Dylan Special #26

Dylan Special #26

Már induláskor éreztem, hogy ideges, de amíg a kocsiban ültünk, amit erre az időre béreltünk, azon kaptam magam, hogy azt számolgatom, az idegesség hány jelét sikerül felfedeznem Sol gesztusaiban. Az ujjaival babrál, az ajkába harap, egy hajtincsével játszik, a lábfejével földön dobol aprókat, ritmusosan. A kezem két tenyere közé csúsztattam, ezzel félbeszakítva a babrálást. Felém nézett, én pedig bíztatóan rámosolyogtam. Ellentétben vele, én egy cseppet sem voltam ideges a szüleimmel való találkozás miatt. Mi több, büszke voltam arra, hogy én vagyok az, aki bemutathatja a szüleinek Solt, mint valakit, aki hozzám tartozik. Apa testvérének a házában szálltak meg erre az időre a szüleim, aki jelen pillanatban éppen üzleti úton volt Manhettenben. Amikor észrevettem a házat, jobbra lehúzódtam és leállítottam a motort.

- Ez az a ház? - nézett ki az ablakon Sol.

- Igen. - bólintottam, majd hátrafordultam, hogy ránézzek Maggiere, aki a hátsó ülésen ült.

- Kész vagy Pöttöm?

- Ahha, menjünk. - bólintott izgatottan, csillogó szemekkel. A jelek szerint tehát az egyetlen, aki fehér volt az idegességtől a szüleimmel való találkozás miatt, az Sol. Kihasználtam az időt, hogy a megszeppenéstől még mindig nem mozdult, és gyorsan kiszálltam, majd megkerültem a kocsit, hogy kinyithassam előtte az ajtót.

- Köszi. - motyogta, miközben még mindig hatalmas szemekkel bámult a házra. Mintha legalábbis egy kukorica mező közepén lévő fekete, elhagyatott ház felé vezetném, nem a szüleimhez. Elmosolyogtam és megszorítottam a kezét.

- Nyugi már Báránykám. Tetszeni fogsz nekik.

- Ahha. - válaszolta, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg meghallotta, amit mondtam. Maggie ugrándozott a ház felé, ám a lépcső előtt megállt, és hatalmas bárányka szemekkel - amik kísértetiesen hasonlítottak Soléhoz - ránk nézett.

- Gyere ide mellém, Pöttöm, jó? - mosolyodtam el, ő pedig szófogadóan odasétált a másik oldalamra. Megálltam az ajtó előtt, és vártam három másodpercet, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, csak azért, hogy adjak egy kis utolsó felkészülési időt, a tenyeremet szorító Solnak, és Maggienek, aki idő közben, a farmeromba kapaszkodott, így pedig kissé nehézkessé vált a járás számomra, de szerencsére nem kellett sokat mennem, ugyanis anya és apa szinte rögtön megjelentek, anya a konyhából nézett ki, apa pedig a nappaliból. És mint arra számítottam is, a megjelenésük sokkal elegánsabb volt, mint amit egy normális, épp otthon ülő házaspártól el lehetett volna várni. Anya magassarkúban, gyöngyökkel a nyakában, hozzá passzoló fülbevalóval, apára pedig minden bizonnyal anya adott rá, egy olyan öltönyt és nyakkendőt, ami hajszálpontosan ugyanolyan színekben pompázott, mint anya öltözéke. Amilyen gyorsasággal anya közeledett, a jobb oldalamon lévő Sol olyan erősséggel szorította egyre jobban a kezem, Maggie pedig a farmerom helyett már a bőrömet markolta. Anya, engem teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, így amíg én apával fogtam kezet, addig ő Solt zárta a karjai közé, majd lehajolt Maggiehez is.

- Te bizonyára Maggie vagy! - mosolygott rá, ekkor pedig Maggie elengedte a nadrágomat, és bólintott.

- Sol, a nővérem. - mondta.

- Igen, tudom. - bólintott anya.

- Téged hogy hívnak?

- A nevem Clarissa. Én vagyok Dylan anyukája. - Maggie hallgatott, nagyon úgy tűnt, hogy a hallottakon gondolkozik, és jár az agya, hogy mit válaszoljon.

- Tudtad, hogy szerelmes Solba? - hangozott a válasz, illetve a kérdés, ami nem értem, hogy jött a "Téged hogy hívnak? és az "Én vagyok Dylan anyukája" kapcsán. Anya hangosan nevetve bólintott, és még apa is elmosolyodott. Míg anya Maggiet kenyerezte le éppen a tripla csokis sütivel, amit direkt miatta sütött, addig apa is üdvözölte Solt, majd a vállamra csapok.

- Gratulálok fiam! - nézett rám elismerően, majd végignézett Solon, és közelebb hajolva hozzám, újra megszólalt. - Azt nem mondtad, hogy ilyen csinos.

- Azt hiszem, csak elfelejtettem említeni apa. Számomra ez magától értetődő. - mondtam és Solra kacsintottam, aki kissé elpirulva elmosolyodott. Már nem tűnt idegesnek, de azért még mindig megszeppentnek látszott. Ami egy egészen új Sol volt a számomra. Nagyon nagyon sok melléknevet tudnék kapcsolatba hozni Sollal, de a 'megszeppent' nincs köztük. És hihetetlennek találom, hogy még most is volt egy olyan oldala, amit egészen eddig nem ismertem.

- Azt hiszem a legjobb lesz, ha elülünk a nappaliba, nem gondoljátok? - érkezett meg anya, egy tálcányi csokis sütivel a kezében, amiből a jelek szerint Maggie már felmarkolt egy jó adagot, ugyanis az egyik kezével a szájába tömte épp az egyiket, a másik kezében egy igencsak nagy darabot egyensúlyozott kicsiny ujjai között.

- Te jó ég. - suttogta mellettem Sol, és először az arcát a tenyerébe temette, majd elengedte a kezem, és Maggiehez lépett, hogy elvegye tőle a sütit.

- Hagyd csak drágám! - szólt azonban közbe anya. - Én adtam neki. Menjünk inkább be, hogy leülhessünk rendben? - nézett körül mindenkin mosolyogva. Sol még mindig rosszalló pillantásokat vetett a húgára, amire Magginek az volt a válasza, hogy rendíthetetlenül tartotta a szemkontaktust Sollal, miközben egyre nagyobbakat harapott a sütiből. Csak mikor leültünk a nappaliba akkor hagyták abba a szemmel verés párbajt, ekkor ugyanis anya és apa annyit beszéltek - na jó, legfőképpen anya - hogy nem is nagyon volt idejük egymással foglalkozni.

- Egyébként Max bármelyik pillanatban itt lehet. - nézett a karórájára anya, mikor rátértünk a lényegre. - Mondtad neki ugye, drágám? - nézett apára.

- Igen, persze. Jönni fog. - bólintott határozottan.

- Apa, tudom, hogy ez szinte lehetetlen, de vissza kell mennem kevesebb, mint egy hét múlva a táborba. William megesketett, hogy nem kések egy percet sem.

- Na persze, örüljön, hogy... - kezdte anya, de én félbeszakítottam. Ha a bátyjáról van szó, mindig szigorúbb lesz. Nagyon szereti, én tudom, csak nem mindennel ért egyet, amivel a nagybátyám igen.

- Nem, anya, inkább mi örüljünk, hogy egyáltalán ezt megengedte. - néztem a szemébe, majd újra apához fordultam. - Szóval alig egy hét múlva vissza kell lennem, és nagyon örülnék, ha ezalatt megkezdődne a tárgyalás. Itt szeretnék rajta lenni. Tudom, hogy ez nem így működik, és nagyon nehéz ezt az egészet... - ezúttal apa szakított félbe, ugyanis egyetlen kézmozdulattal leintett.

- Karácsony óta Max-el nagyon sokat haladtunk. Jó kapcsolatai vannak, az, pusztán az, hogy a nevét meghaladják az üggyel kapcsolatban, ad egy biztos talajt nekünk. Nem mondom száz százalékra, pláne úgy, hogy ő maga még nincs itt, de nem tartom kizártnak, hogy már a héten, a nagyját elrendezzük. - mondta, Sol pedig hatalmasat lélegzett mellettem. Megakartam szólalni, de Sol megelőzött.

- Én... nem is tudjam mit mondjak Mr. Blake. Komolyan, nem is tudják, hogy mennyire hálás vagyok, ez... ez nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm.

- Örülök, hogy segíthetünk. - válaszolt apa, és mosolyogva bólintott. Végszóra pedig megszólalt a csengő, ami Max érkezését jelezte. Max egész kisugárzásából áradt, a magabiztos ügyvéd, ám ha az ember eltöltött vele tíz percet, olyan érzése volt, hogy ez a fickó betudja juttatni húsz évre a hűvösre csak azért, mert megette a mogyoróvajas szendvicsét.

- Jól sejtem, hogy te vagy Sol? - nézett rá Max, miután köszöntött engem, a szüleimet, és Maggienek csak annyit mondott, hogy "Sose szabad bizonyítékot hagyni, kishölgy", és elővett az öltönyzsebéből egy zsebkendőt, amit Maggienek adott, hogy törölje meg a száját, merthogy konkréten még a füle is csokis volt.

- Igen, én vagyok. Sol Robertson. - nyújtotta a kezét Max felé, aki magabiztosan megrázta a jobbját.

- Nincs mitől tartanod kislány. - bólintott. - Megoldjuk ezt a kalamajkát.

Bíztató szavak voltak, és minél többet hallagattuk Maxet, annál nyugodtabb lettem, hiszen úgy éreztem: Már nyertünk is. Főleg, mikor felhívott, és közölte a tárgyalás helyszínét, és időpontját. Tényleg nem voltam benne biztos, hogy sikerül neki, de megcsinálta: és a tárgyaláson én is részt tudtam venni. Csak amikor megérkezett Sol nagynénjének a férje, akkor vesztettem el ezt a nyugalmat. Minden egyes porcikám, minden csontom, kiáltott érte, hogy mozduljak meg, és adjam meg neki azt amit megérdemel, a bőröm minden négyzetcentimétere viszketett az ütésért, és meg is mozdultam, de Sol és az anyám visszafogtak. Szerencsére. Belátom, hogy semmi jó nem származott volna abból, ha megverem a tárgyalás közepén, még akkor sem, ha nagyon is megérdemelte. Nem éreztem még ilyen szintű gyűlöletet senki iránt, az is tuti, de végül sikerült mozdulatlanul végigülnöm az egészet, és beértem azzal, hogy fenyegetően bámultam, egészen addig, míg a tekintete megtalálta Solt, majd engem, én pedig mindent beleadva, azt üzentem neki a nézésemmel, hogy örüljön a börtönbüntetésnek amit kapni fog, mert ha én lennék a bíró, messze nem úszná meg ennyivel, és elég akár egyetlen rossz mozdulat, ahhoz, hogy elkattanjak, és akkor nem lesz ott Sol, meg az anyám, hogy megállítsanak. Úgy vettem észre, hogy mindezt kiolvasta a tekintetemből, mert a szemében riadalmat véltem felfedezni, majd a földet kezdte bámulni. Nagyon helyes.

Az órák, és a napok sokkal gyorsabban teltek, mint én azt szerettem volna. Annyi minden történt, hogy észre sem vettem, ás már apáék kocsijában ültünk, útban a reptér felé. Mikor kiszálltunk, először anyáékhoz fordultam, és miután megöleltem őket, megszólaltam.

- Azért, amíg távol vagyok, néha...

- Vigyázunk rá. - vágott közbe anya, és egy pillanatra Solra nézett, majd vissza rám.

- Számíthatsz ránk, fiam. - mondta apa is.

- Köszönöm. - néztem a szemükbe. Aztán Solék elé léptem, és letérdeltem Maggie elé, aki még mindig a kocsiban ült, és lógatta kifele a lábát.

- Szia Pöttöm. - borzoltam össze a haját.

- Szia! - köszönt el vékonyka hangon, miután egy hatalmas cuppanós puszit adott az arcomra.

- Maradj itt oké? Mindjárt jövök. - fordult Sol a húgához, majd kiszállt a kocsiból, majd mikor odaért hozzám, megfogta a kezem és a beszálló pontig sétált velem. Egészen odáig nem is szólalt meg, csak akkor, mikor megálltunk előtte.

- Akkor... mikor is találkozunk megint? - nézett fel rám, és most azt a tekintetet láttam viszont, amit első nap, mikor találkoztunk. Elveszett bárányka szemek.

- Nem tudom Báránykám. Sosem szoktuk tudni biztosra.

- Ohh... értem. - hajtotta le a fejét.

- De... - nyúltam a mutató ujjammal az álla alá, hogy a szemembe nézzen. - Minden héten beszélünk Skypon. - ígértem, ő pedig bólintott, majd lábujjhegyre állt, és megcsókolt. Ugyanolyan édes volt ez a csók, mint amit megszoktam, de szomorúságot éreztem benne, és ez nem tetszett.

- Tudod... - suttogtam, mert már rég elszerettem volna mondani neki egy dolgot, amit eddig még nem mertem, de most úgy éreztem itt van rá a megfelelő alkalom. - Illik rád a neved.

- Igen? - kérdezett vissza, és láttam, nem érti miért mondom.

- Te vagy az én napos oldalam. - mondtam, és a homlokomat az övének támasztottam. Mélyen a szemébe néztem és reméltem, hogy megérti, amit mondani akarok neki. Hogy hosszú idő óta, ő volt az egyetlen fény az életemben. A kék szemek fényesen ragyogtak, és én tudtam, hogy megértette. Csak az az idegesítő gép hang nem foglalkozott ezzel, aki közölte, hogy ha fel akarok szállni a géppel, akkor most van rá az utolsó lehetőségem.

- Mennem kell. - suttogtam, ő pedig válaszul bólintott, és még egyszer megcsókolt. Bármennyire nem akartam, mégis muszáj volt őt elengednem, és hátat fordítanom. Csak akkor álltam meg, mikor meghallottam a nevem, azon a hangon, amit egy millió közül is megismernék. Sol futott felém, és a szemében már láttam ezúttal azt az eltökélt, mindenre képes Solt, akit nagyon jól ismertem. A karjaimba ugrott, és hevesen megcsókolt. Ne igen. Ez már ez én Solom.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek Báránykám. - néztem le rá. És ez volt az a búcsú, amiben reménykedtem, ez volt az a Sol, akit szerettem. Mindig meglep, mindig valami újat mutat. És bár egyáltalán nem volt kedvem őt itt hagyni, és visszamenni a táborba, ahol hiába szeretném, már többet nem fog várni rám a szemtelenül rövid pizsamájában arra várva, hogy pár lopott percet töltsünk el a raktárban, azért így egy fokkal jobb hangulatban ültem fel a gépre, ami visszavitt a táborba.

***

Eleinte nehéz volt megszokni, hogy tényleg nincsenek ott a lányok, ráadásul miután a programban résztvevő utolsó csoport is elment, az egész táborban érezhetően unottabb, és nyomottabb lett az egész légkör, hiszen nem volt kinek játszani a nagymenőt, Joeyék már hiába mentek keresztül a folyosón meztelen felsőtesttel, és hiába hagyták nyitva a kondi ajtaját, hiszen már senki nem lesett be rajta. A raktárban töltött idő, is igencsak megváltozott ahhoz képest, amikor itt voltak a lányok. Most már a raktár helyett a szobámba töltöttem a szabadidőmet, ahogy Emmett és Tyler sem osontak ki már éjjel a folyosóra. Beletelt nyolc hónapba, mire legközelebb eltávra mehettünk, azaz idő pedig amit Sollal töltöttem egyszerre tűnt végtelennek és csupán egy szempillantásnak. Ennek pedig már három hónapja, és már sokkal többnek tűnik.

- Hova mész Dylan?

- Randim van. - válaszoltam.

- Néémáá, Tylernek igaza volt, tényleg így maradsz. - mondta Nate.

- Hogy így?

- Hát ilyen.... szerelmesen. - mért végig és a "szerelmesen" szót kifejezetten undorodva ejtette ki.

- Azért még így is széttudom rúgni a seggedet. - vigyorodtam el.

- Vettem, főnök. - tisztelgett, majd tovább sétált. Megráztam a fejem, és a szobám felé vettem az irányt. Mikor beléptem, Tyler már az ágyán ült, ölében a laptoppal.

- Én mondom neked Ty, szándékosan buktatott meg. - hallatszott az ismerős hang, a laptopból. - Szín tiszta, száz százalékos gonoszságból.

- Ezt erősen kétlem, Lynn. - csóválta a fejét Tyler.

- Hát mondom én. Te nem voltál ott, de esküszöm, ő már fejben megbuktatott mielőtt lenyomtam volna a gázpedált.

- De figyelj nem lehet, hogy csak nem figyeltél oda valamire?

- Ez komoly? - hallatszódott a sértődött válasz. - Szerinted nem tudok vezetni?

- Nem, kicsim, én nem ezt mondtam. Csak azt mondom, hogy néha szeleburdi vagy. Ami nem baj, ezt szeretem benned a legjobban. De a vizsgáztatók néha seggfejek tudnak lenni, és a legkisebb dolgokért is megbuktatják az embert. Tudom, hogy ha akarnád, és odafigyelnél még az olyan dolgokra is, amit alapjáraton hülyeségnek tartasz, lazán átmennél rajta. Csak figyelj oda jobban, én csak ennyit kérek, oké? - mielőtt Lynn válaszolhatott volna, leültem Tyler mellé az ágyra, hogy benne legyek a kamerába.

- Hallgass a fiúra Lynn. Ha eldobnád a büszkeséged, pikk-pakk meglenne az a jogsi.

- Ahha, bagoly mondja. - meredt rám Lynn a képernyőn keresztül. - Amúgy meg mit csinálsz itt? Nem Sol-al kellene most skypolnod?

- Hát ezt meg honnan tudod? - lepődtem meg.

- Én vagy a legjobb barátnője Dylan. Mindenről tudok.

- Mindenről? - kérdeztem, és szépen lassan minden az eszembe jutott, amit mondtam és tettem, és ami történt kettőnk közt.

- Mindenről. Vettél már új tükröt? - kérdezte gonoszkás csillogással a szemében. Tyler értetlenül meredt rám, én pedig éreztem, ahogy elvörösödnek a füleim. A legutóbbi eltávkor, Lynnt anya meghívta hozzánk, mert tudta, hogy egy napot sem szeretnék nélküle tölteni amíg otthon vagyok, de azért ő is szeretett volna látni. A fürdőben kicsit belemerültünk a dolgokba, és pontosan nem is emlékszem, hogy hogyan, de a lényeg, hogy eltörtük anyám egyik nagyrabecsült antik tükrét. És mint az most kiderült, Lynn is tud a dologról. És valószínűleg minden másról is. Megköszörültem a torkom.

- Jah, igazad van, már skypeolnom kellene Sollal. - mondtam, és gyorsan fölálltam, mire még egy sztorink tudásáról tesz tanúbizonyságot. Hallottam Lynnt nevetni, Tyler pedig azt kérdezte miről van szó.

- Nem lényeg. Majd elmeséli, ha akarja. Viszont figyuzz, nem akarsz valahova kimenni? Ne zavarjuk Dylanéket.

- Én nem hiszem, hogy zavarja. - mondta, azzal rám nézett, én meg egyetértően megráztam a fejem. - Azt mondja, hogy oké.

- Na jó, akkor fölállnál és kimennél, mert vettem valamit amit megakarok mutatni.

- Hát mutasd. - vonta meg a vállát Tyler.

- Most? Hát jó. Te tudod. - hangzott a válasz, majd körülbelül három másodperccel később, Tyler szemei kikerekedtek, a füle pedig lángra kapott. Megköszörülte a torkát, és úgy nézett rám, mintha rajta kaptam volna valami.

- Hagylak, had beszélj Solla. - mondta.

- Jól van. - nevettem fel, mert tisztában voltam vele, hogy a hirtelen távozásának semmi köze nem volt Solhoz, sokkal inkább Lynn ruházatához, illetve annak hiányához, gondolom. Már ki is sietett az ajtón, én meg indítottam a skypeot. Mikor Sol megjelent a képernyőn, még annál is jobb látvány fogadott, mint amiben reménykedtem. Sol az én ARMY feliratú pólómat viselte, amit természetesen innen a táborból csent el, a haja kontyba volt fogva, és kósza tincsek szabadultak ki, és meredeztek mindenfelé, és mindenhol lisztes volt. Az arca, a homloka, ha jól láttam, még a füle is. Ráadásul a homlokán, még egy hatalmas rózsaszín folt is éktelenkedett, és olyan elragadóan édes látványt keltett, hogy kedvem lett volna most azonnal felüljek egy gépre, és bármit csinált is, segítsek neki befejezni. A saját módszeremmel.

- Te meg hol jártál Báránykám?

- Huhh - sóhajtotta. - Maggie szülinapjára csinálok hercegnős tortát. Illetve próbálok.

- Hercegnős torta? Ki gondolta volna? - vigyorodtam el.

- Hát igen, ráadásul nem elég akármilyen. Merthogy csillogó kristályoknak is kell rajta lenni, meg egy tiarának.

- Mi az a tiara? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy valami ékszerről van szó.

- Korona a hercegnőknek. - magyarázta Sol.

- Vagy úgy. - bólintottam. - És amúgy ezen kívül, mi a helyzet?

- Minden okés, azt hiszem. Karen elkezdett találkozgatni valami pasival. Rendesnek tűnik. - mondta, én pedig bólogattam. Beszélt, és beszélt, mindenről, ami az eszébe jutott, és mindenről, ami a múlt hét óta, amikor is utoljára skypeoltunk, történt vele. Én meg csak hallgattam, mert ez volt a hetem fénypontja. - És nálatok mizu? - kérdezte aztán.

- Semmi extra. - vontam meg a vállam. - Itt nem történnek velem olyan izgalmas dolgok, mint a hercegnős torta sütés. - mondtam, mire felnevetett. Majd kissé elkomolyodva belenézett a kamerába.

- Hiányzol. - mondta ki, a szívem pedig dobbant egy nagyot.

- Te is nekem. Fogalmad sincs, hogy mennyire. - válaszoltam. És ez így ment hétről hétre. Egészen az utolsó napomig, amit a katonaságnál töltöttem. Annyira nem volt nehéz a szívem, hiszem Tyler a legjobb barátom, köztünk semmi nem változik ezek után sem, és a fiúkkal is tartani fogjuk a kapcsolatot, a nagybátyámat pedig továbbra is látni fogom a családi összejöveteleken, ahol előszeretettel hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy nem a táborban vagyunk, és osztogat ki nekem parancsokat. D most, hogy a repülőn ültem, és kinyitottam az apró dobozkát, rájöttem, hogy még soha életemben nem izgultam ennyire. Visszaemlékeztem arra a sok-sok hónappal ezelőtti eltávra, amikor kénytelen voltam elferdíteni az igazságot Sol előtt, hogy ne tudja meg, mire készülök. Így aznap, mikor kikísért a reptérre, valójában nem a táborba mentem vissza, hanem a szüleimhez. Ugyanis muszáj volt elmondanom nekik, tudnom kellett, hogy mit gondolnak a döntésemről.

- Dylan én... - és ennyi volt, anya elkezdett sírni. Szerencsére örömében.

- Büszke vagyok rád fiam. Komolyan mondom. - tette a vállamra a kezét apa.

- Egy pillanat, mindjárt jövök. - szipogta anya, és felállt, majd az emeletre szaladt.

- Hová megy? - néztem apára, ő pedig sokatmondóan elmosolyodott.

- Van egy sejtésem. - A sejtését azonban nem osztotta meg velem, így hát megkellett várnom amíg anya, még mindig könnyes szemmel a kezembe nyomott egy apró dobozkát, és rácsukta a tenyeremet, amit két kezével szorított.

- Megmondom őszintén Dylan, miután Dany... - itt elakadt és kellett vennie egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta. - szóval miután a bátyád elment, én tényleg nem voltam benne biztos, hogy ezt lesz alkalmam odaadni neked. De mégis van, és nem is tudod, ez mennyire boldoggá tesz. És ha esetleg vettél már gyűrűt, nem érdekel, visszaviszed a boltba! - nézett rám, enyhe szigorsággal a szemében. Elengedte a kezem, én pedig így már feltudtam nyitni a doboz fedelét.

- A nagyi gyűrűje? - kérdeztem csodálkozva, amint megpillantottam a gyönyörű ékszert.

- Igen. És nagyon komolyan mondom, hogy csak és kizárólag ezzel kérheted meg Sol kezét! Úgyse találnál ennél szebbet, higgy nekem.

- Anya... nem is tudom mit mondjak, baszki.

- Nos, például ezt ne. - nézett rám rosszallóan, apa viszont felnevetett, aztán csöndbe maradt, mikor anya felé is küldött egy szigorú pillantást.

- Köszönöm, komolyan. - néztem mindkettőjükre.

Aznap még nem voltam ideges. Nah de most? Most komolyan fűtenek ezen a nyavalyás gépen, vagy csak nekem van ilyen melegem? Nagyjából már mindent elterveztem, csak azt nem, hogy mit fogok majd neki mondani. A tervem tökéletes volt, még Rileyt is bevontam, hogy minden úgy történjen, ahogy azt én akarom. Riley pedig nagyon segítőkésznek bizonyult, úgyhogy miután vagy egy órát sikoltozott a telefonba, már hajlandó is volt meghallgatni a tervemet. Úgyhogy már csak azzal a feladattal kellett megküzdenem, hogy hogyan fogok megszólalni. Gőzöm sem volt mit kellene neki mondanom, hiszen amit gondolok, és érzek, azt nem is igazán lehet szavakba önteni. A találkozásunkkal kellene nyitnom? Vagy valami poénnal? Egész úton ezen gondolkoztam, és mire landoltunk, már egy csomó minden megfogalmazódott a fejembe, amit közben kétszer elfelejtettem, majd újakat gondoltam ki. De minden kisurrant a gondolataim nyitott ablakán, amikor észrevettem a reptéren az emberek között. Semmit nem változott, olyan volt, mint amilyen legutóbb, mikor a karjaimban tartottam, és az érzéseim a tábor óta egy cseppet sem változtak, ha csak nem erősebbek lettek. És ez volt az a pillanat, amikor száztíz százalékban biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, még akkor is, ha az öt évvel ezelőtti énem hangosan kiröhögne, és idiótának titulálna. De szerencsére már nem az a férfi vagyok, és ezt neki köszönhetem. Ahogy egyre közelebb értem, láttam hatalmas, kékek csillogó szemeit, aztán mintha csak most esne le neki, hogy tényleg itt vagyok, elmosolyodott, és futni kezdett felém. A nyakamba ugrott, kezét, lábát körém csavarva, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Beszívtam édes málna illatát, hagytam, hogy a haja az arcomat csiklandozza.

- Itt vagy - suttogta a nyakamba.

- Báránykám. - Mormoltam, és a karjaim még szorosabban köré fontam. Eltartott egy darabig, mire lehiggadtunk annyira, hogy széttudjunk válni egymástól, és abba tudjuk hagyni a csókolózást, majd elindultunk a kijárat felé. Az apró dobozkát, amit a zsebembe rejtettem, még az egyenruhámon keresztül is éreztem. Hatalmas súlya volt, és a tenyerem egyre jobban viszketett, hogy a kezembe vegyen, egyre nehezebb volt magam visszafogni attól, hogy kukába dobva az egész tervemet, most azonnal letérdeljek elé, és megkérjem a kezét. Másnap délelőtt, én Sol ölébe hajtottam a fejemet, mikor leültünk a kanapéra.

- Mit mondtál hova is mész? - kérdeztem, játszva a szerepet, miszerint nem tudok semmiről.

- Rileyval vásárolni. Mondtam neki, hogy csak most jöttél haza, de Emmettel jövő héten mennek valami wellness akármibe, és megkért, hogy segítsek neki fürdőruhát találni. De ha gondolod, akkor lemondhatom...

- Nem, dehogyis menjetek csak. Amúgy is el kell intéznem valamit. - mondtam, megütve a leglazább hangomat, amivel csak rendelkeztem.

- Mit?

- De kis kíváncsi valaki.

- Titkos dolgot kell elintézned? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen, felettébb titkos esti iskolai papírokat kell kitöltenem és jelentkeznem kell egy nagyon titkos munkahelyre. - válaszoltam, ami nem teljesen volt kamu, merthogy szándékomban állt ilyesmi, csak nem ma.

- Vagy úgy. Egyébként... hogy hogy Emettel nem egy géppel jöttetek?

- Mert nekem kellett még plusz egy hónapot maradnom a nagybátyám miatt. Valamiért szereti rám bízni az újoncokat.

- Jah értem. És mit fog csinálni ezentúl? Hisz te nem leszel ott, hogy foglalkozz velük.

- Gondolom kénytelen lesz megbirkózni a feladattal. - Vontam meg a vállam. Sol közbe bekapcsolta a laptopját, majd Lynnről és Tylerről, meg a kutyájukról... illetve farkasukról mutatott képeket, amit Lynn épp most küldött neki.

Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor várom, hogy Sol elmenjen mellőlem, hogy egyedül lehessek. De amikor végre elment Rileyval vásárolni, akkor minden érzékszervem triplán kezdett pörögni, az agytekervényeim pedig csak úgy kattogtak. Kiszaladtam gyorsan az utca végében lévő bevásárló központhoz, és vettem egy rakás gyertyát, mert hogy az ami Soléknak volt otthon, kevésnek bizonyult. Aztán elindítottam azt a videót, amit még korábban kikerestem az interneten - "A főzés gyerekjáték!" nevezetű oldalon - majd elindítottam, és még egyszer - százhuszonhatodjára- végignéztem, próbálva memorizálni minden egyes mozdulatot, amit a csaj csinál a videóban. Paeiát kellett készítenem, ugyanis ez Sol egyik kedvence. És bár én titkon nem igazán vagyok oda értve, ő imádja, szóval ezért döntöttem e mellett. Látszólag nem tűnt nehéznek az elkészítése, csakhogy nekem tényleg semmi, azaz konkrétan nulla tehetségem van a főzéshez. Már a rizs kifőzésénél elakadtam, ezért úgy döntöttem telefonos segítséghez folyamodom.

- Szia, szívem! Hogy haladsz, megtörtént már? - kérdezte izgatott hangon.

- Nem, még csak készülődöm. Vásárolni ment az egyik barátnőjével. Figyu anya, a rizst lehet túlfőzni? Vagy mikor lehet tudni, hogy jó? Csak mert a csaj nem mondja a videóban, csak egyszer csak kiveszi a fazékból.

- Te jó ég kisfiam. Kóstold meg. Ha megkóstolod, tudni fogod.

- Jah tényleg. - mondtam, és felnevettem saját magamat kiröhögve. És csakugyan megtudtam állapítani, hogy bizony még egyáltalán nem jó, viszont innentől kezdve mindent megkóstoltam körülbelül két percenként, három percenként pedig felhívtam anyát, néha skypeon, ( aminek következtében megint vagy kétszer hozta fel az unoka témát, amit azóta, hogy bejelentettem, megkérem Sol kezét, előszeretettel említ meg úgy körülbelül naponta) csak hogy megtudjam neki mutatni, hogy épp milyen állapotban vannak a hozzávalók. Egy örökké valóságnak tűnt mire elkészült, de mindennek tökéletesnek kell lennie. És bár hiába kóstoltam meg vagy ezerszer, és hiába adta anya is rá az áldását, még mindig attól féltem, hogy Sol talán majd kiköpi, olyan borzalmasra sikeredett a főztöm. Csak remélni tudtam, hogy erre, nem fog sor kerülni. Az órára néztem, ami azt mutatta, hogy nagyon gyorsan el kell kezdenem a végső simításokat. Így hát megterítettem a legszebb készlettel, amit találtam, majd elhelyeztem, és meggyújtottam a gyertyákat. Soha nem voltam, és nem is vagyok ezeknek a tervezős-elrendezős dolgoknak a mestere, de úgy ítéltem meg, hogy azért elég jól néz ki így a szoba, a sok gyertyával meg minden. Lenéztem a pólómra, amin rizs daraboktól kezdve egészen a szósz lenyomatig minden volt rajta, úgyhogy gyorsan fölmentem lezuhanyozni meg átöltözni, aztán visszamentem a konyhába, és az asztal mellett állva, a kezemben a dobozkát tartva vártam, hogy Sol belépjen az ajtón. Újra és újra végigfuttattam a beszédet, amit majd mondani szeretnék neki, és nagyon reméltem, hogy ezúttal tényleg nem fogom elfelejteni. Folyamatosan az órát figyeltem a mikró kijelzőjén, a szívem pedig a végére már olyan hangosan vert, hogy a csöndben szinte fülsüketítőnek hatott. Eddig nem mertem még csak gondolni sem arra, mi van, ha nemet mond. Valószínűleg, akkor végem, tehát jó lenne, ha nem mondana nemet. A kezemet a zsebembe csúsztattam, majd kivettem, aztán újra vissza. Amikor pedig nyílt az ajtó, életem legnagyobb levegőjét vettem.

- Dylan! Megjöttem. Bocsi, hogy eddig tartott, de Riley minden boltba... - azonnal elhallgatott, amint felnézett. A szeme először a gyertyákra, majd az asztalra, végül rám siklott. Totál levolt döbbenve, az egész az arcára volt írva. Kivettem a zsebemből a kezemet, majd elindultam felé. Megfogtam a kezét, és az asztalhoz húztam. Ő pedig hatalmasra tágult szemekkel nézett, rám, és egy hangot sem adott ki.

- Ülj le. - Kértem, ő pedig leült, még annak ellenére is, hogy úgy nézett rám, mintha épp a szeme láttára növesztettem volna angyalszárnyakat. Aztán a tekintetét rólam, az asztalra vezette, és a szeme meglepetten csillant fel az étel láttán.

- Te főztél? - Kérdezte döbbenten.

- Igen... öhm... remélem, hogy nem lett förtelmesen borzalmas. - húztam el kissé a számat.

- De ezt hogy... és miért... várjunk csak... Riley... - habogott össze-vissza, ahogy kezdett neki leesni a tantusz.

- Igen - szakítottam félbe. - Rileyt én kértem meg, hogy foglaljon le egy kicsit amíg... elkészülök. - Mondtam. Még egy nagy levegőt vette. Most vagy soha. Ennek a vége vagy fényes, részegítő diadal lesz, vagy olyan vereség, aminek a csatamezején fogok elvérezni. De mindig is vállaltam a kockázatokat. Megköszörültem a torkomat, és idegességemben egyik lábamról a másikra álltam mielőtt úgy döntöttem, hogy elég a szórakozásból, ideje a tettek mezejére lépni. Így hát letérdeltem, és a jobb kezét két kezem közé fogtam. Sol arcán a döbbenet, a meglepettség, és az izgatottság annyi formáját véltem felfedezni, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Pislogás nélkül meredt rám.

- Sol... amikor... ohh már megint elfelejtettem. Najó, akkor improvizálok. - Fuhh, baszki ettől féltem. Nem baj, a nagybátyám azt szokta mondani, "egy jó katona harcol tovább, bármi történjék is" Ez gondolom az elfelejtett lánykérési szövegre is vonatkozik. - Amint megláttalak, tudtam, hogy megtaláltam valamit, amit nem is tudtam, hogy keresek. Jobban akarlak, mint bármi mást az életemben. Amikor terroristák támadtak ránk és nem tudtam jól vagy-e, tudtam, hogy bármit megtennék érted. Addig harcolnék érted, amíg van bennem élet és tudtam, hogyha neked nem esett bajod, akkor minden rendben lesz. Bármit megadok neked, ami telik tőlem Báránykám. Ha kell, elolvasok minden átkozott receptkönyvet, vagy megnézem veled a világ összes nyálas filmjét, amiket úgy szeretsz. Minden nap elfogom mondani mennyire szeretlek, és hogy én vagyok a világ legszerencsésebb fickója. Te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem és jobbá tettél engem. Neked köszönhetem, hogy megtanultam, milyen harcolni valamiért, amit szeretsz. Valamiért, amire szükséged van. És nekem rád van szükségem Sol. Most, és életem hátralévő összes napján. - Mondtam, igyekeztem nem csak a szavaimmal, de a szememmel is tudtára adni, hogy minden egyes szót komolyan gondolok, és még annyi minden van, amit iránta érzek, és amit egészen egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni. Itt térdelek egy olyan lány előtt, aki kihúzott a sötétből, megmentette a lelkemet, az egész lényemet, és egyetlen egy szót kell mondani ahhoz, hogy én legyek a világ legboldogabb férfija. Előhúztam tehát a nadrágzsebemből az apró fekete dobozkát, aztán kinyitottam a fedelét. - Sol Robertson. Mit gondolsz? Szeretnél Mrs. Blake lenni? - Kérdeztem, és az idegességemet, egy féloldalas mosollyal próbáltam leplezni. Sol azonban csak meredt rám, nagy kék bárányka szemekkel, én pedig hirtelen megijedtem. Ha most azt mondja, nem teheti, akkor tényleg fogalmam sincs, hogy mit csinálok.

- Igen! - mondta aztán, majd határozottabb hangon, hatalmas mosollyal az arcán, folytatta. - Igen, hát persze, hogy szeretnék! - Bár ebben a válaszban reménykedtem, komolyan nem akartam elhinni, hogy ezúttal nem a képzeletemben játszódik le a jelenet, és nem is álmodom, hanem Sol tényleg igent mondott. Arra, hogy akar engem. Hogy velem akar lenni, mostantól mindörökké. - Ez a nagymamámé volt. - Húztam fel az ujjára a gyűrűt. - A nagypapámmal hetven évig éltek boldog házasságban, úgyhogy talán nekünk is szerencsét hoz.

- Ez gyönyörű. - Suttogta az ujján lévő gyémántgyűrűt csodálva. - De nem baj? Úgy értem, ha a nagymamádé volt, akkor anyukád biztos...

- Ő monda, hogy ezt adjam. Vagyis inkább megfenyegetett, hogy nehogy merjek venni egy gyűrűt, amikor nagymama gyűrűjénél szebbet biztosan nem találok.

- Ohh... szóval anyukád már tudja, hogy...

- Igen. Neki és apának mondtam el egyedül. Meg Rileynak, mert ő kellett a tervhez. Mondjuk anya eléggé bepörgött és már unokákról beszél. - mondtam, mire felnevetett. Míg Sol elbűvölve bámulta az ujján lévő gyűrűt, addig én csak és kizárólag őt tudtam nézni. Ahogy gyönyörű mosolyára, és csillogó szemére néztem, tudtam, hogy hiába hittem magam nagymenőnek évekkel ezelőtt, tudtam, hogy az igazi kaland számomra, még csak most kezdődik.

--------------------------------------------------

Nah, fiúk (?), lányok!

Sikeresen megírtam nektek az "utolsó" részt ( nem volt könnyű, merthogy hétvégén sikeresen otthon az albérletben hagytam a töltőmet, ezért az ipaden kellet végigpötyögnöm 12 word dokumentumnyi oldalt) deee kész lett, ez a lényeg, átnézni már nem volt időm, meg erőm, ne haragudjatok, ezt majd holnap megteszem. Viszont, ami a jó hír ( aki esetleg búslakodik amiatt, hogy vége) itt is lesz egy plusz fejezet, amiről nem mondok még semmit, csak annyit, hogy biztosan tetszeni fog nektek! :)))