15. Fejezet
Nem aludtam jól. Egész éjjel járt az agyam. Néha elaludtam, aztán a következő pillanatban meg a sötétségbe pislogtam, aztán újra elaludtam. És ez így ment egész este. Csak onnan tudtam, hogy már reggel van, hogy meghallottam a sípszót, meg a kiáltást. Villámgyorsan összepakoltuk a sátrakat, és már mentünk is tovább. Hosszú, és olykor meredek út volt, csodálkoztam is, hogy a lányok nem nyavalyognak.
- Hogy aludtál? – kérdezte Tyler, mellettem sétálva.
- Jól.
- Tényleg? – vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét. – Már nem vagy bajban? – egyenesen a szemébe néztem. Vagyis hallotta, amikor visszajöttem.
- Ha ébren voltál, miért nem akkor kérdezősködtél?
- Nem úgy tűnt, hogy beszélgetős kedvedben vagy. – vonta meg a vállát, én pedig egyetértően bólintottam. Tényleg nem voltam beszélgetős kedvemben. – Mi történt tegnap?
- Nem feküdtünk le, ha erre voltál kíváncsi. – Tyler ismét megvonta a vállát.
- Arra vagyok kíváncsi, amit elmondasz.
Mégis mit mondjak el neki? Hogy soha az életemben nem éreztem még csak hasonlót sem? Hogy nem is tudtam, hogy léteznek ilyen dolgok a világon, és hogy ettől kurvára bevagyok rezelve? Ha ezt kimondom, azt nem lehet visszavonni, mert akkor igazi lesz. És ha igazi lesz, akkor az azt jelenti, hogy már van vesztenivalóm.
- Minden oké, Ty. – válaszoltam azzal a tudattal, hogy Tyler annál sokkal jobban ismer, mint hogy higgyen nekem per pillanat. De nem szólt semmit, csak bólintott.
Órák múlva értünk csak vissza a táborba. Csak azt akartam, hogy lemossam a testemről a földet, meg a mocskot, de közben azt reméltem az aggodalmat is lemoshatom magamról, a démonaimat pedig vízbe tudom fojtani. Természetesen nem sikerült. A démonok ugyanúgy megmaradtak, mélyen fortyogtak ott, ahol hideg van és sötétség, és olykor-olykor előjönnek. De annyit tudtam, hogy ha nem is sikerült őket vízbe fojtanom, messzebb kúsztak. Messzebb tőlem, oda ahonnan nehezebb előjönni. Mert Sol hozott némi fényt belém, ami elijeszti őket. Azon gondolkodtam, hogy lehetséges-e, hogy egyszer majd teljes mértékben eltűnnek. Észre sem vettem, hogy éhes vagyok, annyira elgondolkodtam, csupán akkor jöttem rá, amikor a villámra szúrt burgonyát a számba tettem. A gyomrom szinte azonnal lángra kapott, jelezve, hogy szüksége van a munícióra. Szinte meg sem éreztem az ízét, csak lapátoltam magamba, a testem kiáltozott az energiáért. Jóllakva az ember nem gondolkozik annyit. Jelen esetben legalábbis bezuhantam az ágyba és kattintásra már aludtam is.
***
Reggel, mikor felöltöztem, a tekintetem megakadt Sol fehér pólóján. Azon, amin még mindig látszott a nagy rózsaszín folt. Nem is tudom, hogy miért tartottam meg. Visszaadhattam volna neki. Vagy elvihettem volna a mosodába, aztán lesz vele ami lesz. Nem mintha előszoktam volna venni, és nézegetni, vagy szagolgatni, vagy valami ilyesmi. Egyszerűen jó érzés volt, hogy van nálam valami, ami az övé.
- Indulás! – ordította Radford, délután, a kinti pályán. Rutinedzés volt, futás kezdve, és masszással meg kúszással kombinálva minden mennyiségben. Szeretem a rutinedzéseket. Néha terepgyakorlatra, vagy valamilyen változásra van szükségem, mert azok jelentek valamiféle kihívást, de a rutinedzések egyfajta nyugtató megszokottsággal járnak számomra. Olyan, mint a fogmosás, vagy a fürdés. Kell a mindennapjaimhoz, és bár nem történik semmi, ha kihagyod, egyszer, kétszer, mégis zavar, és mielőbb pótolni akarod. Az elmúlt másfél napban, egy szót sem beszéltem Sollal. Ezért örültem, amikor a tévé szoba felé igyekeztem, hogy csak egy kicsit lazítsak, és megláttam Solt a folyosón, aki kivételesen egyedül volt. És bár nagyon úgy tűnt, hogy kifejezetten siet valahova, gyorsan körülnéztem, hogy van-e itt valaki. Azért kockáztatni nem akarok, mert Williamnél már így is vékony jégen táncolunk. Hátraléptem, annak a szűk folyosónak az irányába, ami a nagy raktárhoz vezetett. A falhoz lapultam, és megvártam, amíg Sol pont odaér, az elágazáshoz, akkor pedig kinyúltam érte, és gyorsan berántottam a folyosóra, majd kissé a falnak döntöttem. A tenyeremet a szájára tapasztottam, hogy ne sikkantson fel, mert igen csak meglepődött. Aztán a szemeiből eltűnt a meglepettség és huncut csillogás vette át a helyét. Meghalni is képes lennék ezért a pillantásért.
- Elég rendesen megleptél. – mondta halkan, amint a tenyeremet levettem a szájáról.
- Ez volt a cél Báránykám. – mosolyogtam rá. A tekintetem végigsiklott rajta, majd újra a szemébe néztem. – Sietsz valahová? – kérdeztem, ő meg kissé elhúzta a száját.
- Sajnos a nagybátyád iránti félelmem megköveteli, hogy azt válaszoljam: igen. – válaszolta, én pedig közelebb hajoltam hozzá.
- Kár. – mondtam, és az orrommal megérintettem először az arcát, az ajkamat épp hogy csak egy fél lehelet választotta el a bőrétől, és az orrom most a füle alatti felületet érintette. Szándékosan nem csókoltam meg, ez a terv része.
- Na jó, azért... annyira nem sietek. – mondta csak egy egész kicsit megremegő hangon, én pedig még mindig lehajtott fejjel elmosolyodtam. Helyben vagyunk. Az ajkamat az övére tapasztottam, és a nyelvem egyből utat talált a szájába, mert amúgy sem volt időnk, nekem meg per pillanat az összes porcikám lángoló tűzért kiáltozott, amit így érhettem el.
- Most már tényleg mennem kell. – szakította hirtelen félbe a csókunkat, legnagyobb bánatomra.
- Persze. – bólintottam. – Nehogy rajtakapjanak. – mondtam és megpusziltam az arcát, majd elmentem a másik irányba.
***
Tyler úgy nézett ki, mint aki hat egész évig aludta el a haját. Ezenkívül vigyorgott, mint egy idióta, amikor belépett a tévé szobába, majd lezöttyent egy fotelbe. Emmett is, és én is kérdőn néztünk rá.
- Elfogod mondani, hogy fogassal a szádban aludtál vagy magadtól vagy ilyen, vagy kikell találnunk? – szólalt meg Emmett. Tyler összefonta a mellkasa előtt a karját, és óvatosan körülnézett, majd újra ránk.
- Lefeküdtünk Lynnel. – mondta ki, mire Emmett fütyült egyet, én meg elmosolyodtam. Vártam, hogy folytassa.
- És? –kérdeztem, amikor nem mondott többet.
- Mi és?
- Hát... ennyi? – vontam fel egyik szemöldököm.
- Jah, bakker. Mondj már valamit. Ennyi volt vele, vagy mi? Azt hittem...
- Persze, hogy nem ennyi volt. – szakította félbe Tyler. – Nem tudom mit mondjak. Megőrülök érte. Szeretem, és ezt nem kell ragozni.
- Ohh ácsi! – kapta fel a fejét Emmett. – Szereted, mármint szerelmes vagy belé?
- Jah. – vonta meg a vállát, de hiába adta a lazát, én láttam a szemében a ki nem mondott szavakat. Emmett ismét füttyentett, majd felváltva pillantott rám és Tylerre.
- Megvagyunk ám áldva. – szólalt meg aztán. Kínos csend következett, ahogy ráeszméltünk, hogy Emmettnek igaza van. Nem bírom az ilyen helyzeteket, nem vagyok jó bennük, ezért egy torokköszörülés után azonnal a távirányítóért nyúltam, hogy keressek egy sportcsatornát. Egy hokimeccset láttam meg a képernyőn, az sem érdekelt kik játsszanak.
- Felhangosíthatod. – szólalt meg Emmett, és Tyler is a képernyőt bűvölte, mintha élete legizgalmasabb képsorait látná.
***
A benti lőtéren az edzésen, azonnal eszembe jutott, hogy ígértem Solnak egy randit. Amiről semmiképp nem feledkezhetünk meg. És a mai a tökéletes alkalom, mert Campbell el lesz foglalva a másik osztaggal, a fiúk meg nem jönnek ide csak úgy. A szabadidőnket általában tévézéssel, alvással, vagy azzal töltjük, hogy beszélünk az otthoniakkal. Kizárt dolognak tartom, hogy lebuknánk, és kitudja mikor lenne legközelebb időnk az ilyesmire. Ezért hát délután elindultam megkeresni Solt. Először a szobájuk ajtaja előtt álltam meg, majd bekopogtam.
- Sol! – halkítottam le a hangom, és vártam, de nem jött válasz. Óvatosan kinyitottam az ajtót de olyan lassúsággal, amivel szerintem még ember nem nyitott ki egyetlen ajtót sem, majd benéztem a szobába. A szoba majdnem üres volt, csupán egy alvó Lynnt láttam az egyik ágyon, úgyhogy amilyen lassan kinyitottam úgy be is csuktam. Nem sok hely van ahol töltheti a szabadidejét. így először a menza irányába indultam, mert néha ott szoktam látni a lányokat beszélgetni, majd amikor ott sem találtam, az udvar felé vettem az irányt. Meg is láttam, ahogy a füvön, törökülésbe ül, és ahogy egyre közelebb értem, észrevettem a fehér fülhallgatókat a fülében. Halkan mögé lopakodtam, és amikor odaértem hozzá, mindkét tenyeremmel eltakartam a szemét. Sol a tenyerét azonnal a kezeimre tette, majd kihúzta a fülhallgatót a füléből. Nem engedtem el csak azért sem, pedig tudtam, hogy erre vár. Helyette közelebb hajoltam hozzá.
- Ki az? – kérdezte meg végre.
- A végzeted. – suttogtam a füle mögött.
- Úristen! Johnny Depp? Johnny te vagy az? – Hát öö... áucs? Leengedtem a kezem, Sol pedig még sugárzó arccal fordult meg, majd mikor meglátott, láthatóan alábbhagyott a színlelt lelkesedése. – Te nem Johnny Depp vagy. – grimaszolt. Vágom én, hogy a csajok sok híres pasiért vannak oda. De azért jobban örültem volna, ha Solnak valaki olyan az ideálja, aki jobban hasonlít nem is tudom, mondjuk rám. Vagy legalább korban passzolunk.
- Johnny Depp? Ez komoly? Ő a végzeted?
- Ahha! – bólogatott buzgón.
- Báránykám, a fickó vagy ötven éves.
- Mindig is buktam az idősebbekre. Olyan... férfiasak, olyan... tekintélyt parancsolóak. – pislogott áhítozva. Nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy csak színészkedik.
- Hülyéskedsz ugye?
- Dehogyis. Vegyük például Rollins hadnagyot. Ahányszor megfújja a sípját és elkezd kiabálni, beindulok. – mondta, és nem érdekelt, hogy csak húzza az agyam, olyan képek jelentek meg a fejemben, amit csak úgy tudok jellemezni, hogy geci undorító.
- Najó, állj! Ez gusztustalan. Ő a nagybátyám! Ugye csak vicceltél? – hát persze, hogy viccelt. Máskülönben, mindjárt ide rókázom. Sol maszkja szétesett, és elröhögte magát. Az én legnagyobb megkönnyebbülésemre. – Ja nagyon vicces ha-ha. – mondtam, és ezúttal én voltam aki megforgatta a szemét. Komoran néztem rá, és mikor felpislogott rám, rágrimaszoltam, kifejezve, hogy nem tetszettek a képek amik megjelentek a fejemben a poénja miatt.
- Na most mi az?
- Elképzeltem ahogy rámozdulsz a nagybátyámra. – mondtam undorodva.
- Ne már, csak vicceltem. – váltott doromboló hangra. Óh tudtam én azért, hogy viccelt. És nem mintha egy negyed másodpercnél tovább haragudni tudnék rá bármiért is. De tudtam, hogy mi fog következni, ha még eljátszom a sértődött gyereket. És igen, úgy imádom, amikor igazam van. A következő pillanatban ugyanis a nyakam köré fonta a karjait és lágy csókot lehelt az arcomra. Én azonban még nem tágítottam.
- Ne izélj már. Csak hülyéskedtem. – Na gyerünk báránykám teperj még egy kicsit! Mintha olvasna a gondolataimban, az égre emelte a szemét, és hevesen megcsókolt. Na erről van szó.
- Na jó. Hiszek neked. – mondtam, miután elhúzódtunk egymástól.
- Egyébként akartál is valamit mondani, vagy csak úgy spontán rám akartad hozni a frászt?
- Nem is ijedtél meg. – néztem le rá.
- De megijedhettem volna. Na mindegy. Szóval? – Igaz, épp randevúra akartam vinni. Randevú? Ezt most komolyan én mondtam? Igaz csak gondolatban, na de akkor is. Bakker, a végén még rímekben is fogok beszélni.
- Ja igen. Gyere! – ragadtam meg a kezét, és magammal húztam.
- Hova megyünk?
- Ígértem egy randit.
- Mi? Mikor? – Újabb áucs. Miért nem emlékszik, amikor én szinte csak erre tudtam gondolni az utóbbi időben? Bár... így legalább nagyobb meglepetés lesz. Amikor beértünk a lőtérbe, Sol szemei elkerekedtek.
- Nem hiszem, hogy nekem beszabad ide jönnöm. – nézett rám aggódva.
- Campbellék most el vannak foglalva, a többiek meg csak akkor jönnek be ide ha muszáj. Amúgy meg most mindenki vagy alszik, vagy a lányokat fűzi, vagy beszél a családjával. Nem fogunk le bukni. – válaszoltam, majd odamentem az egyik állványhoz, ahol a régebbi darabokat tároltuk, majd levettem két Coltot, meg fülvédőket. Az egyiket Sol felé nyújtottam, aki azonnal kikapta a kezemből, ahogy más lány egy Louis Vuitton, vagy mi az ipse neve táskát vett volna el.
- Ez egy 1911-es Colt? – kérdezte csillogó szemekkel. Bizonyára álmodom. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy voltak ilyesfajta álmaim, hogy egy lány osztozik a fegyver imádatomban. Csakhogy Sol nagyon is valóságos. – Mi az? – kérdezte az arcom láttán.
- Nem találkoztam még olyan lánnyal, aki ránézésre megtudja mondani egy lőfegyver nevét. Olyannal meg pláne nem, aki úgy tud lőni ahogyan te. – magyaráztam. Sol megvonta a vállát.
- Hát ez olyan... hobbi. – forgatta az ujjai között a fegyvert, nézegette, mintha valami ékszer lenne.
- Szóval akkor gondolom tudod hogy kell használni. – sajnos. Ugyanis volt a fejembe egy elképzelés a betanításáról.
- M1917-es revolverrel már lőttem, de Coltal még nem. Habár mindig kiakartam próbálni. – éljen.
- Nagyon hasonló a '17-eshez, szóval nem lesz nehéz megtanulnod. Állj alapállásba. – léptem mögé. Kis terpeszállásba állt, két kezébe fogta a pisztolyt, és maga elé emelte a karjait. – Jó. Na most kicsit lazítsd el a vállad. – a tenyeremet a jobb vállára tettem. Éreztem, ahogy kissé megfeszül a teste. – Ne legyél merev. – mondtam halkan, és a másik tenyeremet a derekára csúsztattam. – Jó. Most koncentrálj. Szívd be hosszan a levegőt, aztán ki. – egyre közelebb hajoltam hozzá, pedig ez nem volt a terv része, de egyszerűen nem bírtam magammal. Az ajkam éppen érintette a tarkója és a füle közti felületet, amikor megszólalt.
- Mit csinálsz?
- Hmm? – mormoltam, és az ajkaim lejjebb vándoroltak a nyakán.
- Dylan... azt hittem megfogsz tanítani ezzel lőni. – rótt meg. A fenébe is, igaza van. Felmordultam és kelletlenül sóhajtottam egyet, de elléptem tőle.
- Na jó. Hadd lássam! – Sol visszafordult a célponthoz, koncentrált, majd lőtt. A golyó a fekete bábu egy váll alatti pontját találta el.
- Nem is rossz. – dícsértem meg, mire édes mosolyt villantott. – Na mégegyszer! – mondtam neki, ő pedig szófogadóan előrefordult, és ismét lőtt. Ezúttal a bábu nyakát találta el. Először nem is akartam hinni a szememnek, de a negyedik próbálkozása eltalálta a bábu homlokát.
- Akkor most már mehet normálisan. – bólintottam.
- Normálisan? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Az indítópanelhez sétáltam, és megnyomtam a zöld gombot, a bábuk pedig jobbra-balra kezdtek el mozogni.
- Na mehet! – mosolyogtam rá, és beálltam mellé a pályára.
- Ne hagyj nyerni! – kiáltotta, hogy a fülvédőkbe is halljam. Ettől, hogy külön megkér, hogy ne hagyjam nyerni, úgy érzem mindig találhatok valamit Solban, amit eddig nem tudtam róla. Mindig akad valami, amivel megtud lepni.
- Báránykám. Még szép, hogy nem hagylak. – nevettem fel. És ugyebár ígéret szép szó, ha betartják úgy jó, szóval nem is hagytam. A legszebb azonban, hogy egy kicsit sem volt csalódott. Pont annyira élvezte, mint ahogy reméltem.
- Egy lánytól nem is rossz. – húztam az agyát, de ő csak rám mosolygott, mintha az ég világon senki és semmi nem tudná elvenni tőle azt a mosolyt. És majd kiugrottam a bőrömből a tudattól, hogy ez nekem köszönhető.
- Szóval? Hol tanultál meg lőni? – kérdeztem, mert elképzelésem volt, hogy egy tinédzser lány lövő tanfolyamra járjon, viszont ezt a youtubon nem lehet megtanulni.
- Apa megszállottja volt a fegyvereknek. Ő tanított. – válaszolta, miután lelőtt két bábut.
- Hát... jó munkát végzett. Egy kis gyakorlással akár jobb is lehetnél, mint némelyik srác itt a táborban. – mondtam, és tényleg komolyan gondoltam. Na nem olyan soknál, de tényleg van egy vagy két srác, akiknek nem kifejezetten a lövészet az erősségük. Mikor már úgy éreztem, vissza kell mennünk, nehogy lebukjunk, visszatettem a fegyvereket, meg a fülvédőket a helyére, és visszasétáltam Solal az épületbe. Az ajtaja előtt megálltunk, és mosolyogva felnézett rám.
- Itt kéne babrálnom a kulcsaimmal, és azt mondani, hogy „köszönöm, nagyon jól éreztem magam. Van kedved bejönni?" De sajnos, ezt most nem lehet. – mondta, én pedig felnevettem.
- Nem, tényleg nem. – csóváltam meg a fejem még mindig mosolyogva. – De örülök, hogy jól érezted magad Báránykám. – mondtam, és lehajoltam hozzá, hogy egy villámgyors csókot adjak neki, azzal egy utolsó mosolyt küldtem felé, majd megfordultam és már el is mentem, hogy ne vegyen észre minket senki.
Felsorakozva álltunk, miközben a nagybátyám elkiabálta, hogy mikor indulunk a holnapi gyakorlatra.
- Ezúttal, csak egy éjszakát fognak a szabadban tölteni, utána jönnek is vissza a táborba. – akármilyen hangosan kiabált a nagybátyám, én mégis tompítva hallottam, mert csak azon járt az eszem, hogy ez nem lehet, hogy azon aggódok, hogy majdnem két napig nem fogom látni Solt. Mert ilyen nincs. Velem ilyen nincsen. Kíváncsi lennék, vajon ő is így érez-e majd, ha megtudja, hogy gyakorlatra megyünk. Ha igen, akkor nem érdekel mekkora idióta vagyok, legalább boldog idióta. Ha nem, akkor az egy újabb áucs, de kurva nagy. Mert ez még eszembe se jutott. Folyamat azon járt az agyam, hogy még nem éreztem így, és szabad-e saját magamnak engednem, hogy így érezzek. De arra nem is gondoltam, hogy mi van fordított esetbe. Eddig ugyanis el sem tudtam, képzelni, hogy egyáltalán létezhet fordított eset.
***
Tudtam, hogy talán még nincs is ébren, és hogy nem szabadna bemennem, de képtelen lettem volna elmenni anélkül, hogy elköszöntem volna tőle. Még az sem érdekelt, hogy Nate jön mellettem.
- Várj egy kicsit. mondtam, és nemtörődve kérdő tekintetével, megálltam Solék szobájának ajtaja előtt. Ám amikor beakartam kopogni, nyílt az ajtó, és Sol egyenesen a mellkasomnak ütközött.
- Jó reggelt Báránykám! – mosolyogtam rá, ő pedig meglepett tekintettel nézett vissza rám.
- Szia... sztok. – egészítette ki, amikor meglátta mellettem Natet.
- Akkor... majd kint megvárlak Dylan. – mondta Nate, és megfordult, majd tovább ment.
- Oké. – bólintottam, majd visszanéztem Solra. Akinek a szőke hajába, angyali hullámokat és szexi kócokat kölcsönzött a reggel. Hirtelen azt kívántam, bár miattam lenne ilyen a haja. – Aranyos vagy ezzel a reggeli kócos hajjal.
- Ohh... khm... köszi. – túrt bele a hajába zavartan. Majd kissé mintha bosszús lenne, leengedte a karját, és végignézett a szerelésemen. – Hova mentek?
- Ki, gyakorlatra. Csak holnap jövünk vissza.
- Ohh. – biggyesztette le az ajkát, láthatóan csalódottan. Szeretem az ilyen ohh-kat. Az ajkáról, és kócos hajáról, meztelen lábaira, majd a pizsamája többi részére esett a pillantásom. Pontosabban a szürke ARMY feliratú pólóra, ami nagy valószínűséggel az enyém volt. Legalábbis reméltem.
- Ez a... ez az én pólóm? – mutattam rá.
- Ahha – vonta meg a vállát, mintha ezt mér amúgy is tudnom kéne. Pedig emlékeznék rá, ha én adtam volna neki.
- Hogy került hozzád?
- Elvettem a szekrényedről. – öhm... hát oké. Ez valami olyan dolog amit a barátnők szoktak csinálni?
- Szóval csak egyszerűen besétáltál a szobánkba, hogy ellopd az egyik pólómat? – ahogy elképzeltem a jelenetet, kedvem lett volna nevetni.
- Nem. Csak oda voltunk beosztva takarítani, amikor megláttam a polcodon az ÉN fehér ujjatlanomat, és úgy gondoltam ha nálad lehet az egyik felsőm, akkor nálam is lehet a te egyik pólód. – Na basszus. Eszembe se jutott, hogy megláthatja. Hát ez elég gáz, haver!- Mondtam magamnak. Éreztem, ahogy az arcom melegebb lett a szokásosnál, majd megköszörültem a torkom.
- Ja... az... elfelejtettem visszaadni. –túrtam bele a hajamba. Szóval ilyen érzés zavarba lenni? Hát nem túl jó.
- Szóval elfelejtetted... - ismételte meg Sol, és tisztán lehetett hallani, hogy nem hiszi el. Hát persze. Mert nem most jött le a falvédőről.
- Ahha... most mennem kell. Majd ha visszajöttem beszélünk. – mondtam, és mivel nagyon nem tetszett ez az új, és meglehetősen szokatlan helyzet, hogy ő áll jelenleg a nyerő pozícióba, kinyúltam a derekáért, és magamhoz húzva mindent beleadva, olyan igazi „Dylan Blake csók a javából" csókot adtam neki.
- Hű. – fújta ki hosszasan a levegőt, mikor elváltak az ajkaink egymástól. Elégedett mosoly terült szét az arcomon. Na azért. Megfordultam és elindultam, ám hamar vissza is fordultam, hogy utána szóljak.
- Egyébként megtarthatod a pólóm. Neked sokkal jobban áll, mint nekem. – kacsintottam rá, aztán visszafordultam és mentem a kapu felé. Még az sem érdekelt, hogy tudja, hogy eltettem a felsőjét. Mert látni az én pólómban, és hogy abban alszik... momentán pályázhatnék a „katonaság legidiótábban vigyorgó fickója" címért. Sőt, még nyernék is. Természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése