Dylan Special #24
Megragadtam Sol kezét, és a folyosón húztam magammal, egészen a raktárig. Szembeálltam vele, és mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy örülni fog annak, amit mondani fogok. Mégis valamiféle furcsa izgalom motoszkált bennem, amit gondolatban fel is írtam az „eddig nem tapasztalt érzések" listámra.
- Szóval. Otthon meséltem rólad a szüleimnek. – kezdtem. Sol tekintete hirtelen riadtnak tűnt.
- Elmondtad, hogy mi... – kezdte halkan megremegő hanggal.
- Mindent elmondtam. – szakítottam félbe.
- Mindent? – kérdezte, és a szemei még nagyobbra nyíltak.
- Ahha, nagyjából. De ami azt illeti már a nagybátyámtól hallottak rólad. – tettem hozzá, bár az igaz, hogy ezt ők sem tudták először. Később jöttek rá, hogy Sol ugyanaz a lány, mint aki „nem hagy unatkozni" a nagybátyám szavaival élve. Még jó, hogy többet nem mondott nekik róla, csak ennyit. Ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy az ágyam alatt bujkálással szerzett volna plusz pontot a szüleimnél.
- Ohh... jajj. – húzta el a száját, és volt egy olyan érzésem, hogy neki is ez, vagy valamelyik ehhez hasonló húzásunk jutott eszébe.
- Nyugi nincs semmi gáz. Elmondtam, hogy miért kerültél a javítóba és a... a többit. - mondtam gyorsan. Majd komolyabb hangon folytattam - Tudod, hogy vallomást kell tenned a nagynénéd férje ellen Sol.
- Tudom, én csak nem... nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Valószínűleg nem is hinnének nekem. – vonta meg csalódottan a vállát.
- Hinni fognak neked. – néztem le rá. – Apám egyik barátja ügyvéd. Ami azt illeti, ő az egyik legjobb ügyvéd egész Dél- Karolinában.
- Akkor nyilván jól meg kell fizetni. Nem hiszem, hogy Karennek... - csóválta a fejét, de ismét belevágtam a szavába.
- Apám már elintézte. Nem kell semmit fizetnetek.
- De Dylan én nem akarom, hogy apukádnak kelljen... - ellenkezett, de ezúttal sem hagytam, hogy befejezhesse a mondatot.
- Nézd Báránykám. Amikor meséltem nekik rólad, szinte teljesen kifordultak magukból. Még csak nem is találkoztak veled, de már imádnak. Amint meghallották a történetedet, azonnal segíteni akartak. – mosolyogtam le rá. – Szóval vallomást teszel, és remélhetőleg azt a rohadékot lecsukják, és nektek ítélik a házat, meg mindent. Tudom, hogy Lynnék azt tervezik, hogy Atlantába költöznek és tudom, hogy te is szeretnél menni. Miután lezajlik az ügy, akár el is adhatnátok azt a házat. A szüleim segítenek keresni Atlantában egy lakást. Anyukám ingatlanos, ért az ilyenekhez.
- Dylan, én... nem akarom, hogy... nem akarok a szüleidnek ennyi gondot okozni. – harapott bele az ajkába.
- Ez nekik nem gond. – ráztam meg a fejem. – Anyám amúgy is imád szervezkedni. Figyelj rám Sol! – Fogtam két kezembe az arcát és belenéztem a kék szemekbe. – Segítségre van szükséged. Tudom, hogy néha milyen makacs tudsz lenni, és csak mész a saját fejed után és mindig mindennel egyedül akarsz megbirkózni, de engedd, hogy segítsenek. Engedd, hogy segítsek. – Mondtam halkan, el nem engedve a tekintetét. Aztán bólintott.
- Köszönöm. – suttogta végül. Ez a „köszönöm" azonban sokkal több volt, mint egy szó. Tele volt érzelemmel, és olyan mértékű hálával, amitől tényleg jó embernek éreztem magam. A mellkasomhoz húztam őt, és átöleltem. Miközben hozzám bújt, én azon gondolkodtam, hogy sosem tartottam ezt lehetségesnek. Hogy egyetlen egy ember elég ahhoz, hogy megváltoztassa az egész rohadt világomat.
***
- Szerepet kaptál egy fogkrém reklámban? – kérdezte Emmet, mikor beléptem a szobába.
- Mi van? – kérdeztem kizökkenve a gondolataimból.
- Úgy vigyorogsz, mint egy idióta. Tudod láttam egyszer egy krimit, amiben a gyilkos csávó pont így vigyorgott. – mondta, én pedig megköszörültem a torkomat, és igyekeztem letörölni az arcomról az „őrült vigyort".
- Nem láttad Tyler?
- A tévé szobában Skypol. Legalábbis öt perce még ott volt.
- Kösz. – bólintottam, majd kimentem a szobából, az említett helyiség felé véve az irányt. Tyler csakugyan ott volt, a laptopjával az ölében, és az anyjával beszélt épp.
- Igen, anya, tudom. – bólintott Ty, és megvakarta az állkapcsát. Leültem mellé egyik karomat a vállára vetve, és belevigyorogtam a kamerába.
- Heló, Mrs. Stevenson. Hogy van?
- Ohh, Dylan! Köszönöm, jól vagyok. És ti hogy vagytok?
- Nagyon jól. Mondhatnám úgy is, fenomenálisan. – mosolyogtam bele a kamerába és rákacsintottam. Ahogy azt vártam, Mrs. Stevenson elpirulva sütötte le a szemét, Tyler viszont furán összevont szemöldökkel nézett rám, mintha nem ismerne, de én csak megvontam felé a vállam, és egy néma „Mi van?" eltátogása után ismét az anyukájának szenteltem a figyelmem a képernyőn keresztül.
- És hogy vannak a ... barátnőitek? – kérdezte Mrs. Stevenson, és a szemében csillogó lelkesedés láttán, esküszöm csodálkozom, hogy nem azt kérdezte, hogy: Hol van a menyem?!
- Jól anya. Semmit nem változott a helyzet az elmúlt... - nézett Tyler az órára – két perc negyvenöt másodperc óta, amióta megkérdezted.
- Dylantől még nem kérdeztem, már ne is haragudj kisfiam. – rótta meg az anyukája, Tyler pedig egyik tenyerének támasztotta az arcát. majd jobban felém fordított a laptopot. Felnevettem.
- Sol remekül van hölgyem. Az előbb mondtam meg neki a jó hírt.
- Igen, igen, anyukád mindent elmesélt. Az a szegény kislány! Mikor is lesz vége ennek a... programnak?
- Most már a finishben vagyunk. – húztam el a számat.
- Igen, nos ez új tapasztalat lesz mind a kettőtöknek ha jól tudom. – nézett ránk felváltva.
- Így van. – bólintottam, mert Tyler továbbra is a tenyerébe temetett arccal a csöndes lélegzésen kívül nem mutatott más reakciót. Csak akkor, mikor az anyja ismét beszélni kezdett és ahhoz a részhez ért, hogy „Esetleg Skypon keresztül bemutatkozhatnék nekik, nem gondoljátok?"
- Ijj, Anya, Rollins most hív minket, edzésre kell mennünk. – ült fel Tyler, és a konzolt már a „hívás befejezése" felé irányította.
- Nem is hív. – ellenkezett az anyja, én pedig közben próbáltam visszafogni a röhögést.
- De, igen. – bólogatott buzgón Tyler. Mrs. Stevenson közelebb hajolt a kamerához, majd pár pillanat múlva megrázta a fejét.
- Nem hallom.
- Mert nem hallatszódik át gépen keresztül. – magyarázta Tyler. – De sietnünk kell. Majd hívlak, ha lesz időm. Szia Anya!
- Viszlát Mrs. Stevenson! – integettem én is.
- Rendben, sziasztok fiúk! – integetett kelletlenül, de halványan mosolyogva, Tyler lecsapta a laptopja tetejét egy hosszas sóhaj kíséretében.
- Nézd már, hogy bánsz te szegény jó anyáddal? – csóváltam a fejem Tylerre nézve. Erre belenézett a szemembe.
- Tudod te mennyi beszélte vele mióta eljöttem otthonról? Összesen nem beszéltem vele még ennyit, mióta a táborban vagyok.
- Hűha. – röhögtem fel.
- Az hát. Ráadásul így vagy úgy, de mindig képes visszakanyarodni a Lynn témához. Megőrjít.
- Ugyan. Csak izgatott, hogy egy lány végre elcsavarta azt a hülye fejedet. – löktem a vállába.
- Bagoly mondja. – horkant fel. Visszavághattam volna, de nem volt mivel. Igaza volt. Horogra akadtam, mint egy folyami pisztráng.
***
Alig pislogtam kettőt, és már csak egy hét volt vissza Solék utazásáig. Még nem mondtam neki, amit már eldöntöttem. Hogy visszamegyek vele. Nem maradhatok sokáig az igaz. De muszáj, hogy legalább az elején mellette legyek. Ha egyedül kellene neki szembenéznie ezzel az egésszel, azt egészen biztosan nem bírnám ki. Épp ezért nem is nagyon halogattam az intézkedést, odaálltam William elé, és kerek perec közöltem vele, hogy mit akarok.
- Távozni akarsz a táborból Miss Robertsonnal jövő héten. – ismételte meg, amit én már elmondtam.
- Igen uram. – mondtam emelt hangerőben.
- Felesleges lenne bármivel is meggyőzni az ellenkezőjéről. – nem kérdés volt, tényként jelentette ki, de azért én válaszoltam.
- Igen uram.
- Nem mondhatnám, hogy nem számítottam rá. Rendben van. – nézett a szemembe, és ezzel nagyjából le is tudta a dolgot.
Aznap este megbeszéltük, a szokásos raktári találkánkat. A szobája mellett háttal a falnak dőltem, egyik lábamat nekitámasztottam, a karomat pedig a mellkasom előtt összefontam, miközben Solra vártam a sötét folyosón. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó, és kilépett rajta. Abban a „pizsamában" aminek a látványa még mindig beindít bizonyos dolgokat a szervezetemben.
- Mehetünk? – suttogtam, és felé nyújtottam a kezem. Bólintott, és az ujjait az enyéimbe fűzte. Beléptünk a raktárba, és felkapcsoltam azt az egy elektromos lámpást amit hoztam, majd leraktam az egyik szekrény középső polcára. Kinyúltam Sol derekáért, és gyengéden magamhoz húztam. Lágyan a számat az övéhez érintettem. Sosem tudtam betelni vele, és úgy éreztem soha nem is fogok tudni. Próbáltam lassan csinálni az egészet, nem túl mohónak tűnni, de ez nem volt könnyű feladat. A hüvelyk ujjamat bevezettem a pólója alá, és meztelen bőrét kezdtem lassan cirógatni. Ekkor Sol elhúzódott tőlem, és kérdőn nézett rám.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül.
- Ez komoly?
- Nem értelek. – vontam össze a szemöldököm, mert most tényleg nem láttam át, hogy mi is a probléma.
- Ez az utolsó hetem itt Dylan, ne udvariaskodj. – mondta ki, és azt hiszem ebben a pillanatban szerettem bele még egyszer. Nem csak az, amit mondott. Mert oké.... nincsen bajom a lassú, romantikus szeretkezéssel sem, néha-néha bevallom még jobb is, mint bármi más. De azért mondjuk ki férfiasan... olykor, egy olyan istenesen vad szex át tud röpíteni a kibaszott univerzumon keresztül meg vissza. De nem csak erről volt szó. A szeme, miközben ezt mondta. Mintha lelkem legtitkosabb vágyai közül a legmocskosabbakhoz tartozó fiókot nyitotta volna ki, és egyetértett volna velük. Szenvedély, vágy sugárzott belőle, egy kis huncutsággal, és éppen csak annyi rosszassággal keverve, amennyi kell. Fura ilyet mondani főleg úgy, hogy már egy ideje együtt vagyok Sol-al, de még életemben nem indultam be ennyire. A szám ravasz mosolyra húzódott és közel hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak.
- Te akartad báránykám. – mondtam neki, aztán egyetlen mozdulattal megfordítottam, hogy kénytelen volt két kezével a falnak támaszkodni. Óvatosan megharaptam a fülét, miközben mindkét tenyeremet a derekára tettem. Minden egyes apró harapásnál éreztem, ahogy kéjesen felszisszent, és ezzel csak még tovább lökött egy bizonyos irányba. Lerántottam róla a pólóját és a földre dobtam. A hajgumit is egy gyors mozdulattal vettem ki a hajából, hosszú szőke tincsei pedig a vállára és a hátára omlottak. A saját pólómat is a földre hajítottam, majd a nadrágom következett. Megaragadtam Solt a derekánál, és magamhoz húztam, a háta a mellkasomnak ütközött. A fejét hátrahajtotta, így a nyaka csábítóan közel került, szinte kiabálta, hogy csókoljam meg. Így az ajkaimat a nyakára tapasztottam, aprókat harapdálva a bőrébe, majd a nyelvemmel megérintettem a puha felületet. És mentem följebb, és följebb, egészen a fülcimpájáig. Elégedett sóhaj volt a válasz. Mindkét tenyerét újra a falnak támasztotta, amikor belé hatoltam. Hangosan sóhajtott fel újra és újra, az én torkomból, pedig időről időre elégedett nyögés szakadt fel. Nem emlékszem, hogy hogyan és mikor kerültünk a földre. Csak azt vettem észre, hogy mindkét kezemmel a szekrény polcát szorítom, Sol pedig a csípőm köré fonja a lábait. Szerencse, hogy a szekrény a falhoz volt szögellve, mert ha nem így lett volna egészen biztosan ledőlt volna attól a lendülettől, amit minden egyes lökésnél hárítottam a bútordarabra. Éreztem, hogy már csak másodpercek választanak el a végétől, lenéztem Solra, a szemében kéjes könyörgés csillogott. Három... Kettő... Egy... földöntúli érzés volt, mikor elértem a kielégülést. Mintha kurvára nem is ezen a világon lennék, hanem valahol egészen máshol. Végigjárt bennem, megremegett tőle az egész testem. Sol először az ajkába harapott, majd a tenyerét a szájára tapasztotta, de még így is kijött egy vékonyka hang a torkából. Fáradt féloldalas mosolyt küldtem felé, majd lihegve a két válla mellé támasztottam a tenyerem és fölé hajoltam. Fáradtabb voltam, mint egy átlagos nagybátyám-féle edzés után. Sol lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta és felnézett rám, a tenyerét elvette a szája elől.
- Valami ilyesmire gondoltál Báránykám?
- Elfogott a kísértés, hogy uramnak szólítsalak. – mondta, én pedig felnevettem, és behajlítottam a karom, hogy egy gyors csókot adjak neki, majd visszahajlítottam, és mellé feküdtem a földre.
- Ez baromi szexi lenne, ha nem a nagybátyám jutna róla eszembe. – mondtam aztán.
- Igaz. – fintorodott el. Oldalra fordult, és egyik könyökére támaszkodott, hogy a szemembe nézhessen.
- De komolyan, ez... lenyűgöző volt. Fantasztikus. Ráadásul, nekem háromszor volt... - a mondatot menet közben félbe hagyta, és hitetlenül megrázta a fejét, majd egészen máshogy fejezte be. – Csodálatos.
- Igen, mondhatsz még ilyeneket. – bólintottam vigyorogva. Sol felnevetett, majd a fejét a mellkasomra hajtotta, és a mutató ujjával a bőrömre rajzolgatott apró formákat.
- Nem férsz be a hátizsákomba, hogy hazavigyelek? – kérdezte kuncogva.
- Ez fordított esetben nem is lenne hülyeség. Te szerintem simán bele férnél az enyémbe. – nevettem fel ahogy elképzeltem Solt, amin kikukucskál a hátizsákomból.
- Akkor... most nem is fogjuk látni egymást egy ideig ugye? – kérdeztem Dylantől egy héttel a haza út előtt éjjel a raktárban a mellkasán feküdve.
- Visszamegyek veled. – mondtam ki.
- Tessék? – nézett hirtelen hátra rám.
- Csak nem gondoltad Báránykám, hogy hagyom, hogy egyedül menj végig ezen az egészen? Bemutatlak a szüleimnek. Megszeretnének ismerni és meg kell beszélnetek az egész ügyet is.
- Hazajössz velem jövő héten? – kérdezte hatalmas, kirobbanó csillagokkal a szemében.
- Persze. – bólintottam.
- De várj... ezt megengedik? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Igen. Persze az év hátralévő részében, már nem igen lesz hosszabb eltávom, de... - vontam meg a vállam. – Ez sokkal fontosabb. – Mondtam, erre pedig édesen elmosolyodott és közelebb bújt hozzám. Egyik karomat a dereka köré fontam, hogy még közelebb húzhassam magamhoz, a másikkal pedig kinyúltam az egyik aranyszőke tincséért, és csavargatni kezdtem a mutató ujjam körül.
- Rollins mit szólt hozzá? – kérdezte.
- Nem lepődött meg. Viszont egy valamit elfelejtettem mondani.
- Mi az? – kérdezte szórakozottan továbbra is kisebb, nagyobb köröket rajzolva a mellkasomra.
- Nem aludhatsz otthon, ha odaértünk. – közöltem vele.
- Mi van? – lepődött meg annyira, hogy még a mutató ujja is megállt a mellkasomon.
- Nem engedem, hogy még egy napot ott tölts azzal a rohadékkal egy házban.
- És akkor mégis hol alszom, az utcán? – vonta fel értetlenül az egyik szemöldökét. Hát ez édes.
- Nem, most mondtam, hogy hazamegyek veled Báránykám. Kiveszünk egy hotelt. Másnap lejönnek a szüleim meg Max.
- Max? – kérdezett vissza.
- Az ügyvéd, akit mondtam. – magyaráztam.
- Ohh. De Dylan mi lesz a... - tudtam mit akar mondani, így a szavába vágtam.
- Tudom, hogy több mint egy éve nem láttad Maggie-t és vele akarsz lenni, szóval természetesen ő is jöhet velünk a hotelbe. A lényeg, hogy nem aludhatsz még egyszer abban a házban.
- Oké – sóhajtott fel. – Izé... holnap Skypeolhatnék velük a laptopodon? Beavatnám őket a tervbe.
- Persze – mondtam és megpusziltam a homlokát. Még egy kis darab kavics leesett a szívemről, az utolsó akkor fog majd, ha az a rohadék barom rács mögé kerül.
***
A kanapén terültem el, Joeyék csocsóztak, Tyler pedig előttem ült.
- Várj akkor Sol is Atlantába költözik? – kérdezte Tyler.
- Hát, gondolom. – bólintottam. – Tudom, hogy Lynn nagyon fontos neki. És szerintem szívesen elköltözne nem csak abból a házból, de a városból is. Anya segít nekik majd.
- Öregem... - csóválta meg a fejét. Tylernek csak annyit mondtam el, amennyit muszáj volt, és benne feltétel nélkül megbízom az ilyen dolgokba. – Jól elintézted. Komolyan királyul összehoztad.
- Áhh, a szüleim nélkül ennél jóval nehezebb dolgom lett volna, mindent ők intéznek igazából.
- Ja, ja de akkor is... mennyit jelenthet Solnk ez basszus... - rázta meg a fejét. Így, hogy Ty is kimondta ezt, amit én is gondoltam, még igazabbnak tűnt a dolog. Hogy talán fel sem tudom igazán fogni, hogy ez mit is jelent Sol számára.
- Dylan. – hallottam meg Sol hangját a hátam mögött. Megfordultam, ő pedig az ajtóban állt. – Kitudnál jönni egy pillanatra? – kérdezte, én pedig bólintottam, és fölálltam a kanapéról. Közben Joeyék meg fütyülni kezdtek, mire Sol a szemét forgatta rájuk, de engem nem kifejezetten érdekeltek. – Odatudod adni a laptopod? – nézett fel rám, mikor mellé értem.
- Tudod, hogy odaadom, egyszerűen bemehettél volna a szobánkba és bekapcsolhattad volna. – csóváltam meg a fejemet.
- Amúgy is szeretném, ha ott lennél. – vonta meg a vállát, és pedig kérdő pillantást lövelltem felé. – Mert végülis az egész neked és a szüleidnek köszönhető. Gondoltam jó lenne, ha együtt mondanánk el a nagynénémnek. – Mondta magyarázatképpen.
- Rendben. – bólintottam, és elindultunk a szobánk felé. Odaadtam Solnak a laptopot, ő pedig leült vele az ágyamra.
- Szia! – integetett a kamerába, miután a nagynénje megjelent a képernyőn.
- Sziasztok – köszönt apró mosollyal az arcán. – Szóval? Mi a nagy hír? –Solal először összenéztünk, és mikor újra rápillantottunk a képernyőre, egy nagyon gyanakvó nőt láttunk a videó ablakban. – Ugye... Ugye nem vagy terhes?
- Mi? Nem... Karen... jesszus, dehogyis. – fogott Sol heves ellenkezésbe.. Hirtelen nagyon kínosan kezdtem érezni magam. Elképzeltem milyen lett volna, ha erre a kérdésre „Igen" lett volna a válasz. Oké, persze, nem is kérdés, mindenben Sol mellett állnék ha ilyen történne, de ha lehet még ne. Még egyáltalán nem állok készen rá. Szegény gyerek első mondata valószínűleg az lenne, hogy „Igenis uram"
- Huhh oké – sóhajtott Karen. – Akkor miről van szó?
- Igen, szóval mindketten tudjuk, hogy nem akarok visszamenni a... hát, haza. Tudom, hogy azt mondtad, majd megoldjuk valahogy, de Karen én nem bírok vele ki tovább még egy napot sem. Vannak... vannak dolgok, amikről nem tudsz.
- Milyen dolgok? – vágott Sol szavába gyanakodva.
- Majd mindent elmondok, ha hazaértem. Viszont nem fogok már többet otthon lenni. Mikor hazaérek, Dylannel elmegyünk egy hotelba. Szeretném, ha Maggie is velünk jönnek. – és akkor itt elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon lehetséges lenne-e, hogy Sol nagynénje annyit tud azokról a dolgokról amik Solal történtek, mint én a menstruációs fájdalmakról.
- Oké, Sol várj, most nem értelek. Jövő héten mikor hazajössz, már nem is fogsz itthon aludni?
- Nem. Majd mindent elmondok. És... találkoznunk kell Dylan szüleivel. Ők segítenek nekem... segítenek megoldani ezt az ügyet.
- Miről beszélsz?
- Ígérem, hogy majd megtudod csak ez olyan dolog, amit nem Skypeon keresztül szeretnék elmondani.
- Értem Sol, de én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, ha te és Dylan...
- Hölgyem megígérem, hogy vigyázok rá. Mellettem nem fog bántódása esni – szóltam bele a kamerába bevetve az „anyukák szeretnek engem" mosolyomat.
- Nem kétlem fiatalember. Csak azt nem tudom elképzelni, hogy miért... mármint tudom Sol, hogy rossz a helyzet, de...
- Karen – sóhajtott Sol. – Elmagyarázom majd oké?
- Rendben – bólintott beleegyezően. – Akkor majd hívj, hogy pontosan mikor jöttök.
- Oké. Maggie hol van?
- Átment az egyik osztálytársához.
- Ohh oké, akkor mond meg neki, hogy nemsokára megyek.
- Rendben. Szia Sol!
- Szia! – intett Sol, aztán kijelentkezett a Skypeból.
- Sol...- kezdtem.
- Hmm?
- A nagynénéd semmit nem tud az egészből?
- Hát mondtam, hogy... - szakítottam félbe, mielőtt befejezné a mondatot.
- Igen, mondtad, hogy arról nem tud amikor... - összeszorította az állkapcsom, mert én se tudtam befejezni, aztán hosszasan beszívtam a levegőt és csak utána folytattam. – Szóval, hogy a lényegről nem tud. De azt nem gondoltam volna, hogy fogalma sincs, hogy milyen emberrel él együtt. Miért nem mondtad el neki?
- Egyrészt mert nem mertem. Másrészt Bill szó szerint irányítja a nagynénémet. Már régóta el akar tőle várni, de Bill egyszerűen nem képes aláírni a papírokat. Igyekeztem megfeledkezni ezekről a dolgokról, hogy egyáltalán megtörténtek. Nem akartam róluk beszélni, mert úgy gondoltam, úgyse mennék vele semmire. – Bárcsak kitörölhetném ezt az életéből. Bárcsak valahogy eltüntethetném a sebhelyeket, amiket a lelkén ejtett ez az egész. Tudtam jól, hogy ezeket a sebhelyeket már soha nem fogom tudni teljesen eltüntetni. De megpróbálhatom elérni, hogy kevésbé fájjon neki. Az ujjaimat az övébe fűztem, belenéztem a szemébe, és magamhoz húzva lágyan megcsókoltam.
-----------------------------------------
Már csak két nap van vissza, kérlek akinek ideje engedi segítsen! Az új történetemből (They call it Reality ) bemásolom, hogy miről is van szó, mert lusta vagyok még egyszer leírni :D
Sziasztok, bocsi, egy kis egyéni reklám! Mivel a történet Chicagoban játszódik, megkérhetnélek titeket, hogy akinek ideje engedi egy lájkal növeli az esélyeimet a Camp Leaderes versenyen, hogy lehessen esélyem a nyereményre? :)
A Chicagoban készült képemet kellene lájkolni, ami így néz ki:
https://scontent.fbud1-1.fna.fbcdn.net/v/t1.0-9/14568130_1111186252268613_3081769081505403575_n.jpg?oh=3f617f91a4ef62cb9b184fe035d0c145&oe=585FE71E
Ezen az oldalon: https://www.facebook.com/campleadershungary/photos/a.1111184945602077.1073741853.404702986250280/1111186252268613/?type=3&pnref=story
Nagyon szépen köszönöm annak, aki segít! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése