Talán nem kellett volna örülnöm, mert talán semmi okom nem volt rá. Mégis, a tegnapi nap, egy dologra biztosan jó volt. Még annak ellenére is, hogy Sol még mindig nem bocsájtott meg. Ismét úgy érezhettem, hogy van esélyem visszaszerezni. A szeméből olvastam ki, heves lélegzéséből, és a halvány tűzrózsákból amik az arcán jelentek meg, amikor közel léptem hozzá. Lehet, hogy nem érdemlem meg őt, de az istenért, akkor is lesz bennem annyi önzőség, hogy visszaszerezzem, hogy aztán legalább megpróbálhassak olyan lenni, mint akit megérdemel. Mindez, persze nem jelentette azt, hogy azt a kis faszt nem szeretném áthajítani a falon, vagy éppen jól elgyepálni még egyszer, ha csak egy rossz mozdulata van. Már csak azért is, mert jelen pillanatban úgy tűnik, ugyanoda volt beosztva, mint Sol. Én pedig igazán örültem neki, hogy van egy kis szünetem, hogy szemmel tarthassam őket. Nem próbáltam meg udvariaskodni, vagy azzal vacakolni, hogy ne legyek feltűnő. Egy cseppet sem érdekelt, hogy az a görény, vagy éppen Sol, tisztában van vele, hogy szemmel tartom a csávót. A taktikám be is jött, ugyanis pár szánalmas próbálkozás után, hogy Solhoz közelebb menjen, - vagy legalábbis megmozdult az irányába, ebben egészen biztos vagyok – a tekintetemtől megrettent egy kissé a srác, úgyhogy a továbbiakban ott maradt a helyén. Jó kutya. Minden épp úgy zajlott, ahogy én azt akartam. Egészen addig, amíg a nagybátyám be nem lépett a terembe. Hát basszus, az öreg aztán tud időzíteni. Mindig a legjobbkor toppan be. Láttam Sol hirtelen ijedté vált arcát, amint még a szokásosnál is fehérebb lesz. Tudtam, hogy mi fog történni, már akkor tudtam, mielőtt a nagybátyám ránézett volna arra az idiótára, és hirtelen megállt előtte.
- Magával meg mi történt? – kérdezte szokásos „ajánlom fiam, hogy tetsszen a válasza" hangján.
- Elestem. – jött a lehető legostobább válasz.
- Hülyének néz? - emelte fel a hangját William.
- Nem, uram.
- Akkor, válaszoljon a kérdésemre normálisan! – De a csávó nem válaszolt. Gondolom a csöppnyi kis agyában, azért már megfogalmazódott, hogy azzal, ha beköp, ugyanakkora bajba sodorja magát, mint engem.
- Feltettem egy kérdést! - ordított az arcába a nagybátyám. Semmi válasz. - Rendben van. Mindenki legyen a nagycsarnokban két perc múlva! – kiabálta aztán, majd ütemes léptekkel ellépdelt. Összeszorítottam a fogam. Ha nem félnék attól, hogy Solt esetleg hazaküldi, ha megtudja, hogy neki is köze van ehhez, akkor nem lenne probléma. Rögtön bevallanám, hogy én voltam, aztán viselem a büntetést. De így... nem tudom mi lehetne a megoldás. És most tényleg nem tudom megállapítani, hogy hogyan fog reagálni a nagybátyám. Kattogtak az agyamban a fogaskerekek, amíg a csarnok felé mentem. Szándékosan nem néztem rá Solra, mert pontosan tudom milyen arcot vágna. A csarnokban szokás szerint felsorakoztunk. Szemben velünk, pedig a lányok és az új jövevények álltak. A társaim arcán láttam az értetlenséget, némelyiken pedig az unottságot. A nagybátyám tőle megszokott módon hátrakulcsolt kézzel lépdelt köztünk, majd a fejével intett annak a görénynek, aki erre kilépett a sorból.
- Megtudná nekem mondani valaki, hogy miért néz ki úgy Mr. Prestor, mint akin áthajtott egy kamion? – nézett körbe rajtunk. Mr. Kibaszott Prestor persze elővette az ártatlanka arckifejezést, és úgy pislogott körbe, mintha ő csak egy szegény védtelen áldozat lenne. - Kapnak öt másodpercet, hogy valaki elszavalja mi történt! – És itt volt elég. Úgy döntöttem a legjobb amit tehetek, ha bevallom az igazat. Ez valószínűleg zsákutca így is, de minden más út csak rosszabb lenne. Kiléptem a sorból, és az egész testemet megfeszítve, néztem a nagybátyámra.
- Dylan? Tudsz erről valamit? – jött a jól ismert szigorú pillantás.
- Megvertem. – közöltem az igazat. Nem kell a körítés, ez történt és kész. Nem szokásom magyarázkodni, vagy bűnbakot keresni. Én vertem meg, és még csak nem is bánom. Ha kellene, újra megtenném.
- És mégis miért? – jött a jogos kérdés.
- Provokált, uram.
- Maga provokálta? – fordult William az említetthez.
- De ő ütött elősz... – kezdte, és körülbelül úgy hangzott, mint egy három éves kislány.
- Azt hiszi, érdekel ki kezdte a verekedést? - ordított rá a nagybátyám azonnal, még saját magához képest is hangosan. - Nem az óvodában van, az ég szerelmére, hanem egy katonai táborban! Tisztában vagy a szabályokkal Dylan?
- Igen uram. – válaszoltam azonnal.
- És maga Mr. Prestor?
- Igen uram.
- Akkor tehát, tekintettel léve a szabályokra... – kezdte, de ekkor Sol félbeszakította.
- Várjon! - kiáltotta. Én meg legszívesebben fogtam volna egy kis ragasztót, hogy betapasszam a száját. Mindenki kérdőn – vagy éppen döbbenten - Sol irányába nézett, én pedig figyelmeztetőleg aprót ráztam a fejemen, jelezve, hogy maradjon csöndben. A nagybátyám kérdőn fölvonta a szemöldökét. Solt természetesen nem érdekelte a figyelmeztetésem. Tovább beszélt. - Én... az én hibám is. Miattam volt, hogy...
- Az irodámba! Mind a hárman. Most! - szakította félbe és már hátat is fordított nekünk, majd elindult. Sol, én és a seggfej pedig mentünk utána. Az irodában megálltunk a nagybátyám asztalával szemben. Aki egyikünkről a másikunkra nézett, majd a tekintete megállapodott Solon.
- Miss Robertson. Meg kellene lepődnöm, hogy maga is a részese ennek? – Ezúttal Sol is csöndben maradt. - Van valamelyikőjüknek elfogadható magyarázata a történtekre? Dylan?
- Az történt, hogy ez a rohad... – kezdtem, de aztán elharaptam a szót. Fölösleges olajat önteni a tűzre. - ...ez az újonc, nincsen tisztába a szabályokkal és nem tudja, ki felé kell mutatni egy kis tiszteletet.
- És mind ennek, hogy van köze magához, Miss Robertson? – fordult ismét Sol felé.
- Én... – Kezdte Sol bizonytalanul. Szinte hallottam, ahogy a gondolatai cikáznak a fejében, hogy hogyan vázolja fel a helyzetet úgy, hogy ne rontson vele tovább. - ...Szóval Michael akadályozott a munkában, Dylan meg csak segíteni próbált. Michael pedig provokálta. – A nagybátyám hallgatott. Ismertem ezt a nézést. Pontosan tudja, hogy nem csupán ennyiről volt szó. De esze ágában sincs mélyebben bele menni a dologba, hál'istennek.
- Rendben van. Dylan ismered a szabályokat, nem tűröm meg a verekedést. A büntetésedről később beszélünk. Maga pedig Mr. Prestor, tudhatná, hogy ez itt nem a börtön, vagy az utcai harcosok klubja, hogy verekedést provokáljon. Maga itt egy alkalmazott. Legalábbis volt. Holnap reggel, visszamegy a fiatalkorúak börtönébe. Nem tűröm meg az ilyesmit. - nézett szigorúan, aztán Solra pillantott. - Ami pedig magát illeti Miss Robertson. Hálás lennék, ha nem keverné több bajba Mr. Blaket. Inkább a munkájára koncentráljon az unokaöcsém helyett. Talán több munkát kellene kapnia, hogy lefoglalja magát. - mondta, azzal hozzám fordult.
- Neked pedig fiam, több eszed is lehetne. - Hatásszünetet tartott aztán újra megszólalt. – Na, tűnjenek a szemem elől! – Arról a szikláról, ami akkor keletkezett a szívem körül, amikor Sol kiadta az utamat, most leesett egy nagy kődarab, hogy nem történt baj. Sőt! Jól jártunk. Ez a kis görény holnap hazamegy, és Sol sem kapott semmi mást egy kis dorgáláson kívül. És én? Én valószínűleg még megfogom szenvedni ezt. De momentán nem érdekel.
- Kösz szépen tényleg. Nagyon kösz. - nézett hátra ránk Michael.
- Magadnak kerested Michael, nem hibáztathatsz minket. – mondta Sol immár ő is sokkal nyugodtabb hangon.
- Ahha... na jó te csak... – kezdett bele a csávó, én meg automatikusan félbeszakítottam.
- Azt ajánlom gondold át, hogy folytatni akarod-e ezt a mondatot.
- Különben mi lesz? Még egyszer megversz? Már így is tökmindegy, sikerült elintéznetek, hogy visszakerüljek a kibaszott börtönbe. – Azonnal mozdultam és előreléptem, hiszen az ösztöneim ezt diktálták, ám ekkor, kis kéz szorítását éreztem a bőrömön. Lenéztem, Sol, csuklómat markoló kezére, és varázsütésre az ösztöneim is kezdtek lenyugodni és visszafogni vérengző vágyaikat.
- Fordulj meg és kussoljál be, de nagyon gyorsan. – mondtam, nyilvánvaló okokból kifolyólag sokkal nyugodtabb, de azért kemény hangon. Kész csoda, de még neki is volt annyi esze, hogy előreforduljon és többet nem is szólalt meg. Sol pedig nem engedte el a kezemet még ezután sem. Egészen a szobája ajtajáig fogta a kezem, és bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy tudatában van, azért baromira jól esett. A szoba ajtaja ellőtt aztán gyorsan eleresztett és zavartan köszörülte meg a torkát.
- Akkor... én most... én most megyek. Izé.. öö... szia. – makogott halkan.
- Báránykám? - szóltam utána, ő pedig visszafordult.
- Igen?
- Nem akarod feladni? – Ezen a ponton mér biztos voltam benne, hogy nem utál, és ő is velem akar lenni. Ha fiú lenne, azt mondanám büszkeségből nem vallja be. De ő Sol. És fogalmam sincs mit miért csinál.
- Mit? – kérdezte.
- Az ellenállást – mosolyogtam le rá. Megforgatta a szemét.
- Szia, Dylan - fordult meg aztán és bement a szobába. Szinte láthatatlan léptekben, de én tudom, hogy haladunk. A szemforgatás nála jó jel. Még ha hülyén is hangzik, tudom, hogy igazából jót jelent számomra. Számtalanszor láttam már ezt a tekintetet. Önkéntelen vigyor terült el az arcomon. Jól ismertem azt a mondást, hogy „túl korán ivott a medve bőre" de hát nem tehettem róla. Innentől kezdve csak egyetlen egy opció létezett számomra, és már majdhogynem mindegy is volt, hogy mikor fog bekövetkezni. Mert az a tekintet, ami kísértett minden nap, minden percében, és még este is – azok a megtört, szomorú szemek eltűntek, és helyébe ismerősebb pillantás költözött. Amiben felismertem olyan dolgokat, amik az egész kezdetén voltak, és ezzel újra szilárd talajon érzem magam.
- Azon gondolkodsz annyira, hogy mi lesz a büntetésed? – jelent meg hirtelen Tyler, ezzel kizökkentve engem a gondolataimból. – Ha engem kérdezel haver, készülj fel egy hétre a betegszobán, mert Rollins nem fog kímélni, az biztos!
- Igen, tudom. –bólintottam.
- Nem úgy tűnsz, mint akit érdekel. – jegyezte meg Tyler, és buzgón lépdelt mellettem.
- Mert nem is. – válaszoltam. Nem is jutott eszembe, amíg Tyler rá nem kérdezett. Kódoltam magamba, hogy William megfog dolgoztatni, és ennyi.
***
Másfél órát töltöttünk a lövőtéren, majd kimentünk az udvari gyakorló pályákhoz. Általában nem a nagybátyám tartja nekünk ezeket az edzéseket, de ezúttal ő jelent meg Campbell helyett. Én pedig nagyon jól tudtam, hogy ennek mi is az oka.
- Dylan! Lépj előre! – utasított, én pedig úgy tettem, ahogy mondott. Most következik a Rollins hadnagy féle dorgálás. – Állj ide mellém. – mondta aztán, én pedig egy fél pillanatra összezavarodva, de mellé álltam. És akkor megkezdődött a többiek kínzása. Hát persze, tudhattam volna. Jól bevált módszer ez már. Fogalmam sincsen, hogy pontosan mennyi ideig néztem, ahogy a srácok egyre izzadtabban, és hangosan lélegezve csinálják egymás után a nagybátyám által kiszabott feladatokat. Kaptam egy-pár nem éppen kedves pillantást a bátrabbaktól, de a legtöbben inkább rám sem néztek. De igen, ami azt illeti ez a módszer – mint mindig – most is bevált. Kurvára bűntudatom volt, hogy a srácok miattam kínlódnak. És mikor már azt hittem, hogy elég volt, elengedi őket, akkor William még rá tett egy lapáttal és egy újabb kör egykezes fekvőt rendelt elő a fiúknak, lelkesen számolva, hogy „tizenöt, tizenhat...", és csak ezek után következett a húszperces levezető futás.
- Leléphetnek! – adta ki a parancsot a nagybátyám, szavait pedig megkönnyebbült pillantások követték. – Te maradsz Dylan! – mondta a levegőt nézve, továbbra is szigorú hangnemben. – Remélem jól figyeltél, mert neked is ugyanezt az edzést végre kell hajtanod. Csak éppen mindenből kétszer annyit. – nézett hirtelen a szemembe.
- Igen, uram! – válaszoltam rezzenéstelen arccal.
- Bemelegítő futás, gyerünk! – kiabálta. Az első másfél - két óra még nem volt vészes. Rutinedzésnek éreztem. Ráadásul William közben folyamatosan beszélt hozzám. Ami kezdett felhergelni. Sokkal jobb lenne, ha hagyna a feladatomra koncentrálni, de hát ő ezt pontosan tudta.
- Ajánlom, hogy legközelebb a felesleges energiáidat itt kinn, vagy a konditeremben vezesd le, ne egy élő emberen. Ha egy mód van rá.
- Értettem uram. – mondtam két felülés közt.
- Tessék? Nem hallottam, katona!
- Értettem, uram! – kiáltottam. A második kör egykezes fekvőnél, már nagyon komolyan kezdtem fáradni. A nagybátyám meg csak ordította, hogy:
- ...Harminchárom! Harmincnégy! Harmincöt! Harminchat!... – és így tovább. Mintha nem éreznék minden kicseszett mozdulatot az egész testemben és emlékeztetni kellene rá. A több, mint fél órás levezető futásnál már úgy éreztem, mintha mindkét bokámon lenne egy-egy súly. Éreztem, ahogy az izzadság folyik le a mellkasomon, és a hátamon ezzel átáztatva a pólómat. Majd megálltam a nagybátyám előtt, kihúztam magam, és a hátam mögött hátrakulcsolt kézzel vártam, hogy mit fog mondani. Nézett rám hosszú másodpercekig, majd aprót – szinte alig érzékelhetően – rázott a fején, majd szigorú hangján azt mondta:
- Leléphetsz!
- Igenis, uram! – válaszoltam, azzal sétálni kezdtem a bejárat felé. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, sokkal fáradtabbnak, mint amit láttatni engedtem. Már egészen kiskoromban megtanultam kontrollálni az érzéseimet, a mozdulataimat, és az arcvonásaimat, hogy ne mutassam magam gyengének és sebezhetőnek. Ez az a kettő dolog, amit egész egyszerűen nem engedhetek meg magamnak, de nem is akarok az lenni, vagy legalábbis annak látszani.
Beléptem a zuhanyzóba, és meleg vizet engedtem. A víz segített kissé lenyugtatni megfeszült, fáradt izmaimat és valamelyest egész testem ellazult. Immár kicsit nyugodtabb állapotban belépve a szobámba, körbenéztem a fiúkon. Megköszörültem a torkom. Egyszer, majd még egyszer.
- Bocs a maiért, srácok. – mondtam ki nagy nehezen. Nem az erősségem a bocsánatkérés, és beismerni, hogy valami az én hibám volt, de úgy éreztem ebben a helyzetben nincs más választásom.
- Semmi gond haver. – szólalt fel elsőként Emmett. – Láttuk téged sem kímélt az öreg. Csak a holnapi terepgyakorlaton ne legyél hulla. – egy pillanatra értetlenül néztem rá, aztán eszembe jutott. Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap terepgyakorlatra megyünk. Nem tudtam, hogyan is érezzek ezzel kapcsolatban. Általában szeretem a terepgyakorlatokat. Ez előtt az egész előtt, semmi bajom nem volt velük. Aztán amikor megismertem Solt, már bosszantott, hogy távol kell lennem tőle. De jelen álláspontomban... fogalmam sincs. Mert lehet, hogy jót tenne, ha elmennék egy kicsit. Talán jobban áttudná gondolni a dolgokat, ha nem jönnék vele szembe a folyosón egy nap hatszor. És kitudja? Talán nekem is jót tenne. Talán van még bennem egy cseppnyi levezetni való energia, amit kiereszthetek. Az ágyat mennyben lebegő, pamacsos felhőnek éreztem magam alatt, ahogy belefeküdtem. Ezúttal nem volt se pánikroham, se rémálmok, még csak nem is álmodtam semmit, nem is gondolkodtam semmin. Csak elaludtam, és annyi.
***
Másnap kora reggel, a terepgyakorlatra készültünk össze, majd megreggeliztünk aztán indultunk ki az udvarra.
- Emlékszel a haveromra, Marcusra? – kérdezte Joey.
- A vadászpilóta? – kutattam az emlékezetemben a megfelelő arc után.
- Az-az. – bólintott Joey. – Nah, ő mesélte ezt a sztorit. Amikor kinn voltak Mexikóban. Az egész azzal kezdődött, hogy ő ki... - hagyta hirtelen félbe a mondatot, majd elnézett a vállam fölé, és elmosolyodott. Zavartan vontam össze a szemöldököm, és vártam, hogy folytassa a sztorit. – Ööö... Dylan. – szólalt meg aztán újból, és nyomatékosan a vállam mögé pillantott. Nem tudtam, hogy mi baja van, de azért megfordultam. És amikor megláttam a kék szemeket, hirtelen forró lett belül a mellkasom.
- Báránykám. – jött automatikusan a számra a beceneve.
- Hiszek neked. Elhiszem, hogy szeretsz és igazad volt. Én is szeretlek. Csak féltem. – mondta ki azokat a szavakat, amikre egészen eddig vártam, és most szinte el se mertem hinni, hogy tényleg ezt hallom.
- Sol... - suttogtam és közelebb mentem egy lépést.
- Igazad volt abban is, hogy hiába való tagadnom. Néha vitatkozunk, és biztos, hogy még egy csomó vitánk lesz, de nem érdekel. Többé nem. - csóválta meg a fejét. Aztán lábujjhegyre állt, majd kis kezét a tarkómra csúsztatta, hogy lehúzzon magához egy csókra. Lágy virágszirmokat éreztem a számon, a testemben apró pontok ugráltak összevissza, mint valami bespeedezett hülyegyerekek.
- Ígérj meg valamit! - suttogta két csók között.
- Bármit. – mondtam ki, és úgy is gondoltam. Ami erőmből kitelik, amire fizikailag képes vagyok, azt megteszem neki.
- Ne törd össze a szívem – suttogta édes, remegő hangon. A felspeedezett pontok a testemben ha lehetséges még gyorsabban kezdtek cikázni, kétszeresükre nőttek, most pedig felrobbantak, hogy aztán forró lávaként terjedjenek szét a karizmaimtól, egészen a bakancsomig.
- Soha. Az már hozzám tartozik – válaszoltam. Ragyogó mosoly, és egy újabb csók volt rá a reakció. Úgy elfelejtettem, hogy nem egyedül vagyunk, hogy meg is lepődtem, amikor Campbell a torkát kezdte köszörülni. Azonnal szétrebbentünk, csupán reflexből, ugyanis már mindegy volt, mindenki látott mindent.
- Befejezték, vagy még a Szerelmünk lapjainak egy pár jelenetét, el akarják játszani? - kérdezte Campbell. - Mit gondolsz William? A szabályok...
- Ismerem a szabályokat - vágott a szavába a nagybátyám, meglepően nyugodt hangnembe. Már ezzel is meglepett, nemhogy azzal, ami ezután következett. - De ha mindenkit haza küldenénk, aki az utóbbi időben ehhez hasonló szabályszegést követett el a vendég alkalmazottainkkal, akkor alig maradna ember a táborban. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a fiataloknak képtelenség megfékezni a túlbuzgó hormonjaikat. Csak annyit kérek, hogy engem kíméljenek meg a látványtól. És most pedig indulunk. – Bár szigorú, és nem igazáb szeret ordibálás nélkül kommunikálni az emberekkel, időnként vannak húzásai, amik baromira meglepnek, jó értelemben. Ez is egy ilyen volt, és ilyenkor mindig rájövök, hogy a nagybátyám valójában jó arc. És mint végszóra, William ordibálásba fogott, vázolta a helyzetet, és a feladatainkat. De én csak azt éreztem, hogy az a hatalmas szikla, ami a szívem köré rakódott és a napokban már leesett róla egy kis darab kő, az most teljes egészében lehullott. És kurva jó érzés volt. Még utoljára megkerestem Solt a tekintetemmel, hogy rákacsinthassak, majd visszaálltam a sorba, és kihúzott háttal tettem, amit tennem kellett. Immár száz százalékos energia szintre feltöltve, megdoppingolva, és megállíthatatlanul.
-----------------------------------------------------------------------------
Sziasztoook! Huhh, hát sikerült nekiülnöm és megírnom ma az első-huszadik Dylan Special fejezetet, remélem tetszik, az új fejezet még nem tudom mikor jön, de szerintem következő hétvégén. Viszont! Az új történetem első fejezetét holnap ( azaz ma, merthogy hajnal van) neki állok megírni, és attól függően hogy hogy lesz időm, szerintem hétfőn már tuti kinn lesz. Én nagyon izgatott vagyok, mert másmilyen lesz kicsit a történet, mint amit tőlem megszokhattatok ( azért nem annnnyira mást, csak egy kicsit) de azért remélem ti is várjátok már, és majd bele fogtok kukkantani. Nah megyek aludni mert fáradt vagyok :D Pusszantás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése