Dylan Special #22/2

Dylan Special #22/2

Sol szerintem nem látta, de megvártam a sötét folyosón, amíg beér a szobájába. Nem is tudom megmagyarázni pontosan ezt az érzést. Hiszen, hanem egy katonai táborba lennénk, hanem Springfieldben, vagy bárhol máshol, egy randi után, akkor azt mondom, még van is értelme. De így, nem tudnám megmagyarázni. Egyszerűen csak késztetést érzek rá, hogy folyton szemmel tartsam, és megbizonyosodjak róla, hogy biztonságban van. Gyanítom ennek az egésznek erősen köze van ahhoz, amit ma Sol a családjáról mesélt el. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, én is visszaindultam a szobába. Horkolás, szuszogás, és forgolódás hangjai csapta meg a fülem, a vak sötét szobában, de nem kellett látnom, vagy tapogatóznom, már  ösztönből tudtam, hogy hány lépés az ágy, és mennyit kell még mennem, hogy elégedetten belezuhanhassak. Azt félretéve, hogy mennyire ideges voltam az egész sztori miatt, és hogy jobban féltem Solt, mint valaha – és, hogy még senkit sem féltettem így egész életemben, és ez kurvára ijesztő – kibaszott jó érzéssel töltött el, hogy védelmet ígértem neki, amit el is fogadott. Ez után pedig nekem csak felfelé vezet az utam.

***

A földön feküdtem, és koncentráltam, hogy eltaláljam a célpontot. Ujjam a ravaszon, szemem egyetlen egy pontra koncentrált. Az ujjam mozdult, a golyó pedig jó töltény módjára ott kötött ki, ahol én azt akartam.

- Hogy sikerült a tegnap? – kérdezte mellettem Tyler, miután ő is lőtt egyet. Megemlítettem neki, hogy kiszeretném vinni Solt a kapukon kívülre. A helyről nem sokat beszéltem neki, meg úgy igazából semmit, csak annyit, hogy ne tűnődjön hogy hol vagyok, ha nem vagyok még éjjel háromkor az ágyamban.

- Jól. Nagyon… jó volt. – hiába a legjobb barátom nem állt szándékomban semmit elmondani neki abból, amit Sol megosztott velem. Ez az ő titka, és nem az enyém. Láttam, és éreztem rajta, hogy nehezére esik beszélnie róla, sokkal jobban, mint azt amennyire mutatta.

- Ennek örülök. Mármint, hogy minden rendben köztetek. – mondta Tyler anélkül, hogy egymásra néztünk volna. Elmosolyodtam, a szememet pedig újra a célpontra szegeztem.

- Én is.

***

Normál esetben mindig várom a telet. Hálaadás, meg karácsony. És ha minden jó alakul haza is mehetek. De most kivételesen csak félig voltam ünnepi hangulatban.

- Ó, igen! Ezért már érdemes hálát adni. – emelte fel a hangját Joey, és a laptopja előtt hevesen bólogatott a képernyőnek.

- Bővebben? – húzta fel az egyik szemöldökét Emmett, mire Joey megfordította a laptopját, a képernyőn pedig egy fekete loknis, igencsak dús keblekkel megáldott csaj nézett vissza ránk, nem éppen túlöltözve.

- Fuh, az életbe.  Ki küldte, ki ez? – hajolt közelebb a képernyőhöz Emmett.

- Victoria. Tudod, meséltem róla.

- Jaa, az ápoló?

- Ez a csaj egy ápoló? – szaladt Tyler szemöldöke a magasba.

- Jelmezes buli volt. – magyarázta Joey. – Mondtam neki, hogy karácsonykor megyek haza. Azt írta a képhez, hogy reméli télapónál a rosszfiúk listáján szerepelek.

- Az komoly. Akkor jössz most enni, vagy inkább hagyjunk magadra egy kicsit? – mutattam a laptop képernyőjére, miközben fölálltam és az ajtóhoz sétáltam. Joey, tényleg úgy tűnt, mint aki elgondolkodik a dolgon, de aztán lehajtotta a laptop fedelét, és felállt az ágyáról.

- És a kaja ismét győzedelmeskedik. – jelentette be Emmett, miközben elindultunk az ebédlő felé.

- Titeket már meg sem kérdezlek miért vagytok hálásak. Azt hiszem olyan válaszokat kapnék, amit egyáltalán nem akarok hallani. Pláne nem tőletek. – nézett hármunkra Joey, mikor leültünk a szokásos asztalunkhoz.

- Dylan? – húzta fel az egyik szemöldökét, amikor senki nem válaszolt.

- Igen? – kérdeztem.

- Azt hittem legalább te megcáfolsz.

- Nyugi. – intettem le, és a villámra szúrtam egy darab krumplit. – Egyszer mindenkinek fel kell nőnie. Gondolom neked is sikerülni fog. Valamikor. – vontam meg a vállam, Joey pedig felhorkant. A tekintetem elkalandozott a válla felett, egészen Solig. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, a pillantása rám siklott, és egy ragyogó mosolyt küldött felém. Rákacsintottam, mire mosolyogva lesütötte a szemét. Még néha oda-oda néztem rájuk az ebéd alatt. Aztán egyszer csak a nagybátyám jelent meg a színen, és egyenesen Solék asztala felé tartott. Azt nem hallottam, hogy miről beszélnek, de találgatni sem nagyon tudtam. Mivel, hogy a jelent úgy nézett ki, hogy a nagybátyám megáll az asztaluk előtt, a szokásos szigorú arcával, mond nekik valamit, mire Lynn csillogó szemekkel és hatalmas mosollyal válaszol, amire a nagybátyám részéről még szigorúbb arcvonásokkal kísért beszéd volt a reakció. Sol és a többiek pedig eközben láthatóan a mosolyukat próbálták visszafogni. De Lynn arcáról a mosoly továbbra sem fagyott le, míg a nagybátyám hitetlenkedve megrázta a fejét, majd elsétált. Minden elismerésem a nagybátyámé. Ugyanis lefogadom, hogy nincs túl sok ember, aki ha Lynnel egy mondatnál tovább kommunikál komoly, vagy szigorú tud maradni.

Ahogy egyre közelebb kerültünk a karácsonyhoz, úgy egyre inkább éreztem, a tervem súlyát. Ha akarok menni, hogy lássam a szüleimet, a családomat. De nem ez az egyetlen oka. Védelmet ígértem Solnak, és azt, hogy mindent megteszek, hogy biztonságban lehessen. Ehhez viszont szükségem lesz a szüleim segítségére is.

- Mi van veled Ty? Megállás nélkül nyomkodod azt a retkes billentyűzetet. – mondtam, amikor beléptem a szobába, és Tyler már megint minden figyelmét a képernyőre irányította.

- Mhhm.. – dünnyögte. He?

- Haver. – álltam meg mellette, majd amikor nem reagált, a kezemet elvittem a szeme előtt. Erre már fölnézett rám.

- Mi az? – kérdezte kissé türelmetlenül.

- Mi folyik itt Neo? – kérdeztem a képernyőre pillantva, majd vissza rá. Tyler sóhajtott egyet.

- Ajándék lesz Lynnnek.

- Micsoda? – zavarodtam össze.

- Öhm… na az van, hogy a kedvenc állata a farkas. Imádja őket. Megpróbálok elintézni innen egy örökbefogadást.

- Örökbefogadsz neki egy farkast? – szökött a szemöldököm a magasba. – Mármint olyan igazit, négy lábbal, meg szőrrel, meg cseszett nagy szemfogakkal meg minden?

- Igen. – válaszolta Tyler, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Annyiszor látogatja meg a menhelyen amennyiszer akarja, folyamatosan kap információkat az állapotáról, illetve bevonják a menhely életébe is. Oda lesz érte. Ha eltudom intézni… - tette hozzá és kissé elhúzta a száját.

- Hogy haladsz?

- Egyre jobban. Azt hiszem. Tony bácsikámnak van egy ismerőse a menhelyen. Ma beszél vele, aztán majd üzen, hogy mit tudott meg. Huu ember, baromi jó lenne, ha ez sikerülne.

- Lynn imádni fogja. – veregettem meg a hátát. Nekem meg hirtelen az jutott eszembe, hogy fogalmam sincs mit adjak Solnak. Sosem voltam a karácsonyi ajándékozás mestere. Anyának régen mindig Dany vette meg az ajándékokat, amit én aztán odaadtam neki. Természetesen mindig imádta. Viszont még soha az életben nem kellett a barátnőmnek ajándékot venni. Mert még soha az életben nem volt barátnőm. És nem akarok neki akármit adni. Amit Tyler kitalált, az eszméletlen. Ilyet akarok én is. Mármint nem egy farkast, isten ments. De valamit, ami személyes, különleges, és aminek örülni fog. Ideje tehát elkezdeni gondolkodni. Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor kint sorakoztunk az udvaron, és a nagybátyámat vártuk, miközben a hó egyre csak esett és esett, egyre nagyobb réteget képezve a talajra. Hirtelen valami fagyos ütközött a tarkómnak, és egy adag, lekúszott a ruhámba, hogy a jéghideg folyadék végigkússzon a hátamon. Összerezzentem az érzéstől, és értetlenül fordultam körbe. Nem tudom ki tartja magát viccesnek, de biztosan nem fog nevetni, ha visszaadom. Nem láttam viszont senkit, hógolyóval a kezében, ezért a mellettem álló Jasonhöz fordultam.

- Te voltál? – kérdeztem halkan.  

- Micsoda? – kérdezte értetlenül.

- Te dobtál meg hógolyóval?

- Dehogyis. – rázta meg a fejét, és vágott olyan arcot mintha azt mondaná: hülye lennék arra vetemedni. Megfordultam, és megpillantottam a világ legaranyosabb csíntevőjét. Sol széles vigyorral az arcán kezdte el gyúrni a kezében lévő havat golyó formájúra. Kérdőn felemeltem egyik szemöldökömet. Bátor leány. Közelebb mentem, és lehajoltam, hogy felvegyek egy adag havat. A háború az háború.

- Ezt nem kellett volna Báránykám. – csóváltam a fejem mosolyogva. – Nagyon nem kellett volna. – néztem a szemébe, aztán futásnak eredtem. Sol kacagva próbált előlem elfutni, valami menedék után kutatva. Körülöttünk már javában folyt a hócsata, mindenki dobált mindenkit, Sol pedig jobbra-balra nézelődve keresett kiutat. Az első hógolyót felé dobtam, vigyázva arra, hogy csak a karját találja el. Hátrafordult, és meglepett arccal vette tudomásul, hogy már majdnem beértem. Aztán hirtelen megtorpant, és megfordult, egyenesen nekem ütközve. Mindezt akkora erővel tette, mint egy mini rakéta, én pedig a hirtelen jött lendülettől hanyatt vágódtam, Sol pedig a mellkasomra esett. Hát ez meg miféle taktika volt? Mondjuk levett a lábamról. Tekintve, hogy a földön fekszem. Ő pedig csak nevetett és nevetett a mellkasomon fekve.

- Ennyire viccesnek találod a helyzetet Báránykám? – néztem fel rá, de ő csak tovább nevetett. A hideg kicsípte az arcát, édes piros pozsgás színt kölcsönzött neki, és az orra hegye is kezdett pirosodni. Úgy nézett ki, mint egy mesefigura.  - Én a helyedben nem szórakoznék azon, akinél egy ekkora hógolyó van. - Emeltem fel a kezemet. Erre Sol lehajolt, és olvasztó csókot nyomott hideg számra. Mintha éreztem volna, amikor kivette a kezemből a hógolyót, de csak akkor lehettem biztos benne, amikor elhúzódott tőlem, és ravasz mosollyal nézett le rám. Kis boszorkány.

- Ügyes. - biccentettem elismerően. - Van egy ajánlatom. Mivel mindketten elég jók vagyunk ebben, mi lenne, ha összefognánk, és együttes erővel leigáznánk a többieket?

- Hmm... – vágott elgondolkodó arcot - Benne vagyok! - Kiáltott fel aztán, majd felkelt a mellkasomról, és elkezdtük dobálni a többieket. Megállás nélkül nevettünk, egészen addig, amíg Lynn sikeresen az egyetlen célpontot találta el, akit nem kellett volna. A nagybátyámat. Mint valami színdarabban, mindenki megdermedt és Williamet nézte.

- Miss Thomson - szólalt meg szokásos szigorú hangján.

- Sa… sajnálom uram. Nem magára céloztam. – dadogta Lynn reszkető hangon. Aztán William bólintott és végignézett rajtunk, majd elővette a Walkie- talkie-ját.

- Phil kellene egy kis erősítés a részedről. Itt vagyunk kinn az udvaron a kettes telephely mellett. – Síri csend volt, amíg Campbell meg nem érkezett. Ekkor a nagybátyám ránk emelte a tekintetét és azt mondta: - Ha már csinálják, csinálják rendesen. Maga lesz az egyik osztaggal. - mondta Campbellnek.

- Rendben van. De ez a küldetés mikor lett betervezve?

- Most. Rögtönöztem.

- Értem. És mi a küldetés típusa?

- Hócsata - vágta rá rezzenéstelen arccal William. Nekem pedig nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne törjek ki röhögésben.

- Bocsánat, William rosszul értettem. Mit mondtál?

- Jól értetted Phil. Hócsatázni fogunk. - mondta, aztán előrelépett. - A sportkomplexum előtti rész lesz Campbell osztagának a területe. Az én osztagommal azt kell elfoglalnunk. Akinek a nevét mondom, nyomás Campbellhez! - azzal elkezdte sorolni - vagyis inkább ordítani - a neveket.

- Rendben van. Phil, kapnak negyed órát a felkészülésre. - Azzal Campbellék csapata már el is vonult. Én Tylerrel és Sollal egy csapatba kerültem. Nagyon jónak ígérkezett ez a dolog, elégedetten fontam össze a mellkasom előtt a karom, és vártam az instrukciókat.

- Rendben van. Mondom a haditervet. – nézett végig rajtunk a nagybátyám. - Két oldalról bekerítjük őket, aztán támadunk. Dylan te mész a jobb oldalon, a hármas telephely mögött. Én megyek a baloldalon, Tyler maga velem jön. Miss Thomoson maga pedig... maga lesz a legvégén. – Lynn arcáról eltűnt az állandó mosoly.

- Csak mert valakinek fedeznie kell minket. - mosolygott rá Tyler. Lynn arcára pedig visszakerült a mosoly. Elvigyorodtam őket nézte, de aztán a nagybátyám megfújta a sípját. és megkezdtük a küldetést. Falhoz lapultunk, vetődtünk, lopakodtunk, támadtunk és harcoltunk. A végkifejlet természetesen Campbellék csúnya vereséget szenvedtek, de mindenki nagyon jól szórakozott. Esküszöm nem is tudom mikor volt utoljára, amikor ilyen jól éreztem magam nem hogy itt a táborban, de úgy általánosságban a többiek társaságában. Szinte… megint gyereknek éreztem magam. Onnan tudtuk, hogy a mókának vége, hogy a nagybátyám visszavette szilárd álarcát és kiadta a lányoknak a parancsot, hogy lapátolják össze a kapu előtt a havat.

- Húú nem érzem a kezem. – mondta Sol mellettem, és lenézett két tenyerére, amit mozgatni próbált, de csak alig sikerült neki.

- Add csak ide. - Vettem a kezembe mindkét vörös kicsiny tenyeret. Ráleheltem a meleget, és addig dörzsöltem, amíg éreztem, hogy melegedni nem kezd.

- Na... most érzem, hogy kezd felengedni. – mondta, én pedig elmosolyodtam és tovább dörzsöltem a kezét. Közben r ránéztem, és addig nem álltam meg, amíg a keze vissza nem vette normális bőrszínét.  - Azta! Tudom mozgatni. Köszi. – Állt lábujjhegyre és adott egy puszit hideg arcomra. Éreztem, ahogy azon a ponton a bőröm felmelegszik.

- Nincs mit Báránykám. - mosolyogtam le rá, aztán lehajoltam, hogy megcsókolhassam.

***

Vészesen közel kerültünk ahhoz az időponthoz, hogy haza kell mennem, Sol pedig itt marad. Nem is azért zavart a dolog, mert távol kell lennem tőle. Inkább azért, mert karácsony van az istenért. Neki pedig egy katonai táborban kell töltenie az ünnepeket. Sosem voltam az a romantikus típus, de annyit azért én is tudtam, hogy mire való a fagyöngy. Próbáltam keresni. Még a konyhába is körbekérdeztem, nem-e van valahol esetleg egy kis fagyöngy. Nem volt. Kifigyeltem mikor hagyja el a nagybátyám az irodáját, abban a reményben, hogy ott van az asztalán a szokásos műfenyő, amit minden évben elővesz dekoráció gyanánt. Szerencsére igazam lett, a fenyő csakugyan az asztalán volt. Elővettem a zsebemből egy kést, majd egy darab fenyőágat levágtam róla.  A lányok szobája felé indultam, hogy megkeressem Solt, ám hamarabb megpillantottam őt, ahogy éppen a raktárból jön kifele. Gyorsítottam a lépteimen, majd megálltam előtte és azt a kezemet, amelyikben a fenyőág volt, kinyújtottam és a feje fölé emeltem.

- Miért nyújtózkodsz? – nézett rám kérdő arckifejezéssel. Elmosolyodtam és a kinyújtott kezemben lévő fenyőágra pillantottam. - Ööö... ez mi? – kérdezte továbbra is értetlenül.

 - Fogjuk rá, hogy fagyöngy. - vontam meg a vállam. - A nagybátyám irodájából szereztem, az asztalán lévő műfenyőről.

- Szóval ez egy fagyöngy? – csillant fel a szeme.

- Ahha. Alatta állsz. – mondtam lemosolyogva rá. Aztán lábujjhegyre állt, és hosszasan megcsókolt.- Nemsokára indulunk. - suttogtam két csók között.

- Tudom.

- Ki fogod bírni nélkülem? – kérdezte.

- Talán. És te kifogod bírni? Hiszen karácsony a szeretet ünnepe. Dúlnak az érzelmek, aztán meg jön a szilveszter. Buli, lányok... – kezdte, én pedig úgy döntöttem belemegyek a játékba.

- Igazad van. – dörzsöltem meg az állam. - Valószínűleg alig győzöm majd levakarni magamról a csajokat. Tudod az egyenruha csodákra képes. - kacsintottam rá.

- Igen tudom. – mondta és észrevettem a hangjában lévő változást, de én csak azért is folytattam.

- Nem is tudom miért, de ha a csajok meglátnak katona egyenruhában, rögtön megvadulnak

- Ahha. - Tette keresztbe a karját a mellkasa előtt, majd szigorú pillantásokat vetett rám. Nem bírtam tovább, elnevettem magam, és kinyúltam a derekáért, hogy magamhoz húzhassam.

- Nyugalom Báránykám, nincs miért aggódnod. Nincs olyan lány, aki felvehetné veled a versenyt. Ha valaki mégis megpróbál elcsábítani, majd elmesélem, hogy a barátnőm mennyire, de mennyire jól ért a fegyverekhez, és nem fél használni őket. – néztem le rá, ő pedig édes mosolyt villantott.

- A barátnőd? – ismételte meg. Nem értettem a meglepettségét.

- Miért, nem az vagy? – kérdeztem, és titkon, egy belső kis hang pánikolni kezdett, hogy majd megcáfolja ezt a kijelentésemet.

- De. Csak most mondtad ki először. – magyarázta továbbra is mosolyogva. A belső kis pánikoló hang megnyugodott. Én viszont továbbra sem értettem a szituációt.

- És? - húztam fel az egyik szemöldököm.

- Tetszik – mosolygott fel rám. Belenéztem azokba a kék szemekbe, és úgy döntöttem megkérdezem. Biztos ami biztos.

- És... van valami kívánságod?

- Mármint? – nézett fel rám kíváncsian.

- Valami karácsonyi kívánság. Bármi, amit szeretnél és elhozhatok neked. - vontam vállat.

- Eltudnád hozni a húgomat? – húzta el a száját. Hát öö nem.

- Valami teljesíthetőbb kívánság? – próbálkoztam.

- Ezenkívül nincs semmi. Én csak látni szeretném Maggiet. Már hónapok óta nem láttam. – Én magam is elszomorodtam attól, hogy az arcára néztem. Tényleg csak látni szeretné a kishúgát és…. várjunk csak.

- Ezt megoldhatjuk. – mondtam hirtelen megörülve az ötletemnek.

- Tessék? – kérdezett vissza Sol, őszinte meglepettséggel a hangjában.

- Föltudod hívni őket, hogy menjenek a géphez? Skypeolhatsz velük a laptopomon.

- Komolyan? – kék szemében több száz csillag gyúlt fel hirtelen.

- Persze. Őszintén szólva nem is értem miért nem jutott eszembe hamarabb.

- Úristen ez... oké, fölhívom őket. - Mondta vigyorogva, aztán már el is rohant a telefonjáért. Megvártam Solt a szobájuk előtt, amíg telefonált.

- Föltudnak jönni. –lépett ki a szobából tízezer wattos mosollyal az arcán.

- Szuper. – néztem rá, és megfogtam a kezét, hogy elhúzzam magammal a szobánkhoz. Odaadtam neki a laptopom, ő pedig leült vele az ágyamra, és az ölébe véve indította be a skype-ot. Kimentem a képből, nekitámaszkodtam a szekrényemnek és figyeltem őt, ahogy az arca még jobban kivirul, amint meglátta a húgát a képernyőn, és könnytől kezd csillogni a szeme, amikor megszólalt a vékonyka hang. Úgy éreztem a mellkasom csak úgy dagad a büszkeségtől, hogy ezt sikerült megvalósítanom a számára.

- Szia Maggie! - integetett a kamerába.

- Sol! Hol vagy? Hazajössz karácsonyra? – szólalt meg a rajzfilmbe illő hang.

- Sajnos nem tudok. - rázta a fejét. - Még egy kicsit itt kell maradnom. De már nemsokára megyek. Ígérem.

- Képzeld itt esett a hó! Ott is?

- Igen itt is. – bólogatott Sol hevesen.

- Jól vagy Sol? - kérdezte egy idősebb hang, ami gondolom Sol nagynénjéhez tartozik.

- Igen, minden rendben. Ti megvagytok? – a beszélgetés közben ellöktem magam a szekrényből, hogy visszategyem a Sol mellett lévő fiókos szekrénybe a bicskámat. A szekrényig éppen hogy eljutottam, amikor a nagynénje megkérdezte, hogy „ki az ott?” , ami egészen biztosan csak én lehetek.

- Ööö.. izé. Ő Dylan. – mutatott rám Sol, én pedig megálltam és a dereka két oldalán a tenyeremre támaszkodtam, hogy az arcom Sol mellé kerüljön és látszódjak a kamerába.

- Üdvözlöm, Dylan Blake vagyok. – vetettem be a „kifogástalanul udvarias mosolyom”, amit anya barátnőinél is szoktam alkalmazni, amikor bemutat nekik.

- Ohh… - a nő a képen igazán csinos volt, és arcvonásaiban hasonlított is Solra. De most nem tudta leplezni meglepettségét.

- Te mit csinálsz Sol szobájában? - kérdezte a rajzfilmfigura hanggal rendelkező kislány, akinek szőke hullámos haja volt, és ragyogó szemei. Már most elolvadtam.

- Igazából ez az én szobám pöttöm. Tudod a nővérednek szokása, hogy bejárkál a szobámba. – Vigyorodtam el, a kiscsajból pedig kitört a röhögés. Sol nagynénje azonban egészen máshogy reagált, arcáról lefagyott a mosoly, és kissé ijedt volt a tekintete, Sol pedig egy hatalmasat boxolt a mellkasomba. Na szép. Úgy látszik őszintének sem lehet mindig lenni. Szeretnék egy kézikönyvet a nőkhöz, hogy mit szabad csinálni és mondani, és mit nem. Nagyon köszönöm.

- Akkor Sol szerelmes beléd? – kérdezte továbbra is csillogó szemmel a kicsi-Sol.

- Igen. Méghozzá visszavonhatatlanul. – bólintottam magabiztosan.

- Ne is törődjetek vele, el van telve magától. – legyintett Sol.

- De várjunk. Akkor ti most együtt vagytok? – kapcsolódott be a faggatásba Sol nagynénje.

- Persze. – feleltem, de velem egy időben Sol azt mondta:

- Hát… öö… igen.

- De igaziból? – kérdezte a kislány, ám úgy tűnt mindketten nagyon rá vannak állva a témára, mert a nagynénje közbevágott és azt kérdezte:

- De… elnézést a kérdésért fiatalember. De nem vagy a főnöke ugye? – kérdezte. Sol az arcát a tenyerébe temette, én pedig felnevettem

- Nem, hölgyem. – Bár… egyébként volt már egy ilyesfajta fantáziálásom, de mindegy.

Úgy tűnt, Sol nagynénje erre kissé megnyugodott, de ezt a témát csak azért sem akarták elengedni. Még körülbelül további tíz percig zúdítottak ránk mindenféle kérdést, amikre én örömmel válaszoltam, Sol viszont úgy tűnt, egyre vörösebb lesz. Amitől az egész csak még szórakoztatóbb lett. De sajnos az idő sürgetett, nekem pedig össze kellett pakolnom, ugyanis nemsokára indul a buszunk, ami kivisz a reptérre. És bár ez a kis beszélgetés nem volt túl sok idő, de láttam Solon, hogy nagyon sokat jelentett neki, ez a pár perc is.