak, uraim egy igazi rossz kislánnyal van dolgunk. – pillantottam a srácokra. Mikor újra a kék szemű lányra néztem, meglepetten vettem észre, hogy gyilkos pillantásokat lövell felém. Általában bármit mondok a lányoknak arra kuncogás, hajdobálás és pirulás a válasz. Ez felkeltette az érdeklődésemet és a szavak csak úgy kibuktak belőlem.

– Ha bármikor rosszalkodni támadna kedved báránykám, hát állok elébe. – kacsintottam rá. A lány keze ökölbe szorult, a szeme villámokat szórt. Ha szemmel ölni lehetne, és most valószínűleg holtan esnék össze. A következő pillanatban olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. A lány megfogta a felmosó vödröt és a tartalmát rám öntötte. A koszos víz végigcsorgott rajtam, eláztatva a hajamat, a pólómat és a nadrágomat. Mikor felnéztem, azt láttam, hogy a menzán mindenki minket néz leesett állal, a kék szemű lány pedig elégedett vigyorral méricskél.

- Csillagom, ezt nagyon nem kellett volna. – nevetett fejcsóválva Joey. Beletúrtam a hajamba és közelebb léptem hozzá.

- Mi az báránykám vizesen jobban tetszem? – vigyorodtam el. A várt pirulás elmaradt, a lány csak idegesen bámult rám és a mellkasa előtt összefonta a kezét.

- Határozottan. Tudod így leginkább egy ázott kutyára hasonlítasz. A tekintetét olyan lenézően járatta végig rajtam, ahogyan még senki.

- Na, Dylan ezt megkaptad! – röhögött fel mellettem Nate. A lány arckifejezésén felnevettem és lehajoltam hozzá.

- Tudod báránykám, ha a tűzzel játszol, könnyen megégetheted magad. – Súgtam a fülébe. A lány levegőért kapott, engem meg elégedettség töltött el, amiért végre sikerült elérnem nála a várt reakciót. De aztán az arckifejezése újra ideges lett és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor Campbell belépett a terembe.

- Itt meg mi a fene történt? – nézett először ránk, aztán a vizes padlóra.

- Én… - kezdte a lány, de a szavába vágtam.

- Az én hibám őrmester. Véletlenül nekimentem, neki meg kicsúszott a kezéből a vödör, a víz meg rajtam landolt. Campbell erre hitetlenkedő arckifejezést vett föl, majd a lányra nézett.

- Takarítsd fel! – a lány dühösen kezdte el felmosni a padlót. Mögé léptem és a fülébe suttogtam.

- Tartozol nekem báránykám. – mondtam neki, aztán a srácokkal együtt kimentünk a menzáról.

- Ember, te aztán jól kifogtad ezt a csajt! – vert hátba Nate.

- Ja, baszki Dylan ez a kiscsaj nem semmi. – Mondta Joey. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott a lány dühös arckifejezése. Úgy tűnt, ez a csaj nehéz eset. De bármennyire is nehéz eset, mindenki tudja, hogy egy báránynak nincs esélye egy farkassal szemben. Főleg akkor, ha az a farkas én vagyok.

- Veled meg mi történt haver, fürödni voltál? – kérdezte Zac, amint beléptem a szobába.

- Ááá, csak egy csaj bent, úgy gondolta Dylannek lekéne már mosni a képéről a magabiztosságot. – vonta meg a vállát mellettem Emmett.

- Mintha ez lehetséges lenne. – horkant fel Tyler, aki ekkor fölült az ágyon és idióta vigyorral, tetőtől talpig végigmért.

- De most komolyan? Leöntött egy csaj? – hüledezett Zac.

- Nem, Zac pajtás magamat öntöttem le mosogatóvízzel. – lövelltem felé egy pillantást, és a szekrényemhez léptem, hogy elővegyek egy tiszta pólót.

- Nemááááár! Mosogatóvízzel? Ez halál komoly? –röhögött fel Zac, és már azt hittem nevetésében le fog esni az ágyról.

- Máris bírom a csajt. – bólintott mosolyogva Tyler, erre pedig hozzávágtam a vizes pólómat. – Ha gondolod, szólhatok az érdekedben, hogy téged is leöntsön, amúgy is jön nekem nekem eggyel amiért kimentettem Campbellnél.

- Hogy hívják? – nézett rám kíváncsian, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet. Fogalmam sincs, hogy mi volt a lány neve. De tudni akartam.

- Mittuodém. – vontam vállat. – valami kis szöszi.

- Hát van benne spiritusz.- hallottam még Tylert, miközben a szobában lévő mosdóhoz igyekeztem, hogy lemossam az arcomról és a hajamról a dzsuvás vizet.

- Az nem kifejezés. – mondtam, amikor visszajöttem. Újra a szekrényemhez léptem, és magamra kaptam egy tiszta fekete pólót.

- Meg van a kiszemelt? – vonta fel a szemöldökét Tyler.

- Hát figyelj, ez tulajdonképpen nyílt kihívás volt. Csak nem hagyhatom annyiban. – vigyorodtam el. – Fairplayel szeretek játszani.

- Ohh az a szegény lány. – sóhajtott fel Emmet.

- Na kuss legyen. – néztem rá, de elvigyorodtam, mert tudtam, hogy csak poénkodik. Ugyanis a szobában mindenki tudta, hogy ezt a kis játékot a lány nagyon is élvezni fogja. Mármint ha rajtam múlik. Márpedig rajtam múlik.

Dylan Special - 1

Dylan Special

1. Fejezet

Hassal a földön feküdtem, szemem a célpontra szegeztem. Lassú be – és kilégzés, összpontosítás, de az egész nem nagy cucc. Nekem legalábbis. Meghúztam a ravaszt és eltaláltam a tábla közepét. Természetesen. Majd újra és újra. Tyler felhorkant mellettem. Felém fordította a fejét, és mosolyogva a fejét rázta.

- Ebben verhetetlen vagy öregem. – csak egy elégedett vigyorral válaszoltam. Ezzel nem vitatkozom. Ha nem lett volna istenverte meleg, még élveztem is volna. Tyler meghúzta a ravaszt, és csak azután fordult felém újra, hogy pár lyukat lőtt a céltáblába.

- Mondott már valamit a holnapi terepgyakorlatról a nagybátyád? – Újra lőttem.

- Nada. – csóváltam meg a fejemet. – De ha jól tudom lesz ma megbeszélés. – válaszoltam, és úgy is lett. Lövészet után egymás mellett sorakoztunk fel, enyhe terpeszállásban, hátrakulcsolt kézzel, egyenes háttal, és száz százalékos figyelemmel a nagybátyám irányában, aki szokásához híven, előre hátra járkált, háta mögött összekulcsolt kézzel.

- A holnapi terepgyakorlaton Ritmon lesz magukkal. – értetlenül összevontam a szemöldököm, de aztán gyorsan újra kisimítottam az arcvonásaimat, mielőtt a nagybátyám észre vette volna. Ritmon nem túl sokat tartózkodik a táborunkban. Terepgyakorlatra meg annál kevesebbszer szokott jönni. Jóformán soha. A nagybátyám – aki másoknak csak Rollins hadnagy – szereti rajtam tartani a szemét. És általában ő felügyeli a terepgyakorlatokat. Vagy Campbell.

- Tehát ezúttal nem lesznek a szemem előtt, de remélem mindannyian tudják, hogy ez azt jelenti, hogy kétszer annyira hajtsanak. Ugyanis elhihetik ha azt mondom, minden egyes másodpercet kifogok kérdezni az Őrvezetőtől. – a mellette álló Ritmonra pillantott, aki azonnal határozott bólintással válaszolt.

- Azzal kapcsolatban, hogy miért nem tudok magukkal tartani, nos… mindenképpen itt kell maradnom a táborba. – megállt és mindenkin végigfutatta a szemét. – Kellemetlen hírt kell közölnöm uraim.  – ismét szigorú pillantás, és hatásszünet. A nagybátyám remekül értett az izgalom fokozásához. – Sajnos kilenc hónapig kissé szűkösebben leszünk. – Ohh basszameg. Ezek szerint megint jön egy csapat újonc, akiket persze a nagybátyám rám fog sózni a kitanítás idejére. Rohadtul csodás.

- A, Y.S.O.H. alapítvány egy igen… érdekes programot hozott létre, amit a mi sajnálatunkra, jóvá is hagytak. Hogy miért azt ne kérdezzék, mert őszintén szólva fogalmam sincs. – Y.S.O.H? Rémlik, hogy hallottam már róla. Azt hiszem valami Young Souls a nevük. Velük volt tele az újság tavaly októberben, amikor elnyertek egy pályázatot és létrehozták az állam legfelszereltebb hátrányos helyzetű fiataloknak szánt terápiás otthonát. Young Souls in Our Hand? Vagy valami ilyesmi.

- A lényeg – folytatta a nagybátyám egy torokköszörülést követően – hogy a mi intézetünket is kiválasztották a program színhelyéül. Mire vissza érnek a terepgyakorlatukról, két csapat fog a táborunkba érkezni. – újabb szünet, majd torokköszörülés. – Két leány javítóintézetből választottak ki öt-öt fiatalt, akik kilenc hónapig itt fognak nálunk segédkezni. – Kérhetném a segédkezni kifejezés definiálását? Valószínűleg a társaimban is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, ugyanis alig hallható, de a megszokotthoz képest mégis bazi hangos morajlás hallatszott.

- Ha valaki úgy véli befejeztem a mondandómat, nyugodt szívvel távozhat a hálóhelyiségébe. – meredt ránk a nagybátyám, és gyanítottam, hogy a „távozhat a hálóhelyiségébe” valójában azt jelenti, hogy takarodjon ki a francba, és csak azután jöjjön vissza, hogy harmincszor körbefutotta a terepet, megcsinált kétszázötven fekvőt, majd százhuszonnyolc felülést. Mindenki kussba maradt.

- Én is így gondoltam. Tehát mint mondtam, tíz fiatal… hölggyel bővülünk, mire vissza érnek.- Szinte fogcsikorgatva ejtette ki a „hölgy” szót. Azonban engem inkább az foglalkoztatott, hogy hadnagyság ide, vagy oda, a nagybátyámnak komolyan ez jelenti a kellemetlen helyzetet? Hogy kilenc hónapig itt fog lakni tíz csaj? Nekem ugyanis erről egészen más szavak jutnak eszembe.

- A fiatalok azért lesznek itt, hogy fegyelmet tanuljanak, valamint, hogy megismerjék milyen az igazi, kemény munka. Maguknak semmi dolguk nem lesz velük, azon kívül, hogy egy azon helyiségben fognak étkezni. Most mondom el először és utoljára, úgyhogy jól figyeljenek. – küldött felénk újabb szigorú pillantást. – Miután mint említettem, maguknak semmi dolguk nincsen a vendégeinkkel, így nem szeretném, ha bármiféle olyan helyzetbe kerülnének velük, ami miatt bármilyen módon akadályoznák a feladataik elvégzésében, kötelességeik végrehajtásában, illetve a megszokott tábori rutinjukban. – Ahha. Mondhatta volna simán, hogy egyiket sem vihetjük be egy menetre a raktárba. Abból talán jobban megértette volna mindenki. Mert én így most jelenleg azon gondolkodtam, vajon hogy tudnám ezt végrehajtani úgy, hogy nem szegem meg ezt a szabályt, ám eleget teszek a… nos, személyes szükségleteimnek.

- Remélem világos voltam. – vonta föl kérdőn a szemöldökét a nagybátyám.

- Igenis uram! – hangzott az egyhangú válasz mindannyiunktól.

- Leléphetnek. – felelte, mi pedig egymás után mentünk be a hálóhelyiségeinkbe.

- Nem tudom, hogy vagytok vele – kezdte Emmett levetődve az ágyára, kezét a tarkója mögé kulcsolva. – de nekem nagyon is tetszik ez a kellemetlen helyzet.

- Jobban már nem is járhattunk volna, én azt mondom. – bólogatott lelkesen Nate.

- Igen. Ezért fura nekem ez. – kapaszkodott az ágykeretbe Joey, és gyanakvóan összeszűkítette a szemét, majd rám nézett. – Tudsz valamit Dylan? Ez is a kiképzés része? Talán ez is egy a nagybátyád leckéi közül? – húzta fel gyanúsan egyik szemöldökét. Felröhögtem. Viccel ugye?

- Gondolod, hogy azzal tölti a szabadidejét, hogy ehhez hasonló viccnek még csak nem is minősülű dolgot eszel ki csak azért, hogy aztán röhöghessen rajtunk egy jót? Nem. – csóváltam a fejem. – Halál komolyan mondta, ahogy azt is, hogy kivág minket innen a szarba, hogyha megérintjük valamelyiket.

- Ami ugyebár nem fog egyikünket sem eltántorítani. Nem igaz Dylan? – Nate, olyan idióta vigyorral nézett rám, mint aki pontosan tudja mi jár a fejemben, és mit fogok válaszolni. Ezért inkább nem mondtam semmit, csak egy magabiztos mosolyt küldtem felé, amitől egy kívülálló azt hihette volna, hogy azért vagyok ennyire boldog, mert hamarosan megkapom a szülinapi tortámat. És nekem abból a tortából nem akármilyen szelet kell. Hanem amelyik a legédesebb.

***

Szerettem a terepgyakorlatokat. Előtte, az elméleti részével sem volt különösebb bajom. Honvédelmi alapismeretek, földrajz, ilyesmi. Semmi gond. De a terepgyakorlat olyan, mintha élőben videójátékoznánk. Tét nélkül persze. És ez benne a legjobb. Miközben átfolyik a testeden az adrenalin, nem kell azon aggódnod, hogy útközben leszakad az alsó feled, vagy szemed láttára robban szét a legjobb barátod. Vagy a bátyád. Danyre gondoltam és hirtelen baromi ideges lettem. A testemet átjárta a düh, és nem érdekelt, hogy a kiürített falu, amiben egy M249-es géppuskával rohanok, valójában nincsen megszállva terroristákkal, csak úgy teszünk, mintha. Dany volt a legjobb barátom. És már nincs többé, akár hogy is nézzük. És nem számít az amerikai filmek kedvenc, és legtöbbet elhagyott mondata, miszerint „itt él a szívemben”. Francba az egésszel. Tudtommal a szívemben nem tudok vele beszélgetni. Nem tudom lenyomni szkanderben, és nem tudok játékosan beleboxolni a vállába, valahányszor cikizni kezd a csajok előtt. Egy ház oldalához simultam. Az M249-es csak kinézetében egyezett meg az igazi fegyverrel. Ugyanis piros festékpatronnal volt megtöltve. Mint a paintballban. Csak hát ez nekünk valójában nem játék. Hanem élet-halál harc. Kikémleltem a fal mögül. Nyílt terep, de ha eltudok vetődni a kútig, amögött tökéletes lövész helyzetem van. Nagy levegőt vettem. Tudtam mikor kell vetődnöm, egy másodpercet sem hibázhattam. Előrelendültem és egy szaltóval a kút mögé érkeztem, egyenesen a jobb combomra. Fájt, és több mint valószínű, hogy lila foltot fog hagynia bőrömön, de erre szokták azt mondani, hogy „katonadolog”. Igazam volt, ami az akár másodperces tévedést illeti. Vetődés közben lövést hallottam, a kút oldalára pedig piros festék kenődött. A fülemben lévő apró adó-vevőhöz nyúltam.

- Jön valaki ide játszani, vagy szokás szerint én vigyem el a babérokat? – kérdeztem vigyorogva.

- Azt hiszem túl sokat gondolsz magadról Maeistro. – hallottam meg a fülemben elsőként Emettet. – Fél napig sem húznád nélkülünk. – ezen őszintén felnevettem.

- Annál is inkább, hogy nem figyelsz a szakaszodra. Itt vagyok melletted te seggfej. – szólt Tyler hangja, mire körbenéztem, de sehol nem láttam. Még egyszer –ezúttal lassan és alaposan – körbe pillantottam magam körül, és akkor észrevettem. Hason feküdt a földön, egy bokor alatt. Bár fogalmam sincs, hogy fért oda be. Elmosolyodtam. Tyler volt az abszolút nyertes ha rejtőzködésről volt szó.

- Húzzál ki a rejtekhelyedről kaméleon, és tegyünk pontot a végére. Haza akarok menni. – mondtam, és onnan, ahonnan ültem is láttam, hogy Tyler rosszallóan megrázza a fejét, de végül kikúszott a bokor alól, és óvatosan kémlelve guggoló pozícióba helyezkedett.

- Helyes. Siessetek ha lehet. Éhes vagyok. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Nate.

- Megkóstolhatod az öklömet, ha gondolod. –szóltam vissza, erre pedig nem válaszolt. Bírtam Natet, jófej csávó, de síkhülye. Sosem veszi komolyan a terepgyakorlatokat, pedig kellene. Tyler szemébe néztem, és két ujjammal egy fejjel lefelé álló V betűt mutattam, majd a mutató ujjamat előre hajlítottam, ezzel jelezve, hogy jel megadáskor ő megy jobbra. Bólintott, és a fegyverét szorosabban fogta maga mellett. Újra kikémleltem a fal mögül. Nem tudtam ki áll elől, nem láttam. De tovább nem maradhatok a kút mögött, csupán másodpercek kérdése, hogy az illető hívja az osztagának többi tagját, hogy fessenek minket pirosra. Felpattantam és megállás nélkül lőttem előre, miközben a következő házig futottam. Szinte nekivetődtem a falnak a vállammal. Egészen biztos vagyok benne, hogy az illető éppen mögöttem van. Ami azt illeti, ez most vagy bejön vagy nem, mert ugyanannyi esélye van, hogy lelőjön, mint nekem. De próba szerencse. Kibújtam a rejtekhelyem mögül, és egyik szememet becsukva mértem be a célpontot, végül egymás után többször is meghúztam a ravaszt.

- Jól van már Dylan, állj le. Már olyan lyukas vagyok, mint egy darab sajt. – Emelte fel mindkét kezét Zac. Jó pár piros festék paca volt a ruháján. Rábólintottam és tovább mentem.

- Dylan? – szólalt meg a fülemben Tyler.

- Kinyírtam Zacet, hol vagy?

- Én meg Jimmyt. Itt vagyok a faház mögött, az ároknál. – körbe néztem, míg megpillantottam magam előtt a faházat. – Azt hiszem megtaláltam.

- Mit? – kérdeztem.

- A feladat végét. – válaszolta Tyler, én pedig a fegyveremet magamhoz szorítva, futva tettem meg a szakaszt a házig, majd befordultam az oldala mentén, egyenesen Tylerhez.

- Na mi a gond?

- Ez. – mutatott rá, a párkányhoz rögzített bombára. A kijelzője kilenc és fél percet mutatott, onnan számolt folyamatosan vissza.

- Baszki. – morogtam. Viszonylag a kiképzésünk elején tartunk, a bombahatástalanítást gyakorlatban még nem végeztük el. De azt hiszem a nagybátyám úgy gondolta, épp ideje ennek. – Őrködj! – mondtam Tylernek és letettem a fegyverem, hogy közelebbről megnézzem a bombát. Egy rakás színes vezeték állt ki belőle – természetesen – és a visszaszámláló egyre csak járt, csipogva jelezte, hogy fogytán az időnk. A mellényem egyik zsebébe nyúltam, pontosan tudtam, hogy hol van a csípőfogó. Melyiket kell elvágni? Mi is van a Halálos fegyverben? Melyiket vágja el Mel Gibson? A sárgát vagy a pirosat? Volt egyáltalán sárga vezeték? Valahogy ésszerű lenne a pirosat elvágni, de talán túl egyértelmű. Túl egyszerű. Azt tudom, hogy normális esetben az egész gyújtószerkezetet ki kellene szerelni, és úgy hatástalanítani, de erre most nyilvánvalóan nincs idő.

- Na mi van már?- fordult hátra Tyler. Nem válaszoltam. Kezembe vettem a piros vezetéket. De az a sárga vezeték olyan volt, mintha a képembe röhögne. Talán beugratós az egész. Mi van ha a fickó aki csinálta a bombákat, befújta az összeset festékszóróval, mindegyiket más színűre, csak a hecc kedvéért? Akkor lehet, hogy amit én pirosnak hiszek az valójában zöld, és a sárga pedig valójában piros. Vagy nem.

- Tyler! – szóltam oda neki. – Melyik színt szereted legjobban egy nőn?

- Meg vagy húzatva Dylan?! Hatástalanítsd a kicseszett bombát! – idegesnek hangozott és ezen nem is csodálkoztam. Elhittem, hogy tényleg azt gondolja: még egy ilyen helyzetben is a csajokon jár az eszem.

- Válaszolj a kérdésre!

- Az istenit, a pirosat!

- Én is. – bólintottam, és elvágtam a piros vezetéket. A csipogás elhallgatott, a kijelzőn lévő számláló megállt. Kifújtam a levegőt.

- Hál’istennek. – törölte le a homlokát Tyler.

- Ugye tudod, hogy nem igazi bomba volt? – kérdeztem, mire mélyen a szemembe nézett.

- De lehetett volna. – válaszolta halkan, komoran. Megfeszült az állkapcsom. Teljesen igaza volt, és ettől a szívem gyorsabban kezdett el verni.

- Itt Ritmon. – szólalt meg a fülemben az Őrvezetőnk. – Mindenki vissza hozzám! – felkaptam a vállamra a géppuskámat, és visszamentem oda, ahonnan indultunk. Szépen lassan mindenki megérkezett, ki festékesen, ki porosan, de mindenki ott volt. A valóságban ez egészen másképp lett volna. Ritmon az órájára nézett, majd felemelte a fejét.

- Nem is rossz. De lehetne jobb is. Stevens! Blake! – nézett hirtelen ránk. – Maguk hatástalanították a bombát? – bólintottam, Tyler azonban felém biccentett.

- Dylan.

- Nos, szép munka volt Blake. – mondta én pedig pontosan tudtam, hogy a társaim pillantásaiban legalább annyi féltékenység van, mint amennyi elismerés. Magabiztosan elmosolyodtam. – Habár semmi haszna. – tette hozzá Ritmon, a mosolyom pedig azonnal eltűnt. – Jobb, ha kiverik a fejükből a Hollywoody filmek akció jeleneteit. Egy bombát hatástalanítani meg sem közelíti azt, amit Bruce Willis produkál a Die Hardban. Nem annyi az egész, hogy elvágnak egy rohadt vezetéket. A hadnagy úgy gondolta, épp ideje, hogy ezt megtanulják.

- Klasszikus Rollins hadnagy. – suttogta mellettem Tyler.

- Két nap múlva kezdik az óráikat a tűzszerésszel. Jól teszik ha odafigyelnek. – nézett végig mindannyiunkon. – Na indulás!

Egész úton azon kattogott az agyam, hogy mi lett volna éles helyzetben. Hogy mi lesz éles helyzetben. Láttam már bombát robbanni természetesen, na de látni egészen más, mint ott állni a visszaszámláló felett és hallani a pittyegést. Egészen más.   

Mikor beértünk a táborba, a menza melletti folyosón mentünk el, amikor hirtelen mindenki megállt előttem.

- Mi bajod van Nate? Menjél már tovább. –mondtam neki, mert sikerült az egész rohadt sort leállítaniuk.

- Biztos, hogy ezt akarod? – vonta fel egyik szemöldökét, és a menza felé biccentett. Követtem a pillantását. Mindent értek. El is felejtettem, amit a nagybátyám mondott. Hogy a „kellemtelen helyzet” itt fog várni minket, mire visszaérünk a táborba. Készen arra, hogy segédkezzenek.

- Mizu csajok? – szólalt meg valaki elől, talán Cody. Hamar a többiek is követték a példáját.

- Ti vagytok az új takarító nénik? – röhögött fel Nate.

- Körbevezesselek titeket az épületben? Kezdhetnénk az ágyaknál. – csatlakozott Joey is. Felnevettem. Nem Joey beszólásán, annyira azért nem volt vicces. Hanem a lányok arcán. Úgy néztek ránk, mintha éppen szivárvány színű egyszarvúk varázsolnának nekik csokifolyót.  Igazán szórakoztató látvány volt. És nem hibáztattam a srácokat sem a beszólásokért. Bunkóság ide, vagy oda, a csajozási lehetőségeink, meglehetősen korlátozottak. Olyan ez, minthogyha évekig eltiltottak volna mindenfajta édességtől, és most bekísérnének egy cukrászdába, hogy válasszak egyet. Már épp előre akartam lépni, hogy jobban szemügyre vegyem a helyzetet, amikor meghallottam a nagybátyám hangját.

- Már mondtam maguknak, hogy tegnap érkezett a két csoport, és azt is mondtam, hogy még véletlenül sem befolyásolhatják a teljesítményüket, vagy terelhetik el a figyelmüket. Amennyiben nem szeretnének most azonnal visszamenni a terepre, azt ajánlom jöjjenek utánam, hogy folytathassuk a kiképzést.

- Igenis uram! – mondtuk egyszerre, a sorunk pedig egy másodperc alatt visszarendeződött az eredeti helyzetébe. 

Még egy kis Dylan?

Sziasztok! Egy kedves olvasóm azzal járult hozzám, hogy mi lenne, ha a könyvet úgy adnám ki, ha megírnám Dylan szemszögét is, és összemosnám Soléval, tehát két szemszögből lenne a könyv. Nos, ez nem lehetséges, ugyanis az nagyon nagyon hosszú könyv lenne és a végén horribilis összegbe kerülne. De mivel A Piroska és a Farkas sztorimhoz legszívesebben minden nap írnék új fejezetet annyira tetszik ( haha saját történetem, még jó hogy tetszik :) ) ezért úgy gondoltam,  2 fejezet között lefoglalhatnám magam valamivel, és akivel lefoglalom magam, az nem lesz más, mint Dylan Blake. Bizony, kedvenc katonátok visszatér. A történet legelejéről  nyerhettek betekintést az ő szemén keresztül, és mivel nem csak olyan részek lesznek amiben Sol-al volt, hanem egy csomó új, ezért jobban is megismerhetitek őt. Jelenleg is dolgozom az Új fejezeten, szerintem ma már fel is teszem. Addig is, aki még nem olvassa az új történetemet, annak itt a link: http://piroskaesafarkas.blogspot.hu/ hét elején jön is az új rész! :)
Puszi: April

Jó hír a rosszban

Sziasztok!
Nemtudom hányan értesültetek róla, hogy olyan dolog történt, amire nem gondoltam volna, és iszonyatosan bánt a dolog. Egy volt lelkes olvasóm ugyanis ellopta az egész Bright Sideot és Wattpadon sajátjaként tette közzé. Ha ez még nem lenne elég, a Cards on the Tablet is ellopta (  lementette a fejezeteket még mielőtt töröltem volna a blogról ) és azt is sajátjaként tette közzé Mint azt tudjátok, a Cards on the Table, már megjelent könyv formájában, így az illető szerzői jogokat sértett, theát rendőrségi ügy lesz a dologból. Viszont, mivel ezek után nagyon is féltem a Bright Sideot, és ti is már sokszor jeleztétek, hogy nagyon örülnétek egy könyv változatnak, továbbá a kamu ember aki feltette Wattpadra többszáz követőt zsebelt be a történetnek köszönhetően, és rengeteg, de tényleg rengeteg visszajelzés jött, azzal kapcsolatban is, hogy legyen könyv. Ezért úgy döntöttem, hogy tavasszal érkezik a The Brigh Side könyv változata. (Mármint ha tényleg van rá igény.) Itt a részek fenn lesznek egészen addig, amíg én a kiadónak nem küldöm el a kéziratot. De majd néha néha figyeljétek az oldalt, mert ide minden információt kifogok írni ezzel kapcsolatban! :)
Addig is ha épp nincs mit olvasnotok, lessetek be az új történetemre : :)  http://piroskaesafarkas.blogspot.hu/

Puszi: April