Dylan Special - 1

Dylan Special

1. Fejezet

Hassal a földön feküdtem, szemem a célpontra szegeztem. Lassú be – és kilégzés, összpontosítás, de az egész nem nagy cucc. Nekem legalábbis. Meghúztam a ravaszt és eltaláltam a tábla közepét. Természetesen. Majd újra és újra. Tyler felhorkant mellettem. Felém fordította a fejét, és mosolyogva a fejét rázta.

- Ebben verhetetlen vagy öregem. – csak egy elégedett vigyorral válaszoltam. Ezzel nem vitatkozom. Ha nem lett volna istenverte meleg, még élveztem is volna. Tyler meghúzta a ravaszt, és csak azután fordult felém újra, hogy pár lyukat lőtt a céltáblába.

- Mondott már valamit a holnapi terepgyakorlatról a nagybátyád? – Újra lőttem.

- Nada. – csóváltam meg a fejemet. – De ha jól tudom lesz ma megbeszélés. – válaszoltam, és úgy is lett. Lövészet után egymás mellett sorakoztunk fel, enyhe terpeszállásban, hátrakulcsolt kézzel, egyenes háttal, és száz százalékos figyelemmel a nagybátyám irányában, aki szokásához híven, előre hátra járkált, háta mögött összekulcsolt kézzel.

- A holnapi terepgyakorlaton Ritmon lesz magukkal. – értetlenül összevontam a szemöldököm, de aztán gyorsan újra kisimítottam az arcvonásaimat, mielőtt a nagybátyám észre vette volna. Ritmon nem túl sokat tartózkodik a táborunkban. Terepgyakorlatra meg annál kevesebbszer szokott jönni. Jóformán soha. A nagybátyám – aki másoknak csak Rollins hadnagy – szereti rajtam tartani a szemét. És általában ő felügyeli a terepgyakorlatokat. Vagy Campbell.

- Tehát ezúttal nem lesznek a szemem előtt, de remélem mindannyian tudják, hogy ez azt jelenti, hogy kétszer annyira hajtsanak. Ugyanis elhihetik ha azt mondom, minden egyes másodpercet kifogok kérdezni az Őrvezetőtől. – a mellette álló Ritmonra pillantott, aki azonnal határozott bólintással válaszolt.

- Azzal kapcsolatban, hogy miért nem tudok magukkal tartani, nos… mindenképpen itt kell maradnom a táborba. – megállt és mindenkin végigfutatta a szemét. – Kellemetlen hírt kell közölnöm uraim.  – ismét szigorú pillantás, és hatásszünet. A nagybátyám remekül értett az izgalom fokozásához. – Sajnos kilenc hónapig kissé szűkösebben leszünk. – Ohh basszameg. Ezek szerint megint jön egy csapat újonc, akiket persze a nagybátyám rám fog sózni a kitanítás idejére. Rohadtul csodás.

- A, Y.S.O.H. alapítvány egy igen… érdekes programot hozott létre, amit a mi sajnálatunkra, jóvá is hagytak. Hogy miért azt ne kérdezzék, mert őszintén szólva fogalmam sincs. – Y.S.O.H? Rémlik, hogy hallottam már róla. Azt hiszem valami Young Souls a nevük. Velük volt tele az újság tavaly októberben, amikor elnyertek egy pályázatot és létrehozták az állam legfelszereltebb hátrányos helyzetű fiataloknak szánt terápiás otthonát. Young Souls in Our Hand? Vagy valami ilyesmi.

- A lényeg – folytatta a nagybátyám egy torokköszörülést követően – hogy a mi intézetünket is kiválasztották a program színhelyéül. Mire vissza érnek a terepgyakorlatukról, két csapat fog a táborunkba érkezni. – újabb szünet, majd torokköszörülés. – Két leány javítóintézetből választottak ki öt-öt fiatalt, akik kilenc hónapig itt fognak nálunk segédkezni. – Kérhetném a segédkezni kifejezés definiálását? Valószínűleg a társaimban is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg, ugyanis alig hallható, de a megszokotthoz képest mégis bazi hangos morajlás hallatszott.

- Ha valaki úgy véli befejeztem a mondandómat, nyugodt szívvel távozhat a hálóhelyiségébe. – meredt ránk a nagybátyám, és gyanítottam, hogy a „távozhat a hálóhelyiségébe” valójában azt jelenti, hogy takarodjon ki a francba, és csak azután jöjjön vissza, hogy harmincszor körbefutotta a terepet, megcsinált kétszázötven fekvőt, majd százhuszonnyolc felülést. Mindenki kussba maradt.

- Én is így gondoltam. Tehát mint mondtam, tíz fiatal… hölggyel bővülünk, mire vissza érnek.- Szinte fogcsikorgatva ejtette ki a „hölgy” szót. Azonban engem inkább az foglalkoztatott, hogy hadnagyság ide, vagy oda, a nagybátyámnak komolyan ez jelenti a kellemetlen helyzetet? Hogy kilenc hónapig itt fog lakni tíz csaj? Nekem ugyanis erről egészen más szavak jutnak eszembe.

- A fiatalok azért lesznek itt, hogy fegyelmet tanuljanak, valamint, hogy megismerjék milyen az igazi, kemény munka. Maguknak semmi dolguk nem lesz velük, azon kívül, hogy egy azon helyiségben fognak étkezni. Most mondom el először és utoljára, úgyhogy jól figyeljenek. – küldött felénk újabb szigorú pillantást. – Miután mint említettem, maguknak semmi dolguk nincsen a vendégeinkkel, így nem szeretném, ha bármiféle olyan helyzetbe kerülnének velük, ami miatt bármilyen módon akadályoznák a feladataik elvégzésében, kötelességeik végrehajtásában, illetve a megszokott tábori rutinjukban. – Ahha. Mondhatta volna simán, hogy egyiket sem vihetjük be egy menetre a raktárba. Abból talán jobban megértette volna mindenki. Mert én így most jelenleg azon gondolkodtam, vajon hogy tudnám ezt végrehajtani úgy, hogy nem szegem meg ezt a szabályt, ám eleget teszek a… nos, személyes szükségleteimnek.

- Remélem világos voltam. – vonta föl kérdőn a szemöldökét a nagybátyám.

- Igenis uram! – hangzott az egyhangú válasz mindannyiunktól.

- Leléphetnek. – felelte, mi pedig egymás után mentünk be a hálóhelyiségeinkbe.

- Nem tudom, hogy vagytok vele – kezdte Emmett levetődve az ágyára, kezét a tarkója mögé kulcsolva. – de nekem nagyon is tetszik ez a kellemetlen helyzet.

- Jobban már nem is járhattunk volna, én azt mondom. – bólogatott lelkesen Nate.

- Igen. Ezért fura nekem ez. – kapaszkodott az ágykeretbe Joey, és gyanakvóan összeszűkítette a szemét, majd rám nézett. – Tudsz valamit Dylan? Ez is a kiképzés része? Talán ez is egy a nagybátyád leckéi közül? – húzta fel gyanúsan egyik szemöldökét. Felröhögtem. Viccel ugye?

- Gondolod, hogy azzal tölti a szabadidejét, hogy ehhez hasonló viccnek még csak nem is minősülű dolgot eszel ki csak azért, hogy aztán röhöghessen rajtunk egy jót? Nem. – csóváltam a fejem. – Halál komolyan mondta, ahogy azt is, hogy kivág minket innen a szarba, hogyha megérintjük valamelyiket.

- Ami ugyebár nem fog egyikünket sem eltántorítani. Nem igaz Dylan? – Nate, olyan idióta vigyorral nézett rám, mint aki pontosan tudja mi jár a fejemben, és mit fogok válaszolni. Ezért inkább nem mondtam semmit, csak egy magabiztos mosolyt küldtem felé, amitől egy kívülálló azt hihette volna, hogy azért vagyok ennyire boldog, mert hamarosan megkapom a szülinapi tortámat. És nekem abból a tortából nem akármilyen szelet kell. Hanem amelyik a legédesebb.

***

Szerettem a terepgyakorlatokat. Előtte, az elméleti részével sem volt különösebb bajom. Honvédelmi alapismeretek, földrajz, ilyesmi. Semmi gond. De a terepgyakorlat olyan, mintha élőben videójátékoznánk. Tét nélkül persze. És ez benne a legjobb. Miközben átfolyik a testeden az adrenalin, nem kell azon aggódnod, hogy útközben leszakad az alsó feled, vagy szemed láttára robban szét a legjobb barátod. Vagy a bátyád. Danyre gondoltam és hirtelen baromi ideges lettem. A testemet átjárta a düh, és nem érdekelt, hogy a kiürített falu, amiben egy M249-es géppuskával rohanok, valójában nincsen megszállva terroristákkal, csak úgy teszünk, mintha. Dany volt a legjobb barátom. És már nincs többé, akár hogy is nézzük. És nem számít az amerikai filmek kedvenc, és legtöbbet elhagyott mondata, miszerint „itt él a szívemben”. Francba az egésszel. Tudtommal a szívemben nem tudok vele beszélgetni. Nem tudom lenyomni szkanderben, és nem tudok játékosan beleboxolni a vállába, valahányszor cikizni kezd a csajok előtt. Egy ház oldalához simultam. Az M249-es csak kinézetében egyezett meg az igazi fegyverrel. Ugyanis piros festékpatronnal volt megtöltve. Mint a paintballban. Csak hát ez nekünk valójában nem játék. Hanem élet-halál harc. Kikémleltem a fal mögül. Nyílt terep, de ha eltudok vetődni a kútig, amögött tökéletes lövész helyzetem van. Nagy levegőt vettem. Tudtam mikor kell vetődnöm, egy másodpercet sem hibázhattam. Előrelendültem és egy szaltóval a kút mögé érkeztem, egyenesen a jobb combomra. Fájt, és több mint valószínű, hogy lila foltot fog hagynia bőrömön, de erre szokták azt mondani, hogy „katonadolog”. Igazam volt, ami az akár másodperces tévedést illeti. Vetődés közben lövést hallottam, a kút oldalára pedig piros festék kenődött. A fülemben lévő apró adó-vevőhöz nyúltam.

- Jön valaki ide játszani, vagy szokás szerint én vigyem el a babérokat? – kérdeztem vigyorogva.

- Azt hiszem túl sokat gondolsz magadról Maeistro. – hallottam meg a fülemben elsőként Emettet. – Fél napig sem húznád nélkülünk. – ezen őszintén felnevettem.

- Annál is inkább, hogy nem figyelsz a szakaszodra. Itt vagyok melletted te seggfej. – szólt Tyler hangja, mire körbenéztem, de sehol nem láttam. Még egyszer –ezúttal lassan és alaposan – körbe pillantottam magam körül, és akkor észrevettem. Hason feküdt a földön, egy bokor alatt. Bár fogalmam sincs, hogy fért oda be. Elmosolyodtam. Tyler volt az abszolút nyertes ha rejtőzködésről volt szó.

- Húzzál ki a rejtekhelyedről kaméleon, és tegyünk pontot a végére. Haza akarok menni. – mondtam, és onnan, ahonnan ültem is láttam, hogy Tyler rosszallóan megrázza a fejét, de végül kikúszott a bokor alól, és óvatosan kémlelve guggoló pozícióba helyezkedett.

- Helyes. Siessetek ha lehet. Éhes vagyok. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Nate.

- Megkóstolhatod az öklömet, ha gondolod. –szóltam vissza, erre pedig nem válaszolt. Bírtam Natet, jófej csávó, de síkhülye. Sosem veszi komolyan a terepgyakorlatokat, pedig kellene. Tyler szemébe néztem, és két ujjammal egy fejjel lefelé álló V betűt mutattam, majd a mutató ujjamat előre hajlítottam, ezzel jelezve, hogy jel megadáskor ő megy jobbra. Bólintott, és a fegyverét szorosabban fogta maga mellett. Újra kikémleltem a fal mögül. Nem tudtam ki áll elől, nem láttam. De tovább nem maradhatok a kút mögött, csupán másodpercek kérdése, hogy az illető hívja az osztagának többi tagját, hogy fessenek minket pirosra. Felpattantam és megállás nélkül lőttem előre, miközben a következő házig futottam. Szinte nekivetődtem a falnak a vállammal. Egészen biztos vagyok benne, hogy az illető éppen mögöttem van. Ami azt illeti, ez most vagy bejön vagy nem, mert ugyanannyi esélye van, hogy lelőjön, mint nekem. De próba szerencse. Kibújtam a rejtekhelyem mögül, és egyik szememet becsukva mértem be a célpontot, végül egymás után többször is meghúztam a ravaszt.

- Jól van már Dylan, állj le. Már olyan lyukas vagyok, mint egy darab sajt. – Emelte fel mindkét kezét Zac. Jó pár piros festék paca volt a ruháján. Rábólintottam és tovább mentem.

- Dylan? – szólalt meg a fülemben Tyler.

- Kinyírtam Zacet, hol vagy?

- Én meg Jimmyt. Itt vagyok a faház mögött, az ároknál. – körbe néztem, míg megpillantottam magam előtt a faházat. – Azt hiszem megtaláltam.

- Mit? – kérdeztem.

- A feladat végét. – válaszolta Tyler, én pedig a fegyveremet magamhoz szorítva, futva tettem meg a szakaszt a házig, majd befordultam az oldala mentén, egyenesen Tylerhez.

- Na mi a gond?

- Ez. – mutatott rá, a párkányhoz rögzített bombára. A kijelzője kilenc és fél percet mutatott, onnan számolt folyamatosan vissza.

- Baszki. – morogtam. Viszonylag a kiképzésünk elején tartunk, a bombahatástalanítást gyakorlatban még nem végeztük el. De azt hiszem a nagybátyám úgy gondolta, épp ideje ennek. – Őrködj! – mondtam Tylernek és letettem a fegyverem, hogy közelebbről megnézzem a bombát. Egy rakás színes vezeték állt ki belőle – természetesen – és a visszaszámláló egyre csak járt, csipogva jelezte, hogy fogytán az időnk. A mellényem egyik zsebébe nyúltam, pontosan tudtam, hogy hol van a csípőfogó. Melyiket kell elvágni? Mi is van a Halálos fegyverben? Melyiket vágja el Mel Gibson? A sárgát vagy a pirosat? Volt egyáltalán sárga vezeték? Valahogy ésszerű lenne a pirosat elvágni, de talán túl egyértelmű. Túl egyszerű. Azt tudom, hogy normális esetben az egész gyújtószerkezetet ki kellene szerelni, és úgy hatástalanítani, de erre most nyilvánvalóan nincs idő.

- Na mi van már?- fordult hátra Tyler. Nem válaszoltam. Kezembe vettem a piros vezetéket. De az a sárga vezeték olyan volt, mintha a képembe röhögne. Talán beugratós az egész. Mi van ha a fickó aki csinálta a bombákat, befújta az összeset festékszóróval, mindegyiket más színűre, csak a hecc kedvéért? Akkor lehet, hogy amit én pirosnak hiszek az valójában zöld, és a sárga pedig valójában piros. Vagy nem.

- Tyler! – szóltam oda neki. – Melyik színt szereted legjobban egy nőn?

- Meg vagy húzatva Dylan?! Hatástalanítsd a kicseszett bombát! – idegesnek hangozott és ezen nem is csodálkoztam. Elhittem, hogy tényleg azt gondolja: még egy ilyen helyzetben is a csajokon jár az eszem.

- Válaszolj a kérdésre!

- Az istenit, a pirosat!

- Én is. – bólintottam, és elvágtam a piros vezetéket. A csipogás elhallgatott, a kijelzőn lévő számláló megállt. Kifújtam a levegőt.

- Hál’istennek. – törölte le a homlokát Tyler.

- Ugye tudod, hogy nem igazi bomba volt? – kérdeztem, mire mélyen a szemembe nézett.

- De lehetett volna. – válaszolta halkan, komoran. Megfeszült az állkapcsom. Teljesen igaza volt, és ettől a szívem gyorsabban kezdett el verni.

- Itt Ritmon. – szólalt meg a fülemben az Őrvezetőnk. – Mindenki vissza hozzám! – felkaptam a vállamra a géppuskámat, és visszamentem oda, ahonnan indultunk. Szépen lassan mindenki megérkezett, ki festékesen, ki porosan, de mindenki ott volt. A valóságban ez egészen másképp lett volna. Ritmon az órájára nézett, majd felemelte a fejét.

- Nem is rossz. De lehetne jobb is. Stevens! Blake! – nézett hirtelen ránk. – Maguk hatástalanították a bombát? – bólintottam, Tyler azonban felém biccentett.

- Dylan.

- Nos, szép munka volt Blake. – mondta én pedig pontosan tudtam, hogy a társaim pillantásaiban legalább annyi féltékenység van, mint amennyi elismerés. Magabiztosan elmosolyodtam. – Habár semmi haszna. – tette hozzá Ritmon, a mosolyom pedig azonnal eltűnt. – Jobb, ha kiverik a fejükből a Hollywoody filmek akció jeleneteit. Egy bombát hatástalanítani meg sem közelíti azt, amit Bruce Willis produkál a Die Hardban. Nem annyi az egész, hogy elvágnak egy rohadt vezetéket. A hadnagy úgy gondolta, épp ideje, hogy ezt megtanulják.

- Klasszikus Rollins hadnagy. – suttogta mellettem Tyler.

- Két nap múlva kezdik az óráikat a tűzszerésszel. Jól teszik ha odafigyelnek. – nézett végig mindannyiunkon. – Na indulás!

Egész úton azon kattogott az agyam, hogy mi lett volna éles helyzetben. Hogy mi lesz éles helyzetben. Láttam már bombát robbanni természetesen, na de látni egészen más, mint ott állni a visszaszámláló felett és hallani a pittyegést. Egészen más.   

Mikor beértünk a táborba, a menza melletti folyosón mentünk el, amikor hirtelen mindenki megállt előttem.

- Mi bajod van Nate? Menjél már tovább. –mondtam neki, mert sikerült az egész rohadt sort leállítaniuk.

- Biztos, hogy ezt akarod? – vonta fel egyik szemöldökét, és a menza felé biccentett. Követtem a pillantását. Mindent értek. El is felejtettem, amit a nagybátyám mondott. Hogy a „kellemtelen helyzet” itt fog várni minket, mire visszaérünk a táborba. Készen arra, hogy segédkezzenek.

- Mizu csajok? – szólalt meg valaki elől, talán Cody. Hamar a többiek is követték a példáját.

- Ti vagytok az új takarító nénik? – röhögött fel Nate.

- Körbevezesselek titeket az épületben? Kezdhetnénk az ágyaknál. – csatlakozott Joey is. Felnevettem. Nem Joey beszólásán, annyira azért nem volt vicces. Hanem a lányok arcán. Úgy néztek ránk, mintha éppen szivárvány színű egyszarvúk varázsolnának nekik csokifolyót.  Igazán szórakoztató látvány volt. És nem hibáztattam a srácokat sem a beszólásokért. Bunkóság ide, vagy oda, a csajozási lehetőségeink, meglehetősen korlátozottak. Olyan ez, minthogyha évekig eltiltottak volna mindenfajta édességtől, és most bekísérnének egy cukrászdába, hogy válasszak egyet. Már épp előre akartam lépni, hogy jobban szemügyre vegyem a helyzetet, amikor meghallottam a nagybátyám hangját.

- Már mondtam maguknak, hogy tegnap érkezett a két csoport, és azt is mondtam, hogy még véletlenül sem befolyásolhatják a teljesítményüket, vagy terelhetik el a figyelmüket. Amennyiben nem szeretnének most azonnal visszamenni a terepre, azt ajánlom jöjjenek utánam, hogy folytathassuk a kiképzést.

- Igenis uram! – mondtuk egyszerre, a sorunk pedig egy másodperc alatt visszarendeződött az eredeti helyzetébe.