Dylan Special #5

Dylan Special

5. Fejezet

Odakint beborult az eső és pár másodperc alatt zuhogni kezdett. Nagyon jól tudtam, hogy ez mit jelent a számunkra. A megérzéseim körülbelül öt perccel később beigazolódtak.

- Uraim! – lépett be a nagybátyám a szobába. – Gyönyörű időnk van. Ki kell használnunk, így az esti edzést kint tartjuk meg.

- Igenis! – kiáltottuk egyszerre. Már sötét volt, és az esőfüggönnyel együtt, alig láttam el az orromig. Bemelegítő futással kezdtünk természetesen, majd jöhetett a fekvőtámasz. Először két karral, majd felváltva eggyel. Nem volt olyan felület a testemen, ami ne lett volna csurom vizes. A hideg esőcseppek szüntelenül potyogtak a bőrömre.

- Morrison! Remélem pillanatnyi elmezavar okozza csupán a lelassulását. Az unokahúgom gyorsabb fekvőtámaszokat végez! – kiabálta a nagybátyám Colinnak. Ami azt illeti, az unoka húga, aki egyben az én unokahúgom is, Katy, öt és fél éves, tehát kétlem, hogy gyorsabb fekvőtámaszokat tudna produkálni Colinnál, de ezt az információt inkább magamba tartottam. A levezető futásnál már úgy éreztem nem is az aszfalton, hanem egy vízzel teli tartályban futok. Mélyeket lélegezve, egyenes testtartásban álltam meg az edzés végén.

- Remélem frissítően hatott magukra ez a kis szemerkélő eső. Leléphetnek! – nem kellett kétszer mondani, semmi kedvem nem volt, hogy akár egy másodperccel is tovább álljak a zuhéban. A folyosón végig menve, ránéztem Solék szobájának ajtajára. Egy gondolat született meg bennem, hogy azt akarom, bárcsak összefutnánk most. Azt akartam, hogy itt álljon előttem a folyosón és nézhessem az arcán növő tűzrózsákat, amin végig néz a csurom vizes… nos, mindenemen. De sajnos nem volt ekkora mázlim, így a második dologhoz mentem, amit a legjobban akartam per pillanat. A zuhany. A forró víz alatt álltam hosszú percekig, míg úgy döntöttem: eléggé átmelegedett a testem, ahhoz, hogy kiléphessek a fürdőből és beájuljak az ágyba.

***

Az udvaron, a szememmel Solt kerestem. A folyosókon haladva, be-be pillantottam a termekbe, hátha meglátom. De nem volt sehol, pedig mivel ugyanabban az épületben vagyunk már matematikailag is összekellett volna futnunk. Aztán amikor a szobám fele tartottam, megláttam Sol kecses mozgását magam előtt.

 - Hol jártál báránykám? – kérdeztem a hátától, mire azonnal megperdült és szembenézett velem.

  - Tessék? - nézett rám kérdőn.

- Egésznap nem láttalak se gazok, se mosogató vödrök közelében. - fontam össze a karom a mellkasom előtt.

- Mert ma a raktárba lettem beosztva. De mért is érdekel ez téged? – vetett felém egy olyan pillantást, mintha a velem való beszélgetés, az utolsó dolog lenne azon a listán, amihez kezdve van. Áucs.

- Szórakoztató nézni, ahogy gyomlálsz. – vontam meg a vállam.

- Örülök, hogy jól szórakozol a szenvedésemen. – felnevettem, mert úgy hangzott, tényleg azt hiszi, hogy a gyomlálás okozta szenvedés miatt szórakoztató néznem őt. Holott az igazság, hogy tetszik, ahogy a kemény munkától kipirul az arca, állandóan szoros copfjából pedig kiszabadul egy két kósza tincs. Szórakozottságomban elővettem a csokit, amit épp az előbb vettem a boltban, és bontogatni kezdtem.

- Honnan szereztél csokit? – mutatott a kezemben lévő édességre. Hmm… most meg is mondhatnám neki, hogy tulajdonképpen öt perc sétára van innen egy vegyesbolt és ott vettem, na de ez olyan unalmasan hétköznapinak hangzik.

  - Jóban vagyok a konyhás nénivel. Akarod, hogy szerezzek neked is? – vontam fel a szemöldökömet. Ami azt illeti, tényleg jóban vagyok Bertával, de csokit nem árusít. Szimplán ez jutott hirtelen eszembe. Ahogy a szemeibe néztem, amik szinte felfalták a kezemben lévő csokit, a szájam sarka mosolyra húzódott. A kínálkozó lehetőségeket, mindig megkell ragadni. – Persze nem ingyen. – tettem hozzá.

- Nekem nincs pénzem. – kár, hogy a pénz eszembe se jutott.

- Nem is pénzre gondoltam. – néztem mélyen a szemébe, és megajándékoztam egy szemtelen mosollyal. Nem tehetek róla, hogy a fantáziámban hirtelen olyan képek jelentek meg, amiket ha Sol látna, vörösebb lenne, mint ennek a csokoládénak a csomagolása. De ne vágjunk rögtön a közepébe.

- Kezdetnek mit szólnál egy csókhoz? – Sol flegma arckifejezéssel felvonta egyik szemöldökét.

- Kösz, nem. – na ezt se hallom minden nap. Ez így nem lesz jó. Közelebb léptem hozzá. Egészen addig mentem, amíg egyik kezemet a füle mellett a falnak tudtam támasztani.

- Biztos vagy benne? – halkítottam le a hangomat.  - Csak egy csók. Ne izgulj báránykám, nem mondom el senkinek. A mi titkunk marad. – Amint végigmondtam a mondatot, nagy bajba kerültem, ugyanis körbelengett valami kibaszott csodás illat. Málna, és valami virágféle, aminek nem tudtam volna megmondani a nevét. Imádom a málnát. Kényszerítenem kellett volna magam, hogy ne lélegezzek, de nem voltam ennyire erős. Sol tekintete az ajkamra siklott, majd alig hallható sóhajt hallatott. Elmosolyodtam. Na erről van szó. Abban a pillanatban, tudtam, hogy nyertem, legalábbis ezt a fordulót, ugyanis bármibe lefogadtam volna, hogy ez a lány most másra sem kíváncsi jobban, mint hogy milyen érzés ha megcsókolom. Ezt én is szerettem volna megtudni, ó, de még hogy! Ám bármennyire is csábító volt, a tudat, hogy végre elértem amit akarok, és még egy kicsit játszadozhatok vele, sokkalta csábítóbb volt. Ezért mélyen a szemébe néztem, aztán szemrebbenés nélkül beleharaptam a csokiba. Sol szemében döbbenet, aztán harag csillant. És most került fel a pont. Megfordultam és elsétáltam tőle, figyelmen kívül hagyva azt az idegesítő hangot, ami arról próbált meggyőzni, hogy egy idióta vagyok.

***

A nagybátyám a semmiből bukkant elő, és a mellettem lévő Tyler előtt állt meg. Szigorú tekintetét, csak rá emelte.

- Stevens. Jelentést kérek a maga által megtartott edzésről.

- Igenis uram! –válaszolt fennhangon Tyler. – Minden a terv szerint haladt, nem adódtak komplikációk. Ha szabad megjegyeznem, a hölgyek a vártnál jobban teljesítettek.

- Igazán? – a nagybátyám szemöldöke egészen a plafonig szökött. – Még Miss Thomson is csöndben volt?

- Igen uram. – bólintott Tyler, kissé meglepetten. A nagybátyám tekintete még gyanakvóbb lett.

- Valóban? Egy szó nélkül csinálta a feladatot? – Tyler újabb bólintással válaszolt.

- Rendben van hát. Köszönöm Stevens. – mondta azzal kihúzott háttal elvonult, közben pedig valami olyat mormogott, hogy „Ez igazán érdekes…”

- Ki az a Miss Thomson? – fordultam Tylerhez.

- Lynn. Sol barátnője.

- A rövid fekete hajú? – Tyler bólintott. Azon gondolkodtam, honnan tudja még a vezetéknevét is. – Beszéltél velük? – kérdeztem megütve egy teljesen semmitmondó hangot. Tyler halványan elmosolyodott és rám sandított.

- Igen. És Sol még mindig nem bírja a képed, ha erre voltál kíváncsi.

- Erre azért nem vennék mérget.

- Mármint nem szó szerint. De eszedbe se jutott, hogy lehet, hogy van olyan lány a földön, akit nem tudsz levenni a lábáról?

- Nem. – ráztam a fejem, holott ez hazugság volt. Sol már rengeteg fejtörést okozott nekem amiért látszólag tényleg nem érdeklem.

- Jól van, haver. – veregette meg a vállamat. – Csak így tovább. Egészen szórakoztatóak vagytok. 

 Ha még Tyler is szórakoztatónak találja a kettőnk közötti… nos, akármi is legyen, az már jelent valamit. Épp azon gondolkodtam, hogy mit is jelent, amikor eszembe jutott, hogy ígértem valamit Solnak. Mármint nem ígértem meg, de ahogy eszembe jutott milyen sóvárogva nézett a kezemben lévő csokira, tudtam, hogy nem tehetek mást. Így amint volt egy kis szabadidőm, a farzsebembe tettem a pénztárcámat, és a szobában lévő Nate-hez fordultam.

- Ki kell mennem, ha bárki keresne, mindjárt jövök.

- Ahha. – válaszolt a telefonját nyomkodva, és nem voltam benne biztos, hogy tényleg hallotta, amit mondtam. Kimentem a kapun, majd a bolt felé vettem az irányt. Újra és újra lejátszódott a fejemben az a jelenet a csokiszelettel. Korábban arról győztem meg magam, hogy csupán azért nem csókoltam meg, mert így izgalmasabb a játék. Tudtam, hogy ez hazugság, és úgy döntöttem, mivel a gondolataimat senki nem hallja, csakis én, bevallhatom, hogy ez csak egy része volt a dolognak. A másik része pedig – amit hangosan soha senkinek nem fogok kimondani – hogy tartottam attól, pontosan milyen érzés lesz majd az a csók. Hogy mit vált ki belőlem. Mert az igazság az, hogy Sol dühös kék szemeitől és málna illatától jobban beindulok, mint egy profi sztriptíz táncostól. Amikor beértem a boltba, csak álltam az édességes szekrény előtt és azon gondolkodtam, vajon melyiket szereti Sol. Mert kurva gáz lenne, ha például egy olyan csokit vinnék neki, amit utál. Azonban, ha egészen véletlenül eltalálnám a kedvencét, nos, akkor már más a helyzet. Felemeltem egy mogyorósat. A mogyorót mindenki szereti nem? Kivéve, aki allergiás rá. Na, nem. Nem fogom kockáztatni, hogy allergiás rohamot kap. Mi van a meggyessel? Én mondjuk utálom a meggyet. De sokan szeretik. De mi van ha Sol is utálja? Visszatettem a meggyeset is.

- Bőség zavara? –hallottam meg az eladó hangját. Az idős szakállas férfi felé fordultam.

- Melyik fajtát szeretik a nők? – kérdeztem. A férfi fölnevetett.

- Melyiket nem?

- Na jah. – bólintottam. Ettől nem könnyebbült meg a helyzetem.

- A feleségemnek a „TurboChoc” a kedvence.

- Az melyik? – kérdeztem, mert nem igazán voltam otthon az édességfajtákban.

- Ott a középső polcon, az a kék csomagolásos. – felvettem, amelyikre mutatott. – Csupa csoki, kis kekszdarabkákkal.  – nem hangzik rosszul, ami azt illeti. A kekszet ki nem szereti?

- Rendben van pajtás. – tettem le a pultra a választott csokoládét. – Magába vetettem minden bizalmamat.

- Rossz fát tettél a tűzre?

- Így is mondhatjuk. – mondtam egy pillanatnyi gondolkodás után, és az asztalra tettem a csoki árának megfelelő pénzmennyiséget.  

- Sajnos virágcsokrot nem árulok. – virágcsokrot? Na. Azért itt nem tartunk. Ami azt illeti, soha nem leszek az a virágcsokros típus. Nem egy romantikus vígjátékban vagyunk.

- Semmi gond. Köszi. – emeltem fel a csokit, majd kimentem a boltból. A csokit zsebre vágtam, a pénztárcámat a farzsebembe tettem. Beérve a szobámba, úgy döntöttem eleget kell tennem családi kötelességeimnek, így írtam egy üzenetet anyának, hogy jöjjön fel Skypera. Apát nem zavartam, ugyanis mindig konferenciák egész sorára volt hivatalos. Anya az ingatlan irodájában ült, a haja elegáns kontyba volt fogva és széles mosolyt lövellt felém.

- Dylan! Már pont meg akartam kérni a titkárnőmet, hogy intézzen egy hívást Williamnek, hogy minden rendben van e. – soha nem származik semmi jó abból, ha anya titkárnője „hívást intéz” a nagybátyámnak. Ilyenkor ugyanis William kötelességének érzi, hogy elmondja anyának: „ a gyereknek semmi baja, ne vészmadárkodjatok minden héten” aminek köszönhetően anya ideges lesz, hogy ő nem „vészmadárkodik” csak tudni szeretné mi van a fiával, és ha még ezt sem szabad, akkor a legjobb lenne, ha elhagyná a katonaságot. Sőt! Ami azt illeti, Dany halála óta, nem egy családi vita volt abból, hogy hagyjam ott az egészet. Amit azonban a nagybátyámon kívül senki nem értett, hogy pont Dany miatt csinálom az egészet.

- Minden rendben anya, ne aggódj.

- William mesélt erről az új programról. Tényleg intézetis gyerekek vannak a táborban? – Gyerekek? Nem egészen.

- Fiatal lányok jöttek Illinoisból, igen. – anya felvonta egyik szemöldökét, és ha akart is mondani valamit ezzel kapcsolatban, szerencsére meggondolta magát.

- Karácsonyra haza tudsz jönni ugye?

- Igen, azt hiszem. Ha csak William nem talál ki valamit utolsó pillanatba.

- Na, azt próbálja meg. – mondta szigorú arckifejezéssel, amitől nevetnem kellett. – Tyler hogy van?

- Még mindig ugyanolyan tökéletesen jól nevelt.

- Clarissa telefonált egyik nap. Azt mondta, ha mindketten jöttök eltávra, tarthatnánk egy közös ebédet.

- Jó ötlet. – bólogattam, bár annyira nem hatott meg a dolog. Clarissa, Tyler anyja ugyanis még az enyémnél is többet beszélt. Pár perc múlva ránéztem a képernyő sarkában lévő órára.

- Anya, mennem kell.

- Jól van, szívem. Majd írj, hogy mikor beszéljünk. Ne kelljen felhívnom Williamat.

- Ne hívd fel Williamat! Majd hívlak. – köszöntem el. A srácok épp akkor léptek be a szobába.

- Te meg hol a fenébe voltál? – kérdezte Joey.

- Ki kellett mennem. – biccentettem a kapu felé.

- Jössz ki az ebédlőbe?

- Ja. – bólintottam, és felálltam az ágyról. A csoki továbbra is a zsebemben volt, készen arra, hogy bármikor odaadhassam Solnak. A „bármikor” azonban elég hamar eljött, ugyanis a menza felé menet, szembe jött velünk Sol, a barátnője Laynn és még egy harmadik lány. Joeyék természetesen egy egy beszólással rögtön meginvitálták őket, hogy tartsanak velünk. Ahogy elmentünk mellettük, Solt néztem, ő pedig úgy tűnt, nagyon nem akar felém nézni, de aztán mégis felemelte a fejét, és a ragyogó kék szempár találkozott az enyémmel. Amikor leültünk az egyik asztalhoz, még mindig Solt néztem. Valamit beszélt Lynnel. Viszont nem rám nézett. Követtem a pillantását, ami egyenesen Tylerhez vezetett. Nem voltam hajlandó tudomást venni arról a halvány gondolatról, ami az agyam leghátsó zugában kezdett el tábort verni. Aztán Lynn és a hármas számú barátnő megfordultak, és felénk jöttek, Sol azonban nem így tett. Ő a másik irányba fordult. Föl álltam és odasiettem hozzá, hogy megragadjam a karját. Kérdő arckifejezéssel fordult hátra és nézett fel rám.

- Mi az báránykám csak nem menekülőre fogod? – mosolyogtam rá.

- Nem. – forgatta meg a szemeit. – Csak fáradt vagyok. – na, ja. Ez tipikus női hazugság. Hogyha pedig hazudik, az azt jelenti, hogy valóban menekülőre fogja. Vagy azért mert tényleg nem kívánja a társaságom, vagy azért mert nagyon is kívánja. AZ utóbbira tippelnék. A gondolattól a szám sarka mosolyra húzódott. Ám épp ideje, hogy ne szemétkedjek többet. Elővettem a zsebemből a csokit, és felé nyújtottam.

- Még mindig nem tudok fizetni érte. Semmilyen formában. – majdnem elnevettem magam, ahogy megnyomta a „semmilyen” szót.

- Ajándék. – vontam vállat. Gyanakodva méricskélt, mintha azon gondolkodna, vajon mi a csapda. Pedig tényleg nem volt ezzel semmilyen hátsó szándékom. Azért mert bunkón viselkedem, nem feltétlenül jelenti, hogy az is vagyok. Vagy legalábbis most nem szándékoztam annak lenni. Még mindig bizonytalanul, de végül elvette a kezemből a csokit.

 - Egyébként báránykám csak, hogy emlékeztesselek, még mindig tartozol nekem azért a kis mosogató vizes incidensért. – mondtam, mert ezt azért nem hagyhattam ki.

- Mit akarsz, mit csináljak? – Nos, a lehetőségek száma végtelen.

- Hosszú a lista. – feleltem. - Még nem döntöttem el mivel tudnál egyenlíteni. Amint kitaláltam, szólok. – ami azt illeti, tényleg nehéz lett volna eldönteni, hogy mivel tudná a legjobban viszonozni. De valami azt súgta, hogy jobb, ha ezt a kis szívességet későbbre tartogatom. Elrakom „esősebb napokra.”

- Lekötelezel. – válaszolt gúnnyal teli hangon. Muszáj volt nevetnem a tekintetén, amit felém lövellt, aztán megfordultam, és visszasétáltam az asztalhoz. Tyler kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Csak beszélgettünk. – feleltem ki nem mondott kérdésére.

- Nem mondtam semmit. – emelte fel védekezően mindkét kezét.

- Helyes. – bólintottam, és éreztem, hogy kicsit erősebbre sikerült a hanglejtésem, mint szerettem volna, ezért játékosan rácsaptam a vállára, jelezve, hogy csak poénkodom. Lynn folyamatosan váltogatta a pillantását köztem és Tyler között, amit nem tudtam mire vélni, de annyira nem érdekelt, hogy elkezdjek töprengeni a dolgon. Különben sem volt már hely a gondolataimban, mert a legtöbb szobát, valami átkozottul ravasz módon Sol foglalta el.