DylanSpecial #6

Dylan Special #6

6. Fejezet

Nem is tudom miért hittem, hogy Sol csupán egyetlen szelet csokitól megfog puhulni. Nem történt semmi. Mintha nem is adtam volna neki csokit. Sosem voltam a romantika mestere és egész életemben nem foglalkoztam olyan hosszan egy lánnyal, mint Sollal. Ráadásul úgy, hogy még csak nem is csókoltam meg. Nevetséges. Mint ahogy az is, amit tenni készülök.

- Tyler. – álltam meg Tyler mellett, aki a tarkóján összekulcsolt kézzel feküdt az ágyon. – Segítened kell.

- Dylan mondtam már, hogy a rejtőzködést nem tanultam. Egyszerűen jól megy és kész. Amúgy meg nem hiszem el, hogy ennyire idegesít, hogy valamiben nem te vagy a legjobb.

- Nem abban, te barom.

- Akkor miben? – kérdezte minimális érdekeltség nélkül a hangjában.

- Sol. – mondtam, erre pedig felült az ágyán, és értetlenül nézett rám. – azt hiszem kölcsön kellene vennem a te taktikai lépéseidet.

- Mondtam már, hogy nekem nincsenek taktikai lépéseim. Ez benne a lényeg.

- Na igen, és valamilyen oknál fogva ez úgy zseniális, ahogy van. Csak azt nem tudom, hogy hogy kell.

- Várjunk csak! Álljunk meg egy percre. Óhatalmasságod, most épp segítséget kér szívügyekben tőlem, egy egyszerű halandótól? – kapott a szívéhez Tyler, és döbbent arcot vágott.

- Te seggfej, csak abban segíts, hogy mit csináljak, hogy ne csupán annak a bunkónak lásson, aki leöntötte teával.

- Nos. Gondoltál már arra, hogy nem is tudom… kedves leszel? Vegyél neki bon bont, vagy valamit.

- Képzeld, már megvolt.

- Mivan? – nézett fel rám hirtelen. – Én csak vicceltem. Komolyan vettél neki bon bont?

- Nem, csak egy szeletet, na de hát az is csoki.

- Kinek van csokija? – lépett be a szobába Nate, mögötte pedig Emmett.

- Mostmár Solnak. – nevetett fel Tyler. Ideges pillantást lövelltem felé.

- He? – kérdezte Nate, mert láthatóan nem értette az összefüggéseket.

- Dylan csokival akarta levenni a lábáról Solt. – magyarázta Tyler. A másik négy szempár azonnal rám meredt.

- Te vettél csokit neki? Nem vagy lázas Maeistro? – jött oda Emmett és rátette a kezét a homlokomra. Azon nyomban félrelöktem.

- Menjetek a pokolba. – terültem el én is az ágyamon.

- Jól van jól van, ne parázz. Csak tudod… az előbb voltam kinn. Láttam pár igazán szép virágot nyílni. Ne szedjek neked párat, hogy koronát fonhass belőle neki Solnak? – kérdezte Emmett, Nate és Tyler pedig röhögésben törtek ki.

- Nem, de ha tudni akarod mennyire talállak viccesnek Emmett, nyugodtan kifáradhatunk az udvarra és megbeszélhetjük.

- Jól van ember, csak jártatom a pofámat.

- De egyébként figyu Dylan. Nem lehet hogy leszbi a csaj? Csak mert gondoljunk bele. Valószínűleg anyádon kívül, nincs nő ezen a bolygón akivel többet foglalkoztál volna. A csaj meg rád sem bagózik. Nekem ez elég gyanús…

- Basszus, tényleg! – kiáltott fel Emmett. Eszembe jutott, ahogy a tűzrózsák megjelennek az arcán amikor elég közel hajolok hozzá. Vagy ahogy néha néha rajtakapom, hogy a testemet bámulja. Mosoly húzódott az ajkamra.

- Nem leszbi. – mondtam határozottan.

- Tuti? Mert ha valamelyik csajjal együtt van, hát azt szívesen megnézném.

- Sol nem leszbikus. – ismételtem meg még egyszer, ezúttal szigorúbban. Mert zavart, hogy rajtam kívül más is elképzelheti őt korhatárral ellátott jelenetek főszereplőjeként.

- Jól van. Hát akkor vagy szűz, vagy egy jégkirálynő. – mondta Nate.

- Vagy egy musztáng.

- Kocsi? – vonta fel a szemöldökét Nate, vele egy időben pedig Tyler azt kérdezte: „Egy ló?”

- Egy musztáng, akit csak a megfelelő ember tud betörni. Türelem és kitartás kell hozzá. Pont nekem való feladat.

- Akkor meg miért akartad a segítségemet? Ha ez a pont „neked való feladat?” – fordult felém Tyler.

- Mert kell egy kis tunning. Egy két tipp, Mr. Darcy repertoárjából. – Tyler megvetően felhorkant. Utálta, ha így hívom.

- Segíts neki valamit. A nők szeretik, ha a segítségükre sietünk.

- Mit segítsek neki?

- Na most, mindent nekem kell kitalálnom? Csak meglátod, ha segítségre szorul.

- Valami más?

- Bókolj. A csajok megőrülnek a bókokért.

- Ez igaz. – bólintottam, mert még emlékszem, amikor megdicsértem anya frizuráját még évekkel ezelőtt, amitől olyan boldog lett, hogy aznap még lepényt is sütött.

- De ha már én segítek becsajozni, akkor remélem nem  csak azért gürizel ennyit, hogy megfektesd, aztán szevasz. – mondta Tyler, én pedig önkéntelenül is rögtön Emmettékre néztem. Mindketten egy egy pillantást lövelltek felém, de szerencsére nem szóltak egy szót sem.

- Nem. – néztem Tylerre. – Nem csak azért. – mondtam, és tudtam, hogy a szavaimban sokkal több igazság rejlik, mint amennyit bemernék vallani, akár magamnak, akár bárki másnak.

***

Az edzések megszokott egymásutánban teltek. Időre kellett összeszerelnem az előttem lévő fegyvert, majd szétszedni, végül újra össze. Átrohanni a rutin pályán, kúszni-mászni, a kinti gyakorlón, lövészet a benti lőtérben. Bár nem volt megállás, és pokoli fárasztóak voltak a feladatok, de örültem nekik. Mert edzés közben nem gondoltam Solra. És én ezzel, teljesen kivoltam békülve. Egészen addig, amíg Thomas meg nem jelent a konditeremben.

- Mi a helyzet, farkas?

- Mi van? – kérdeztem a multifunkcionális gépen ülve, hátsúlyokat emelgetve.

- Levadásztad már a báránykádat? – felhorkantam. – Vagyis nem.

- Tudtommal még nincs augusztus.

- Igen, de ketyeg az óra, tik-tak tik-tak.

- Az agyad fog mindjárt ketyegni. 

- Lemaradtam valamiről? – szólalt meg a futópadon Colin.

- Igen. Nyerni fogok száz dolcsit. – nézett rá Thomas büszke vigyorral. Felálltam a gépről, és biztos voltam benne, hogy az érzelmeim tükröződnek a szememben, mert Thomas vigyora legördült. Végül aztán nem mondtam neki semmit, csak elmentem mellette.

- Dylan, csak poénkodom, vágod ugye? – szólt utánam. Megfordultam.

- Naná. De mond csak összesen hány esetről tudsz, amikor elvesztettem egy fogatást? – vagy úgy konkrétan bármi mást… Thomas azonban nem felelt. Mindketten tudtuk a választ. – Na ez az nagymenő. Kicsit tekerd lejjebb a kárörvendési szintet. – mondtam, azzal megfordultam, és kimentem a teremből. Fogalmam sincs mi van velem, de már közel sem gondoltam annyira szívesen a fogadásra, mint korábban. Még csak nem is csókolóztunk, de már így is sokkal nagyobb benyomást tett rám ez a lány, mint előtte bárki más. Helytelennek tűnt így kihasználni, még akkor is, ha nem is ismerem igazából. De így is volt egy hang a fejemben, aki egészen egyszerűen, kijelentette, hogy egy barom vagyok. A büszkeségem, azonban jelen pillanatban nagyobbnak bizonyult. Viszont ez nem jelentette azt, hogy ráakarom vetni magam. Azt akartam elérni, hogy ő kérjen rá. Hogy haljam kéjes sóhajait, ahogy kérlelően a nevemet suttogja. Látni akartam, hogy csillog a szeme, és elpirul, amint beismeri, hogy többet akar. Hogy ő legyen az, aki nem tud megálljt parancsolni, és aki nem tudja visszafogni kíváncsi ujjait, amik a testemet kívánják fölfedezni. Hamar rájöttem, hogy ez bizony Sol esetében rendkívül időigényes kívánság. Már olyan sok romantikus baromság jutott eszembe, amivel levehetném a lábáról, hogy biztos vagyok benne, ha találkoznék múltbeli önmagammal, fiatalabb énem kirugdosná a seggemet a legközelebbi sztriptíz bárba. De tényleg mindent bevetettem, hogy Sol végre valami érdeklődést mutasson irányomban. A srácok már azon röhögtek, hogy sosem güriztem ennyit egy lány miatt. Még csokit is adtam neki, de azzal se tudtam lerombolni a maga köré épített falat. Amikor elhaladtam a raktár mellett, a szemem sarkából észrevettem, hogy a szekrény előtt áll. Lábujjhegyen nyújtózkodott fölfelé, egy dobozt egyensúlyozva. Visszakellet fojtanom a nevetést.

- Segítsek? – kérdeztem, amikor úgy döntöttem, nem hagyom tovább kínlódni a dobozzal. Ijedtében összerezzent és megperdült. Összefontam a mellkasom előtt a karom és az ajtókeretnek dőltem. Az arcán bizonytalanság tükröződött, gondolom azt találgathatta, vajon mióta állhatok itt. Vagy különféle elméleteket szőtt, miszerint követem minden egyes lépését. – Láttalak a folyosóról, hogy elpróbálod érni azt a polcot, gondoltam hátha kell segítség.

- Hát... öö... kösz. – motyogta zavartan, mire odamentem, kivettem a kezéből a dobozt és fölraktam a polcra. Egy pillanatig csak néztük egymást, aztán a pillantásom lesiklott a hajára, ami ezúttal nem szoros copfba volt fogva, hanem egy oldalon lógott és be volt fonva. Ettől még gyámoltalanabban tűnt, mint egyébként.

- Többször kellene befonnod a hajad. Nagyon jól áll. – mondtam őszintén.

- Mit akarsz Dylan? – sóhajtott fel. Na ez jó. Basszus őszintén bókolok, de neki az se tetszik. Esküszöm, ezen a csajon aztán tényleg nem lehet kiigazodni.

- Huhh de harapós ma valaki. Tudod, más lány általában elpirulva köszöni meg, ha kap egy bókot.

- Hát én nem vagyok más lány.

- Ja, vettem észre.

- Ez meg mit akar jelenteni? – háborodott fel.

- Azt jelenti Báránykám, hogy nem tudok kiigazodni rajtad. – Erre döbbenten rám nézett.

- Ezt most komolyan mondod? Te nem tudsz kiigazodni rajtam? Tudod, ez azért vicces, mert az utóbbi három hétben mást sem csináltál csak bunkóztál velem, vagy perverz megjegyzéseket és olyan ajánlatokat tettél, amikbe soha az életbe nem mennék bele, ezen kívül pedig láthatóan arra tetted fel ezt a kilenc hónapot, hogy engem cseszegess, hébe-hóba pedig egyszerűen kedves vagy és csokit adsz nekem meg bókolsz, aztán visszatér a bunkó éned és kezdődik minden elölről. Tehát kettőnk közül kin is nehéz eligazodni? – tette csípőre a kezét, mire halkan felnevettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felfogja húzni magát, de nagyon szórakoztató volt. Azt hiszem még nem is hallottam egyhuzamban ennyit beszélni.

- Na jó először is te voltál az, aki az első nap rám öntött egy vödör mosogató vizet.

- Mert provokáltál.

- Rendben, akkor ezen a részen döntetlen az állás.

- Miért? Én nem provokáltalak.

- Nem? Álmodtam volna, hogy az ebédlő közepén levetted a pólódat és rám dobtad? – Kérdeztem vigyorogva. Oké, ami azt illeti, már álmodtam vele egy ilyesmi jelenetet. Nem is egyszer. Mindenesetre belátta, hogy igazam van, mert erre már nem tudott mit válaszolni. – Ami pedig az ajánlataimat illeti, nagyon kétlem báránykám, hogy soha az életben nem mennél bele.

- Pedig hidd csak el. Ezer évig is hiába várnál arra, hogy lefeküdjek veled. Ami azt illeti, egy kicsit sem talállak vonzónak. – őszintének hangozott, de én nem hittem neki. Egy lépést hátrált, így nagyobb lett közöttünk a hely.

- Hazudni nem szép dolog báránykám. – követtem a lépését.

- Nem hazudok. Az egyetlen dolog, amit érzek irántad, az a közöny. – még jobban hátrált, amin muszáj volt felnevetnem.

- Miért menekülsz báránykám? Félelmetesnek találsz? – kérdeztem és közelebb léptem hozzá. Még egyet hátra lépett, de a háta nekiütközött a szekrénynek.

- Nem gondolom, hogy félelmetes vagy. Inkább egy önelégült… tuskó...

- És még? – az egyik karomat a füle mellett a szekrénynek támasztottam. Sakk-matt. Nincs menekvés.

- Egy egoista bunkó vagy. – erre a kijelentésre a mosolyom még szélesebb lett. – És csak hogy tudd, még akkor sem feküdnék le veled, ha te volnál az utolsó férfi a földön, előbb csókolóznék Rollins hadnaggyal, mint veled, és ha azt hiszed, hogy… - egy csókkal belefojtottam a szót. Durván csókoltam meg, amire ő még hevesebben válaszolt. Ellökte magát a szekrénytől, hogy megszüntesse köztünk azt a kis helyet is. A kezem lesiklott a derekára, hogy még közelebb húzzam magamhoz. A tenyeremet végigcsúsztattam az oldalán, mire ő beletúrt a hajamba, a másik keze pedig lesiklott a derekamra. Az ujjai pedig a pólóm alá csúsztak, a testem szikrázott az energiától és az érintéseitől és halk nyögés hagyta el a számat. Amikor az ujjai végig simították a hasizmaimat föl, egészen a mellkasomig, nem bírtam magammal. A szekrénynek nyomtam és az ujjaimat becsúsztattam a felsője alá, mire sóhaj hagyta el az ajkait. És akkor tudtam, hogy akár most azonnal is megnyerhetném a fogadást. Hirtelen elhúzódtam tőle és összezavarodtam. Ezt a lányt nem így akarom megfektetni. Nem a szekrénynek döntve, mint egy útszéli kurvát. Viszont már biztosra vehettem, hogy ez az utálkozós sztori csupán álca volt.

- Ezek után próbáld bemesélni báránykám, hogy semmit nem érzel irántam. – mondtam mosolyogva, mire úgy nézett rám, mint egy ismeretlen élőlényre. Összeszorította a száját dühében és rám meredt.

- Arról szólt ez az egész, hogy… bizonyíts? – elfordultam, hirtelen nem tudtam erre mit feleljek. Basszus, azt se tudtam, hogy per pillanat mit is érzek. Több volt ez a csók puszta bizonyításnál. Sokkal több. Nyitottam a számat, de nem adott esélyt rá, hogy beszélni kezdjek.

- Tudod mit Dylan? Menj a francba! – lökte meg a mellkasomat, és elment mellettem a kijárat felé.

- Sol, várj... – de nem várt. Csak kiviharzott az ajtón és már el is tűnt. Halkan szitkozódtam és belevertem egy nagyot a mellettem lévő szekrénybe. Mintha a szekrény tehetne arról, hogy a saját kibaszott érzéseimmel sem vagyok tisztában. Dühös léptekkel indultam megkeresni Tylert. Nem volt a szobában, az udvaron sem láttam, így a menza felé vettem az iránt. Egy asztalnál ült, Emmettékkel együtt. Odasétáltam hozzájuk, és megragadtam hátulról Tyler pólójának nyakkivágását.

- Gyere csak. – morogtam és felhúztam az asztaltól.

- A segítséged nélkül is képes vagyok menni Dylan. – rázta le a kezemet. Nem szólaltam meg a szobánk ajtajáig, ott pedig benéztem, hogy üres e. – Na befelé. – mondtam neki, Tyler pedig kérdőn felhúzta egyik szemöldökét.

- Neked meg mi bajod van?

- Megcsókoltam Solt.

- Gratulálok. – forgatta meg a szemét, nyílván nem lepte meg a hír.

- És ő is elég rendesen... benne volt a dologban.

- Nocsak. – ezen sem lepődött meg annyira, viszont úgy látszott, ez már érdekli. – Megfogadtad a tanácsomat és segítettél meg bókoltál neki? – ez eszembe se jutott. Tényleg így tettem, de teljesen önként jött, nem jutott eszembe Tyler tanácsa.

- Hát, ja. De ez most nem lényeg. – ráztam meg a fejem. – Én taszítottam el, és azt mondtam neki,.. nos, hogy most már nem tagadhatja tovább, hogy bejövök neki.

- Vagyis az egész csak a büszkeségedről szólt?

- Nem. Mi van, te is csaj vagy? – vontam össze a szemöldököm. – Csak…

- Csak? – csak nem akartam ilyen mocskos módon megnyerni azt a kibaszott fogadást, aminek a gondolatától gerinctelen féregnek érzem magam.

- Nem tudom. –mondtam aztán.

- Hát pedig elég egyértelmű. Egy kicsit belezúgtál, öregem. – csapott a vállamra. – Örülök, hogy végre te is megtapasztalhatod. Előre szólók barátom, a szerelem egy mocskos nagy geci tud lenni.

- Szerelem? Na ne szívass. Hidd el, tudnék róla ha szerelmes lennék.

- Nem biztos, tekintve, hogy még soha nem voltál…

- Azt tudom, hogy ez nem az. Csak vannak ezek a zavaró gondolatok a fejembe, meg ezek a… - kerestem a megfelelő szót. Tyler közelebb jött, egyik kezét a vállamra tette, és együttérző arckifejezéssel nézett rám.

- Tudom. Érzelmeknek hívják őket. – mondta szentimentális hangon.

- Na hagyjál békén. – toltam el magamtól, Tyler pedig felnevetett.

- Hát te hoztad szóba. Én csak mondtam, mi a diagnózis. A szerelem nevű betegségben szenvedsz. – na ezt azért nem állítanám. Érdekel Sol? Igen. Jobban, mint eddig bárki? Igen. Különlegesnek tartom? A pokolba is, nagyon is! Na de szerelem? azt már nem.

 - Jól van Doki. Mit csináljak? – kérdeztem, megtartva magamnak a szerelem ellenes gondolataimat.

- Mondjuk kezdetnek beismerhetnéd magadnak. Ha az megvan, akkor beismerheted Solnak is. – mondta, én pedig elfintorodtam. Az anyámon kívül, egy lánynak sem mondtam, hogy szeretem, mert senki nem volt, aki iránt így éreztem volna. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy kimondom. Tyler az arckifejezésem láttán bólintott.

- Vagy legalábbis, befejezhetnéd ezt a macska egér játékot, és úgy viselkedhetnél, mint más pasi, amikor tetszik neki egy lány. Tudod, ahogy minden más, normális ember csinálja. Randi, meg ilyenek…

- Randi? Hm… nem is tudom, szerinted a nagybátyámtól, mozira, vagy étteremre kérjek engedélyt? – kérdeztem, hallható szarkazmussal a hangomban.

- Jó, úgy értem a körülményekhez mérten. Csak vegyél kicsit vissza az arcodból, már az is egy kezdet. És a perverz megjegyzéseidet lecsökkenthetnéd mondjuk, úgy a felére.

- Kösz, haver, rád mindig számíthatok. – mondtam gúnyosan, attól függetlenül, hogy ez bizony így van. Ám mindenki azt hiszi, még Tyler is, hogy azért vagyok olyan, amilyen mert egyszerűen ilyen bunkónak születtem. Pedig a viselkedésem csupán védekező mechanizmus. Mindenki olvasta a Rómeó és Júliát nem? Nem akarom úgy végezni, mint az a szegény szerencsétlen.