Dylan Special #16

16. Fejezet

Teljesen átlagos terepgyakorlatnak indult. Az üres „falu" ahol gyakoroltunk, ugyanolyan volt, mint eddig bármikor. Este őrségnél felnéztem az égre. Néztem a csillagokat, és az jutott eszembe, hogy eddig nem is érdekeltek ezek a dolgok. Tisztában voltam vele, hogy égitestek vannak fölöttem, és ennyi az egész. Most meg olyan, mintha először látnám. Aztán megéreztem az első esőcseppet az arcomon. Majd még egyet, és még egyet. Másodpercekkel később meg már dörgött az ég, és zuhogott az eső. Ez talán egy jelzés, hogy hűtsem le magam?

- Vettem az adást, atyám. – mormogtam magamnak. Talán tudhat valamit az öreg. Végülis ő mindent tudó nem igaz? Akkor azt is látja, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége? Hogy elfogok szúrni valamit, vagy egyszerűen csak rossz csillagzat alatt vagyunk mi ketten Sollal? Tiszta hülye vagyok, hogy ezeket mind egy viharból szűrtem le. Na de vallásos ember vagyok, mindig is annak neveltek. És bár sosem hittem a „lelki társakban" vagy az „igaz szerelemben", de abban igen, hogy a világon nem léteznek véletlenek. Minden okkal történik egy céllal, amit felülről kaptunk, csak esetleg még magunk sem tudjuk, hogy mi miért történik. Vagyis okkal találkoztam Sollal, és okkal tartunk most ott, ahol tartunk. A kérdés csak az: ez az ok azért van, hogy megtudjam: én is érdemes vagyok azokra a dolgokra, amikben eddig még csak nem is hittem, vagy azért, hogy a jóisten megleckéztessen? Egyed meg Dylan amit főztél! Van egy olyan érzésem, hogy nagyon nem tetszene. Mindenki sorra ébredezett. Bizony, az eső az ellenségünk. Kár amúgy, hogy utálom, mert nagyon jó dolog lenne. A nagyapám, például imádta az esőt. Szeretett kertészkedni, és órákon keresztül képes volt magyarázni nekem és Danynek, hogy az eső egy igazi csoda, és mi lenne velünk nélküle. Bár ennek tudatában voltam, jelen pillanatban szinte bármi másnak jobban örültem volna. Mindenem átázott, és érezni magadon a csurom vizes ruháidat, ahogy hozzád tapad, és nem öltözhet át szárazba... szörnyű. És akkor a vizes zokniról már ne is beszéljünk. Lecsavartam a kulacsom tetejét, és magam elé emeltem. Már félig kifogyott belőle a víz, úgyhogy legalább ennyi haszna volt az esőnek. Amikor tele lett vissza zártam, és eltettem a táskámba. Mivel nem túl sok mindennel tudtam magam elfoglalni, a villámokat számoltam. Mármint a mennydörgést, hogy hány kilométerre van tőlünk a vihar. Ezt mindig is érdekesnek találtam, habár nem igazán szerettem sem a mennydörgést sem a villámlást. És mindegyiknél összerezzentem. A puska eldördülésére, és a bomba robbanásra emlékeztettek. Olyan volt, mintha minden egyes dörgésnél, valaki az agyamba vezetne egy emléket, olyan emléket, amihez ehhez hasonló hang társult. Rosszul éreztem magam tőle, és azt kívántam bár vége lenne már a viharnak. Ennél még az eső is jobb. Néztem, ahogy a sötétben az esőcseppek eláztatják alattam a földet, ami lassan kezdett mozgó sártengerré alakulni. Aztán egy idő után elcsendesült az ég. Nem volt több villám és nem volt több mennydörgés. Nem volt több rossz emlék.

***

A hajnali csípős reggelben keltünk fel. Megnyugtató volt látni, hogy már nem esik. Viszont körülöttem mindenhol esőszag volt, amit viszont kifejezetten szerettem. A bakancsom, a nadrágom, sőt még a kabátom is mindenhol sáros volt. Na, ez az igazi terepminta.

- Gyerünk fiúk, ne vesztegessük az időnket! – kiáltott a nagybátyám. És miután „megreggeliztünk (kulacsban víz, és zacskózott túlélő kaja) már folytattuk is az utunkat. A nagybátyámnak kiválóak a megérzései. Ezt az is bizonyította, hogy a napra betervezett egyetlen pihenőt, abban az öt és fél percben rendelte el, amikor nem esett az eső, és a nap elő bújt a felhők mögül. A fűben ülve kinyitottam a kulacsomat és a számhoz emeltem, hogy egy kis folyadékot jutassak be a szervezetembe. Eső íze volt, de már megszoktam. Néztem Parrisht, aki a dögcéduláján lévő lány fotóját bámulta.

- Mi az Parrish még mindig együtt vagytok a... hogy is hívják? – biccentettem felé.

- Claris. – válaszolta.

- Akkor mond meg neki, hogy küldjön egy-két hot dogot, vagy hamburgert legközelebb. – nézett rá Nate.

- Miért, Nate, anyád nem küld? – kérdezett vissza Parrish.

- Á, folyton egészséges szarokat dobozol be. – vonta mega vállát.

- Akkor szerezz magadnak egy nőt haver. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Emmett.

- Á, nem tudom. – csóválta a fejét. – Hosszútávon csak a baj van velük.

- Na igen, ha seggfej vagy Nate, akkor hajlamosak berágni. – engedte ki a kezéből a dögcéduláját Parrish és Natre pillantott.

- Nem vagyok seggfej velük.

- Áá, dehogy, tényleg. – rázta a fejét Joey. – Az eltávos sztorijaidból oktató filmet lehetne csinálni. Mit ne mondj egy nőnek lenne a címe. Vagy: mit ne tegyél, ha nőt akarsz szerezni.

- Már megbocsáss, de tudtommal mindig célba értem. – szegte fel az állát büszkén Nate.

- Na ná, mert a szárnysegéded volt a dinamit duó. – biccentett a fejével Zac rám és Tylerre.

- Amúgy meg ez totál nem fer. Dylan is seggfej velük, persze ha ő csinálja, akkor már isten. Ha én, akkor meg egy idióta vagyok. – bosszankodott tovább Nate.

- Hát igen, mert Dylan... az Dylan. – vonta meg a vállát Joey, és úgy tűnt, ez mindenkinek elég magyarázat. Életemben először szégyelltem azt, ahogy a lányokkal bánok. Illetve bántam.

- Ja, ja Dylan mindent megnyer igaz-e? – nézett fel Thomas, aki egész eddig csöndben ült mellettünk. Önkéntelenül is összeszorítottam az állkapcsomat.

- Hogy állsz a fogadásunkkal haver? – a fogaimat hihetetlen erővel szorítottam egymáshoz.

- Milyen fogadással? – nézett föl Parrish. Na, úgy látszik akadt akkor a táborban olyan, aki nem tudott róla. Mostanáig. Igyekeztem Thomasnak jelezni a tekintettemmel, hogy nagyon nem jó vizeken evezik. De nem tágított.

- Fogadtunk Dylannal. Hogy megdönti azt a csajt, még augusztus előtt.

- Milyen csajt?

- Solt. Sol Robertsont.

- Jah, aki leöntött felmosóvízzel? – röhögött fel Parrish, én pedig ránéztem. És egyetlen pillantásom elég volt, hogy leolvadjon a képéről a vigyor és befogja.

- Régen hallottam a fejleményekről. Hogy haladsz nagyfiú? Hallanunk kell a részleteket. – Mindenki engem nézett. És ez volt az a pillanat, amikor azt kellett volna mondanom, hogy dugja fel magának a fogadását. De minden szem rám szegeződött. Rám, és azt várták, hogy mondjak valami olyan dumát, mint amit megszokhattak már tőlem. Hogy legyek én. Mert ők ilyennek ismernek. És mert egészen eddig tényleg ilyen voltam. A bökkenő csak az volt, hogy még magamnak sem mertem hangosan kimondani. Mindig is utáltam a változásokat, de ez egészen más. Ez nem pillanatnyi változás, ez kihat ezután mindenre. És ha ezt magamnak sem merem ezt igazán beismerni... ha még Tylernek sem merem hangosan kimondani. Hogy mondhatnám el most itt mindenki előtt? Még én sem tudom, hogy ez az egész hova vezet.

- Semmi közöd a részletekhez Thomas. – válaszoltam kemény arckifejezéssel.

- Már hogy ne lenne? Védem a befektetésem. – mondta és ez volt az a pont, hogy csupán pár tized másodpercen múlott, hogy kiüssem. Ezalatt a pár tized másodperc alatt viszont Tyler közbe avatkozott.

- Ugyan Thomas, te nem a befektetésedet félted, valld csak be. Csak mivel régen akadt már hal a horgodra, Dylan kapásain akarsz élvezkedni. – mondta laza hangnemben, a srácok pedig felröhögtek. Kifújtam egy adag levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartom. Thomas idegesen meredt Tylerre. 

- Jah Ty, még jó, hogy nem veled fogadtam. Már vesztettem is volna nem de? – vigyorgott rá Thomas, Tyler pedig mozdult. És én is. Visszarántottam Tylert a karjánál fogva, mielőtt még eldurvult volna a szitu.

- Jól van jól van nyugi haver, csak jártatom a pofámat, tudod jól. – emelte fel mindkét kezét védekezve Thomas.

- A pofádnak nem ártana egy kis pihenő idő Tom. Hűtsd le magad. – nézett rá Nate.

- Persze, vettem srácok, minden oké. Megyek is megtöltöm ezt a folyónál. Hátulról nem ér támadni! – nézett rám és Tylerre, majd felvette a kulacsát és elsétált.

- Hű, azannyja. – csóválta a fejét Joey. – Kicsit ki van a gyerek azt hiszem.

- Igen, azt hiszem nála már kb. egy éve tart a kangörcs. – bólintott Zac röhögve.

- Azt hiszem beszélhetnél a nagybátyáddal az érdekében Dylan. – nézett rám Nate. – Egy kis speckó Rollins hadnagy féle edzés lehet helyrepofozná a srácot.

- Á, nah azért annyira nem utálom. – csóváltam meg a fejem, a többiek meg felnevettek.

- Amúgy én komolyan egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a nagybátyád a táboron kívül egy normális emberi lény. – rázta a fejét Joey.

- Hát nem is az. Meséld csak el még egyszer azt a karácsonyi sztorit! – vigyorgott rám Tyler.

- Amikor az unokaöcsémnek fölszakadt a térde és elkezdett sírni? És William azt mondta: „Fiam, egy katona nem sír. Pláne nem egy férfi!" erre az unokaöcsém: De William bácsi én nem vagyok férfi. Sem katona. „Hát elég baj az fiam. Nem kell, hogy ennek még hangot is adj.„ – mélyítettem el a hangomat.

- Ja, én nem erre gondoltam. Hanem a flörtölősre.

- Melyik flörtölősre? – húztam fel a szemöldököm.

- Tudod, amikor annál a nőnél volt karácsonyi parti. Tudod, aki igencsak telt idomokkal rendelkezett. Ráadásul isteni volt a pudingja. – bólogatott Tyler.

- ja igen! – jutott hirtelen eszembe, ahogy a karácsonyi pudingra gondoltam. Körbe néztem, hogy biztosan nem hall-e meg a nagybátyám. Aztán megköszörültem a torkom, hogy megfelelően elmélyítsem és megkeményítsem a hangomat.

- „Miss Lucinda... hölgyem. Azt kell mondanom, ez a burgonya rendkívül helytállóan sikerült. Hát még a csirkemell..." – mikor befejeztem, mindenkiből kitört a röhögés.

- Nemáááár. – mondta Emmet.

- Jaja, a hölgy akkorát kevert le neki, hogy szerintem néha még most is érzi.

- Jézusom, ez a szöveg... mintha Zac mondta volna. – csóválta a fejét vigyorogva Joey.

- De a nagybátyám tényleg a kajára értette. Csak a hölgy hirtelen haragú...

- Az eszem megáll. Bármit megadtam volna, hogy lássam ezt a jelenetet. – pislogott Nate hitetlenkedve, én pedig felnevettem. Visszagondolva, tényleg elég szórakoztató volt.

Mikor tovább indultunk, Tyler halkan mellém somfordált, és suttogóra fogta a hangját.

- Fogjuk rá, hogy megértem miért nem akartad a többiek orrára kötni, hogy mi van köztetek Sollal. De akkor is el kell mondanod Thomasnak haver. Utoljára mentettelek ki.

- Elfogom, ne izgasd magad. – mordultam fel.

- Én nem. – csóválta meg a fejét. – Csak gondoltam szólok.

Az út hátralévő részében ismét eleredt az eső. És nem is hagyta abba. Még akkor sem, amikor visszaértünk a táborba. Csak arra tudtam gondolni, hogy lefürödjek, és tiszta ruhába bújjak, hogy aztán kicsaljam Solt a szobájából. Éppenhogy csak eszembe jutottak ezek a gondolatok, amikor beléptünk a kapun, és gyöngyöző kacagások hangjaira lettünk figyelmesek. Több szólamban szóltak, és egyből odavonzották a figyelmünket. Az eső esett, sőt zuhogott. A lányok pedig ott táncoltak az udvaron Csurom vizesen. A vizes hajuk repdesett körülöttük, ahogy újra és újra táncra perdültek, és forogtak, mintha zene szólna körülöttük.

- Fiúk nem lehet, hogy visszafele ráléptünk egy rakás taposó aknára és a mennybe kerültünk? – Szólalt meg Emmett, le sem véve a tekintetét a lányokról. Teljesen logikusnak tartottam a kérdést. A lányok mindenhol csurom vizesek voltak, és a ruhájuk rátapadt a testükre. Ha nem éreznék Sol iránt úgy, ahogy, most egy egészen más jelenet bukkanna fel a fejemben a látványra. Olyasmi, ami valószínűleg a többi srácéban. De a szemem azonnal megtalálta Solt, és rátapadt, mint egy matrica. Mosolygott, és a mosolyával napsugarakat teremtett maga köré. Vizes szőke hajtincsei fel –fel libbentek, ahogy ugrabugrált.

- Ha igen, én nem reklamálok a halálért. – mondta halkan Tyler megbabonázva.

- Én nem tudom srácok. – mondta Nate. – Ennek olyan szirén szaga van. A filmekben az ilyen jelenetek egy rakás halott férfival végződnek. - Léptem egy lépést, és elindultam. Menet közben megfordultam, és kitártam mindkét kezem, úgy néztem a srácokra.

- Nem mindegy? Nekem már úgyis bérelt helyem van a pokolban. – mondtam, majd megfordultam, és Sol felé vettem az irányt. Amint odaértem, megfogtam a karját, és berántottam az épület mögé, és a falhoz toltam. Nem volt rajta egyetlen egy száraz négyzetcentiméter sem. Vizes haja kócosan terült el a vállán és a hátán, pár tincs pedig az arcához tapadt. Egyik szempilláján egy vízcsepp csüngött, ami egy pillanat múlva leesett az arcára és lefolyt egészen az álláig, egybeolvadva a többi vízcseppel. Amikor az egyik csepp az ajkára fojt, nem bírtam tovább. Lehajoltam, hogy a számat az övére tapasszam. A lágy, nedves, puha ajkakra, amik csakis egy angyalé lehetnének.

- Nagyon... mocskos vagy. – pislogott fel rám. Óh Báránykám. Neked fogalmad sincs, hogy mennyire... Újfent végigpillantottam rajta. A fehér pólója annyira hozzátapadt, mintha csak második bőr volna. A testének minden vonalát láttatni engedte. A gyönyörű idomait, és karcsú derekát. Volt már egy ilyesfajta álom, azt hiszem.

- Te meg nagyon vizes. – válaszoltam. Kék szeme felragyogott, mintha csillagok robbannának fel az égen, és a kezét a tarkómra csúsztatta, hogy lehúzzon magához. Beletúrtam vized hajába, és ösztönöztem, hogy őt tovább, mert számomra nem létezett megállás. Úgy éreztem örökké csókolnám és még azután is.

- Azonnal induljanak be az épületbe! . ordította a nagybátyám, belerondítva az örökkévalóságomba.

- Visszakellene... mennünk. – zihálta, mikor elhúzódott tőlem. A testem tombolt, és még többet követelt, de bólintottam. Ellöktem magamat a faltól, és kiléptem az épület mögül, hogy a srácok után menjek.

- Láttad a Notebookot? – kérdezte Tyler, amikor mellé léptem.

- A tiédet?- kérdeztem, mert nem értettem, hogy jön ide a számítógépe.

- Nem, haver, ez egy film.

- Jah, nem láttam. – nem vagyok egy nagy filmes, amikor nézek akkor általában akciót, meg thrillert, meg Rambot, megy ilyesmiket. De mivel Tyler kérdezte... - Ez valami romantikus cucc?

- Az. Van benne egy egészen hasonló jelenet, mint amit csináltatok az előbb.

- Miért nem lepődök meg, hogy szabadidődben ilyen romantikus filmeket nézel? – néztem rá, mire Tyler arcán csak egy fél pillanatig átsuhant valamiféle érzelem, a rosszabbik fajtából.

- Nem ezt még... még Allisonnal láttam. – mondta ki, aztán megköszörülte a torkát. Tyler nagy szerelme. Legalábbis eddig ő volt. Ugyanis úgy még soha nem láttam lányra nézni, ahogy Lynnt szokta vizslatni. Álmodozó James Dean tekintettel. Nem szóltam semmit, mert nem volt mit mondani. Allison a múltja része, de semmi több. Már nem. Lynn viszont a jelen.

- Mi a helyzet Lynnel? Esélyes a Mrs. Darcy címre? – vigyorogtam rá.

- Lassan kifogysz a Darcys poénjaidból. – küldött felém egy rosszalló pillantást.

- Igen tudom. – húztam el a számat. – De valld be, hogy ez jó volt! – Tyler válaszul elnevette magát.

- Na de most komolyan... - ütöttem meg egy határozottabb hangszínt.

- Komolyan megőrülök érte. Akármilyen messzire gondolok... ő jelen van érted? Nem tudom elképzelni, hogy nincs ott a jövőmben.

- Ez király, haver. De tényleg. – csaptam a vállára.

- Csak...

- Csak?

- Vele még nem beszéltem erről. Nem tudom, hogy ő hogy gondolja ezt.

- Miért gondolná máshogy? – kérdeztem, mire keserűen felnevetett.

- Miért? Amiért mindig máshogy gondolják. Amiért Allison is máshogy gondolta. – ennél a pontnál megálltam és szembefordultam vele.

- Figyelj Ty, a többiekről nem tudok nyilatkozni, de az a lány úgy néz rád, mintha egyenként aggattad volna a francos csillagokat az égre. A pokolba Allisonnal! Ő veszített, és még csak nem is tudja mekkorát. Soha nem fogja megtudni, de Lynn igen. Mert én mondom neked tesó, nálad jobb pasast nem is foghatott volna ki.

- Lázas vagy? – nézett rám gyanakvóan.

- Nem vagyok lázas, cseszd meg! A testvérem vagy Tyler, és komolyan gondoltam amit mondtam. Ne rinyálj itt nekem olyasmiért, ami nem is fog megtörténni. Inkább örülj neki, hogy ekkora piszok mázlista vagy. Még ha nem is vagy olyan jóképű, mint szerénységem. – Tettem hozzá, hogy ne legyen túl érzelgős a helyzet. Tyler vigyora a füléig ért.

- Jól van kössz a lelki fröccsöt lélekdoki.

- Na azért. – vertem hátba. - Mr. Darcy nem siránkozik. Nehogy már elkelljen tőled vennem ezt a posztot. – csóváltam meg a fejem.

- Ugyan már. – horkant fel Tyler. Bár minden szavamat, amit Tylernek mondtam úgy is gondoltam, saját magamat egyáltalán nem győztem meg vele. Mert... hogy lehetne belém szerelmes bárki is? Annyi sok szarságot csináltam baszki, hogy már a számát se tudom. És most akkor itt van egy lány, aki kiáll, és azt mondja: Kell nekem az a rakás szerencsétlenség!

***

Egyáltalán nem örültem, amikor a nagybátyám közölte, hogy újra terepre megyünk. Sosem bosszantottak a terepgyakorlatok, de most kifejezetten ideges lettem. Nem is tudtam együtt lenni Sollal. Én éppen végeztem az ebédemmel, amikor a lányok bejöttek enni.

- Megyünk a kondiba, jössz Dylan? – nézett rám Nate, de megráztam a fejem.

- Menjetek, majd megyek utánatok. – mondtam. A falnak támaszkodtam, és a mellkasom előtt összefontam a karomat. Sol észrevett, ahogy állok és őt nézem. Hiányoltam azokat az apróságokat, amiket akkor tehetnénk, meg ha más helyzetben lennénk. Ha nem egy katona táborban lennénk, és ő nem a javító intézetből került volna ide. Ha a nagybátyám nem lesne minket árgus szemekkel, és ha nem félnék a saját kibaszott érzéseimtől. Sol amint visszavitte a tálcáját, és felém kezdett sétálni. Mikor elhaladt mellettem, nyomatékosan rám nézett, én pedig betartva a megállapodásunkat pár másodperc múlva követtem. A falnak dőlve várt rám. Elé léptem, és a füle mellett a falnak támasztottam a karomat.

- Hajnalban megyünk küldetésre. – a szabad kezemet felemeltem, hogy egy kósza szőke hajtincset az ujjaim köré csavarjak. Mintha a nap egy kisebb sugara csavarodna az ujjam körül.

- Megint? De hát most jöttetek vissza. – biggyesztette le csalódottan az ajkát. Na igen, én is erre gondoltam mikor meghallottam.

- Báránykám, nem én vagyok itt a főnök. Nem én döntöm el, hogy mikor és hova megyünk. – mondtam, mire felsóhajtott.

- Mikor jöttök vissza? – oh igen. Ez a kellemetlen része...

- Három nap múlva. – válaszoltam. Három kibaszott nap múlva.

- Az sok idő. – Bizony, hogy az...

- Csak három nap. – szóltam nyugtató hangon. – Tudom, hogy nehéz nélkülem, de majd kibírod valahogy. – villantottam egy féloldalas mosolyt. Sol egy pillanatra elgondolkodott, majd közelebb lépett hozzám. Kék szemeiben ezernyi kristály csillogott, úgy nézett fel rám. A derekamon megéreztem az ujját, ami mintákat rajzolva haladt fölfelé a testemen. Az ujjai közé csippentette a nyakamban lógó dögcédulát, és forgatni kezdte. Megmernék rá esküdni, hogy emelkedett körülöttünk a hőmérséklet.

- Igazad van, nagyon nehéz lesz kibírnom. – halkította le a hangját. Aztán lábujjhegyre állt, és a fülemhez hajolt. Az ujjai közben pimasz táncot jártak a karizmomon, és a mellkasomon. És éreztem, ahogy az ujja nyomán a bőröm felforrósodik. Azon kaptam magam, hogy még levegőt sem veszek.

- Három nap nélküled... - suttogta, és a lehelete forrón csiklandozta a bőrömet. – De mindennap gondolok majd rád. Főleg este. – folytatta. Nem az eddig bent tartott lélegzetem is elakadt. – Az ágyban. – és ekkor önkéntelenül is levegő után kaptam. Tuti, hogy most ébren vagyok? Szerettem volna magamba csípni, vagy felpofozni saját magam, hogy kiderítsem, de elég hülyének nézne, ha mégsem álmodok. De most nem azért... de Sol ilyet még az álmomban sem csinált. Még közelebb hajolt, és puha, bársonyos ajkait megéreztem a fülem alatt. Aztán végighúzta az álkapcsom ívén, és a számon állapodott meg. Forróságot éreztem egy bizonyos ponton, és a nadrágom sokkal szűkebbnek tűnt. Ám ekkor Sol ajka eltűnt az enyémről, és elégedetten elmosolyodva megfordult. Reflexből nyúltam utána, hogy visszahúzzam. Mi a...?

- Báránykám, ugye ezt most nem gondolod komolyan, hogy egyszerűen itt hagysz ilyen állapotban?

- Milyen állapotban? – Na had ne kelljen kimondanom... Sol a tekintetem láttán huncutul elmosolyodott. - De hisz ez csak három nap. Tudom hogy nehéz nélkülem, de... majd kibírod valahogy. – A szavak hallatán, a felismeréstől elnevettem magam. Kis gonosz boszorka! Képes volt a saját térfelemen megverni, ráadásul mesterien csinálta. Olyan tűz lobbant az egész testemben ettől, hogy úgy éreztem, mindjárt itt helyben lángra kapok.

- Ejha, Báránykám. Sok mindent kell bepótolunk ha visszajöttem.

- Hosszú három nap lesz. – nézett a szemembe. Oh de még milyen hosszú! Sol rám mosolygott, aztán megfordult és elment. Néztem távolodó alakját, ahogy kecsesen ring a csípője, mintha táncra hívna. Vagy másra. Isten látja lelkemet, én aztán nem fogok semmit ráerőltetni, de ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire kívánja őt testem-lelkem. És hogy ez lesz egész életem leghosszabb három napja.