Dylan Special #4

Dylan Special

4. Fejezet

Ma éjjel is ugyanazt álmodtam. Mármint, persze nem teljesen ugyanazt, de a legfőbb dolgok megegyeztek. Mindenhonnan lövéshangokat hallok, a füst a levegőben keveredik a talajról felszállt porral és nem látom mi van magam előtt. Próbálom vonszolni Danyt magammal, de azt sem tudom merre megyek. Meglőttek, nehezemre esik a járás és összekell szorítanom az állkapcsomat a fájdalomtól. De Danynek szüksége van rám. Sántítva elérünk egy ház oldalához, ott viszont nem bírom tovább és Danyvel az oldalamon lerogyok a földre. Most már nem hallom sem a lövéseket, sem a vérfagyasztó kiáltásokat. Csak Dany nehéz lélegzetét hallom. Csak izzadságtól gyöngyöző homlokát látom, a kormot az arcán, a rémületet a szemében, és a vértócsát a kabátján.

- Dany! – rángatom meg. – Ne aludj el! Hallod, nem szabad elaludnod! Kiviszem innen magunkat.

- Dylan… - köhög fel és rám emeli barna szemeit. A szemében látom tükröződni a saját rémült arcomat, és ez még jobban megrémít. – Jó voltál öcsi. – grimaszolt rám, egy mosollyal megpróbálkozva.

- Figyelj Dany, már csak kicsit kell kitartanod. Nincs sok vissza. Mindjárt jönnek és… - Dany mintha még mondani akart volna valamit, de a szó a torkán akadt. Egy pillanatra kitágult a szeme, végül pedig lecsukódott a szemhéja.

- Nem. – suttogtam. Aztán felüvöltöttem.

Felültem az ágyamban, arra ébredtem, hogy üvöltök. Éreztem, hogy egész testemben forrok, és izzadt az arcom és a mellkasom. Hevesen szedtem a levegőt, próbáltam lenyugodni. Kibaszott rémálmok!

- Dylan… - hallottam meg a sötétben Tyler halk hangját. – Jól vagy haver?

- Naná. – válaszoltam halkan. – Csak egy álom volt. – felálltam az ágyból, és az apró mosdóba sétáltam a szobánkban. Bezártam az ajtót és megengedtem a csapot. Jéghideg vizet fröcsköltem az arcomba. Újra és újra, hogy lehiggadjak. Elzártam a csapot, és kétoldalt megmarkoltam a mosdókagylót. Lassan ki és belélegeztem, majd szembenéztem a tükörképemmel. Az, hogy nem tudtam megmenteni Danyt, belém égett. Talán sosem szabadulok meg ezektől a rohadt rémálmoktól. Megdörzsöltem az arcomat, és megráztam a fejem. Nem fogok rettegni holmi kicseszett álmoktól. Becsuktam az ajtót, és visszafeküdtem az ágyba. Arról már réges rég letettem, hogy jó álmaim legyenek. A cél az, hogy egyáltalán ne legyenek álmaim.

***

Még egy utolsó pillantást vetettem reggel, ellenőrzés előtt az ágyamra, hogy biztos milliméter pontosan tökéletesen tettem fel az ágyneműt. Miután megbizonyosodtam róla, hogy igen, visszafordultam, a hátam mögött összekulcsolt kézzel vártam az ellenőrzést. Észrevettem Tyler aggodalmas pillantásait, de szerencsére volt annyi esze, hogy ne hozza szóba az este történteket. Tudja, hogy semmivel sem fogok neki többet mondani, mint az eddigi számtalan alkalomkor. És tudja, hogy azt akarom, hogy annyiban hagyjuk a dolgot. Legalábbis miután elmagyaráztam neki, hogy képes vagyok megbírkózni a saját álmaimmal. Azonkívül pedig nem vagyok különleges. A problémámmal nem egyedül küzdök ezen a helyen. Ami azt illeti, Talán tinédzser bűnözők helyett küldhettek volna egy csapat pszichológust.  De persze tudtam, hogy igazából nem akarom ezt. Talán tudna segíteni a dologban, legalábbis valakinek. De az én agyamban aztán senki ne turkáljon. Még Tylernek, sőt még a saját szüleimnek sem beszélek ezekről a dolgokról, tehát biztosan nem valami lélek turkásszal fogok bájcsevegni. És mindamellett… van egy olyan sejtésem, hogy a pszichológusok kevésbé lettek volna szórakoztatóak. És közel sem lett volna olyan jó a csomagolásuk, mint Solnak. Bár meg volt az a képessége a báránykának, hogy elbújjon a farkas elől, így nem sokat láttam az elmúlt napokban. És hát tudjuk amit tudunk, bármennyire okos is egy bárány, a farkas elől nem bújhat el.

- Elbeszélgettem Solal. – csapott a vállamra Tyler. Felhúztam a szemöldököm. – Tényleg birom.

- Miről beszéltetek? – kérdeztem megpróbálva teljesen közömbös hangot megütni.

- Rólad. – igazán? Lám, lám, lám. A báránykám kezd elszakadni a nyájtól?

- Rólam?

- Ahha. Elmondta, hogy mennyire hidegen hagyod. – vigyorgott rám, én pedig felhorkantam.

- Biztos vagy benne, hogy ezt mondta.

- Meglehetősen. – bólintott magabiztosan.

- Szarkasztikus?

- Tudod Dylan… - hajolt közelebb. – azt hiszem ezt most aztán jól kifogtad.

- Ezt hogy érted? – vontam össze a szemöldököm.

- Nos. Mikor is volt legutoljára, hogy nemet mondott neked egy csaj?

- Soha. – vágtam rá önelégült mosollyal. – Ez a lényeg.

- Igen. Csakhogy… Sol nemet mondott neked pajtás.

- Ezért érdekes ez annyira.

- Nem adod fel? – húzódott a szája mosolyra, és láttam a szemében, hogy tudja a választ.

- Nem arról vagyok híres. – válaszoltam. A fogadást szándékosan nem említettem meg neki. Tudtam, hogy mit gondolna róla. Hogy mit gondolna rólam. Ami az igazság. Csakhogy én nem akarok az igazsággal szembesülni. Minden jobb nélküle.

Éppen e benti sportkomplexumból lévő óránkról tartottunk kifelé, amikor a nagybátyám megállt előttük. Megtorpantunk, és azonnal vigyázzba vágtuk magunkat. Az egész sor egyszerre.

- A mai napi edzést nem tudom megtartani a lányoknak, ezért szükségem van egy beugróra. – közölte szinte ordítva, és gondolatban minden elismerést küldtem a fiúknak, amiért egyikük sem lépett elő önkéntesnek.  – Stevens! – kiáltott Tylerre.

- Igenis uram! – tisztelget Tyler visszakiáltva.

- Maga fogja ma átvenni a helyemet. Jelentést kérek az egész óráról.

- Igenis uram!

- Leléphetnek. – adta ki a parancsot.

- Tyler, ember te beszélgetsz esténként az öreggel odafent? – mutatott a plafonra Emmett, amint beértünk a szobánkba.

- Mivan? – vonta fel a szemöldökét Tyler?

- Hát, hogy mindig ekkora mázlid van.

- Emmett, szerintem Rollins azért kért meg engem, mert tudta, hogy én tényleg edzést fogok tartani nekik, és nem egyéb testmozgást.

- Hé! – emelte fel védekezően mindkét karját Emmett. – Én is edzést tartottam volna. De még milyet. Ne becsüld alá a látványt. – kacsintott.

- Ahha, aztán míg megfuttatod őket, valakinek közben magán órát tartanál, mi? – válaszolt Tyler vigyorogva és leheveredett az ágyára.

- Nem hiszem, hogy neked nem fordult meg a fejedben.

- Nos, akár hiszed akár nem, nem fogom senkire ráerőltetni magam.

- Ki beszélt itt erőltetésről? – szállt be a beszélgetésbe Nate.

- Ja, haver vak vagy? Épphogy nem olvadnak pocsolyává ha meglátnak minket. Azért legalább érdeklődj már egy kicsit, hogy náluk mi a dörgés.

- Ha annyira kíváncsiak vagytok, kérdezzétek meg tőlük. – Tyler keresztbe tette a lábát az ágyon és halál nyugodt arccal nézett rájuk.

- Jól van Sir Lancelot. – bólintott megadóan Emmett. Ami azt illeti, én is irigyeltem Tylert. A gondolat, hogy megfuttathatom Solt, és látom, ahogy zavarba jön, amiért parancsolgathatok neki egy egész óráig, csábító volt. Igazán nagyon csábító. De ez nem nekem adatott meg, úgyhogy be kell érnem azzal, hogy csak a falakon belül hozom zavarba. Amint lehetőségem adatik.

***

Nem volt mit csinálnunk akkor, amikor Tyler elment, hogy megtartsa az edzést a lányoknak. A srácok egy ideig nézték őket, és olyan edzésterveket vetettek fel ötletként, amik már nekem is megfordultak a fejemben párszor. Egy két pillantást azért én is vetettem a kint edzőkre. Najó sok pillantást. És nem a kint edzőkre. Hanem Solra. Volt benne erő, azt meg kell hagyni. Rendkívül izmos, és hosszúnak tűnő lába volt ahhoz képest, hogy milyen alacsony. Nekitámaszkodtam az ablakpárkánynak, amikor Tyler oldalra nézett, ezalatt pedig Sol barátnője, Liz, vagy Lynn, vagy valami L betűs, olyan dolgot mutatott Tyler felé, amitől tudtam, ha Tyler látná, zavarában azt se tudná hova nézzen. Ezután pedig Sol édesen felnevetett és oldalba bökte Lizt vagy Lynnt, mire az nevetve bólintott. Elmosolyodtam, majd ellöktem magamat az ablaktól és bementem a tévé szobába, hogy egy kicsit kikapcsoljam a gondolataimat. Valami bűnügyi sorozat ment az egyik csatornán, azt választottam, mert mindig érdekesnek találtam, ahogy megtalálják a végén a gyilkost. A rendőrnő épp egy asztal sarkába került vérfoltot elemzett, amikor Joey belépett a szobába.

- Mit nézel? – zöttyent le a mellettem lévő fotelba.

- A Halott ügyek tizenharmadik részét. Ha hihetek a bemondónak ez már a második évad.

- Na és hogy haladsz a te ügyeddel? – erre felé fordultam.

- Sol? – kérdeztem, ő pedig bólintott.  – Alakul.

- Csakugyan?

- Joey, csak azt ne mondd, hogy nem gondolod úgy, hogy Thomasnak nincs ki a négy kereke.

- Nem, Thomas nem normális, hogy fogadott veled. – rázta a fejét.

- Akkor mire vagy kíváncsi?

- Nem tudom öreg. Van abban valami, amit Tyler mondd. – összeszorítottam az állkapcsom.

- Beszéltél Tylernek a fogadásról?

- Nem. – emelte fel a kezét védekezően. – Feltűnt, hogy direkt nem mondtad el neki.

- Akkor mit mondott Tyler.

- Semmit… igazából. Csak azért ez más.

- Már mitől lenne más?

- Hát… mivel ezt a csajt, nem a sarki bárban szedted össze négy marrtini után, hanem ezúttal tényleg meg kell dolgoznod érte… talán annyira igyekszel, hogy a végén még dobogni kezdett. – biccentett a mellkasom felé.

- Túl sokat beszélsz Tylerrel. – ráztam meg a fejem hihetetlenül. Mi van már mindenkivel? Idejön egy csapat csaj, és mindenki átvedlik Lovagregény főszereplővé?

- Figyelj, én csak azt mondom, hogy…

- Ha a tanácsodra van szükségem Joey, majd szólok. Nem emlékszem, hogy a segítségedet kértem volna.

- Persze. – felelte, megköszörülte a torkát, majd a képernyőre mutatott. – Van már valami támpont a gyilkosról?

- Én a kisrácra tippelek. – válaszoltam elfelejtve az előbbi beszélgetésünket. Szerencsére Joeynak is volt annyi esze, hogy az idő további részében a rendőrnyomozóra irányítsa a figyelmét.

***

Kellemes meglepetésként ért, amikor kimentünk Sullyvannal a gyakorló pályához, és megláttam Solt, Liz vagy Lynn, és egy másik lány társaságában. Sol egy ideig háttal állt, csak a másik két lány pislogott felénk, de végül ő is megfordult, a pillantása pedig hamar megtalált engem. Sullyvan ordítva vázolta a feladatunkat, de ennek ellenére is nagyon nehezemre esett, hogy ne nézzek egyenesen Sol halvány kék szemeibe. Hálás voltam Sulyvannek, amikor megadta a kezdést, és elfordultunk, hogy a pályához menjünk. Egy utolsó, szinte észrevétlen pillantást vetettem a kerítés mellé. A szám sarka mosolyra húzódott. Már párszor végigmentem ezen a pályán, de tudva, hogy Sol figyel, nem volt értelme tagadni, többet adtam bele, mint általában. Azt akartam, hogy leessen az álla. Azt akartam, hogy levegőhöz kapjon, és elpiruljon, ha ezek után odamegyek hozzá. Azt akartam, hogy olyan gondolatok ébredjenek benne, amiket még saját maga előtt is szégyell. Átugrottam a korlátokon, átmásztam a hálón, felmásztam a kötélre, majd le a másikon, át a falon, majd futás egyenesen. Úgy éreztem valami hajt előre, mintha árammal működnék és rácsatlakoztattak volna a konnektorra. Mikor Sullyvan az edzés végén az utunkra bocsájtott minket, megkerestem Solt a tekintetemmel. Egyenesen a szemembe nézett. Ártatlan bárány tekintetétől muszáj volt elmosolyodnom. Megindultam feléjük, végül megálltam Sol előtt.

- Tetszett a műsor? – biccentettem a kiképző pálya felé.

- Nem tudom. Elvoltam foglalva. – emelte fel a kezében lévő gyomnövényt. Bár azt nem láttam, hogy akkor figyelt e, amikor a pályát végigcsináltam, de amikor eszembe jutott az a tekintet, mikor észrevett itt kint, vissza kellett fojtanom egy mosolyt.

- Ahha. – válaszoltam. Nem kezdem el az igazamat bizonyítani, hisz mindketten tudjuk, hogy mi az igazság. És bármennyire is édesen pirul el, szándékomban állt megkímélni rajta, mert vagyok ennyire jó modorú. Ám ahogy mélyen a szemébe néztem, a tűzrózsák még jobban kezdtek szétterjedni az arcán. Fenébe a jó modorral. – Alaposan leégtél. – mondtam, szándékosan félreérthetően.

- Hogy mondod? – pislogott felháborodottan.

- A naptól leégett az arcod. – érintettem meg egy pontban az arcát, az érintésem nyomán pedig, ha ez lehetséges, a tűzrózsák még több szirmot növesztettek. Gondoltam, épp ideje játszani egy kicsit. – Így olyan, mintha elpirultál volna.

- Nem pirultam el. – csóválta a fejét mérgesen. – Mégis mi okom lenne rá? – Oohh hát ha a fejembe látna. számtalan okot tudnék mutatni neki. De nem mondtam ki, csak rá kacsintottam, majd megfordultam és elmentem, ott hagyva, hogy had emésztgesse a dolgokat. Nem számít, hogy tagadja, lelkes játékosa a játszmámnak, és igaz, hogy meg szeg néhány szabályt, de még így is két lépéssel előtte vagyok. De ez jó is így. Még ha valahogyan be is előz, vannak trükkjeim, hogy biztosan megtudhassuk ki nevet a végén.