Dylan Special #23

Dylan Special #23

A reptéren elköszöntünk a srácoktól, mert innen csak én és Tyler megyünk tovább Charlestonba. Fura volt úgy állni a becsekkolásnál, hogy ezúttal volt valami, ami visszahúzott a táborba. Illetve valaki. Sol miatt egy részem alig várta, hogy vége legyen az ünnepeknek.

- Sikerült elintézned azt a dolgot? – kérdeztem Tylert, mikor elfoglaltuk a gépen a helyünket.

- Milyen dolgot?

- Szereztél kutyát Lynnek? – vontam fel a szemöldököm.

- Farkast Dylan. Farkast.

- Jah, azt. – bólintottam.

- Ahha, végül sikerült. Hál'isten.

- És elmondtad neki? Vagy...

- Nem. – rázta meg a fejét. – Odaadtam neki a papírt az örökbefogadásról. Mondtam neki, hogy majd csak karácsony reggelén bonthatja fel. – mondta, én pedig felnevettem. Tyler kíváncsian nézett rám. – Mi az?

- Lynnről beszélünk. – magyaráztam. – Szerinted komolyan kifogja bírni, hogy ne nézze meg karácsony reggelig? Szerintem már most elolvasta. – Tyler, nagyon úgy látszott, mint aki kész egy egész monológot előadni azért, hogy elmondja miért nincs igazam, aztán mintha eszébe jutott volna valami, erre pedig becsukta a száját.

- Meglátjuk. – mondta pár másodpercnyi csend után. Mivel nem enyém volt az ablak melletti ülés, ezért még a felhők bámulásával sem tudtam elfoglalni magamat. Így jobb ötlet híján, úgy döntöttem megpróbálok aludni, azzal legalább elmegy az idő.

A pilóta hangjára ébredtem, aki arról tájékoztatott minket, hogy megérkeztünk Charlestonba. Kinyitottam a szemem, és magam mellé néztem. A bal oldalamon Tyler aludt, fejét az ablaknak támasztotta és halkan horkolt. Meglöktem, hogy felébresszem, de semmi. Nem reagált. Még egyet taszítottam rajta, ekkor megmozdult, de a szemét továbbra sem nyitotta ki. Ekkor jó nagyot taszítottam rajta, Tyler pedig meglepetten kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt, napsugár! – néztem rá.

- Kösz. – mormogta, miközben a vállát dörzsölgette. – Megérkeztünk?

Válaszul bólintottam. Viszonylag az elején voltak az üléseink, így nem kellett olyan sokat várni, amíg kijutottunk a gépből. Felvettük a csomagkiadó szalagnál a hátizsákunk és a kijárat felé sétáltunk. Már messziről megláttam apát, aki sötétkék öltönyben állt, lazán zsebre tett kézzel a szeme pedig ide-oda cikázott. Megálltam és Tylerhez fordultam.

- Ott van a fater. Eléd jönnek ugye?

- Jaja, itt vannak valahol. – nézett körbe gyorsan, majd újra rám.

- Beszélünk még a szilveszterrel kapcsolatban.

- Persze. Amúgy is találkozunk karácsonykor.

- Igen? – néztem rá kérdőn, mert nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna.

- Anyád nem mondta?

- Mit?

- Ti szervezitek idén a huszonhatodikát.

- Nem mondta. – csóváltam meg a fejem. A karácsony nálunk kész őrültek háza. Még jobban mint az szokás. Ugyanis nem elég, hogy huszonötödikén a család minden egyes tagja – a kilencvenéves déditől kezdve a harmad unokatesókig mindenki egy helyre tömörül, hogy aztán hatalmas, tizenöt fogásos lakomát csapjanak, huszonhatodikán, anya és a barátnői, is megszervezik ugyanezt, egy vacsora keretében. Minden évben másvalakinél tartják, és a klubban Lyvia, Tyler anyja és benne van.

- Rendben, akkor majd nálunk. – bólintottam. Majd kinyújtottam a kezem, hogy kezet fogjak vele, és röviden megöleljem. Tyler intett, majd megfordult, és a telefonját bámulva elindulta az ellenkező irányba. Én pedig Apa felé mentem, aki mikor észrevett, azzal a tipikus visszafogott „több mint fél éve nem láttalak fiam" mosollyal figyelte, ahogy közeledek felé.

- Szia apa! – Üdvözöltem, amikor odaértem hozzá. A vállamra tette a tenyerét, és pár pillanatig csak nézett rám. Aztán közelebb lépett és megölelt.

- Örülök, hogy itthon vagy fiam!

- Anya?

- Otthon van. Teljes lázban ég. Nem tudom, hogy mit főz, de nagyon jó illata volt, mikor eljöttem. – bólogatott.

- Akkor siessünk. – nevettem fel. Apa Bentley-je, közvetlenül a bejárat előtt állt. Amikor anyám jön ki elém a reptérre, általában valami istenháta mögötti helyen talál csak parkolóhelyet és azt is elfelejti, így legtöbbször jó tízperceket bolyongunk mire megtaláljuk a kocsit. Bedobtam a csomagom a hátsó ülésre, és beültem apa mellé a kocsiba.

- Milyen utad volt?

- Nyugis. Végig aludtam. – vontam meg a vállam, miután bekapcsoltam a biztonsági övemet.

- Tyler?

- Elment megkeresni a szüleit valamerre. – legyintettem a reptér felé.

- Anyád gondolom említette, hogy huszonhatodikán mi... úgy értem ő rendezi a vacsorát.

- Nem. Tyler mondta az előbb. – néztem rá.

- Hmm... nos. – köszörülte meg a torkát apa. – Teljes lázban ég. Százhatvan százalékon pörög, azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. Gondolom csak elfelejtette mondani.

- Persze. Semmi gond. – bólintottam. Ez nagyon is anyára vall. Én sosem fogom megérteni, hogy miért kell ebből az egészből akkora felhajtást csinálni, de neki fontos. Bár az utcánkban versenyt űztek abból, hogy kinek van több karácsonyi világítás kirakva a házán, jó amerikai lakosokhoz híven, anya mindig is a szolidan elegáns stílus híve volt. Nem volt teleaggatva a kert és a ház világítással, mikulásokkal, meg rénszarvasokkal, pont annyi volt, amennyi jól nézett ki. A hátamra kaptam a hátizsákom és mentem apa után a bejárat felé. Beléptünk az ajtón, és egyből megcsapott a csodálatos illat. Nem tudtam meghatározni, hogy mit érzek, mert több étel illata keveredett egyszerre a levegőben. Volt köztük édes is és sós is, de mindtől összefutott a nyál a számban. Hallottam a lépteket a konyha felől, és a következő pillanatban már meg is jelent anya. Aranybarna haját kontyba fogta, és kötényt viselt, alatta pedig egy fekete hosszú ujjú, testhez álló ruhát. Nem elfogultságból, de kevés olyan nő él a világon, aki ennyire jól néz ki ennyi idősen. Nem is egy alkalommal volt, hogy ezt a „haverjaim" is megjegyezték a maguk módján, aminek egy kis jómodorra intés volt a következménye a részemről. 

- Dylan! – mosolygott rám, és a karjaiba zárt. Sütemény illata volt. Lehetek akármennyi idős, azért az anyukám az anyukám marad, és hiányzott. – Annyira örülök, hogy itt vagy kisfiam! Éhes vagy?

- Ezt komolyan kérdezed anya? – néztem rá, majd hosszan beleszívtam a levegőbe, hogy a tüdőm megteljen azzal a finom illattal, ami terjengett körülöttünk.

- Nagyszerű, akkor menjünk is enni! – villantott ránk fülig érő mosolyt. – Jim behoznád azt a bort a kamrából, amit mondtam? – nézett apára.

- Persze. Ööö... melyiket is? – vonta össze zavarodottan a szemöldökét.

- Szívem, ugye csak viccelsz? Legalább százszor elmondtam... - forgatta meg a szemét. Felnevettem.  Mintha csak Solt láttam volna. Talán még is van annak a mondásnak valami alapja, hogy a fiúk olyan lányt keresnek maguk mellé, aki hasonlít az anyjukra. – Ott van a felső...

- Ja, igen, a felső polcon, Tudom. – bólintott apa. Megveregette a vállam, majd elment a kamra irányába.

- Dylan, gyere ülj le. És kezdj el mesélni. Mindent tudni akarok. – természetesen. Mint mindig. Bár általánosságban nem vagyok egy olyan nagy élménybeszámoló típus, de anyának öröm mesélni. Komolyan, mindent akkora élvezettel képes hallgatni, hogy az ember elgondolkodik rajta, hogy nem-e egy másik dimenziónak a véletlen megtalálásáról és megnyitásáról beszél-e neki. Az étel fantasztikus volt. Bár már teljesen megszoktam a tábori kaját, azért azon a pár napon amikor itthon vagyok, mégiscsak átfogalmazódik bennem az étel jelentése, újra meg újra. Mindent igyekeztem elmesélni nekik, de úgy, hogy kihagytam Solt. Ugyanis azt a történetet teljesen máshogy szerettem volna közölni velük.

- Szeretnék mondani valamit nektek. – néztem rájuk, miután segítettem bepakolni a tányérokat a konyhába.

- Persze, szívem, hallgatunk. – bólintott anya lelkesen.

- Menjünk be a nappaliba jó? – kértem, erre pedig anya és apa egymásra néztek. Olyan volt, mintha gondolatban kommunikálnának.

- Rendben. Jim, kivinnéd ezt akkor kérlek? – adott anya apa kezébe, egy tál browniet, ő pedig poharakat és bort hozott. Mikor mindent letettek az asztalra, és leültek a díványra, megálltam velük szemben.

- Kezded a frászt hozni ránk kincsem. – jegyezte meg anya, és bár higgadtnak tűnt, én tudtam, hogy tényleg kezdem ráhozni a frászt. Mondjuk gondolom az sem segített, hogy ahelyett, hogy leültem volna, előttük járkáltam oda vissza, a szőnyeget bámulva. Nehéz volt ebbe belekezdenem, mert akkor valósággá teszem az egészet. Nincsen visszaút, bár nem mintha akarnék. Ettől függetlenül az egész kicseszett ijesztő.

- Dylan... - kezdte aggodalmas, ugyanakkor szigorú hangon apa. Abbahagytam a járkálást és megálltam előttük. Mindkét kezemet zsebre vágtam, aztán kivettem. Majd a fotelt eléjük húztam és leültem velük szemben.

- Megismertem valakit. – mondtam ki, erre apa érdeklődően, de kissé zavartan nézett rám, anyának pedig reménytelien csillogni kezdtek a szemei. – Egy lányt. – tettem hozzá, biztos, ami biztos. Ekkor a fény anya szemében hatalmasra nőtt. De nem szólaltak meg, én pedig gyorsan folytattam is, mielőtt anya belekezdene az örvendezésbe.

- Tehát megismertem egy lányt. Azt kérem tőletek, hogy mielőtt bármit mondanátok vagy kérdeznétek hallgassatok végig rendben? – pillantottam rájuk kérdőn. Apa bólintott. – Anya? – vontam fel egyik szemöldökömet.

- Persze, szívem. Hallgatunk. – bólintott ő is.

- Oké. – mondtam, aztán nagy levegőt vettem, és folytattam. – A neve Sol. Sol Robetrson. – és elmondtam mindent. Legalábbis... majdnem mindent, bizonyos részeket természetesen kihagytam a sztoriból. Amikor ahhoz a részhez értem, amit még én is csak nem olyan régen tudtam meg Solról a családjával kapcsolatban, és hogy valójában miért került be a javítóba, apa arca megkeményedett, anya meg körülbelül hétszázhuszonöt árnyalattal lett fehérebb.

- Megígértem, hogy segíteni fogok rajta. Muszáj rajta segítenem. – néztem felváltva mindkettőjük szemébe. Ők viszont csak bámultak rám. Nem szóltak egyetlen egy szót sem. – Ööö... most jól jönne, ha mondanátok valamit.

- Szereted őt fiam? – szólalt meg aztán elsőként apám. Bólintottam.

- Nincs olyan dolog a világon, amit ne tennék meg ezért a lányért. – jelentettem ki. Erre anya elkezdett sírni. Ijedtem néztem rá.

- Anya? – nem tudtam mire vélni a könnyeket, mert anya sosem volt előítéletes. Ha most azt fogja mondani, hogy csalódott bennem az ízlésem terén, akkor komoly gondok lesznek. De anya elmosolyodott.

- Ne haragudj. – törölte le a könnyet az arcáról. – Én csak... azt hiszem, most Danny büszke lenne rád. – mosolygott rám. Kinyúltam, és megszorítottam a kezét.

- Azt hiszem beszélnünk kellene Max-el. – szólalt meg apa. Pár pillanatnyi csenddel később.

- Az ügyvéddel? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, hogy jól emlékszem a pasira. De apa bólintott.

- Azt hiszem ő lenne a legnagyobb segítségünkre.

- Igen, az tényleg... állati jó lenne, ha megtudnánk őt szerezni. De Max az egyik legjobb ügyvéd egész...

- Emiatt ne aggódj fiam. Elintézem. – legyintett, nekem pedig tágra nyílt a szemem.

- Komolyan mondod?

- Nézd Dylan... arra, hogy egyszer beállítasz ide, és közlöd, hogy beleszerettél egy lányba, akiért a világon bármit megtennél, legyünk őszinték, körülbelül annyi esélyt láttam, mint hogy anyád kihagyja a vintage vásárt, amit miden egyes évben megrendeznek. – mondta, erre pedig anya egy újabb szemforgatással reagált. Felnevettem, aztán elkomolyodva rájuk néztem.

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

***

A saját ágyamban ébredni kicseszett jó volt. Addig aludhattam ameddig akartam, bár az igaz, hogy reflexből fölkeltem a tábor szerinti ébresztés alapján. Csak egy melegítőnadrág volt rajtam pizsama gyanánt, így felkaptam magamra egy pólót, mielőtt lementem volna a konyhába. Már a lépcsőről éreztem a palacsinta illatát, aztán meghallottam, ahogy anya a Dream a little dream-et dúdolja. Megtorpantam. Anya régen imádott énekelni. Amikor gyerekek voltunk, mindig énekelt elalvás előtt nekem és a bátyámnak. Néha még a karácsonyi partin is fellépett. De azóta nem dúdolt el egyetlen egy dallamot sem, mióta a bátyám meghalt. Egy érzéshullám ment végig bennem, egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog, mert akármi is késztette erre, ismét dúdol, és ez azt jelenti, hogy boldog. Viszont valami hihetetlen szomorúság lett úrrá rajtam, mert hirtelen úgy éreztem, ez nem történhet meg, csakis akkor, ha visszamentünk az időben, és most a múltban vagyunk. Szinte vártam, hogy Danny is lesétáljon mögöttem a lépcsőn, és adjon egy tockost, reggeli üdvölés gyanánt. Megráztam a fejem, és beléptem a konyhába.

- Jó reggelt! – léptem anyához, és adtam egy puszit az arcára.

- Jó reggelt! – mosolygott vissza rám, majd folytatta a dúdolást.

- Jó kedved van. – mondtam, miközben kivettem a hűtőből a narancslevet, a polcról meg egy üvegpoharat.

- Igen, gondoltam sütök egy kis palacsintát. Kérsz? – nézett rám mosolyogva, én pedig bólintottam. Egy tányérra, amin már volt egy jó nagy adag palacsinta, tett egy újabb darabot, és a konyhapultra tette.

- Tudod, Max, apád ismerőse, az igazság az, hogy apád állt elő ezzel a mentő övvel, nekem semmi közöm hozzá.

- Anya, figyelj, nekem elég csak annyi, hogy támogattok engem. Hogy elfogadjátok Solt, és mellettem álltok ebben az egészben.

- Ez természetes drágám. De zavart a dolog... egész este azon gondolkodtam, hogy hogyan segíthetnék. És arra jutottam, hogy biztos vagyok benne, hogy majd ha lesz per,márpedig lesz – nézett rám nyomatékosan – és ha megnyeritek, márpedig megnyeritek – újabb nyomatékos pillantás – szinte biztos vagyok benne, hogy elszeretnék adni azt a házat. Amiben természetesen én segíthetek. És új házat szerezni is. – pillantott rám lehetetlent nem ismerő tekintettel. Ez a tekintet pedig azt jelentette, hogy kész, ennyi ő ezt eldöntötte, és akkor ez így is lesz. De igaza volt, és hirtelen úgy éreztem, mindjárt elmegyek a legközelebbi templomba, hogy adjak egy hálát az öregnek ott fenn, hogy ilyen szüleim vannak. Na jó, azért a templomig nem megyek el, de tényleg köszi.

- Ez nagyszerű ötlet anya. Köszi. – néztem rá komolyan hálásan. Majd beleittam a narancslébe, amit kitöltöttem az üvegpohárba.

- Ugyan, ez a legkevesebb. Már azt hittem végleg le kell mondanom az unokákról. – mondta, én pedig félrenyeltem a narancslevet. Aztán meg köhögni, végül fulladozni kezdtem, egészen addig, amíg a narancslé végül abba az irányba csúszott le, amelyikbe eredetileg is kellett volna neki.

- Jól vagy drágám? – pillantott rám aggodalmasan anya.

- Persze, csak túl gyorsan ittam. – meg elképzeltem magam, ahogy pelenkát cserélek. Szeretem Solt, és csak vele tudom elképzelni az életem további részét. Na de kölykök?? Mármint... szeretnék tőle gyereket. Majd egyszer. A jövőben. A távoli jövőben.

***

A karácsony természetesen olyan volt, mint mindig. Centiről centire mindennek úgy kellett alakulnia, ahogy azt anya eltervezte. A huszonötödike még nem volt annyira vészes. Bár ugyanazokra a kérdésekre kellett válaszolgatnom egésznap. Annyi különbséggel, hogy a „na és mi a helyzet a lányokkal?" kérdésre nem azt válaszoltam, hogy „ nem bírnak velem", vagy „ ha én azt tudnám", hanem helyette elmondtam, hogy van egy barátnőm, akit még a szüleimnek nem sikerült bemutatni, de remélem nemsokára erre is sor kerül. Azt természetesen kihagytam, hogy pontosan hogyan is ismerkedtünk meg, hol is van most Sol, és hogy épp anyáék fognak segíteni beperelni a gyámját. Viszont a reakció erre a vallomásra igazán változó volt. Voltak azok, akik azt hitték, hogy viccelek ( Matthew bácsi, apa testvére, Kevin, az unokaöcsém, és Tim, a keresztapám) volt aki közölte, hogy „majd hiszi, ha látja ( nagyi) és voltak akik annyira meglepődtek, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy úgy döntöttem örökbefogadok Afrikából és kisgyereket, de nagyon örültek, és várják, hogy „mielőbb találkozhassanak ezzel a lánnyal, aki az ujja köré csavart" (mindenki más). Ám a huszonhatodikai vacsora. Na, az kész diliház volt. Anya és a barátnői teljesen rászálltak „a fiúknak barátnője van, hamarosan nagyszülők leszünk témára" merthogy Tyler is beszélt a szüleinek Lynnről. Egymás mellett álltunk a konyhában, a kezünkbe egy-egy tálca előétellel, amik akkorák voltak, hogy az embernek legalább nyolcezret kell megennie belőle, hogy valamennyi haszna legyen, de anyámék imádták. Szóval ott álltunk, kezünkben a kajával, és hallgattuk anyáékat.

- Neked is szóbahozta a gyereket mi? – kérdeztem Tylertől, el sem mozdítva a tekintetemet anyáékról.

- Szóba hozta? Megkérdezte, hogy lesz-e beleszólása a fiam névválasztásába. Mégis honnan a viharból gondolja, hogy fiam lesz?! – Ty olyan kétségbeesettnek hangzott, hogy muszáj volt felnevetnem.

- Na, gyere apuci. Vigyük ezeket be. – boxoltam bele enyhén a vállába. Anya miatt igyekeztem mindenkivel beszélni egy kicsit, bár Andrewal, azzal a hatalmas keretes szemüveges sráccal nem igazán tudtam, aki Eva-nak a fia, és kurvára idegesítő. Csak a kvantumfizikáról tud beszélni. Minden vicc nélkül. Épp még egy pohár pezsgőt ittam meg, amikor Tyler odalépett mellém.

- Megőrülök ettől a kockás nyakkendős idiótától.

- Meddig bírtad? – nevettem fel. amikor leesett, hogy Andrewról beszél.

- Vagy másfél percig.

- Ja, ja én is kábé.

- O-o. – mondta Tyler.

- Nyugi Ty, még fél órát kibírunk valahogy aztán megkérem anyát had lépjünk le.

- Nem arra mondtam. Nézzd csak tizenegy óránál. – mondta, én pedig felnéztem az említett irányba. Lavínia Hatings sétált be az anyjával éppen, egy üveg borral a kezében. Szinte rögtön észrevett, bordó ajka pedig mosolyra húzódott.

- Ó, baszki. – mondtam halkan.

- Azt hittem, hogy a tavalyi incidens után nem kap meghívót. – röhögött fel Tyler.

- Apa nyitott ránk nem anya. Ő pedig mindenki érdekében nem avatta be anyát a dologba.

- Igen, asszem ez okos döntés volt. – bólintott Tyler. Viszont Lavinia mér meg is jelent előttünk, a szájához illő bordó ruhában, és rám mosolygott.

- Sziasztok fiúk.

- Szervusz. – köszöntem, Tyler pedig bólintott.

- Sok szerencsét tesó. – mondta halkan, majd megveregette a vállamat, és bement a nappaliba.

- Boldog karácsonyt Dylan! – pislogott fel rám, majd lábujjhegyre állt, hogy puszit adjon.

- Ja, boldog karácsonyt. – válaszoltam, és hátráltam volna, de az ajkát, még mindig az arcomhoz közel tartotta.

- Hoztam neked ajándékot. Ki akarod bontani? – suttogta a fülembe. Egy évvel ezelőtt, ettől annyira beindultam volna, hogy ha máshol nem megy, hát apám dolgozó szobájába ráncigálom be a csajt. De nem egy évvel ezelőtt vagyunk. Hátráltam egy lépést és a szemébe néztem.

- Nem. Nézd Lavinia, most nem érek rá oké? – mondtam, majd ott akartam hagyni, mert a kutya akar drámázni itt vele karácsonykor, de elém állt, hogy ezzel elzárja az utamat. Kérdőn lenéztem rá.

- Ne csináld már. Hisz ez a hagyományunk. – vigyorgott rám. És csakugyan. Tényleg már évek óta minden karácsonykor megdugtam ezen a partin. Nem kényszerítettem soha semmire, ő ugyanannyira akarta mint én.

- Igen, akkor még nem volt barátnőm. Szóval bocsi, de passzolok.

- Hogy mi van? Barátnőd? Neked... - nézett rám kételkedve. – Most szivatsz ugye?

- Lavinia. – néztem a szemébe. – Végeztünk. – mondtam neki majd otthagytam. Odasétáltam Tyler mellé.

- Tűnjünk el mielőtt, drámázni kezd. – mondtam halkan, hogy csak ő hallja.

- Ezek szerint nem fogadta jól?

- Hát nem tudom. Most mit csinál? – kérdeztem, erre Tyler pedig elnézett a vállam felett.

- Bámul a semmibe. Most ide nézett. Húú, azta... ha szemmel ölni lehetne tuti ebben a pillanatban nyiffantál volna ki. Most meg... huu elindult felénk.

- Na jó. Lépjünk le. – néztem rá Tylerre, ő meg bólintott.

Aznap este kitaláltam mit fogok adni Solnak. Csak feküdtem az ágyamba, és a dögcédulámat forgattam az ujjaim közt. Aztán hirtelen eszembe jutott. Hogy amikor majd Solék elmennek a táborból. Sokáig nem fogunk találkozni. De én azt akarom, hogy legyen nála valami, amitől mindennap eszébe jutok. Hogy tudja, hogy megóvom bármitől, és mindig számíthat rám, akkor is, ha éppen nem vagyok vele. Miután ezt kigondoltam, felkeltem az ágyból, és végigmentem a folyosón, egészen a sötétkék ajtóig. Megálltam előtte, majd lassan benyitottam és felkapcsoltam a villanyt.

A bátyám szobájában még mindig minden ugyanúgy volt, anya semmit nem változtatott rajta. Persze így is tökéletes rend volt, mert Danny már csak ilyen. Az ágya fölött a falon volt egy kép. Az érettségimen készült. Ketten voltunk rajta. Én úgy éreztem most kezdődik el az életem, most jön mindennek a java. Magabiztosan nézek a kamerába, mint akinek az ég világon semmi gondja nincsen. De Danny... ő róla lerítt a büszkeség. Ez hiányzik a legjobban. Hogy büszke legyen rám. Igaza volt anyának. Bár hülyén hangzik tudom, hogy büszke lenne rám azért, hogy megtaláltam Solt, és harcoltam érte. És sikerült is megszereznem őt, már csak meg kell tartanom.

- Boldog karácsonyt bátyó! – mondtam halkan, majd visszatettem a fényképet a helyére, és visszasétáltam a saját szobámba. Egész eddig kerültem Danny szobáját, de most jó volt bemenni. Jó érzéssel töltött el, még akkor is, ha csupán pár percre mentem be.

***

A szilveszter nagyon hamar eljött. Jó volt. Tényleg nem volt rossz. Ott volt Tyler meg a haverjaink. De az biztos, hogy egész eddigi életünk alatt nem koppintattunk le ennyi csajt, mint szilveszter este. Sol ajándékát is megcsináltattam egy nyomdában, és reménykedtem benne, hogy tetszeni fog neki.

- Milyen volt a szilveszter haver? – vert hátba Emmett, mikor találkoztunk a táborban.

- Király volt.

- Jah hallottam. – vigyorgott. – Tyler mondta, hogy Lavinia kiakadt.

- Jaja, a végén már úgy menekültünk ki Ty-al, féltem, hogy elkezd toporzékolni meg sikítozni.

- Hát figyelj, ha a kislány nem kapja meg a nyalókáját... - emelgette rám a szemöldökét majd felröhögött. A nevetése viccesebb volt, mint maga a poén, úgyhogy kénytelen voltam én is nevetni. De bármilyen vicces is volt Emmett nevetése, egyetlen egy dolog érdekelt jelen pillanatban. A táskám még mindig a vállamon lógott, amiben volt a toblerone, amit a reptéren vettem Solnak, mert szereti a csokit. Mármint... remélem, hogy szereti a tobleronét. Bár a lányok minden csokit szeretnek szerintem. Sol szobájának ajtaja előtt megálltam, és már épp bekopogtam volna, amikor megszólalt mögöttem az ismerős hang.

- Engem keresel? – megfordultam, és Sollal találtam magam szembe, aki kicsivel odébb, állt és nézett rám hatalmas vigyorral.

- Jah nem, Abonyt. – válaszoltam, mire a mosoly leolvadt a szájáról.

- Nem tartalak viccesnek.

- Naaa. – billentettem oldalra a fejem, és biggyesztettem le a számat. – Persze, hogy téged kereslek. Kapok egy ölelést? – Sol még úgy tett, mintha mérges lennem de aztán újra megjelent az arcán az édes mosoly, és futva megszüntette köztünk a távolságot, majd a nyakamba ugrott, a karját pedig körém fonta.

- Na milyen volt otthon? – nézett rám, miután elengedett.

- Jó volt. De nem volt teljes. És te jól szórakoztál?

- Végülis nem volt olyan rossz. – vonta meg a vállát. - Radford százados még koccintott is velünk, egy pohár valamivel, aminek borzasztó íze volt.

- Ááá. Szóval megtartották az új évi bulit?

- Ahha, az a pár ember, aki itt maradt. Hát... elég... érdekes volt.. Te meg miért vágsz ilyen képet? – beszélt és beszélt, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon tetszeni fog-e neki az ajándékom. Nyilvánvalóan ez látszott is az arcomon, ezért kérdezte, amit kérdezett.

- Odaadhatom az ajándékod? – mosolyogtam le rá.

- Az ajándékom? Kapok ajándékot? De én azt hittem, hogy mi nem... vagy, is én nem... – az arca hirtelen zavart, és bűntudatos lett.

- Báránykám, nekem nem kell semmi. – szakítottam félbe. De aztán az ajándék és Sol szavak egy egész más képpé formálódtak a gondolataimban, amitől muszáj volt elvigyorodnom. - Vagyis... ha nagyon bűntudatod van, akkor tudok egy két dolgot, amivel meglephetnél. - kacsintottam rá. - De a lényeg, hogy nem kell ajándékot adnod. Én viszont szeretnék. Úgyhogy... - nyúltam bele a zsebembe, majd előhúztam az ékszeres dobozt, amibe Sol ajándékát tettem.

- Dylan... – mondta ki rémülten a nevemet, és tudtam mire gondol.

- Ne vágj ilyen ijedt arcot, nem gyűrű van benne. - nevetettem fel. Legalábbis még nem gyűrű van benne. Sol erre láthatóan megkönnyebbült, én pedig a kezébe adtam a fekete ékszeres dobozt. Mikor kinyitotta a doboz tetejét, és meglátta ami benne van, az elégedettség és a boldogság meleg keveréke áramlott végig a testemben. Ezt az arcot akartam látni. Ebben a reakcióban reménykedtem. - Ez... ez a dögcédulád? – kérdezte elfúlva.

- A másolata. - bólintottam. - Szeretném, ha lenne nálad valami, amire ha ránézel, eszedbe jutok. Mivel még három évig nem fogjuk sokat látni egymást, úgyhogy arra gondoltam, hogy talán tetszene. – mondtam és bár láttam rajta, hogy tetszik neki, mégis kissé zavarba voltam. Még sosem adtam ilyen személyes ajándékot senkinek.

- Köszönöm. – nézett rám csillogó szemekkel.

- Jah és van még valami. Lehet, hogy az még ennél is jobban fog tetszeni. - Elkezdtem kotorászni a vállamon lógó zsákban az óriás Toblerone után kutatva. – Na, mit szólsz?

- Azta! Igazad volt, ez tényleg jobban tetszik. Ezt meg lehet enni! - nevetett fel. - Mandulás?

- Ahha.

- Ohh... - vágott szomorú képet. - Allergiás vagyok a mandulára.

- Komolyan? Basszus... bocsi... ööö... - túrtam bele zavaromban a hajamba. Ez eszembe se jutott. 

- Nyugi, csak viccelek. - nevetett fel. - Azért a dögcédula jobban tetszik. – Mondta, és rögtön a nyakába akasztotta az ezüstláncot.

- Akkor a csokit nem is kéred?

- Ezt nem mondtam. - emelte fel a mutató ujját. – Na, add ide! - Kivette a kezemből a csokit, és elkezdte bontogatni. Rögtön bele is harapott az édességbe, de nem bírtam várni, amíg megeszi, újra beszélni kezdtem.

- Egyébként, kitaláltam.

- Mit?

- Hogy hogy lesz, miután hazamész. – Mondtam ki, Sol pedig felnézett rám, és annyi érzelem folyt össze a szemeiben, amitől elképesztő öröm lett úrrá rajtam. Most fog elkezdődni mind az, amit elterveztem. Ami odáig fog vezetni, ameddig soha nem gondoltam volna. Mert biztos voltam benne, hogy egyszer majd fogok Solnak adni egy ugyanilyen ékszeres dobozt, de abba már nem dögcédula lesz. Ezelőtt még csak eszembe sem jutott a házasság. De talán Tyler kérdésétől még a múltkori terepgyakorlaton, talán az otthon töltött időtől, talán csak magamtól jutott eszembe, de az utóbbi időben szinte másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy Sol egyszer a feleségem lesz. Csak még nem tudja.