Dylan Special #3

Dylan Special

3. Fejezet

Az új órák a tűzszerésszel igencsak érdekesnek bizonyultak. Azt persze észben kellett tartanunk, hogy nem vetőcsöves bombákkal dolgozunk, nem egy tűzijáték fesztiválra készülünk, hanem halálosan komoly helyzetekre. Ám még ez sem segített teljes mértékben kiverni a fejemből, a kék szemű lányt. Aminek csakis az az oka, hogy nem úgy reagált a beszólásaimra, ahogyan azt vártam. Hanem sokkal jobban. Szinte már unalmas, hogy mindig megkapom amit akarok, és nem kell küzdenem érte. Mármint a csajok terén. A célkitűzés volt az egyik oka, hogy katona lettem. Hogy bebizonyíthassam magamnak, képes vagyok arra, amit elhatároztam, még akkor is, ha a feladat egy kicsit sem könnyű. Még akkor is, ha veszélyes. Még akkor is, ha esetleg az életembe kerül. Mert erőfeszítés nélkül megnyerni valamit, nem is érződik igazán nyereségnek. Kemény munka és kitartás. Én ebben hiszek. És végre megcsillant előttem valami, ami azt ígéri, ezúttal valóban érdekes lesz a saját játszmám. Dany mindig azt mondta, egyszer nagyon megfogom szívni ezért a hozzáállásért. Hogy visszakapom majd a jó istentől, és egyszer majd egy csaj fog átbaszni, hogy megtanuljam a leckét. Mindig csak nevettem rajta, mert hát valljuk, be azért összetörni egy szívet, csak úgy lehet, ha hagyja az ember. De nekem eszembe sincsen hagyni, és az elmúlt évek alatt, nagyon is kivoltam békülve magammal. Nem volt szívfájdalom és dráma. Láttam már, hogy mennek tönkre a kapcsolatok, főleg itt a táborban. Láttam már felnőtt férfit sírni, amiért szakított vele a barátnője, amint hazament eltávra, aztán megtörten jött vissza a táborba. Mindig ugyanaz a történet. Nem vagyunk eleget velük, mert nem tudunk ott lenni. Nem tehetünk semmit az ellen amit otthon éreznek, amikor féltenek minket, hogy esetleg nem térünk vissza. Aki a magunkfajta srácokkal kezd, annak ezt megkell értenie. De sokan nem értik. És sokan nincsenek tisztában azzal sem, hogy lehet, hogy akibe beleszerettek, az az évek alatt szép lassan meghalt, és a helyébe egy sérült ember költözött, aki már sohasem lesz olyan, mint volt. Előfordul az ilyesmi, amikor a haldokló barátodat tartod a karodban, és kínlódó arcok kísérnek az álmaidban. Sosem érdekelt, hogy mások elítélnek azért, ahogyan viselkedem. Kell a fenének a dráma, meg a sírás rívás.

- Hogy vagytok fiúk? – épp fordított fekvenyomásos gyakorlatokat végeztem egy öt kilogrammos tárcsával, hogy egy kicsit dolgozzak azon a tricepszen, amikor Nate belépett a terembe.

- Az arcodon lévő vigyort látva, azt hiszem, inkább azt akarod, azt kérdezzük meg, hogy te hogy vagy.                 Válaszolta Tyler, aki egy multifunkcionális kondigépen emelgette a súlyokat.

- Hm… milyen igaz. – bólintott Nate, továbbra is vigyorogva. – Igazán… megkönnyebbülten.

- Megkönnyebbülten? – emelkedett fel Tyler egyik szemöldöke, és már láttam, ahogy a halvány mosoly elindul az arcán. Emmett a fejét rázta, és leállította a futópadot.

- Te szerencsés gazfickó. Ki volt az?

- Basszus. – mordult fel Nate. – Elfelejtettem hogy hívják.

- Most dugtad meg és még a nevére sem emlékszel? – röhögött Emmett. Egy nyögés kíséretében még egyszer kinyomtam a súlyt, majd felültem, és lenyúltam a földön lévő vizes palackomért. Nagyokat kortyoltam a hideg vízből.

- Valami „A” betűs volt. Asszem. Nah de tudjátok, az a platina szőke hajú, rózsaszín tincsekkel a hajában.

- Abony? – kérdezte Tyler.

- Na mi az, neked is megvolt? – nézett rá hirtelen Nate. Tyler a fejé rázta.

- Zac mondta, hogy folyamatosan Dylanről kérdezget. – válaszolta, és mindannyian felém néztek.

- Ki hibáztatná? – feleltem vállat vonva, és rátekertem a palackra a kupakot.

- Nah mindegy, a lényeg, hogy ha gyorsan könnyíteni akartok magatokon, őt ajánlom.

- Hallod ezt Thomas? – nézett Emmett, a létrán húzódzkodó Thomasra, aki egyik kezével elengedte a korlátot, hogy bemutasson Natenek, és úgy húzta föl magát. Nem szóltam semmit csak fölálltam, és újra lecsavartam a palackról a kupakot, hogy az utolsó cseppig kiigyam a tartalmát, majd az üres műanyagot, a kukába dobtam.

- Dylan. – szólalt meg Nate. Hátrafordultam. – Tudtad, hogy Brad kinézte magának a báránykádat? – erre felvontam egyik szemöldökömet. Azon már meg sem lepődtem, hogy báránykának nevezte a lányt, én adtam ezt a nevet neki, és nagyon is illett rá. Gondolom ezt mindenki észrevette.

- Hallottam, amikor mondja Jimmyéknek. Vetélytársad akadt Maestro. – terült el széles vigyor az arcán. Kárörvendően felhorkantam.

- Nincsenek vetélytársaim. – válaszoltam, és a zuhanyzó felé vettem az irányt. Egyik kezemet nekitámasztottam a csempének, és hagytam, hogy a víz a fejemre folyjon, onnan pedig lecsorogjon a hátamra, a vállamra. Néha minden ok nélkül tör fel bennem a remegés. Totál váratlanul szoktak feltörni az emlékképek és ilyenkor muszáj lehűtenem magam, hogy lenyugodjak. Összeszorított ököllel támasztottam meg magamat a csempén. Amióta Dany meghalt, a képek sokkal gyakrabban támadtak. A megjelenésük közt nem volt semmi összefüggés, szinte nem is volt kapcsolatban az aktuális hangulatommal, egyszerűen csak rám törtek, akár egy roham. Nem beszéltem róla senkinek, de nem is kellett, mert sejtettem, hogy a srácok többsége ismeri a jelenséget. Nagyokat lélegeztem, végülis kinyitottam a szememet, és elzártam a csapot. Gyorsan jött, gyorsan ment. Épp ahogy megszokhattam.

***

Épp a gyakorló pályára igyekeztünk, amikor Emmett ismét felhozta a témát.

- De komolyan Dylan, nem hiszem el, hogy nem vagy kíváncsi a nevére.

- Nem mondtam, hogy nem vagyok rá kíváncsi. Azt mondtam nem fogok csak úgy odamenni hozzá, és megkérdezni mi a neve.

- Miért is nem? – nézett rám Tyler. A legjobb barátom volt, de a csajozási szokásaink, teljes ellentétben álltak egymással. Ő volt a megmentő, az akivel vigasztalódtak a lányok, miután egy magamfajta kicseszett velük. Kedves, aranyos, udvarias. Ha megkérdeznénk száz lányt, százból száz ezt a három jelzőt mondaná Tylerre. Nem sietetett el semmit, kivárta amíg eljátszadoznak velük, aztán tárt karokkal fogadta őket. A bosszantó a dologban az volt, hogy ez nem trükk volt. Tyler egyszerűen ilyen és kész. Kicseszett Mr. Darcy. Nem válaszoltam a megjegyzésére, de nem is kellett, mert Emmett beelőzött.

- Kérdezzük meg tőlük! – biccentett a fejével két csaj felé, akik épp két-két nagyzsáknyi szemetet cipeltek a konténerek felé. Megállíthattam volna Emmettet, de én is kíváncsi voltam a lány nevére, ezért nem tettem.  – Hé, figyeljetek csak csajok! – szólt nekik Emmett, mire mindketten megtorpantak és nagyra tágult szemekkel pislogtak fel ránk.

- Hogy hívják azt a csajt, aki megfürdette Dylant? – kérdezte Emmett, erre pedig mindkettőjük szemöldöke a magasba szökött.

- Tessék? – kérdezte a hosszú, barna hajú.

- Hát aki nyakon öntötte mosogató vízzel. – magyarázta Emmett, de a lányok továbbra is értetlenül pislogtak ránk. – Nem dicsekedett el vele a barátnőtök? – persze lehet, hogy ezek ketten nem is barátnők a kék szemű lánnyal, na de hát a nők mindent elpletykálnak egymásnak amit csak tudnak, nem? 

- Hogy néz ki? – kérdezte a hosszú barna hajú.

- Hát ilyen kis töpszli, hosszú szőke hajjal és ártatlanka kék szemekkel. – magyarázta Emmett. Nem szóltam a „töpszlis” beszólásra, bár én nem így gondoltam. Kifejezetten tetszett, hogy alacsonyabb mint a legtöbb lány, ettől még ártalmatlanabbnak tűnt. Amitől persze még érdekes volt, hogy rám öntött egy vödör mocskos vizet.

- Az Sol lesz. – fordult a barna hajú a mellette állóhoz, aki vigyorogva bólintott.

- Sol? – kérdeztem vissza.

- Ahha, Sol Robertson. - válaszolta.

Tehát Sol Robertson. Így hívták a lányt, aki leöntött mosogató vízzel. Ha nem kérdeztük volna meg a lányoktól, akkor sem lett volna nehéz megtudni a nevét, tekintve, hogy mindenki róla beszélt. Még az is, aki ott sem volt a mosogató vizes esetnél. Reggelinél elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy a lányok megjelennek a menzán. Sol rögtön észrevett és a szemével újfent lövellte felém a villámokat.

- Na lám csak itt jön a mi kis Hamupipőkénk! – kiáltott fel Brad, amikor a lányok elhaladtak az asztalunk mellett. Rávillantottam a szemem. Úgy látszik Natenek igaza volt.

- Fuss Dylan, amíg még száraz vagy. – röhögött Nate, ám Sol egy pillantásra sem méltatott minket. Kezdett idegesíteni a közönyössége. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy valamivel felbosszantsam ezt a kis báránykát. Hogy valami reakciót tudjak kicsikarni belőle.

- Haver, ez a csaj rád se bagózik. – nézett rám Joey és az a helyzet, hogy kurvára igaza volt. Megkocogtattam a kancsót, amiben a rózsaszín tea volt. Az ötlet abban a másodpercben jutott eszembe, amikor Sol elment, hogy lerakja a tálcáját. Felálltam a helyemről és mögé léptem. Abban a pillanatban, amikor megfordult, a kancsónyi teát ráöntöttem a mellkasára. Sol arckifejezése hirtelen döbbent lett és felnézett rám.

- Jajj, ne haragudj báránykám, nem vettelek észre. Bocs ezért. – Mutattam a mellkasára, amin a póló, immár teljesen átázva tapadt a bőréhez. Elégedetten mosolyodtam el, az arcát nézve és vártam, hogy mikor kezdi el magát takargatni, majd rohan el a fürdő szobába. De nem ez történt. Helyette a tekintete elszánt lett, aztán levette az ujjatlan pólóját és a vállamra dobta. A tekintetem bejárta a felső testét és megállapodott a mellkasán. A fekete, átázott melltartó szerényen rejtette a melleit, a dereka karcsú volt. Nagyot nyeltem az elém táruló látványra, de aztán Sol fogta magát és laza léptekkel elsétált. Az ebédlőben síri csend lett, aztán a rövid fekete hajú lány kitolta a székét, és Sol után ment. Sol felsőjével a kezemben visszaültem az asztalunkhoz.

- Hát ez nem volt semmi. – szólalt meg Emmett.

- Ember erre a csajra még te sem tudsz hatni. Inkább válassz egy könnyebb célpontot. – mondta Nate.

- Kizárt. – válaszoltam.

- Ugyan Dylan. Bármelyik csajt megkapod egy szempillantás alatt.

- Nekem nem bármelyik csaj kell. Hanem Sol.

- Bocsi, hogy ezt mondom haver, de ez a lány felejtős. – csóválta meg a fejét Joey.

- Fogadok, hogy nem sikerül megdöntened ez alatt a kilenc hónap alatt. Ez a csaj egy kibaszott hercegnő. – mondta Thomas. Erre felnevettem.

- Hülyéskedsz ugye?

- Rendben. Akkor fogadok, hogy augusztus előtt nem sikerül lefektetned.

- Mi a tét?

- Száz dolcsi.

- Rendben. – bólintottam.

- Thomas te nem vagy normális. – csóválta a fejét Nate.

- Nate, nem láttad a csajt? Dylan istencsászár a csajozás terén meg minden, de ehhez a lányhoz még ő is kevés. – Azt majd még meglátjuk. Gondoltam magamban. Fogalmam sincs mi ütött belém, amikor ahelyett, hogy a mosodába, vagy a lányok ajtaja elé vittem volna Sol ujjatlanját, helyette összehajtogattam és becsúsztattam a többi pólóm közé. Nem voltam hajlandó magamnak megmagyarázni a műveletet, és nem voltam hajlandó tovább gondolkodni rajta. Ott van és kész. Ennyi.

Éppen lövészetre mentem, amikor megláttam a folyosón Bradéket, akik Sol-al beszéltek. Valami furcsa érzés tört fel bennem, amit nem tudtam megmagyarázni.

- Mi folyik itt? – kérdeztem tőlük. Mind felém fordultak, Sol arcán halvány tűzrózsák jelentek meg.

- Csak beszélgetünk. Igaz Sol? – nézett rá Brad. Sol először undorodó arckifejezést vágott, aztán csak lassan bólintott.

- Brad, már a lőtérben kellene lennetek. Campbell bármelyik percben ott lehet és senkinek sem lenne jó, ha meglátja, hogy nem vagytok ott.

- Tudom, oda tartottunk. Csak aztán megláttuk Solt és egy kicsit elbeszélgettünk vele. De igazad van, már megyünk is. Majd még látjuk egymást. – nézett hátra Sol-ra, aki csak a szemét forgatta a megjegyzésre.

- Izé… köszi, hogy… - Kezdte, de aztán meggondolta magát és félbehagyta a mondatot, majd újra beszélni kezdett. – Szóval ami azt illeti, a legjobbkor jöttél. – erre fölhúztam az egyik szemöldökömet. – Mármint úgy értem, hogy időben küldted el őket. Már egy kicsit kezdtek az agyamra menni. - Ahogy néztem rá, az arcán megjelenő tűzrózsák egyre erősebbek lettek. Reggel még csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság, most meg megint olyan, mint egy gyámoltalan bárány, aki a nagy kék szemeivel azért könyörög, hogy ne bántsam. A tekintetem hirtelen a mellkasára vándorolt, és szélesen elmosolyodtam, amikor ismét eszembe jutott a reggeli jelenet.

- Örülök, hogy találtál még egyet. Kicsit bűntudatom volt, amiért miattam megváltál tőle. – intettem a felsőjére. Az emlékképeknek köszönhetően elő bújt bennem a kisördög. – Ami azt illeti, ha van kedved megismételni a reggeli dolgot, most nincs itt senki. – mondtam mosolyogva, mire Sol keze lendült, de még az előtt elkaptam a karját, hogy a tenyere az arcomhoz ért volna.

- Enyje báránykám. Senki nem tanított meg, hogy verekedni csúnya dolog? – Csóváltam a fejem. Kitépte a csuklóját a kezemből és mérgesen rám meredt.

- Arra ne is számíts! – Muszáj volt felnevetnem a mérges tekintete láttán. Közelebb hajoltam hozzá. Olyan közel, hogy hallottam, ahogy levegő után kap.

- Nyugi báránykám, csak szívatlak. Ha azt akarnám, hogy most azonnal lekerüljön rólad ez a póló, akkor most azonnal lekerülne rólad. A legszebb az egészben, hogy önként vennéd le a sajátodat és az enyémet is. - Egy pillanat múlva elhúzódtam tőle és elégedett vigyorral fordultam meg. Elsétáltam és közben azon gondolkoztam, hogy most minden bizonnyal utál. Vagy csak azt hiszi, hogy utál. És ez nem is baj. Pont így terveztem.

***

Lövészet közben is Bradet figyeltem. Eddig, úgy semmi különösebb véleménnyel nem voltam róla. Bunkó volt a lányokkal, de ezt nem róhattam fel neki. Nem szokásom vizet prédikálni, ha bort iszom. Az viszont nem tetszett, hogy kiszemelte magának Solt. Ráadásul, nem csak, hogy kiszemelte, de amikor félbeszakítottam a kis beszélgetését Solal, Sol nem tűnt túl boldognak. Nem tudom, hogy mit mondott neki Brad, de volt egy-két sejtésem. Ám, amikor az edzés a boksz részlegnél folytatódott, Crawfrod edzővel, már sejtettem, hogy élvezni fogom. Szerettem bokszolni. Könnyen le lehet vele vezetni a felhalmozódott feszültséget. Már bő fél órája ütöttük a zsákokat, amikor Crawford elkiáltotta magát.

- Rendben van hölgyeim, ide hozzám! – már mind megszoktuk Crawfordtól a „hölgyeim” jelzőt, így ügyet sem vetettem rá. Amúgy is az ürgének nagyon szarkasztikus stílusa volt, és szerette ronggyá mosni az önbizalmunkat. Vagy legalábbis megpróbálta.

- Ki lesz az első, nézzük csak… nem Parrish, te múlthéten voltál, és már akkor is pont elég siralmas látvány volt, ezúttal kímélj meg minket kérlek. Ramingam, gyere! – szólt oda Bradnak, én pedig elmosolyodtam. Úgy szeretem amikor még az isten is az én oldalamon áll.

- Van önként jelentkező maguk között, maguk anyaszomorítók? – lustán feltartottam a kezem. Crawfrod rámnézett, a megdörzsölte őszülő szakállát, majd bólintott.

- Rendben van Blake. Be a ringbe, gyerünk. – mögöttem füttyögés hallatszott, én pedig eltartottam mindkét karomat, jelezve, hogy nem kell izgulni, ez az egész csupán vicc lesz.

- Na kislányok. – támaszkodott az edző a ring széléhez, miután mindketten beléptünk. – szabályos játékot kérek, a KO-t ha lehet hanyagoljátok, Dr. Hamingh már így is tördeli a kezét minden egyes óránk előtt. Négyszer két perces menet, rajta! – mondta azzal, belefújt a sípjába. A bokszkesztyűimet egymásnak ütöttem, és előre léptem. Brad mindig minden erőszakosan csinált. Nem gondolkodott, csak ment előre és csinálta, teljes erejét beleadva. Vannak olyan helyzetek, amikor ez beválik.  A boksznál nem. A lábtechnikán nagyon sok minden múlik, márpedig nekem ez sokkal jobban ment. És a gondolkodás sem volt utolsó a fontossági listán.

- Jól elbeszélgettél Solal? – kérdeztem, miután sikerült elhajolnom egy jobb horog elöl. Brad elvigyorodott.

- Miért? Fenyegetve érzed magad? – felröhögtem.

- Ezt te magad sem gondoltad komolyan. – ráztam a fejem, és behúztam egyet a szeme alá. Az első két perces menetben nem történt nagyon semmi. Egy ütést én is kaptam, de a legtöbbet elkerültem. Néztem Bradet és azon gondolkodtam, hogy bár amúgy különös képpen nem volt vele problémám, és egyáltalán nem éreztem magam fenyegetve, viszont úgy éreztem, belépett a területemre. Teljes mértékben együtt tudtam érezni az oroszlánokkal. A saját területedet meg kell védeni, ha betolakodók szimatolnak. És ahogy elnéztem az a kárörvendő mosolyt Brad képén, nagyon is betolakodóként érzékeltem a jelenlétét. Ezzel a gondolattal együtt, nem kellett sok hozzá, a harmadik menetben ki is ütöttem, az orrából vér kezdett folyni, és hiába számolta le Crawfor a hármat, nem kelt föl.  Végül nyögdécselve föltápászkodott és az orrát fogta.

- Már megint. – sóhajtott Crawford. – Na jólvan, ezúttal legalább eszméletednél maradtál kölyök. – veregette hátba az edző. – Irány Dr. Hamingh! – mondta neki, én pedig levettem a kesztyűimet, és a többi mellé dobtam a polcra.

- Nem rossz Blake. – biccentett nekem az edző.

- Hát, az tuti, hogy leszáll Solról. – röhögött fel Nate. Lazán megvontam a vállam, jelezve, hogy nem nagyon érdekel, és nem ezért ütöttem ki. Természetesen ez hazugság volt. De az imidzset tartani kell.