Dylan Special #25

Dylan Special #25

Az utazás reggelén izgatottsággal keveredett félelem lett úrrá rajtam. Izgatott voltam, amiatt, ami ránk várt. Ki kellett szabadítanom Solt, és megkellett bizonyosodnom róla, hogy minden rendben lesz, amíg távol leszek. Féltem viszont az egész helyzettől. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szituációba fogok keveredni. Ráadásul már most éreztem a tehetetlenséget, ami akkor fog csak igazán előtörni bennem, amikor fel kell szállnom a repülőre, mikor majd vissza kell jönnöm a táborba.

- Mikor jössz vissza Maestro? – kérdezte Emmett, mikor elköszöntem a srácoktól.

- Egy hét múlva. Próbáljatok életben maradni, amíg távol vagyok.

- Miért is mész el tulajdonképpen? – ült fel az ágyán Joey.

- Elintézni valóm van, azért. – mondtam, és egy szigorú pillantást küldtem felé, remélve hogy megérti: ne kérdezgessen többet. Az ajtó felé fordítottam a fejemet, amikor mozgolódást, meg hangokat hallottam a folyosóról. – Mennek kell. Jók legyetek! – vigyorogtam rájuk.

- Ja, jövök én is. – bólintott Tyler.

- Te minek? – vonta össze a szemöldökét Joey, majd megvilágosodva bólintott. – Ja, igen, mindig elfelejtem. Menjél csak Rómeó.

- Én is veletek tartok. – csatlakozott Emmett, erre pedig Joey felsóhajtott.

- Te jó isten. Kezd hányingerem lenni ettől a rózsaszín katyvasztól ami terjeng körülöttetek.

- Bezzeg tőlem soha senki nem búcsúzik el így. – csóvált a fejét Nate, közben pedig eltúlzott szomorú fejet vágott.

- Ugyan, haver, ez nem igaz. Az anyukád mindig küld videó üzenetet. – kacsintottam rá, ő pedig válaszul nekem dobott, egy egymásba csavart használt zoknit, ami elől elhajoltam, mielőtt arcon talált volna.

- Érdekes, nekem is. – vágott elgondolkodó arcot Joey.

- Az anyád? – vonta fel egyik szemöldökét Nate.

- Nem, a tiéd. – röhögött fel Joey. Felnevettem, majd megfordultam, és kimentem a szobából, és hagytam a két idiótát, had szívassa egymást. Mellettem jött Tyler meg Emmett, és a csarnok felé vettük az irányt. Megláttuk a lányokat ácsorogni a csomagjaikkal, előttük pedig a nagybátyám szónokolt.

- Remélem készen vannak, a busz bármelyik percben itt lehet! – ordította, amíg én a szememmel Solt kerestem. Az épület bejáratánál állt, az ajtó előtt, a lába mellett a földön, a táskája hevert.

- Miért nem lepődök meg, hogy magának van a legtöbb holmija? – ordította a nagybátyám, és elszakítottam a pillantásom Solról, hogy arra nézzek, amerre a nagybátyám. Lynn jött ki épp, és egy bőröndöt húzott maga után.

- Nem tudom. Miért nem lepődik meg? – kérdezte Lynn, vigyorogva.

- Költői kérdés volt Miss Thomson. - Csóválta a fejét William, majd arrébb sétált és tovább ordított, az utazás alatti szabályokról az autóbuszon. Tyler felnevetett mellettem, és a fejét csóválta. Elmosolyodtam, majd a tekintetemmel újra megkerestem Solt, aki a barátnőivel beszélgetett. Felnézett, és körbenézett a helyiségben, de nem úgy, mintha keresne valamit. Átsiklott rajtam a tekintete, és mérget vettem volna rá, hogy még csak észre sem vett. Olyan volt, mintha kizárólag csak az épületre figyelne, semmi másra. Mintha először látná. Ezúttal nem beszélt senkivel, csak nézte a falakat, az oszlopokat, és a mennyezetet, majd hirtelen elnevette magát, mintha valami vicces emlék jutott volna az eszébe.

- Figyelem emberek, itt a busz! Mindenki kifelé! – üvöltötte el magát a nagybátyám. A lányok felvették a hátukra a csomagjaikat, majd mind elindultak a kijárat felé.

- Odamegyek Lynnhez. – mondta Tyler, majd már el is sietett.

- Ahha, meg én is megyek asszem. – csatlakozott Emmett, és ő is elsietett mellőlem. Ráérősen sétálgattam, mert szerencsére nekem még nem kell búcsút bennem Soltól. Láttam, ahogy Emmett, beteszi Riley csomagját a buszba, miután a sofőr kinyitotta a csomagtartót.

- Lynn... miről beszélsz? Egy katonai táborban vagyok. Mégis hogyan tudnék itt becsajozni? – hallottam Tylert, mikor elhaladtam mellettük.

- Ezt most komolyan mondod? És akkor mi hol ismerkedtünk meg, a hentesnél?

- Na jó. – hallottam még Tylert felsóhajtani, és aprót ráztam a fejemen. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ezek ketten hogy fogják bírni egymás nélkül. Egy apró hang felnevetett erre a gondolatra, az elmémben. A hangnak igaza volt, hisz mondom ezt pont én?! Mikor Sol mellé értem, finoman a derekára csúsztattam a tenyeremet.

- Szia – mosolygott fel rám. Majd sóhajtott egyet, és a pillantása Lynnre és Tylerre, majd az épp csókolózó Rileyra és Emmettre vándorolt. – Örülök, hogy mi még nem búcsúzkodunk.

- Én is. – bólintottam.

- Nos, ami ezt a kilenc hónapot illeti, jobban teljesítettek, mint azt vártam. És bár volt egy – két bökkenő – szólalt meg a nagybátyám, és ennél a pontnál a szemével megkereste Solt és Lynnt. Visszakellett fognom magam, hogy ne nevessek fel – azért összességében elégedett vagyok a teljesítményükkel. - fejezte be, egy határozott bólintással. Tudtam, hogy ő ezzel le is zárta a búcsúzás részt, nem is számítottam ennél többre tőle. Úgy tűnt, Lynn és Tyler már túl vannak a „csajozás a katonai táborban" vitán, mert most úgy ölelték egymáshoz a másikat, mintha valaki összevarrta volna őket. De egy pillanat múlva Tyéer felemelte a fejét, és mosolyogva Solra nézett, majd odasétált hozzánk. Megállt Sol előtt, majd elvigyorodott, és szélesen kitárta a karját, Sol pedig nevetve megölelte.

- Vigyázz magadra Sol. - mondta, aztán halkabban folytatta. – És amíg távol vagyok, tartsd szemmel nekem Lynnt.

- Persze. – bólogatott nevetve Sol.

- Egy hét múlva találkozunk öregem. Addig is vigyázz magadra. – nyújtotta a kezét, én pedig kezet ráztam vele, majd félvállal megöleltük egymást. Mosolyogva biccentettem, ő pedig megveregette a vállam, majd megköszörülte a torkát és Lynnhez fordult.

- Az istenért Lynn, te pedig vigyázz magadra jó?

- Ugyan már. Nem ismersz?

- De. Éppen ezért kérlek rá. – csóválta meg a fejét Tyler. – Komolyan beszélek. – nyúlt az álla alá, és kényszerítette, hogy Lynn a szemébe nézzen. – Szeretlek. – mondta neki olyan halkan, hogy bár mellettük álltam, még én is alig hallottam. Lynn eddig durcás arca megenyhült, és megcsókolta Tylert. Elfordítottam a fejem, mert hirtelen nagyon kínosan kezdtem érezni magam, amiért tanúja voltam egy ilyen bensőséges jelenetnek. Előttem Sol, már megindult a busz ajtaja felé, ám ekkor a nagybátyám lépett elénk.

- Dylan pontosan egy hét múlva itt akarlak látni. – nézett rám szigorúan.

- Igenis uram – bólintottam azonnal.

- Miss Robertson pedig... - folytatta egy nagy sóhaj kíséretében. – Próbálja meg ez alatt a pár nap alatt nem túl nagy bajba sodorni az unokaöcsémet, ha megkérhetem.

- Igenis uram. – Mondta Sol, halvány mosollyal az arcán. William bólintott, aztán a busz felé lépő Lynnre nézett.

- Miss Thomson!

- Igen uram? – nézett hátra Lynn.

- Kerülje a bajt, ha lehet. – Érdekes volt ezt a mondatot hallani a nagybátyám szájából, és volt egy olyan érzésem, hogy még mondani fog valamit. – Nem biztos, hogy kibírnék magával még kilenc hónapot, ha netán ismét ideküldenék. – tette hozzá, ezzel beigazolva a megérzéseimet.

- Nekem is fog hiányozni hadnagy. – Válaszolta Lynn mosolyogva, aztán a nagybátyám elé lépett. - Na adjon egy ölelést! – William úgy méregette Lynnt, mintha két feje nőtt volna. – Na, gyerünk, uram! – Kérlelte Lynn, de a nagybátyám csak állt, mint a cövek. – Hát jó. – Vonta meg a vállát Lynn és a következő pillanatban William köré zárta a karjait. A nagybátyám megmerevedett és értetlenül nézett Lynnre, aztán amikor rájött, hogy Lynn addig nem fogja elengedni, amíg valami reakciót ki nem csikar belőle, fölemelte az egyik karját, és megveregette Lynn vállát. – Viszlát, uram! - mondta Lynn szipogást színlelve, miközben leintegetett a busz lépcsőjéről, mintha egy kendőt lebegtetne a kezében.

- Viszlát Miss Thomson. – Felelte a nagybátyám és mivel elég jól ismerem, szemet szúrt az az apró mosoly az arcán, amit mások talán nem is vettek volna észre.

- Féltékenynek kellene lennem? – kérdezte mellettem Tyler, a mellkasa előtt összefonva a karját. Felnevettem.

- Nem hiszem. Bár volt egy barátnője egyszer, aki igencsak hasonlított Lynnre. – mondtam, amint eszembe jutott, „az a bizonyos nagy szerelme" .

- Komolyan? – vonta fel egyik szemöldökét Tyler, félig hitetlenkedve, félig gyanúsan.

- Emlékszel arra a nőre akiről mesélt, a tábortűznél, az erdőben? – utaltam arra az estére, a terrortámadás után.

- Ahha. – bólintott Tyler.

- Na. Az ő volt. Gyakorlatilag kifogtad a nagybátyám szerelmének húsz évvel későbbi kiadását. – kacsintottam rá, majd vigyorogva otthagytam a leesett állú Tylert, majd felszálltam a buszra és leültem Sol mellé. Az ablakon nézett kifele, és bár sejtettem, hogy vajon mire gondolhat, tényleg kíváncsi lettem volna a gondolatokra, amik cikáztak a fejében, ahogy egyre csak távolodtunk a tábortól.

- Hát... - fordította el az ablaktól a tekintetét, mikor már csak az erdőt lehetett látni. – Hazamegyünk.

***

Látszott rajta, hogy fáradt volt. Egyre nehezebbeket pislogott, majd végül fejét a vállamra hajtva elaludt. Én is lehunytam a szememet, de nem tudtam aludni. Túlságosan izgatott voltam, túl sok minden zakatolt a fejemben, ahhoz, hogy elaludjak. Így aztán néha-néha felébresztettem Solt, mikor megálltunk egy benzinkútnál, hogy el akar-e menni mosdóba, vagy kér-e valamit a boltból. Amikor viszont Atlantába értünk, láttam az arcán a szomorúságot, és kelletlenül kel fel a helyéről, hogy kimenjen elbúcsúzni Rileytól és Lynntől. Így hát követtem le Solt a buszról, és álltam mellette, amíg könnyes ölelések közepette búcsúzkodtak egymástól.

- Na most jók figyelj rám Dylan Blake! – állt meg hirtelen előttem Lynn, csípőre tett kézzel. - Ha Sol akár egyszer is sírva hív fel miattad, én esküszöm, visszafutok Dél – Karolinába és szétrúgom a seggedet. – mondta, és a szeméből kitudtam olvasni, hogy halál komolyan gondolja. Valóban képes lenne rá.

- Nincs mitől tartanod Lynn. – nevettem fel.

- Tudom. – enyhült meg az arca. – Úgyhogy vigyázz rá.

- Igenis asszonyom! – húztam ki magam, és tisztelegni kezdtem. Végül Valerie és Myra is megölelte mindkét lányt, aztán visszamentünk a buszra, és leültünk a helyünkre.

- Na, innen már csak tizenegy óra az út. – Szólaltam meg, szánalmas próbálkozást bevetve arra, hogy eltereljem Sol figyelmét arról, hogy a legjobb barátnői, már nem ülnek a buszon.

- Hurrá. – sóhajtott fel, és a vállamra dőlve ismét lehunyta a szemét. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Springfieldbe értünk. Míg Sol Myrától és Valerietól köszönt el, addig én szinte halottam, ahogy kattognak az agyamban a fogaskerekek. Jobbra-balra néztem, mindenfelé. Néztem a várost, ahol Sol fölnőtt, és ahol annyi minden szörnyűség történt vele. Az ujjait az enyéim köré fűzte, mikor elindultunk, én pedig enyhén megszorítottam a kezét, ezzel is jelezve, hogy „nem lesz semmi baj". Szerencsére gyorsan sikerült taxit fognunk. A katonai egyenruhám nagyban hozzájárult ehhez, tehát alig várakoztunk egy-két percet az út szélén. Sol megmondta a címet a sofőrnek, én pedig összeszorítottam az állkapcsomat. Nem szóltunk egy szót sem. El nem tudtam képzelni mit érezhet most Sol, mire gondol éppen. Kifizettem a taxist mikor megérkeztünk, és kinéztem az ablakon. Egy teljesen átlagos, látszólag családiasnak tűnő sárga ház előtt álltunk meg. Lassan Solra néztem, aki szemében halvány rémülettel nézett a házra, és idegesen az ajkába harapott. Megszorítottam a kezét, mire rám emelte a tekintetét, én pedig a szemébe néztem és határozottan bólintottam, azt üzenve, hogy képe rá. Vett egy mély levegőt, és ő is bólintott, majd kiszálltunk a taxiból. Ahogy elindultunk, képek jelentek meg a fejemben, hogy mi történne, ha szemtől szemben találnám magam azzal az aljas féreggel.

- Itthon van a nagynénéd férje? - Kérdeztem, miközben a bejárat felé lépkedtünk.

- Nem, nem hiszem. Valószínűleg a munkahelyén van, és azt tetteti, hogy dolgozik, miközben sunyiban sört vedel. – válaszolta Sol, maró undorral a hangjában.

- Akkor jó. Nem hiszem, hogy megtudnám állni, hogy ne verjem agyon. – Mondtam, és az volt az ijesztő, hogy halálosan komolyan gondolom. Képes lettem volna őt megölni azért, amit Sollal tett. Sol a kilincsre tette a kezét, ám egy pillanatra megállt, és hosszasan beszívta a levegőt, majd kifújta. Beléptünk a házba, de szinte körülnézni sem volt időm, mert egy épp zöldségeket szeletelő nő, az ajtónyílásra azonnal odakapta a fejét, és szélesen elmosolyodva tette le a kést, hogy hozzánk siessen. Karjai közé zárta Solt, és szorosan magához ölelte.

- Istenem Sol! Úgy örülök, hogy végre itt vagy. - Suttogta meghatódott hangon. Majd elengedte Solt, gyengéden megsimította az arcát, végül felnézett rám.

- Te Dylan vagy igaz? – mosolygott kedvesen.

- Igen asszonyom. – bólintottam.

- Asszonyom? Mond csak hány évesnek nézek ki? - nevetett fel. - Hívj csak Karennek.

- Karen. – bólintottam, ám tudtam, hogy ez nehezemre fog esni. Nem tehetek róla, ez belém van nevelve, és elég nehéz a nevelésnek ellent mondani.

- Szóval, elmondjátok, hogy miért... - Karent azonban hangos dübörgés szakította félbe, ami a lépcső felől jött.

- Soooooool! – Hallatszott egy magas, vékonyka hang, majd egy szőke hajú kislány jelent meg és kezdett rohanni Sol felé, aki pedig azonnal leguggolt, és kitárta a karját, hogy a kislány belevethesse magát az ölelésébe. Sol ekkor fölállt, és pörögni kezdett vele, miközben mindketten nevettek. Féltem, hogy esés lesz a vége, de aztán mikor Sol letette a kicsit, szerencsére mindketten talpon maradtak.

- Vééégre itt vagy! Karen néni azt mondta, hogy ma elmegyünk egy hotelba! Igaz ez? Pakolhatok az új táskámba, ami piros! Akkor kaptam, amikor még nem voltál itthon. És belefér a párnám is. És van egy csatja elöl, amivel be kell kapcsolni. Majdnem ugyanolyan van Liz-nek, az osztálytársamnak, csak az enyém jobb. – Csicseregte, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon hány szót tud elmondani levegővétel nélkül.

- Hiányoztál – szorította magához újra Sol a húgát.

- Te is nekem. A naptáron visszaszámoltam a napokat, amíg haza nem jössz. Ugye Karen néni? - Fordult a nagynénjéhez, aki mosolyogva bólintott. - Te vagy Dylan? – néztek rám hirtelen a hatalmas kék szemek. Le sem tagadhatná, hogy Sol a nővére.

- Igen. Örülök, hogy megismerhetlek Maggie. – mosolyodtam el.

- Azta milyen magas vagy. –Ámuldozott, és tetőtől talpig végigmért, mintha röntgen látása volna. - Velünk fogsz lakni? - kérdezte aztán.

- Attól tartok pöttöm, ez nem lehetséges. – csóváltam meg a fejemet.

- Ohh kár - görbült le a kislány szája sarka. - Pedig elférnél. Sol szobája még az enyémnél is nagyobb. Akarod látni? - csillantak fel a nagy kék szemek.

- Kíváncsi vagyok a nővéred szobájára. – bólintottam azonnal, mert tudtam, hogy Solnak szüksége van egy kis időre kettesben a nagynénjével. Na meg azért is, mert tényleg kíváncsi voltam a szobájára.

- Akkor gyere. – Ragadta meg Maggie a kezemet, és a lépcső felé kezdett húzni. - Megmutatom az én szobámat is. – Hátranéztem Solra, és rákacsintottam, jelezve, hogy ura vagyok a helyzetnek, majd visszafordultam és követtem Maggiet fel a lépcsőn.

- Nincs ám nála kitakarítva. Karen néni nem engedte, még azt sem hogy bemenjek Sol szobájába, amíg nincsen itt.

- És rendetlenség van a szobájában? – kérdeztem, miközben Maggie továbbra is a kezemet szorongatta és húzott magával.

- Ahha, mindjárt meglátod. Egy csomó cucc van nála mindig szanaszét. De először megmutatom az enyémet, az enyém sokkal jobb. Látod, rajta van a nevem. – állt meg egy ajtónál, és mutatott a rózsaszín táblácskára, amin a Maggie név állt. Maggie kinyitotta az ajtót, majd behúzott magával. Egy világba, ahol a rózsaszínen és a fehéren kívül más nem létezett. Az tuti, hogyha ebben a szobában kellene aludnom, másnap önként fordulnék a nagybátyámhoz, egész napos tréningért esedezve, hogy meggyőzzön róla: még mindig férfi vagyok. Rózsaszín ágy, felette fehér baédachin, rózsaszín, szőrös szőnyeg, halványrózsaszín fal, és még sorolhatnám.

- Hű... hát ez igazán... rózsaszín. – mondtam.

- Tudoooom, klassz ugye? – nézett fel rám, és szinte láttam, ahogy rózsaszín csillámok villannak fel a szemébe.

- Nézd, őt Soltól kaptam a harmadik születésnapomra. – engedte el a kezemet, és az ágyához szaladt, hogy felvegyen egy óriási plüss panda medvét. Aminek természetesen rózsaszín masni volt a nyakában.

- Hercegnő, ez a panda nagyobb, mint te. – mondtam, Maggie pedig mosolyogva kezdte csavargatni a haját, és a szempilláit rebegtetve nézett fel rám.

- Tudom, ez benne a legjobb. A panda a kedvenc állatom.

- Csakugyan?

- Ahham. – bólogatott, továbbra is egy szőke hajtincset csavargatva. – Neked mi a kedvenc állatod?

- A sólyom. – válaszoltam, kissé elgondolkodva a kérdésen.

- Az olyan, mint a sas?

- Igen, hasonló.

- Akkor attól félek. – bólintott. – Láttam a tévébe, hogy annak nagyon jó a szeme, és igazi ragadozó állat. Azóta félek, hogy megtámad. – húzta el a száját, és zavartan rugdosta a padlót.

- Ne aggódj pöttöm, amíg itt vagyok nem hagyom, hogy ez megtörténjen. – mosolyogtam rá, mire csillogó szemek, és újabb hajcsavargatás volt a válasz.

- Gyere, most megmutatom Sol szobáját is. – ragadta meg ismét a kezem, és magával húzott egy másik szobába, aminek ajtaján sárga betűkkel, Sol neve állt. Azért akkora rendetlenség nem volt, de az igaz, hogy a nagybátyám nem díjazná a magazinokat a földön, a könyveket az ágyon heverve, és a rengeteg ruhát egyetlen székre pakolva. Tipikus tini lány szoba, ebben nem volt semmi furcsa.

- Látod, mondtam, hogy az enyém jobb. Az övébe alig vannak színek. De azért van sok fényképe. Látod? – mutatott az íróasztal fölötti tükörre és falra. Ugyanis mindenhol képek voltak. Észrevettem viszont hogy néhol a fal vakolata levan esve, és cellux, meg papír darabok vannak hozzá ragadva.

- Ott azok a képek voltak, amin Michaellel van. Ő Sol volt barátja. – magyarázta Maggie.

- Igen, tudom. – válaszoltam, és az állkapcsom akaratlanul is megfeszült.

- Őt egyáltalán nem szerettem. Téged jobban szeretlek.

- Tényleg? – néztem rá, és villantottam egy olyan mosolyt, ami tudom, hogy minden nő neműnél beválik, kortól függetlenül.

- Ahha. – bólintott, újabb hajcsavargatás kíséretében. – Te sokkal magasabb vagy. – tette hozzá, én pedig felnevettem. – Azokat a képeket, amik ott voltak, Sol levette, ezért jött le a fal. Segítettem neki összetépkedni őket. – vigyorgott.

- Komolyan? Hát ez jól hangzik. – bólintottam, mert ez már tetszett.

- Az a kép pedig Sol szülinapján készült. – mutatott egy másik képre, amin egy szőke kislány egy játék pisztolyt tartott a kezében, és boldogan vigyorgott a kamerába. Ez az én csajom. Gondoltam magamban mosolyogva. - És az a kisbaba én vagyok, a nagyobb meg Sol. Az apukám fényképezte. – mutatott Maggie egy újabb képre, majd az ajtó felé fordult.

- Sol! Megmutatom Dylannek a szobádat.

- Látom. – bólintott a nővére mosolyogva.

- Az enyémet is megmutattam. Tetszett neki. – csicseregte Maggie.

- Tényleg?

- Igazán... .aranyos kislány szoba. – bólintottam egyetértően.

- Nem vagyok kislány – kérte ki magának Maggie, és durcásan csücsöríteni kezdett.

- Elnézést hölgyem. A bocsánatáért esedezem. – mondtam, majd lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak apró kezére. Ezúttal a hajcsavargatás elmaradt, helyette viszont a szabad kezét a szája elé tette, és kuncogni kezdett.

- Na, jól van nagylány. Pakold össze a cuccaidat, indulunk. – lépett közelebb Sol, mire a húga szófogadóan kisüvített a szobából.

- Nagyon kikészített? – pislogott fel rám, az arcomat fürkészve és közelebb jött.

- Tündéri egy kiscsaj. Nagyon bírom. – vigyorodtam el.

- Tetszel neki. - bólintott. - Általában nem jön ki túl jól az idegenekkel. A férfiakban meg egyszerűen nem bízik. Michaelt utálta. Billtől meg fél. Még sosem láttam ilyen felpörögve, kivéve velem. Szóval sikerült bevágódnod nála. – fura érzések kezdtek keringeni bennem. Megnyugodtam. Eddig nem is vettem észre, hogy azért izgulok, hogy tetszeni fogok-e egy körülbelül hat éves kiscsajnak.

- Hát én már csak ilyen ellenállhatatlan vagyok. – Vontam meg a vállamat, és egy magabiztos mosolyt küldtem felé.

- Igen. – jött még közelebb, és a karját a nyakam köré csavarta. - Egyszerűen zabálni való vagy.

- Tudom. – néztem a szemébe.

- Fő az önbizalom. - Nevetett fel, mire én is elnevettem magam. Aztán körülnéztem a szobában. A magazinok, a könyvek és a ruhák forgatagában. Aztán a szemem az ágya mellett, a falra ragasztott poszterekre tévedt. Brad Pitt. Hát persze.

- Tetszik a szobád. Olyan... tinilányos. És azok a poszterek...

- Mi baj van a posztereimmel? - vonta fel egyik szemöldökét.

- Oké, azt már tudom, hogy odavagy Jhonny Deppért. De könyörgöm. Az ott tényleg Brad Pitt? Te kizárólag a negyven fölötti pasikra buksz? - néztem le rá, és megcsóváltam a fejemet.

- Ne cikizd a posztereimet. Egyébként, egyrészt az a kép a „Folyó szeli ketté"-ből van kinyomtatva. Ott még nagyon fiatal volt. Másrészt te vagy rá az élő példa, hogy nem a negyven fölötti pasikra bukom.

- Végül is ez jó dolog. - vontam meg a vállam. - Majd ha ötvenéves pasas leszek, nem kell félnem, hogy elhagysz, mert akkor majd még jobban fogsz vonzódni hozzám. – nevetettem fel.

- Dylan... – nézett fel rám Sol, de nem tudtam abbahagyni a nevetést, amint a képek bekúsztak az agyamba. - Fogd be és csókolj meg. – Jött az utasítás, ettől pedig kénytelen voltam elhallgatni. A parancs, az parancs, lehajoltam, és a számat az övére tapasztottam.

- Fúúúúúúúúj! Ti csókolóztok? – kiáltott a vékonyka hang, mire reflexből szétrebbentünk.

- Készen vagy? – Kérdezte szigorú hangnemben Sol. - Akkor nyomás lefelé. – Kezdte tolni a húgát egyenesen a lépcső irányába.

- Sol és Dylan csókolóztak! - mutatott Maggie vádlón a nővérére.

- Az nem a te dolgod Maggie. - tette csípőre a kezét Karen.

- Bizony. – bólintott Sol határozottan. - De Maggie, itt is maradhatsz ha akarsz, nem muszáj velünk jönnöd, ha ennyire zavar, ha megcsókolom Dylant.

- Nem! Csak vicceltem! - rázta a fejét ijedten. - Nem is zavar.

- Akkor mehetünk? – kérdezte Sol, mire hevesen bólogatni kezdett. Halkan felnevettem. De közbe már hívtam is egy taxit.

Elköszöntünk Karentől, majd kimentünk a ház elé, ahova alig egy perc múlva meg is érkezett a taxi, amit rendeltem. Maggie, az út aladt egyszerűen nem tudott nyugton maradni, olyan volt, minthogyha egy felhúzhatós játék lenne, vagy mintha energia italt ebédelt volna. Aztán a taxi megállt, mi meg kiszálltunk a kocsiból a hotel előtt. A kis Maggie tátott szájjal bámult az épületre, ami igazán nem volt nagy cucc, egy teljesen átlagos hotelról volt szót.

- Itt fogunk lakni? - kérdezte.

- Csak pár napig. – válaszolt Sol.

- Uhh de jó - Csapta össze a kezeit. Kivenni egy szobát ezúttal nem volt olyan egyszerű, mint azt megszoktam. Maggie rohangált, csicsergett, mindenhez hozzányúlt, szerencsétlen férfi pedig a recepciónál vagy Maggie állandó csicsergésétől nem hallotta, vagy azért, mert beszéd közben újra és újra elnevettem magam. Még sosem voltam ilyen helyzetben, új volt ez számomra, és még én magam sem tudtam teljesen eldönteni, hogy azért nevetek-e, mert a helyzet maga vicces, vagy azért mert olyan kínosan érzem magam.

- Mint aki megivott két vödör energia italt. – csóválta a fejét Sol. Láttam az arcán az aggodalmat, és kicsit mintha zavarba is jött volna, ezért egy jól időzített mozdulattal felkaptam Maggiet, és felültettem a nyakamba.

- Tudod mit pöttöm? Felülsz a nyakamba, és így megyünk fel a szobába oké?

- Juhuuu - kiáltott fel boldogan, válaszul.

- Nem vagy már ehhez te egy kicsit nagy, Maggie?

- Csak irigykedsz. – jött a válasz.

- Igazad vad. – bólintott Sol mosolyogva, én pedig rákacsintottam.

- Na megérkeztünk pöttöm, leszállás. – tettem le a földre, mire újra azt a durcás csücsörítést kaptam viszonzásul.

- Ajj nemár – mérgelődött.

- Hát nem épp luxus lakosztály de... megfelel. - Néztem körbe, a barna és szürke színű bútorokkal rakott szobában. - És a pöttömnek is van külön szobája. – Biccentettem a fejemmel abba az irányba, ahol a másik, sokkal kisebb szoba volt. Erre Maggie már futott is, hogy kinyissa az első ajtót, ami az útjába akadt. Ez nem talált, hiszen ez a fürdő szoba volt, de nem meg sem állt egy pillanatra sem, már nyitotta is a szoba másik ajtaját, ami mögött egy még kisebb szoba volt. Csak egy ágy és egy éjjeli szekrény fért el benne. De a pöttyömnek láthatóan tetszett, mert rögtön elkezdett rugózni az ágyon.

- Nincs kedvetek sétálni egyet a parkban? – kérdezte Sol, miután kipakoltunk a táskákból.

- Én benne vagyok. – bólintottam. – Pöttöm? – néztem rá Maggiere, ő pedig szélesen mosolyogva bólogatott. Ő és Sol, szinte egyszerre ragadták meg a kezemet, és így sétáltunk le, egészen a parkig. Ahol az anyukák, és a nagymamák között volt aki furcsán méregetett minket, volt aki kedvesen mosolyogva nézett végig rajtunk, de az apukák körében változóan hitetlenkedő, és meghökkenő pillantásokat kaptunk. Gondolom valami olyasmit gondoltak, hogy hogyan lehetek akkora idióta, hogy ilyen fiatalon önkéntesen vonulok be a börtönbe, mivel egészen biztos voltam benne, hogy azt feltételezik, Sol a feleségem, Maggie pedig a közös gyerekünk. Nemtudom, hogy Sol észrevette-e a pillantásokat, egyikünk sem hozta ugyanis szóba. Teljesen lefoglalt ez a pöttöm kislány, aki fáradhatatlan volt, és mindennek ellenére, ami történt vele, és a családjával, ragyogóbban mosolygott, bárkinél. Egy pillanatra belegondoltam, milyen lenne, ha az, amit ez a sok ember hisz körülöttünk, igaz lenne. Ha Maggie nem Sol húga lenne, hanem a kislányom. Kicseszett ijesztő volt, még csak belegondolni is ebbe, ugyanakkor izgalmas is. Azzal, hogy Solt megismertem egy csomó más teljesen új terepet fedeztem fel, amikben idegenként mozogtam, és ne tudtam hogy illeszkedjek be. De eltökélt voltam, és ha még nem is most kell minden új tereppel megküzdenem, tudtam, hogyha majd meg kell, akkor képes leszek rá. Sötétedett már mire úgy döntöttünk, hogy ideje visszamenni a hotelba.

- Szeretitek a kínait? – kérdeztem, mikor elmentünk egy kínai gyorsétterem mellett.

- Igen. – mosolygott Sol, és Maggie is bólintott.

- Akkor az lesz a vacsora. – mondtam határozottan, és bementem velük az étterembe, ahol aztán elvitelre kértük a választott ételeket.

- Megetted? – nézett rá Sol a húgára, aki bólintott, és Sol kezébe adta az üres étel dobozt.

- Zuhanyozz le, jó? Segítsek?

- Nem kell. – csóválta meg a fejét. – Karen néni is engedte már kétszer is, hogy egyedül zuhanyozzak.

- Rendben. – bólintott mosolyogva Sol. Pár perccel később, Maggie felsikított, én pedig reflexből ugrásra készen álltam, ha baj lenne. - Sol, van itt egy pók a falon! - visított ki a fürdő szobából aztán, én pedig megnyugodva kifújtam a levegőt.

- Nyugi Maggie, nem fog megenni. – emelte a plafonra a tekintetét Sol.

- De nagyon nagy!

- Nagyobb, mint te?

- Nem de..

- Akkor nincs mitől tartanod. Mosakodj meg és öltözz pizsamába. – mondta Sol, ellenkezést nem tűrően.

- Majd meglátod, hogy milyen undorító, ha bemész. - mondta duzzogva, miután kijött a fürdőszobából.

- Na gyere ide te kis kócos. – Maggie leült az ágyra, Sol pedig azonnal fésülni, majd fonni kezdte a haját. Elképesztő volt a különbség a mostani Sol, és aközött a lány között, akit a táborban megismertem. Mintha a táborban egy hatalmas terhet cipelt volna, amit most levettek a válláról. Kivirult, és boldognak látszott még akkor is, amikor épp nem mosolygott.

- Fogat is mostál?

- Ööö... nem. – húzta el a száját Maggie.

- Akkor nyomás!

- Otthon hagytam a fogkefém.

- Maggie – sóhajtott fel Sol, és rosszalló pillantást vetett a húgára. – Na jó, mindegy semmi baj. Itt a hotel mellett van egy drogéria, úgyhogy akkor veszek egyet. Mindjárt jövök. – Mondta, aztán az ajtónál megállt, és aggódó tekintettel felém fordult. - Itt hagyhatlak vele? Csak egy perc az egész.

- Persze, menj csak. Meg leszünk ugye pöttöm? – Mosolyogtam rá Maggiere, aki azonnal bólintott. A kislány egészen addig tündérien mosolyogva ült az ágyon, amíg Sol be nem csukta maga után az ajtót. Ekkor azonban felpattant, és csillogó szemekkel rám nézett.

- Akarsz játszani?

- Igen, mi lenne, ha azt játszanánk, ki tud gyorsabban elaludni?

- De ez nekem nem tetszik. – csóválta a fejét rosszallóan.

- Nézd, pöttöm... - kezdtem, de Maggie megragadta a kezemet, és húzni kezdte, hogy felálljak az ágyról.

- Játsszunk inkább királylányost. Lehetsz te a lovag. Van egy barátom, a neve Ben, vele is játszottunk múltkor, de ő nem jó lovag. Azt mondta ő nem ment meg királylányokat, mert a lovagoknak harcolniuk kell.

- Ja, ismerős. – csúszott ki a számon, mire Maggie értetlenül nézett rám.

- Mi?

- Mármint Ben, jó nagy hülye. – mondtam, erre pedig Maggie a szája elé kapta a kezét. Ohh, oké, várjunk csak a hülye csúnya szó mi? Baszki. – Úgy értem.... Ben biztos csak nem akarta bevallani, tudod, mert biztos azt hitte az nem olyan fiús. – helyesbítettem. – De figyelj csak pöttöm. Játsszunk inkább holnap, holnap több időnk lesz rá.

- Ajjj, de hát az még olyan nagyon messze van!

- Hát figyelj, minél előbb elalszol, annál előbb lesz holnap. – mondtam neki, erre aztán elgondolkodott. Hosszú másodpercekig csöndben emésztgette a szavaimat, aztán a legnagyobb megkönnyebbülésemre, elindult a szobája felé és bemászott az ágyába. Odaléptem mellé, és ráterítettem a takarót.

- Holnap is itt leszel még? – pislogott fel rám.

- Itt bizony. – bólintottam, ő pedig elmosolyodott.

- Jó éjt, Dylan!

- Szép álmokat Pöttöm! – mosolyogtam le rá, ő pedig behunyta a szemét, és alig pár másodperc múlva, már nagyokat szuszogva, aludt is.

- Dylan!.. Hol vagytok?- hallottam meg Solt.

- Pszt Sol, itt vagyunk. – Szóltam oda neki halkan.

- Ezt hogy csináltad? - suttogta döbbenten, az alvó húgát nézve. - Általában egy órába telik, mire sikerül rávenni, hogy elaludjon. Karen azt mondta, hogy amíg nem voltam otthon még nehezebben aludt el. Mit csináltál? Énekeltél neki? – kérdezte, én pedig felenevettem.

- Nem vagyok az az éneklős típus. - csóváltam meg a fejem. - Miután elmentél, teljesen felpörgött és minden áron játszani akart. Mondtam neki, hogy késő van, és majd holnap játszunk. Elkezdett nyavalyogni, hogy az még messze van, mire mondtam neki, hogy minél előbb elalszik, annál előbb játszhatunk. Erre bevágta a szunyát.

- Azta – vetett rám elismerő pillantásokat - Nem is gondoltam volna, hogy ennyire értesz a gyerekekhez.

- Multifunkcionális vagyok. - kacsintottam rá.

- Valóban?

- Ahha. Megmutassam miben vagyok a legjobb? – Kérdezte és hátra sem nézve becsuktam Maggie szobájának ajtaját. Közelebb léptem Solhoz, és lehajolva megcsókoltam.

- Dylan... megőrültél? - tolt kissé el magától.

- Hmm? – Kérdeztem, de nem hagytam abba, az ajkam lejjebb siklott a kulcscsontjára, mert tudtam, hogy ezt imádja.

- Itt alszik a másik szobában a húgom. - suttogta Sol, de a szavai ellentétbe ütköztek a tetteivel. A fejét ugyanis hátra döntötte, ezzel nagyobb teret engedve nekem, és az ajkaimnak.

- Hát jó. - Mormogtam és a szemébe néztem. Aztán lassan - nagyon lassan - elkezdtem leszedni magamról a pólót, majd lehajítottam a földre. - Én most elmegyek lezuhanyozni. - Néztem rá szándékos pimaszsággal, és megfordultam, hogy a fürdő felé vegyem az irányt. Menet közben természetesen megmozgattam azokat a hátizmokat, biztos, ami biztos. A tervem bejött – naná – mert alig pár másodperc múlva nyílt a zuhanyzó ajtaja, és két kar ölelt át hátulról. Egész teste az enyémhez tapadt, és éreztem, ahogy a vér a férfiasságomba tódul. Megfordultam, és lassan megcsókoltam őt. Közben a zuhanyrózsából folyt ránk a víz, vizes bőrünk pedig összetapadt. Előre léptem, és Solt háttal a csempének döntöttem. Megcsókoltam vizes nyakát, ő pedig ujjaival a hátizmaimba markolt. Abban a pillanatban nem várt ránk tárgyalás, bíróság, és katonai tábor. Csak mi ketten léteztünk, meg a víz, ami szüntelenül folyt le ránk.