Dylan Special #7

Dylan Special #7

7. Fejezet

Nem zúgtam bele Sol Robertsonba. Időközben végiggondoltam, és rájöttem, hogy az egyetlen ok, amiért az érzelmeim a hülyét járatják velem, az az, hogy Solért a változatosság kedvéért, meg kell dolgoznom. Ez szimpla matek. Bármelyik másik férfi így érezne a helyemben, függetlenül attól a ténytől, hogy Solnak olyan fényesen ragyog a haja, mintha minden pillanatban megvilágítaná a nap sugara. Ez pedig önkéntelenül is eszembe juttatta, hogy Sol neve, napot jelent. Ami tökéletesen illet rá. Ha nagy ritkán mosolyog, az arca jobban ragyog, mint az égitest. Miután beszéltem a dologról Tylerrel, már mennünk is kellett lövészetre, ami kifejezetten jó figyelemelterelésnek bizonyult. Bár jól lőttem, - az egyik legjobb voltam a táborban, valljuk be – elakartam érni Dany szintjét. A bátyám olyan volt, mintha puskával a kezében született volna. Szinte mintha életre keltené a fegyvert, és parancsolni tudna neki. Senkit nem láttam még, aki pontosabban tud lőni, és jobban tudná kezelni a lőfegyvereket, mint ő. Radfort ordibálását, már szinte meg sem hallottam. Csak a célpontra koncentráltam újra és újra. Saját magammal versenyeztem, és ez volt a legnehezebb feladat. Amikor véget ért, Tyler, Emmett, Nate, Joey, és Thomas társaságában, indultam be az épület felé.

- Te, Dylan figyu már. Ott a barátnőd. – lökött oldalba Nate,de felesleges volt, mert már messziről megláttam Solt és barátnőit, ezért szándékosan feléjük vettem az irányt, gondoltam itt az alkalom, hogy tegyek valami megjegyzést a raktárban történtekre. Azonban Sol megelőzött.

- …és nyilvánvalóan elhatározta, hogy hülyét csinál belőlem, ahányszor csak teheti. – mondta Sol mérgesen, de mivel nekünk háttal állt, ezért fogalma sem volt, hogy mindent hallunk. A barátnői arca azonban, rögtön körülbelül öt árnyalattal lett világosabb, és meghökkenve néztek ránk, meg Solra. De szerencsére Solt, ez nem akadályozta meg abban, hogy folytassa a mondandóját. Az én nagy szerencsémre.

- Most komolyan ez a srác akkora egy... olyan " Dylan vagyok , bármit megtehetek. A féloldalas mosolyommal és a bicepszemmel bármelyik lányt megkaphatom.” – Sol, elmélyítette a hangját miközben ezt mondta, és esküszöm nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne nevessek föl, vagy ne szóljak közbe. Szerencsére úgy tűnt, a srácok is kíváncsiak voltak mi lesz a vége a történetnek, mert ők is csendben maradtak. Sol barátnőinek arca, ha lehet még sápadtabb lett, és azt hiszem mertek, vagy nem tudtak szóhoz jutni.

- Most miért néztek így rám? – tette csípőre a kezét Sol. - Najó oké tudom, hogy nem hisztek nekem, és nem azt mondom, hogy nem volt jó az a csók. Ha tudni akarjátok, amikor Dylan megcsókolt olyan hő hullám ment végig a testemen mintha áramütés ért volna. De mindez lényegtelen, ugyanis egy bunkó. – ezt kérhetném még egyszer? Mármint az áramütéses dolgot…

- Ööö… Sol… - szólalt meg a Lynn névre hallgató barátnő és gondolom, megpróbálta menteni a menthetőt, de Sol félbeszakította.

- Ne is próbáld védeni Lynn – csóválta a fejét. - Dylan Blake, egy beképzelt tuskó, akinek az okozza a legnagyobb örömöt, ha hülyét csinálhat egy lányból – és ennyi volt. Felettébb szórakoztató lett volna még hallgatni, de nem bírtam tovább.

- Ebben nincs igazad báránykám. – szólaltam meg, és láttam, ahogy Sol egész testében ledermedt, majd rémült arccal, halálos lassúsággal fordul hátra. A srácok sem tudták visszafogni magukat tovább, mind felröhögtek. Sol arcán meg vérvörös virágszirmok jelentek meg, szinte robbanásszerűen. Oh, te szentséges, hogy én mennyire élvezem ezt a látványt!

- Nem az tesz boldoggá, ha hülyét csinálhatok a lányokból. De ha kíváncsi vagy rá báránykám, akkor majd megmutatom. Feltéve, ha van kedved újra egy kis hő hullámhoz, ami úgy árad el benned mintha áramütés ért volna. – kacsintottam rá, majd ott hagytam őket, a srácok pedig követtek.

- Áramütés ment végig a testében? – röhögött fel Joey, miután halló távolságon kívülre kerültünk. – Ember, szinte nekem is kedvem támat smárolni veled. – vert hátba, nekem pedig undorodó grimaszba torzult a szám, habár tudtam, hogy csak poénkodik.

- De tényleg Dylan. Azt hiszem titkolsz előlünk valamit Maeistro. – szólt Emmett.

- A raktárban elkaptam. – válaszoltam vállat vonva, jelezve, hogy „nem nagy ügy”.

- Mit jelent az, hogy „elkaptad”? – csapott le Thomas, mert gondolom, veszélyben érezte a befektetését.

- Csak csókolóztunk.

- Igen? És olyan kis ártatlanul csókol, mint ahogy kinéz? – kérdezte Nate. Oldalra fordultam, hogy a szemébe nézzek.

- Ahogyan Sol csókol, abban nincs semmi ártatlan. De ezt te sajnos nem fogod megtapasztalni Nate fiú.

- Ó jajj. Komoly fenyegetésnek voltunk fültanúi uraim. – szólalt meg mellettem Tyler, mire csak megráztam a fejem.  Tylerrel mentem egyedül a folyosón, amikor megkérdezte:

- Kárt tett szegény egódban? – felnevettem.

- Viccelsz, ugye?

- Akkor hát folytatod a becserkésző hadműveletet? – vonta föl a szemöldökét.

- Úgy ismersz, mint aki félbehagy egy küldetést?

- Nem. – bólintott elismerően. – De minden elismerésem haver. Azt hiszem, elindultál a fejlődés hosszú és meredek útján. Csak nehogy visszanyaljon a fagyi.

- Már lassan úgy érzem, óradíjat kell fizetnem a tanácsaiért doktor úr.

- Ugyan, nem kell. Szeretek jótékonykodni a rászorulóknak. – vonta meg a vállát, én pedig felnevettem.

- Nem tudom Tyler. – ráztam meg a fejem, ismét komolyra fordítva a szót. – Valami… azt hiszem valami megmozdult bennem.

- Nem kellene ezen csodálkoznod. Te is csak ember vagy, nem isten, bármennyire akarod azt hinni.

- Ha-ha. –mondtam színtelen hangon.

- De most komolyan. Hagyd, had mozogjon az a valami benned. Ha leég kitartó vagy, talán úgy is marad. – veregette meg a lapockámat. Nem értettem pontosan, hogy ezzel mit akar mondani, de annyi biztos, hogy az, ami az előbb történt, érdekes módon elindított valamit. Éreztem, hogy így van. Mintha egy gépezet lennénk, aminek most a rozsdás, ütött-kopott kerekei és tárcsái kaptak volna egy löketet, és működésbe léptek volna. 

- Uraim! – állt meg hirtelen előttünk a nagybátyám. Mindketten egyazon tizedmásodpercben tisztelegtünk. – Stevens, ha jól tudom, maga vacsora előtt Radforttal és a kettesekkel van a benti lőtérben.

- Igen uram. – válaszolt Tyler fennhangon. A nagybátyám sóhajtott, majd felém fordult.

- Ez esetben, Dylan téged bízlak meg a lányok esti edzésének lebonyolításával. Nekem halaszthatatlan ügyet kell intéznem.

- Igenis uram! – válaszoltam.

- Elvárom, hogy komolyan vedd a feladatod, és minimum olyan teljesítményt követelek, mint Stevens. – nézett Tylerre.

- Igenis uram! – ismételtem. A nagybátyám bólintott, majd kihúzott háttal megfordult, és az irodája felé ment.

- Marhára elegem van, hogy az egész családom szerelmes beléd. –mondtam Tylernek, persze nem komolyan.

- Hát nem tehetek róla, hogy ilyen elbűvölő vagyok. – vigyorodott el. Arcán megjelent az a gödröcske, amitől a csajok oda és vissza vannak. Felnevettem, aztán azon gondolkoztam, jobbkor nem is jöhetett volna a nagybátyám kérése. Az alapján ahogyan Sol rám nézett, amikor meglátta, hogy mögötte állok, bármire megesküdtem volna, hogy azt kívánja, bárcsak elsüllyedhetne. Pedig szerintem kifejezetten édes volt. Ahogy telt a nap, sokkal többször néztem az órára, mint kellett volna. Alig vártam, a hat órát, a fejemben pedig jobbnál jobb feladatokat eszeltem ki. Mert hát azért az nem úgy megy, hogy a kis bárányka lebunkóz, és megvádol, hogy az okozza nekem a legnagyobb örömet, ha hülyét csinálhatok a lányokból, aztán meg büntetlenül megússza. Nem, ez így nem lesz jó. Kölcsönkenyér visszajár. Emmett ült mellettem fegyverszerelésnél.

- Mi van Thomassal meg a fogadással?

- Mi lenne? – kérdeztem vissza, amilyen halkan csak tudtam, közben nem félbeszakítva az összeszerelést, hogy Curtis, a felügyelőnk ne vegyen észre minket.

- Csak kíváncsi vagyok. – vonta meg egyik vállát. – Hogy haladsz?

- Jól - válaszoltam színtelen hangon. Kezdett kurvára idegesíteni, hogy senki nem hagy békén Sollal és a fogadással. Mintha valami bűntettet készülnék végrehajtani. Vagy mintha kisgyerek lennék, akinek próbálják elmagyarázni mit, hogyan kell csinálni. Emmett ezután nem szólt többet, vagy azért mert érzékelt némi feszültséget, ami kimutatkozott rajtam, vagy talán azért, mert nem ilyen válaszban reménykedett. Nem értettem miért van mindenki oda a témáért, és miért akarom egyre jobban visszamondani a fogadást. Már többször is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen odakellene mennem Thomashoz és megmondani neki, hogy menjen a fenébe a fogadásával együtt. De sehogy sem tudtam rávenni magam, ami csakhogy nem száz százalékban a büszkeségemnek köszönhető. Már vacsoraidőhöz közeledett, én felültem az ágyamon pár percnyi délutáni pihenésemről.

- Te meg hova mész? – kérdezte Emmett, mikor már majdnem az ajtónál voltam. Visszafordultam és lazán az ajtónak dőltem.

- Ma én tartom a lányoknak az edzést.

- Azta. – pislogott Nate. – Hát, szárazság nem lesz, az tuti.- röhögött fel, Joey pedig vele nevetett.

- Tudom, hogy szívesen lennél a helyemben Nate, de hát mit mondjak? – vontam meg a vállam. – Vannak, akik szerencsésebbek másoknál.

- Szerencse mi? – horkant fel. – A szerencsédet Rollinsnak hívják.

- Semmit nem érnék a családi kötelékekkel, hogyha nem lennék ilyen ördögien jóképű. – mondtam, és egy széles vigyor kíséretében kimentem az ajtón. Megindultam az udvar felé, majd két kézzel kivágtam az ajtó mindkét szárnyát. A lányok már egymás mellett álltak a sorban, és ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, feltűnt mennyire vidámak. Volt egy sanda gyanúm, hogy a nagybátyámat nem ilyen csábos mosolyokkal fogadják. Csak egy pillanatra néztem Solra, aztán rögtön el is fordítottam a tekintetemet, mert Sol arca tele volt piros virágszirmokkal, és ha tovább néztem volna, nem tudtam volna megállni, hogy ne mosolyodjak el.

- Nos, én fogom tartani a mai órát. – néztem végig rajtuk, szavaimat pedig felcsillanó szemek fogadták.  – Kezdjük mondjuk egy negyedórás, normál tempóban futott bemelegítéssel. Mérem az időt, gyerünk! – emeltem fel a hangomat, a lányok pedig szófogadóan megindultak. Kivéve Solt. Aki legnagyobb meglepetésemre, mozdulatlanul állt a helyén, és engem nézett. Úgy láttam valamin nagyon elgondolkodott, és bármit megadtam volna érte, hogy min gondolkodhat, amitől ilyen pillantásokkal néz rám, és még csak észre sem veszi, hogy mindenki más már javában fut.

- Sol Robertson. – szólítottam meg, Sol pedig megrázta a fejét, mintha most térne magához, egy igen hosszú elmélkedésből.

- Igen? – kérdezte megszeppenten. Ami már csak azért is volt különös, mert Solra sok mindent tudtam volna mondani, de a megszeppent, nem tartozott közéjük. Egyre jobban piszkálta az agyam, hogy nem tudtam min gondolkodhatott el ennyire.

- Te nem a csoporthoz tartozol? – kérdeztem, válaszul pedig értetlen pillantásokat kaptam. Sol oldalra fordult, majd amikor meglátta, hogy senki nem áll mellette, megilletődötten pislogott párat. Muszáj volt felnevetnem, mert hihetetlenül aranyos volt. Sol még csak rám sem nézett, azonnal futásnak eredt, és meg sem állt addig, amíg be nem érte a barátnőjét, Lynnt. Végig Solt néztem és magamban mosolyogtam, amiért annyira zavarba hoztam, hogy a földön kívül sehova máshova nem hajlandó nézni. Gondolom ez azért van, mert nem akarja megkockáztatni, hogy összeakad a pillantásunk. Mikor jeleztem nekik, hogy lejárt az idő, visszakocogtak hozzám, és újra sorba álltak előttem.

- Jól van lányok kezdjük a fekvő támasszal, aztán pedig jöhet a felülés. Mindkettőből kétszer húszat. Rajta! – azonnal, szó nélkül nekiálltak. És bevallom, lányokhoz képest, igazán erősek voltak. Mindenki. Talán a tűrőképességüknek és a fizikumuknak van valami köz ahhoz, hogy mind javítóintézetből jöttek, de nem akarok komplikálni. Mire végeztek a fekvőtámasszal és a felüléssel, már azért mindenkin megmutatkozott a fáradság. Elnyomtam magamban egy feltörekvő torokhangot, amikor Solra néztem. Az arca enyhén kipirult, a copfjából kiszabadult pár kósza szőke tincs. Nem tudtam megálljt parancsolni a gondolataimnak, amik olyan képek felé invitáltak, hogy vajon Sol hasonlóan néz e ki, egy kiadós szex után.

- - Rendben. Most kellene valaki aki... Sol segítenél? – kérdeztem, Sol pedig úgy nézett rám, mintha nem lenne benne biztos, hogy jól hallotta a kérdést. Néhány másik szempár is meglepetten pislogott rám és Solra is.

- Öhmm… igen. – mondta halkan.

- Gyere ki. Ide elém. – mutattam magam elé a fűre. Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy ez egészen jó ötlet. Ugyanis a kezdetleges gondolat az volt, hogy csakis Sol zavarbahozása a cél ezzel a hadművelettel. De ahogy egyre közelebb jött, majd végül megállt előttem, rám nézett a bárány kék szemeivel, hosszú pillái alól érdeklődően pislogott, a kósza tincsek, pedig körbe keretezték az arcát, nem mertem volna száz százalékra mondani, hogy kettőnk közül ő van nagyobb zavarban.

- Guggolj le. – utasítottam aztán, ő pedig leguggol. Előttem. Miközben én álltam. Egyszer olvastam valahol, hogy a férfiak hét másodpercenként gondolnak a szexre. Kezdtem elhinni, hogy ezúttal a britt tudósoknak igazuk lehet. - Most fordulj oldalra. A jobb lábadat pedig húzd föl és tedd a kitámasztott kezed mellé. – mondtam tovább, igyekezve száműzni a gondolataim közül az erotikus jeleneteket. - A hátsó lábadat pedig nyújtsd ki. Nem úgy, hanem így. – megfogtam a lábát, és a helyes pozícióba tettem. Kezdett zavarni, hogy mások is vannak körülöttünk.

- Most rugózz kettőt – adtam ki a parancsot, ő pedig szót fogadott. - - Most cseréld a lábad. Megint kétszer rugó, aztán újra csere. Ebből kérek szépen háromszor tízet. – néztem fel a többiekre. Megvártam amíg Sol visszasétál a helyére, majd felemeltem a hangomat. - Rajta. Rugó kettő, csere, négy. Rugó, rugó, csere. – Oda s vissza járkáltam előttünk, ugyanazt skandálva, közben pedig igyekeztem csakis előre nézni. Amikor úgy ítéltem meg, hogy időben vagyunk, megálltam.

 - Oké lányok, akkor most mehet a levezető futás. Öt kör, gyerünk. – Sol barátnője Lynn, azonnal Sol mellé futott és mondott neki valamit, amire Sol egy minimális derű nélkül válaszolt. Elgondolkodtam, hogy talán beteg leszem, vagy az agyammal van valami, mert az már nem normális, hogy csupán egy pár pillanatnyi közelségtől belül mindenféle olyan dolgot érzek, amit nem lenne szabad, vagy amit eddig maximum akkor éreztem karácsonykor, amikor még hittem a mikulásban. Vagyis konkrétan öt évesen.

- Rendben van lányok, vége az edzésnek, mehettek. – kiáltottam, ők pedig megálltak a futásban nagyon elfáradhattak, mert mindenki lajhár lassúsággal ment, és körülbelül annyi lelkesedéssel, mintha gyökérkezelésre kellene menniük. Aztán az a platina szőke hajú lány, akinek színes tincsek vannak a hajában, és akit Nate, és még kitudja ki, már megdöntött. És ha jól emlékszem Abonynak hívják.

- Szia Dylan! – szökdécselt mellém, ragadós mosollyal, a mutatóujjával egy hajtincsét csavargatva. Persze, férfi vagyok, dögös volt a csaj. De olyan, „kivagyok már éhezve, kell egy gyors menet” szinten dögös. Ezeket a fajta lányokat, pedig tényleg nem szoktam hajkurászni, alig fordult elő egyszer kétszer.

- Szervusz. – bólintottam.

- Mond csak, magán edzéseket nem vállalsz? – magánedzéseket? hát nem. Legalábbis neki egészen biztosan nem.

- Azt hiszem, azt tiltja a szabályzat. – válaszoltam, igyekezve, hogy ne hangozzak bunkónak. Úgy látszik ez sikerült, mert Abony nevetésben tört ki, holott nem viccnek szántam. Abony ég mindig mosolyogva megérintette a karomat, miközben azt kérdezte:

- Na igen, de a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket nem igaz? Végtére is… - nem igazán hallottam, hogy mit mondott, mert amint felnéztem, a szemem megtalálta Solt, innentől kezdve pedig nem tudtam másra figyelni.

- Ahha, majd később beszélünk. – néztem Abonyra, habár már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy miről is beszélt. Elmentem mellette és Sol felé vettem az irányt. Mondott valamit Lynnek, aki mellette állt, és tartottam, talán le akar lépni, mielőtt odaérek hozzájuk.

- Sol! – kiáltottam rá, ő pedig felém nézett.

- Ööö… akkor én előre megyek. – szólalt meg Lynn. Okos kislány. Küldtem felé gondolatban a dicséretet, azonban úgy tűnt Sol már nem ennyire hálás érte.

- Lehetne, hogy nem beszélünk róla? – fordult felém azonnal, mikor a barátnője elég messze került.

- A csókról, vagy a kis monológodról? – nevettem fel, de az ő arca komoly maradt.

- Egyikről se. – válaszolta és már el is ment volna mellettem, ha nem szólok utána.

- Sol, várj, én… - megakartam volna mondani neki, hogy sajnálom amiért fasz módjára viselkedtem a raktárban, és hogy nem csak bizonyítani akartam. De nem engedte, hogy végigmondjam.

- Nem, Dylan. – mondta kemény hangsúllyal, a szemei közben szikrákat szórtak. - Köszi de semmi kedvem hozzá hogy a százhuszadik lány legyek a listádon. Környékezd meg inkább Abonyt-t, abból ítélve, amit az előbb láttam, biztosan kapva kapna az ajánlaton. – Még csak meg sem volt időm sértődni a megjegyzésén, mert rögtön tudtam, hogy mi a lényeg.

- Csak nem vagy féltékeny báránykám? – nevettem fel.

- Hahh! Csak szeretnéd. Szerintem tökéletesen összeilletek. – A baj csak az volt, hogy ahogy belenéztem a szemébe, egyetlen egy szavát sem hittem el. Ezt meg is mondtam volna neki, ha Joey nem jelent meg volna a bejáratnál.

- Dylan! Campbellel van megbeszélés. – kiabálta.

- Jövök. – válaszoltam neki, aztán közel hajoltam Solhoz, Elgondolkodtam rajta, hogy lehet ilyen kibaszott csodás illata, azok után hogy most van túl egy órás edzésen. - Még nem végeztünk báránykám. – mosolyogtam rá, azzal elmentem mellette. A srácokkal együtt mentem a megbeszélésre, és közben magamban alig tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak önelégültem. Pontosan tudom, hogy milyen ha egy lány féltékeny, és Sol féltékeny volt. Még este, lefekvés előtt is eszembe jutott, hogy talán véget kellene vetni ennek az egész fogadásos baromságnak. Ugyanis új fogadást kötöttem, de ezúttal saját magammal. Egy fogadást, miszerint eltudom érni, hogy Sol ha nem is belém szeret, de valami nagyon hasonlót érezzen irányomban. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ez egy nagyon veszélyes játék. Danyre gondoltam, és Summerre. Summer volt élete nagy szerelme. Azelőtt pár hónappal szakítottak, hogy Dany meghalt. A testvérem teljesen kikészült. Gondolom Summer is, mert száz százalékosan megszakította velünk a kapcsolatot, utoljára a bátyám temetésén láttam, és ott pedig úgy festett, mintha csak egy lélek nélküli test lenne.

- Elegem van belőle, hogy úgy viselkedsz, mint egy zombi. – mondtam neki egyik nap, amikor elegem lett belőle, hogy még mindig ugyanolyan élőhalott képet vág.

- Akkor foglalkozz mással. – válaszolta komoran.

- De most komolyan D! Egy lány miatt van ez az egész? Ne már… - csóváltam a fejem. – a testvérem fölpattant az ágyáról, ahol eddig ült, majd megállt, tőlem alig pár centire. Élénk zöld szemei hihetetlen szomorúságról énekeltek.

- Fogalmad sincs miről beszélsz. – mondta olyan szigorú hanggal, hogy nyelnem kellett egyet. – Tényleg kívánom neked öcskös, hogy egyszer benőjön a fejed lágya, de ha egyszer ez megtörténik, és aztán az „A terv” befuccsol, akkor úgy fogod magad érezni, bárcsak el sem kezdted volna az egészet. És ha ezen túl vagy, rájössz, hogy semmi pénzért nem cserélnéd el azokat a perceket, és ha kell, újraélnéd az egészet, még akkor is, ha tudod hogy végződik. Borzalmas lesz, és úgy fogod érezni tehetetlen vagy, nem tudod helyrehozni, nem tudod irányítani. És a legrosszabb, hogy hiába tudod, hogy reménytelen az egész, te akkor is küzdeni akarsz érte, és úgy érzed nem fog eljönni az a nap, amikor abba hagyod érte a küzdelmet.  – csóválta a fejét. Értetlenül néztem rá. Fogalmam sem volt miről beszél.

- Nem érted ugye? – döntötte oldalra a fejét.

- Hát nem. – ismertem be.

- Nem baj. Majd megérted. Hidd el, egyszer majd megérted. – nem akartam megérteni. Mert úgy éreztem semmi pozitív nem volt abban, amit mondott. És nem akartam azt érezni, amit ő érzett. Nem akartam úgy festeni, ahogyan ő. Mintha már semminek nem látná értelmét, és semmiben nem lelné örömét. És legfőképpen rettegtem attól, hogy Danynek egyszer igaza lesz.