Dylan Special #11

11. Fejezet

Tudtam, hogy még a visszafele úton is lehetnek veszélyek. De eldöntöttem, hogy arra gondolok: Sol és a srácok sértetlenül eljutnak a táborig, különben csak az ellenkezőjén járna az eszem. Erősnek éreztem magam, és csak azt akartam, hogy minél előbb vége legyen az egésznek. Hogy had mehessek én is a táborba. Kúsztam a földön, a bokrok mögül a terepet figyeltem. Már azt se tudtam mikor kezdődött az egész és mióta tart. Életem során eddig kétszer vettem részt valódi támadásban. Háromszor, a mostanival együtt. A legutóbbi alkalom miatt pedig a mai napig rémálmaim vannak. És akkor a pánikrohamokról már ne is beszéljünk. Eleinte borzasztó érzés volt meghúzni úgy a ravaszt, hogy ezúttal nem csak élettelen célpontokra lődözünk. A titka az, hogy nem szabad úgy rájuk gondolni, mint élő, lélegző emberekre. Ha megteszed, vége. Felemészt, és az őrületbe kerget. Megtanultam, őket is csak úgy szabad látni, mint mozgó célpontokat. Semmi több.

- Sullivan! – szólt bele a nagybátyám az adó-vevőbe, egy fa törzsének lapulva. – Itt Rollins! Hall engem? – válaszul a készülék sercegni kezdett. Az egyik legrosszabb hang, amit egy magunkfajta hallani tud. Cody, tőlem balra hasalt a talajon, kezében a fegyverrel. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam összeegyeztetni, hogy ki hol van éppen. Az ágak mögül a terepet tanulmányoztam. Szemben is fut egy erdős rész, továbbá jobb irányban haladva egy domb helyezkedik el. Emlékeztem, hogy amikor jöttünk, néztem a patakot, ami egy híd után pár méterrel ért véget, és ha jól láttam, az erdőből jött kifele. Sullivanék utánunk jöttek, és amikor ránk lőttek körülbelül negyed órával hagytuk el a patakot. Ami azt jelenti, hogy vagy pont ott voltak, vagy nagyon közel jártak hozzá. Ha én lettem volna ott, egészen biztosan a híd alatt, a patakon keresztül mentem volna be az erdőbe.

- Cody! – szóltam a mellettem fekvő srácnak halkan. Óvatosan rám emelte a tekintetét. Oldalra biccentettem a fejem, a szememmel jelezve a távolban lévő híd felé, és reménykedtem benne, hogy ő is emlékszik a patakra, és érti, hogy mit akarok. Először zavartan összevonta mindkét szemöldökét, de szerencsére, itt a táborban valamennyire mindannyiunknak egyforma a gondolkozása, így végül bólintott. Odakúsztam a nagybátyámhoz, és egy fa törzsének lapultam.

- Uram! – szóltam neki, ő pedig felém kapta a tekintetét. – Úgy vélem, tudom hol vannak Sullivanék. Elmegyünk keleti irányba.

- Elmennek? Kivel? – kérdezett vissza, én pedig Cody felé biccentettem.

- Rendben van – bólintott, majd újra elővette az adó-vevőt. – Figyeljen Jones!

- Igen uram. – hallatszott a válasz a készülékből.

- Tryson és Blake elmennek keleti irányba Sullivanék után. Maga és Wright jöjjenek le ide az árokhoz. Előre megyünk.

- Értettem uram – hangzott a válasz, majd a nagybátyám megadta a beleegyező bólintást. Tisztelegtem egyet, aztán meg is indultunk Codyval. Csak ketten voltunk, a pulzusom pedig egyre csak emelkedett, ahogy előre felé mentünk. Összeszorítottam az állkapcsomat, olyan erősen, hogy talán megkellene fontolnom, hogy ha visszajutok a táborba, megnézetem egy fogorvossal. Akaratlanul is feltörtek az emlékek, de tudtam, hogy ezúttal egész egyszerűen nem engedhetek meg magamnak egy újabb pánikrohamot.

Keleti part, E.A.G.L.E. szervezet elleni támadás, két évvel ezelőtt

Már nem is számoltam a napokat. A testembe több helyen is nyilalló fájdalmat éreztem, de tudtam, hogy ezzel most egyáltalán nem foglalkozhatok. Nem akartam gondolni a testekre, amik élettelenül hevertek a földön. Nem tudtam kik köztük a mijeink, és kik az ellenség tagjai. Danyt láttam a szemem sarkából. Ő a legjobb lövész, akit valaha ismertem. Ezért is volt a sisakjára egy sólyom festve. Sólyomszeme volt. Ki kellett jutnom a lerombolt kőfal mögül, ami mögött megbújtam. Pocsék volt a rálátás, nem tudtam normálisan célozni, csupán ülni, és imádkozni a jóistenhez. Odakell valahogy jutnom a sárral és földdel teli árokhoz, a nagy épülettel szembe. Lehasaltam és kinéztem a kőfal mögül. Talán, ha nagyon gyors vagyok, megtudom csinálni. Muszáj lesz. Lenéztem magamra. A ruhám már így is tiszta sár és korom volt. A föld még mindig nedves volt, így belemarkoltam a sárba, és az ujjaimmal az arcomra kentem a darabos földet. Elkúsztam a kőfal széléig, majd amekkora lendülettel csak tudtam, elindultam, futottam, majd vetődve érkeztem az árokba. A vállamba erősen nyílalt a fájdalom, de csak a terepet kémleltem. Ebből a szögből, majdhogynem mindenhova ráláttam. Dany pontosan tudta mit csinál, kiváló volt az elhelyezkedése. Todd volt tőle nem messze, egy kicsivel előtte, de csak onnan tudtam, hogy együtt rejtőztünk egy fal mellett, mikor én elmentem a kőfal mögé, ő pedig két lerombolt ház közé futott. Mér éppen akartam oldalra kúszni, hogy még közelebb kerüljek hozzájuk, amikor a szemem sarkából megláttam tőlünk valakit. Nem ismertem nagyon, még a nevét sem tudtam biztosra. Talán Kevin vagy Gevin. Kevin vagy Gevin a Dany mögötti ház oldalához akart eljutni. Csakhogy nem sikerült neki, ugyanis a következő pillanatban elterült a földön és többé nem mozdult. Bár ebből a távolságból nem láttam jól, biztos voltam benne, hogy fejen találták. Nem értettem, hiszen ebből az irányból Dany és Todd is biztosította a helyet, nem tudták volna csak így eltalálni. Ráadásul ilyen pontossággal. Elnéztem a másik irányba, de onnan sem jöhetett a lövés. A szemem cikázott minden irányba, válaszokat keresve. És akkor láttam meg egy apró beton házat, fent a lépcső tetején, a téglahalmazokon át. Az ablakban van. Rohadék. Ezúttal viszont szerencsém volt az árokkal. Kétlem, hogy idelátna, és úgy tűnik, úgy sem erre az irányra koncentrál. Letudom szedni. Egyetlen tizedmásodpercen múlt minden. Egy pillanat volt az egész. Csupán egyetlen egy pillanattal lőttem később. Dany kezéből kiesett a pisztoly és a falnak ütközött. A szívem akkorát ugrott, hogy tényleg nem lepődtem volna meg, ha esetleg kiesik a mellkasomból. Éreztem, ahogy a fagyos rémület végig áramlik a testemben. A fegyveremen lévő távcsőre néztem, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy eltaláltam. Mozgást láttam az ablakban, és tudtam, hogy ezek szerint nem céloztam elég pontosan. Egyik szememet becsukva koncentráltam, majd lőttem. És ezúttal nem hibáztam el. Nem érdekelt, hogy milyen veszélyes, nem érdekelt, hogy mi történhet, átfutottam a szemközti oldalra.

- Dany! – szólaltam meg és megragadtam, hogy magam felé húzzam. Dany egyenruhájának a mellkasánál hatalmas, vörös folt éktelenkedett és csak egyre nagyobb lett. – Nem. – mondtam, mert egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni amit láttam a saját szememmel. – Dany. Minden oké lesz, higgy nekem. Mindjárt vége és... - Dany mintha nevetni akart volna, de csak köhögés és fájdalmas grimasz lett belőle. Amilyen gyorsasággal kezdte elveszíteni az arca a színét, én olyan gyorsasággal kezdtem elveszíteni minden reményem. A tenyeremmel tartottam a tarkóját, másik kezemmel a vállát. Dany kinyitotta a száját, és tudtam, nem vagyok felkészülve arra, amit mondani akar, bármi legyen is az.

- Kapd... el... őket. – nyöszörögte erőtlenül és kínlódva. A látásom elhomályosult és az átkozott könnyek kezdtek lefolyni az arcomon. Ráztam a fejem, akartam mondani, hogy nem, majd együtt kapjuk el őket, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Dany mellkasa rázkódni kezdett, majd felköhögött, a szájából pedig vér folyt ki. A tekintete a semmibe tévedt, a fény pedig kihunyt a zöld szemekből. Összeszorult a gyomrom, a torkom szinte égett, a tüdőm levegőért kiáltozott. Elakartam szakítani a pillantásom Dany élettelen testéről, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ordítani lett volna kedvem. Kiállni egy rohadt sziklára, és torkom szakadtából ordítani. De ez most nem tehettem. Mást azonban igen. Az egyenruhám ujjával letöröltem az arcomról a könnyeket, ezzel valószínűleg még jobban összemocskolva az arcomat. Dany szemhéját lecsuktam a kezemmel, és felemeltem, hogy nekidönthessem a falnak. A fegyverét felkaptam a földről, és a hátamra tettem. Nem fogom megkockáztatni a lehetőségét, hogy valamelyik rohadék elemeli. Most már csak egyetlen dolog érdekelt. Följutni az apró ablakos házba, ahonnan a bátyámat lelőtték. Semmi nem érdekelt, és semmi másra nem figyeltem. Az ablak mellett ott terült el a földön, akit lelőttem. Aki lelőtte Danyt. Arrébb vonszoltam a testet, majd letelepedtem az ablak alá. Éreztem, hogy megváltozott minden. Én változtam meg. Máshogy fogtam fel az egészet. Nem volt bennem félelem, nem izgultam semmiért, nem voltak olyan zavaró dolgok, mint az érzelem. Csak én voltam, a fegyver és pár mozgó tényező, amiket ki kellett iktatni. Meghúztam a ravaszt. Pont a két szeme között találtam el. És ez csak azt jelentette, hogy jöhetett a következő. Majd még egy és még egy.

***

Codyval elértünk a patakhoz. Nem sokkal később már meg is éreztem a nedvességet, amint a bakancsommal a patakba gázoltam. Óvatosan lépkedtünk a sziklákon. A pataknak köszönhetően jó eséllyel nem hallják meg, hogy közeledünk. Csak a víz csobogását hallottuk, semmi többet. Az erdő csendesnek tűnt, de tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Gyalogoltunk a folyóban, és tudtam, hogy ezúttal nem tudnak elgyengíteni az emlékek és a rémképek a fejemben. Egy valami változott csupán, de az megváltoztatja az egész játszmát. Ezúttal van kiért harcolnom. Nem is tudom mennyi ideig gyalogoltunk a patakban, amikor megtaláltuk őket. Pontosabban Nicket találtuk meg, akivel folytattuk az utat és elértünk a többiekig. Sullivanék között ha jól számoltam, senkit nem veszítettünk még el eddig. Elegen voltunk ahhoz, hogy sikerüljön, tudtam, hogy sikerülni fog. Rossz szögben voltam, szemből simán eltudott találni egy tapasztaltabb lövész, át kellett mennem a szemben lévő dombra, hogy onnan lecsúszhassak a bokor mögé. Gyorsan kellett mozognom, nem vesztegethettem az időt. A gyorsaságot a precizitás bánta, így sikerült rosszul vetődnöm. Az erős fájdalmat pár másodperccel azután éreztem meg, hogy a fejem nekiütődött a sziklának. Éreztem, ahogy a meleg a vér lefolyik az arcom bal oldalán. Akárkik is voltak ezek, felkészületlenek és amatőrök voltak. Olyan volt mintha, egy csapat lázadó tinédzserrel kellene harcolnunk. Szinte egészen biztos voltam benne, hogy valami frissen alakult szervezett és a legnagyobb problémájuk a türelmetlenség. Tehát tényleg lehet, hogy fiatalokról van szó. Vagy csak szimplán ennyire hülyék. Szerintem még létszám fölényben is voltunk ellenük. Úgy tűnt, megtisztítottuk ezt a részt, végül pedig sikerült egyet elkapnunk. Mármint nem nekünk. Campbell közölte a hírt az adó-vevőben. Óvatosan indultunk vissza, figyelve minden egyes apró neszre. A fejem lüktetését már annyira megszoktam, hogy már meg sem éreztem. A patakon keresztül mentünk vissza a nagybátyámék felé. A szememmel gyorsan körbecikáztam a jelenlévőkön. Nem láttam senkit aki hiányozna, bár kissé nehéz volt azonosítani őket, mert mindenki izzadt és koszos volt.

- Uram! Úgy tűnik a hídtól nyugatra már nincsenek. Vagy elhúzták a csíkot, vagy errefelé jöttek. – mondtam majd egy pillanat múlva hozzá tettem. – Vagy meghaltak.

- Értem – bólintott. – Sullivan! – nézett a vállam fölé, én pedig félre léptem, hogy utat adjak neki. A szakaszvezető odasétált a nagybátyámhoz.

- Rendben van – emelte kissé fel a hangját a nagybátyám és körbenézett a jelenlévőkön. – Induljunk meg a tábor felé. Campbell szerint elől minden tiszta.

- Igenis uram – hangozott az egyhangú válasz. Ahogy egyre közelebb értünk a táborhoz, annál inkább elő törtek azok a gondolatok, amiket az elején száműztem. A gondolatok Solról. De egészen biztosan minden komplikáció nélkül, épségben beért a táborba. Egyszerűen nem lehetett másképp, mert annak nem lenne értelme. Csak azt akartam, hogy hadd sétálhassak már be a kapun. Megsimíthassam az arcát, hogy tudjam jól van, és hogy ő meggyőződhessen róla, hogy jól vagyok. A fák között, a távolban már láttam a tábort. Ez már csak egy egészen rövid szakasz. Mindjárt odaérünk, és minden rendben lesz.

- Campbell azt mondta innen tiszta? – fordultam a mellettem álló Cody mellé.

- Azt mondta onnan, az út vonalától tiszta – mutatott a fák között, az erdő mellett húzódó poros útra, ami egyenesen a tábor kapujához vezetett. – A láp mellett.

- Volt valaki ezen a szakaszon? – Cody megrázta a fejét.

- Azt hiszem Campbellék eggyel lejjebb mentek, azon a vonalon, ahol Morganék a lányokat vitték be a táborba. Legalábbis ezt hallottam, amikor Sullivannel beszélt. – mondta én pedig bólintottam. Elég valószínűtlen, hogy Campbellék valami fölött elsiklottak, de mégis, akármilyen kicsi szakasz volt, és akármilyen kevés volt köztük a távolság, mégsem volt teljesen átfésülve. Na persze gondolom direkt ezért megyünk erre. Nem végzünk félmunkát. Így pont a tábor másik oldalára fogunk leérkezni hátulról, és balról megyünk majd be. Már a tábor mögött voltunk, amikor a nagybátyám megállított minket.

- Figyeljenek rám! Sullivan és néhányán, itt mennek lé, és jobbról közelítik meg a tábort, a láp mellett. Elvileg átvan fésülve a terep, nem hiszem, hogy gond lesz. Ennek ellenére, Sullivan maga vigye őket le, és végig a láp mellett menjenek be a táborba. Én a többiekkel megyek balról.

- Rendben van –bólintott Sullivan. A megfelezett társaság, lefelé indult, mi meg tovább előre, majd szintén le, csak balról.

- Majd én megyek előre – mondtam Codynak, és a nagybátyámat követve elindultam, hogy a fákat és a bokrokat elhagyva, kilépjek a füves terepre. Hallottam a neszt. Azonnal minden érzékszervem kiélesedett, de túl késő volt. Csupán annyi időm maradt, hogy elvetődve változtassak a pozíciómon, de így sem sikerült kitérnem előle. Újabb lövés hangozott, de nem éreztem, hogy ismét engem talált volna el, ezért csakis tőlünk lehetett valaki. Olyan volt, mintha egy hatalmas kígyó mart volna az oldalamba. Égetett, és mart, abban a pillanatban csak a fájdalomra tudtam gondolni.

- Rohadt életbe! – nyögtem föl, mert a fájdalom egyszerűen nem akart szűnni, és tényleg nem tudtam mennyire vészes a helyzet. Kezdett forogni körülöttem minden, mintha egy forgó tárcsán feküdnék. Valakik fölém hajoltak, de már nem tudtam megmondani, hogy kik, mert minden homályos volt. Csak alakokat láttam, elmosódott arcokat, amik egyre közelebb és közelebb jönnek. Nyitva akartam tartani a szemem, megkérdezni, hogy minden oké-e, súlyos-e a sebem, vagy netán meghalok, de valami húzott le magával könyörtelenül, és nem hagyta, hogy nyitva tartsam. Minden sötét lett, nekem pedig hirtelen nem is jutott eszembe miért akarom nyitva tartani a szemem.

***

Valaki ráncigálta a karom. Két oldalról is. Visszaakartam feküdni oda, ahol az előbb voltam, de egyszerűen nem engedték. Úgy éreztem, hogy haladok előrefele, pedig nem is mozgott a lábam. Legalábbis én tuti nem mozgattam a lábamat. Pontosabban semmimet nem mozgattam.

- Kitartás kölyök! – jött egy ismerős hang oldalról. – nem vészes ez. Csak nyugi. – nah hát én nyugodt vagyok, csak éppenséggel fogalmam sincs, hogy mi van. Ahogy kezdtek magához térni az érzékszerveim, a fájdalom is visszatért. De még hogy! A lábam is megmozgattam, és igyekeztem tartani az iramot az engem cipelőkkel.

- Ez az kölyök! – szólalt újra meg az ismerős hang, ezúttal élénkebben. Most már, hogy gondolkodni is lépes voltam, rájöttem, hogy a nagybátyám az.

- Tarts ki Dylan. Mindjárt ott vagyunk – hangzott egy új hang a másik oldalamról, aki véleményem szerint Cody volt. Lassan kinyitottam a szemem. Egy darabig csak a bakancsomat néztem, ahogy nehézkesen teszem magam elé, a kavicsos talajon. Kavicsos talaj! Ezek szerint mindjárt itt oda értünk. Összeszedtem az erőmet, hogy felemeljem a fejem. Még mindig kissé homályosan, de megláttam a tábor kapuját. Hálásan felsóhajtottam, mert tudtam, hogy mindjárt lefekhetek. De a fejemet nem tudtam tartani, túlságosan megerőltető volt. Ismét a bakancsomat kezdtem bámulni, és figyeltem ahogy apró piros vércseppeket hagyok magam után a poros úton, és a kavicsokra hullajtva. Beérve a kapun egyre több hangot hallattam, egyre több zaj volt, ami most szinte sértette a fülemet, a fejem pedig hangosan kongott. Lihegtem, igyekeztem elkerülni, hogy még ennek tetejébe a légzésemmel is probléma legyen, de minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mintha tűző vasat fúrnának az oldalamba. Végigmentünk egy folyosón, majd be egy ajtón, ahol a padló fehér volt, aztán rátettek egy ágyra. Soha életemben nem örültem még ennyire egy ágynak. Imádom ezt az ágyat. Olyan, mint valami megváltás. Szinte kedvem lenne rákeresni, hogy kitalálta ki a matrac használatát. Hogyha mondjuk nem talált volna el egy golyó, és nem fájna átkozottul az oldalam. Már azt se tudtam ki van bent velem a szobában és ki nincs. Itt van még a nagybátyám vajon? Vagy már elment? Vannak rajtam kívül más sebesültek is? Netán súlyosabb esetek? Túl erőtlennek éreztem magam ahhoz, hogy utána járjak a dolognak és körbenézzek a helyiségben. Egy nővér lépett a látókörömbe, és levágta rólam a véres, koszos, szakadt pólót, majd a kukába hajította. Éreztem, hogy a bőröm ragad a félszáraz vértől. Aztán Sol jelent meg előttem, és kétszer feltettem magamban a kérdést, hogy nem képzelődöm-e, mielőtt megszólaltam.

- Szervusz báránykám! – tudtam, hogy ha nem veszem lazára a figurát, akkor aggódni fog, és ezt nem akartam. Azt akartam, hogy higgye, hogy a világon minden rendben van, ugyanis ez csak egy kis karcolás, semmi több. - Mond csak igaz a pletyka, hogy a lányok buknak a sebekre? Mert ha igen, most biztos nagyon tetszem neked. – megpróbálkoztam egy féloldalas mosollyal, egy olyannal, ami mindig bejön nála, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy jól sikerült, mert még a mosolygáshoz is alig volt erőm. Nem nevetett, még csak nem is mosolygott, továbbra is riadt, kék bárány szemekkel nézett a sebeimre, majd a szemembe.

- Mi történt?

- Rosszul vetődtem – mutattam először a szemöldököm fölötti sebre, amit viszont már tényleg nem éreztem, annyira elzsibbadt. Pedig gyanítottam, hogy összekell majd varrni, mert jó sok vér folyt végig az arcomon. - Az utolsó pillanatban pedig nem vettem időben észre egy rohadékot, aki egy bokorban rejtőzött. – Köhögni kezdtem, és hirtelen alig kaptam levegőt, de nem akartam megijeszteni Solt, ezért igyekeztem teljesen rezzenéstelen arcot vágni, miközben vártam, hogy helyreálljon a légzésem. Nem nagyon sikerült, mert Sol szemei egyre riadtabbnak tűntek. - De amíg el nem talált, harciasan küzdöttem. Büszke lettél volna rám. – mosolyodtam el halványan, mert muszáj volt, hogy megnyugodjon, de momentán csak egy ilyen szánalmas mosolyszerű valami tellett tőlem. Úgy éreztem a mellkasomra egy vastömböt raktak, olyan nehezen emelkedett fel és le.

- Dylan... ugye... ugye minden rendben lesz ? Jól leszel ugye? – kérdezte szaggatottan és már láttam a szemében elgyülemleni a könnyeket. Ha viszont itt elkezd nekem sírni, akkor már az a maradék erőm is elszáll, ami még megmaradt, tehát ezt sürgősen meg kell akadályoznom.

- Báránykám. Nem fogok meghalni, nem tudsz ilyen könnyen szabadulni tőlem. Ha meghalnék, hogy fizetnéd vissza azt a sok adósságot, amivel tartozol nekem? – halkan felnevetett és a kézfejével letörölte a könnyeit. Siker! Ez az kislány, csak semmi sírás, különben még jobban elgyengülök, mint amennyire egyébként vagyok. Mozdult, és a kezét a kezemre tette. Az ujjaimat az övéi közé fűztem, úgy éreztem, habár ágyon fekszem, jelen pillanatban ez a kéz tart meg. Egy csillogó könycsepp összefonódott kezünkre csöppent, én pedig ennél a pontnál közel álltam hozzá, hogy tényleg összeszedjem minden megmaradt energiámat és elhasználjam arra, hogy most fölálljak az ágyból, és a karomba kapjam Solt, és megnyugtassam, hogy minden rendben lesz, higgyen nekem. Lehajolt hozzá, és az lágy csókot lehelt az arcomra, de ez nekem nem volt elég. Több kellett. Ő volt az én saját receptre felírt fájdalom csillapítom, amiből egyszerűen lehetetlenség volt túladagolni magamat, és jelen pillanatban ha nem kapok belőle egy adagot, akkor nagy valószínűséggel rohamot fogok kapni. A karom is fájt, ahogy felemeltem, és a tenyeremet a tarkójára csúsztattam, hogy lehúzhassam magamhoz. Annyi erőm nem volt, hogy igazából megízleljem, éppen csak annyi, hogy egy apró csókot adjak az ajkaira, ami nélkül most úgy éreztem, nem bírnám ki.

- Na, akkor lássunk hozzá – állt meg egy orvos az ágyam mellett, aki éppen most vett le a kezeiről egy véres kesztyűt, és húzott magára egy újat. Nem akartam tudni, hogy kivel volt előttem dolga. Előbb szüntesse meg ezt az istenverte fájdalmat az oldalamban, aztán elmondhatják a többit, amivel meg kell birkóznom. Kesztyűs kezeivel óvatosan megfogta az oldalamat, és kissé oldalra tolt, hogy jobban szemügyre tudja venni a sebemet.

- Rendben van, kimeneti nyílás nincs, a golyó nincsen bent – mondta az orvos, és eltelt egy pár másodperc, amíg rájöttem, hogy nem hozzám beszél, hanem a nővérhez. Minden erőmet összeszedve próbáltam a szemem nyitva tartani, mert annyira fájt az oldalam, hogy éreztem, ismét bármelyik pillanatban elájulhatok. Ekkor az orvos észrevette Solt.

- Kisasszony maga mit keres itt? – kérdezte, és nem tudtam, hogy Sol milyen arcot vág, vagy hogy felel-e valamit, mert a plafonra kellett néznem, és összekellett szorítanom a fogamat, hogy ne vegye észre mennyire kínlódom.

- Azonnal ki kell mennie. Majd értesül, mikor lehet bemenni a betegekhez.

- Rendben – hallottam Sol hangját, ám egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki beleegyezik a dologba. - – De ugye... ugye nem lesz semmi baja? Megtudja gyógyítani ugye? – istenre esküszöm, ha valamiért, hát ezért megérte, hogy lelőtt az a szemét. Ezért az aggódó hangocskáért, és szeretetteljes, tekintetért.

- Ha most hagyja, hogy végezzem a dolgomat és ellássam a sebét, akkor igen. – válaszolta az orvos, Sol pedig nem mondott többet. Lehunytam a szemem, biztosra vettem, hogy már kiment, és átadtam magam a fáradságnak és a fájdalomnak. Hagytam, hogy az orvos valami olyasmit szúrjon a sebembe, ami olyan szintű fájdalmat okozott, hogyha lett volna elég erőm hozzá, akkor ordítottam volna. Aztán melegség terjedt szét az egész testemben megnyugtatva engem, és teljesen elzsibbasztva mindenemet. A szemem csukva volt, mégis láttam színes formákat magam előtt, amik csak úsznak, forognak és pörögnek mindenfele, én pedig már szinte nem is éreztem a fájdalmat, ami még az előbb oly erős volt.