Dylan Special #18

18. Fejezet

Forgolódtam az ágyamban, egyszerűen sehogy sem volt kényelmes. Rohadt ágy. Szinte fizikálisan éreztem, ahogy belül mardos egy érzés, ami arra ösztökél, hogy takarodjak ki most azonnal a szobából, és menjek be Solért, hogy mi történt. Na nem mintha nem lennék tisztába vele, hogy ezt nem tehetem. De akkor is. Mindig is tudtam, hogy egy embernek napi nyolc óra alvásra van szüksége ahhoz, hogy kialudja magát. Mennyit aludhattam vajon az éjszaka folyamán? Talán kettőt? Vagy épp hogy megvolt az egy óra? Ki tudja, de nem volt sok az biztos. Ugyanis úgy éreztem, éppen hogy lecsuktam a szememet, az ablakon fény szűrődött be, és megkezdődött a szokásos reggeli rutin. Beágyazás, mosakodás, felöltözés, és a szemle. A hátam közepére sem kívántam jelenleg az edzéseket, és belül dühöngtem minden egyes feladat után, amit rám bíztak. Csak had beszéljek Sollal, és utána akár egy maratont is lefutok, de ez így nem pálya nekem. Azonban ebben sem én döntöttem sajnos. Szerettem kézben tartani a dolgokat, ha minden a terveim szerint halad. És a tegnap este mindenhogy haladt, csak a terveim szerint nem.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezte Tyler, miközben két edzés között, az edzőteremhez mentünk. Solt nem láttam sehol, ám nem lenne tanácsos őt munka közben ezzel zavarni, mert ha a nagybátyám meglátja, hogy akadályozom a munkájában, kétlem, hogy olyan elnéző lenne velünk, mint a múltkor. Majd az ebédlőben. Ott viszont nem menekül előlem.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza.

- Ne játszd a hülyét Dylan. – csóválta meg a fejét. – Ismerlek.

Odasétáltam az egyik súlyzópadhoz és leültem rá.

- Tegnap éjjel találkoztunk volna Sollal. Nem jött el. – mondtam, és hátrafeküdtem a padon, majd megfogtam a súlyzót és elkezdtem emelgetni.

- Hova mentetek volna? - jött közelebb Tyler, és közben rátámaszkodott a pad egyik korlátjára.

- Ki.

- Mármint ki, a kapukon kívülre?

- Ja. – mondtam és egyazon pillanatban nyújtottam újra ki a kezem, majd hajlítottam be ismét.

- Hova? –kérdezte. Ty, a legjobb barátom, valószínűleg az is marad, de vannak dolgok, - nagyon kevés ugyan – amiket még vele sem akarok megosztani.

- Lényegtelen. Nem jött, és kész.

- Talán elaludt. – vonta meg a vállát. – A nagybátyád kínzási módszereit nehéz megszokni, még hónapok alatt is.

- Ja, én is erre gondoltam. – válaszoltam, és egy egészen kicsit megkönnyebbültem, amiért Tyler is erre gondolt.

- Nah. Akkor meg vedd le ezt a világfájdalmat a képedről, mert már attól kedvem lenne behúzni valakinek, ha rád nézek. – csúfos vigyort küldtem felé, miközben újra kinyújtottam a karomat. Tyler a húzódzkodóhoz sétált, én pedig tovább emelgettem a súlyzót. Tylernek általában igaza van. Nem mintha ezt hangosan beismerném neki, de ettől függetlenül így van. És ha ő is ezt mondja, akkor lehet, tényleg csak ennyiről van szó, és feleslegesen izgulom itt hülyére magam, mint egy idióta.

***

Még csak minimálisan sem voltam éhes, de legszívesebben percenként kérdeztem volna meg Radfortól hogy mennyi az idő, és mikor van már vége ennek a szarnak. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem repesett volna az örömtől, hogy válaszoljon. Az ebédidő kezdetéről lecsúsztunk, gyanítottam, hogy a lányok már az ebédlőben vannak. Ha viszont Sol már nem lesz ott, amikor bemegyek, akkor átkutatom a tábor minden kicseszett szegletét, mert pillanatnyilag úgy érzem, mintha valaki Beethoventől a Für Elise-t játszaná az idegeimen.

- Adja az ég, hogy valami tésztás cucc legyen ma. – szólalt meg mellettem Joey, miközben az ebédlő fele mentünk. A csarnokba beérve a szememmel rögtön az asztalokat pásztáztam. Azonnal kiszúrtam Sol szőke fürtjeit. A pillantásunk alig egy másodpercig találkozott, ugyanis amint a szemembe nézett, lesütötte a szemét. Mi a franc? Egyáltalán nem tudtam sehova sem tenni a jelenetet. Leültünk a srácokkal a szokásos asztalunkhoz. Ha valaki pisztolyt fogna a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, hogy per pillanat mi van a tányéromon. Végig Solt figyeltem, de rám sem nézett. Egyetlen rohadt pillantást sem vetett felém. Egyszerűen nem értettem mi lehet a probléma. Végig gondoltam az elmúlt napot, de nem találtam semmit, ami magyarázatul szolgálna. Figyeltem az arcvonásait és próbáltam valamit –bármit- kiolvasni belőle. Kezdetben nem tűnt boldognak. Aztán azt vettem észre, mintha egyre jobban megkeményednének a vonásai. A következő pillanatban pedig fölkapta a tálcáját, és visszavitte. Olyan sebes léptekkel tette mindezt, mintha késne a vonata. Ami ugyebár ki van zárva. Aztán amikor ki akart menni az ebédlőből, hangos nyikorgással kitoltam a székemet és gyorsan utánaeredtem. Végig lehajtotta a fejét, egy pillanatra sem nézett fel, így kénytelen voltam közvetlenül elé állni. Ekkor felemelte a fejét.

- Nem jöttél tegnap. – Tértem rá a lényegre.

- Meggondoltam magam. – Oké, nem erre a válaszra számítottam. – Bocsi, de most mennem kell. – Mi a fasz? Megfogtam a karját és nem engedtem, hogy elmenjen.

- Báránykám elárulnád, hogy mi a baj?

- Semmi. – Francokat. Mi a fenének játsszák el ezt mindig a nők? Mindenki tudja, hogy bajuk van és így is úgy is elfogják mondani. Akkor meg minek kell a cirkusz? Felnevettem, de nem jó kedvemből.

- Nem játsszuk ezt báránykám. Mond el mi a baj. Miért nem jöttél el tegnap? – Mond azt például, hogy elaludtál.

- Biztos, hogy ezt nem most fogjuk megbeszélni. Különben is, ha nem vetted volna észre, itt vagyunk mindenki szeme előtt. Ne csinálj jelenetet. - Mondta és megint megpróbált elmenekülni, de nem engedtem.

- Rohadtul nem érdekelnek a többiek. – Kezdtem ideges lenni. Mi a fasz történt ezalatt a pár óra alatt, amitől ennyire kikészült? Halvány lila gőzöm nem volt, mi lehet a gond.

- Na látod, pontosan ez a te bajod. Saját magadon kívül, senki nem érdekel. – Kissé hátrahőköltem a hirtelen jött indulatától. Erre tényleg nem számítottam.

- Elárulnád, hogy mégis mi bajod van?

- Itt akarod megbeszélni? Most?

- Igen.

- Rendben. Tudok a fogadásról. – Lehet, hogy rosszul értettem.

- Mivan?

- Mondom tudok a fogadásról. – Jól van, kizárt. Ki van zárva, hogy tud róla.

- Oké, most komolyan. Miről beszélsz?

- Arról, hogy képes voltál fogadni arra, hogy lefekszel velem. – Megmerevedtem, az arcomból kifutott a vér. Tényleg tudja. Ezt hogy a francba magyarázom meg neki?

- Sol ez...

- Igaz? – Meredt rám. A hajamba túrtam és megdörzsöltem a szememet. Mi a fenét mondjak neki?

- Sol... figyelj én...

- Igaz? – Vágott a szavamba. El kell mondanom neki. Talán ha elmondom az igazat, akkor majd...

- Nézd ez nem ilyen egyszerű.

- Igaz vagy nem? – Nem válaszoltam neki. Mit válaszolhatnék erre? – Igaz, hogy arra fogadtál, hogy lefekszem veled? – Most hazudjak? Nem hazudhatok neki még egyszer. Ha viszont az igazat mondom, akkor gyűlölni fog. Ördögi játék ez, itt nincs jó válasz. Csak rossz és még rosszabb.

- Igen. – Amint kimondtam, az arca hihetetlenül megbántott lett. Ha most elkezd sírni, azt nem bírom ki. Nem bírtam elviselni, ahogy rám nézett. Muszáj megmagyaráznom. – Igen, igaz, de...

- Ereszd el a karom. – mondta halkan. Jajj ne.

- Sol...

- Nem. Eressz el Dylan. – A tekintete a lelkem mélyéig hatolt, szinte fájdalmat okozott. Kitépte a karját a kezemből, és elment mellettem. Nem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenjen. Meg tudom magyarázni. Amikor azonban újra a kezéért nyúltam, meglepett. Olyan nagy pofont kevert le nekem, amit ki se néztem volna belőle.

- Ne érj hozzám! – mondta idegesen. – Jesszusom, még csak rád sem bírok nézni! – Ez a mondat sokkal jobban fájt, mint a pofon, amit lekevert. Ezután megfordult és elment. Meredtem bámultam utána földbegyökerezett lábbal. És akkor leesett, hogy elveszítettem. Hogy nem fog megbocsájtani. Dühösen megfordultam és a többiekhez mentem.

- Ki a franc mondta el neki? – Ordítottam rájuk, de nem válaszoltak. – A kurva életbe, melyikőtöktől tudta meg? – Megfogtam a tálcámat és a falhoz vágtam. Az utamba akadt egy szék, amibe akkorát belerúgtam, hogy kitört a lába. Olyan dühös voltam, hogy széttudtam volna verni az egész kibaszott tábort.

- Mi folyik itt? – Jelent meg a nagybátyám, aztán amikor rám, a földön lévő tálcára és a kitört lábú székre nézett, közelebb jött és az arcomba ordított. – Mégis mi folyik itt Dylan? Feltettem egy kérdést!

- Elnézést uram.

- Élnézést? Mond csak minek nézel te engem? Mégis mi ütött beléd? Egyetlen másodperced van, hogy összetakarítsd azt a mocskot a földről világos?

- Igenis uram. – Válaszoltam, és nekiálltam összetakarítani, amit levertem. Közben meg azon gondolkoztam, hogy fogom visszaszerezni Solt. Nem foglalkoztam a srácok döbbent tekintetével, amik lyukat égettek a hátamba. És azzal sem, amikor a síri csendet pár szék kitolásának hangos nyikorgása szakította félbe, amikor Lynn és Sol többi barátnője kiviharzottak az ebédlőből és Sol után mentek. Nagyszerű. Most Sol egyszerre több csatornán fogja hallgatni, hogy mekkora egy utolsó seggfej vagyok. Ami igaz is.

Gondolhattam volna, hogy nem úszhatom meg csupán annyival a robbanásomat, hogy összetakarítok magam után. A nagybátyám egy igen közkedvelt módszert választott büntetésemül. A fiúkat kínoztatta órákon keresztül, míg én álltam mellette és néztem, ahogy szenvednek, és izzadságban úszva csinálják a feladatokat, amiket a nagybátyám még az átlagosnál is nagyobb hangerővel ordított. De senki nem szólt hozzám utána sem. Kaptam egy pár barátságtalan pillantást ugyan, de ennyi. Legszívesebben mindegyiket egyenként vallattam volna ki, hogy melyik jártatta a pofáját, de ezek után valahogy nem volt ínyemre végrehajtani ezt a tervet. Aztán jött Thomas.

- Haver, remélem akkor legalább sikerült megdugnod, ha már miattad futottuk ki a belünket is. – amint a mondatot befejezte, én mozdultam. Megragadtam a pólóját, és a falhoz nyomtam a srácot.

- Nem értettem jól. Mit is mondtál? – kérdeztem, és minden erőmmel próbáltam visszafogni magamat. 

- Akár péppé is verhetsz Dylan, komolyan. Ez nem változtat azon a tényen, hogy te mentél bele a fogadásba. Senki sem kényszerített. – nézett mélyen a szemembe, egy csepp félelem nélkül. Tökös volt, azt meg kell hagyni. És azért volt az, mert kurvára igaza volt. Még ha nem is akartam nagyon elismerni. Elengedtem Thomast, és megveregettem a vállát, jelezve, hogy vettem az adást.

- Nincs fogadás. – vetettem még oda a vállam felett, majd az öltözőben elindultam az ajtó felé, de közben csak azért is belerúgtam az egyik padba, ami az utamba akadt. Szerencsére ez nem tört el. Egy vadbarom vagyok. A szobámba érve leültem az ágyamra és a kezemet a combomra támasztva a tenyerembe temettem az arcomat. Meg sem lepődtem, amikor pár másodperccel később nyílt az ajtó. És azon se, hogy Tyler hangját hallottam meg magam mellől.

- Ezt jól elbasztad. – mondta, és bár dühös lettem, tisztában voltam vele, hogy teljes mértékben igaza van. Felemeltem a fejem, hogy a szemébe.

- Mit csináljak? Mond meg, mi a faszt csináljak. – emeltem fel a hangomat. Tyler megcsóválta a fejét.

- Gőzöm sincs öregem. Jó nagy szarban vagy. – mondta, és odasétált az ágyamhoz, majd leült mellém. Vártam, hogy mondjon még valamit, de nem tettem.

- Hol marad az „én megmondtam"? – kérdeztem, mire Tyler kissé megrázta a fejét, majd fölsóhajtott.

- Annyi mindenben megfogadod a tanácsomat Dylan. Tudom, hogy bízol bennem, és azt is tudom, hogy nem szeretsz senkihez segítségért fordulni, ennek ellenére ha valami gikszer van, tudod jól hogy mindig melletted vagyok. Csak azt nem vágom, hogy ezúttal miért nem hallgattál rám? Amikor mondtam, hogy emeld fel a segged, told oda Thomashoz a képed, és mond meg neki, hogy a felejtse el a fogadást.

- Mert egy idióta barom vagyok, azért. – mordultam fel.

- Nézd én most nem fogok, és nem is tudok semmilyen erkölcsi beszédet tartani neked, vagy megoldást nyújtani. Ezt neked kell helyrehoznod tesó, ebben tényleg nem segíthetek. Gondold végig az egészet. Közben meg próbáld meg így hagyni a berendezést, ahogyan most van. – veregette meg a vállamat, aztán felállt és kisétált a szobából magamra hagyva a fejemben kavargó összes kicseszett gondolattal.

***

A nap hátralévő részében nem változott a helyzet, már ami a hangulatomat illeti. A srácok egy része nagyba elkerült, aki meg nem, az is szótlanul lövellt felém óvatos pillantásokat, mintha attól félnének, hogy bármelyik pillanatban hozzájuk vághatok egy széket. Pedig annyit sikerült előrehaladnom, hogy rájöttem: ez az egész nem Thomas hibája, de még csak nem is azé, vagy azoké, akiktől Sol megtudta. Erről kizárólag én tehetek, és pont. Előző éjjel hiába nem aludtam semmit, ismét forgolódtam az ágyban, és próbáltam megtalálni a helyes pozíciót. Ami természetesen nem volt. Illetve lett volna, ha egy bizonyos valaki itt lett volna mellettem az ágyban. Momentán azonban úgy tűnik még csak egyazon helyiségben sem képes velem megmaradni, nem hogy egy ágyban. Úgy éreztem túl sok levezetetlen energia van a testedben, és képtelen vagyok megmaradni. Fölkeltem az ágyamból, és úgy ahogy voltam, szürke melegítőnadrágban és fehér pólóban kimentem a sötét folyosóra. Arcomat a tenyerembe temetve sétáltam pár lépést, aztán a karomat a falnak támasztottam, és lehajtottam a fejemet. Megszoktam, hogy mindig mindennek van megoldása. Hogy logikus, mint a matematika. Hogy kitudom számítani, hogy melyik lépés után melyik jön. De itt fogalmam sem volt, hogy mik a lépési lehetőségeim, vagy hogy egyáltalán vannak – e. Újra elindultam, mintha nem is én irányítanám a lábamat, a testem azért kiáltozott, hogy csináljak valamit, akármit, a felesleges energiák levezetésre, különben megfogok őrülni. Bár sötét volt, az utat az edzőteremig csukott szemmel is megtaláltam volna. Felkapcsoltam a teremben a villanyt, és egyenesen a boxzsákhoz mentem. Még arra sem vettem rá magam, hogy elmenjek a bokszkesztyűkig, és felvegyek egyet. Nem kifejezett érdekelt. Rugózni kezdtem, és bevittem az első ütést. Hihetetlenül szükségem volt erre, és egyre csak nagyobbakat és nagyobbakat ütöttem a zsákba. A fejemben ismét leforgott az ebédlői jelenet. A Sol szemében felcsillanó fájdalom, amikor kimondtam az igazat. A pofon, amit lekevert és utána az arckifejezése, ahogy azt mondta, még csak rám sem bír nézni. Mindent beleadtam a következő ütésbe. Elképzeltem mi lesz ezután. Ha nem bocsát meg nekem, és elveszítem őt. Milyen lesz az életem nélküle. Még a gondolat is sokkal fájdalmasabb volt, mint annak szabad lett volna. Mert Sol volt az, aki miatt képes voltam megváltozni, és aki miatt ezt a változást akartam is. Ő meglátott bennem valamit, amit másoknak eddig nem sikerült, és amiről még én magam sem tudtam, hogy birtoklom. Nélküle minden újra fekete lenne és fehér, és azt nem akarom. Mert ő pont akkor talált rám, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A padlóról segített talpra állni, és ennek még csak nincs is tudatában. A rajtam lévő tetoválás mit sem ér nélküle, hiszen ő az egyetlen dolog, amiért érdemes küzdenem. És küzdeni is fogok, amíg csak levegő van a tüdőmben. De ugyanakkor... egyszerűen nem bírtam kiverni a fejemből a szemeit, amik úgy néztek ki, mintha kék jégkristályok törtek volna el benne apró szilánkokra. Hirtelen furcsa dolgot éreztem meg, először azt hittem, hogy izzadság, de nem. Az ujjamat a szemem alatt a bőrömhöz érintettem. Könnyek. Kibaszott könnyek folytak ki a szememből. A bátyám halála óta nem sírtam. Előtte meg... ki tudja? Gondolom kölyök koromban. Nem akartam elhinni, pedig az a néhány könny lassacskán folyt le az arcomon, és lustán újabbak jöttek a helyükre.

- Kurva életbe! – kiáltottam, és egy újabbat ütöttem a zsákba, minden erőmet beleadva. Kezdett bűntudatom lenni, amikor Tylert szekáltam mikor még szerelmi bánata volt. Rádásul biztos voltam benne, hogy amit akkor az iránt a lány iránt érzett, meg sem közelítheti azt, amit én érzek Sol iránt. Vagy amit ő érez most Lynn, iránt, ha már itt tartunk. És már biztos voltam benne, hogy igaza van. Ez gyötrő szenvedés, és a legrosszabb benne, hogy még csak nem is tudom, hogy vethetnék neki véget. Olyan erős volt, hogy szinte már fizikai fájdalmat éreztem. Aztán pár pillanat múlva rájöttem, hogy a fizikai fájdalom nagyon is valós, mivel nem volt rajtam kesztyű, és annyit püföltem a zsákot, hogy a kezem több pontban is felrepedezett és itt-ott rikító pirossággal csordogált ki belőle a vér, összemaszatolva ezzel magát a zsákot is. Ziháltam a kibocsátott energiától, és a könnyeim, amik lassacskán kezdtek elállni, összemosódtak az izzadságommal. Megállítottam a lengő zsákot, és mindkét kezemmel körbefogtam. A homlokommal nekidőltem és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak. Mikor a légzésem helyreállt, letöröltem azt a pár folt vért a boxzsákról, és a fürdő felé vettem az irányt. Hideg vizet engedtem, és beálltam a vízsugár alá. A bőrömön lefolytak a hideg cseppek, de a fázó érzés kifejezetten jól hatott rám. Muszáj volt lehűtenem magam, hogy ne robbanjak megint. Egyik kezemmel a csempének támaszkodva gondolkodtam. Olyan opció nincs, hogy feladom. Ameddig száz százalékos bizonyságot nem kapok arról, hogy nincs nála soha többet semmi esélyem, addig küzdeni fogok. Közben az is eszembe jutott, hogy ez bizonyára az én személyre szabott, jól megérdemelt csupán enyhén ironikus móresre tanításom onnan fentről. Nem hittem benne, hogy megtörténik, de tényleg számíthattam volna rá.

- Marha vicces. – suttogtam magam elé. Meglátjuk kinevet a végén.