Dylan Special #13

13. Fejezet

Idegességemben egy-két lépést tettem előre majd vissza a folyosón, végül visszamentem a szobába. Az ágy lába szinte könyörgött, hogy belérúgjak, ezért így is tettem.

- Baszki! – emeltem fel a hangom, majd idegesen lezöttyentem a még mindig bevetetlen ágyamra. Éreztem magamon a többiek pillantását.

- Tudom én hogy szereted feszegetni a határokat tesó, de ez még tőled is durva. – állt meg előttem Nate, a falnak támaszkodva. Lassan felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

- Mond már el még párszor Nate, mert eddig azt hittem minden rendben. – válaszoltam szarkazmustól csöpögő hangon. Ekkor Joey is közelebb jött, és a karjával az emeletes ágy oldalának támaszkodott. Összevonta a szemöldökét, mintha nem lenne benne biztos, hogy megszólaljon-e, de aztán mégis megtette.

- Ez még mindig a fogadásról szól? – kérdezte, nekem meg hirtelen kedvem lett volna fogni egy kalapácsot, és szétverni vele az ágyat amin épp ülök, pusztán feszültség levezetés céljából.

- Kurvára nem érdekel már a fogadás baszki. –álltam fel az ágyról. Joey bólintott, mintha nem mondtam volna neki semmi újat. Nate viszont kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Thomas tudja?

- Nem – ismertem be kelletlenül.

- Miért nem?

- Mert... még nem volt időnk beszélni ez ügyben. – idegesen a hajamba túrtam az ujjaimmal és megráztam a fejem. – A francba is, már akartam, de jött ez az egész, meglőttek meg minden. Stevenson meg... - itt elhallgattam, Nate és Joey pedig idegesen a földet kezdték bámulni. – Előbb... legyünk túl ezen a sok faszságon. Momentán el kell valahogy intéznem, hogy a nagybátyám ne küldje el Solt. – mondtam és feltéptem az ajtót, majd abba az irányba indultam, ahol Solék szobája van. Már ő is kint volt, és abból ítélve, ahogy tanácstalanul néz ide-oda, épp engem keresett.

- Szerinted van rá bármi esély, hogy nem küld vissza Iliinoisba? – kérdezte, amin oda ért mellém. Nos, csekély. Amennyiben én nem avatkozok közbe, legalábbis...

- Majd kidumálom valahogy. Végülis az unokaöccse vagyok. – vontam meg a vállam, hogy lazának tűnjek, mintha nem félnék az egésztől, holott nem így van.

- Tényleg úgy gondolod, hogy nem fog hazaküldeni engem csak mert az unokaöccse vagy? – Na most erre mi a helyes válasz? Nyugtassam meg, hogy nincs értelme izgulnia, hisz mindent kézben tartok? Vagy ijesszem meg, hogy bizony kemény menetünk lesz a nagybátyámmal? Annyi biztos, hogy nem engedem csak úgy hogy haza küldje Solt. De ez nem jelenti azt, hogy nem történhet semmi rossz. Ezért elővettem a diplomatikus hangomat, és azt mondtam:

- Meglátjuk. – megálltunk az iroda szürkére festett ajtaja előtt. Határozottan bekopogtam, majd kinyitottam az ajtót, és előreengedtem Solt. Ez az iroda szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az előtte lévő összes tábor irodája, amikben eddig voltam. Zászlók és kitüntetések mindenhol, Dicső fényképek határozott kézfogásokról. A férfit, aki mellettünk lépett ki a szobából nem ismertem, ezért csak kihúztam magam és gyorsan, de egyértelműen tisztelegtem felé, majd közvetlenül a nagybátyám asztala elé léptem, Sollal együtt. Ekkor vettem csak észre Campbellt, aki hátrakulcsolt kézzel állt, és nézett ki az ablakon, majd mikor meghallott minket, felénk fordult. Amilyen pillantást vetett ránk, attól az volt az érzésem, hogy még csak meg sem lepődött, de akkor sem akarja elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. Ketten. Oldalra sandított a nagybátyámra, majd újra ránk, aztán egy rosszalló fejcsóválás kíséretében kiment a szobából.

- Üljenek le! – mondta William. Mármint tényleg mondta, nem üvöltötte, mint általában. És bármilyen furcsa, amikor ilyen szinte már normális emberi hangerőben beszél, a frászt hozza rám. Közelebb húztunk két széket az asztalához, és leültünk. Ez is furcsa volt. Nem szoktam meg, hogy ülök, miközben a feletteseimmel beszélek. Kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Miss Robertson tud mondani egyetlen értelmes magyarázatot arra, hogy mit keresett hiányos öltözetben a katonák hálórészlegén, Dylan ágya alatt? – kérdezte a nagybátyám kőszikla arcvonásokkal. Megmernék rá esküdni, hogy a ráncok még nyolcvan évesen sem fognak nála annyi gondot okozni. Ugyanis egy kezemen megtudnám számolni, hogy összesen hányszor láttam mosolyogni. Nem mertem Solra nézni, sajnos a katonai ösztöneim ahhoz, túl erősek voltak, hogy elfordítsam a szemem a nagybátyám tekintetéről. Csak bizonytalan hangját hallottam meg magam mellől.

- Nem.

- Dylan van bármi magyarázatod arra, hogy Miss Robertson mit keresett a szobátokban? – Nos hát, tudod William bácsi az úgy volt, hogy Sol lelőtt egy terroristát, mert amúgy kitűnően ért a fegyverekhez, ezért pedig rémálmai voltak, és nem tudott aludni. Én pedig több okból kifolyólag sem mondhattam neki nemet. Ahha, azt hiszem ez nem lenne túl nyerő magyarázat.

- Az én hibám. Én mondtam neki, hogy... - kezdtem, hogy kimagyarázzam magam valahogy.

- Ez nem magyarázat. – szakított félbe William automatikusan.

- Tudom uram. – válaszoltam, végig a szemébe nézve.

- Akkor tehát?

- Nem tudom megmagyarázni uram. – vallottam be. Úgy matekoztam, ha az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet beszélek, és elismerem a helyzetet.

- Nos – fűzte össze az ujjait az asztalon. - Mindenkinek világosan elmondtam, hogy mik a szabályok az... ilyen esetekre. Miss Robertsont most azonnal vissza kellene küldenem Illinoisba. – ahha! Vissza kellene. Azonnal éberebb lettem, és vártam a folytatást. Természetesen hatásszünetet tartott és felváltva nézett ránk. Már csak valami filmzene hiányzik a háttérből és már kész is a tökéletes jelenet, ahol a stressz szint a mérce legfelső határát verdesi.

- Azonban természetesen tisztában voltam vele, hogy nem lehetett elkerülni ezt a helyzetet. – hogy mivan? Ezt most más is hallotta vagy csak képzeltem? - Tehát Miss Robertson-t nem küldöm vissza a javítóintézetbe, viszont! Amennyiben még egyszer rajtakapom magukat ilyesmin, már nem leszek ennyire elnéző. – Felállt, ösztönösen pedig én is felpattantam és kihúztam magam.

- Nemcsak én, de Campbell őrmester is magukon tartja majd a szemét, tehát jó lesz ha Miss Robertson a saját ágyában tölti az éjszakákat. Minden reggel és este ugyanabban az időpontban ellenőrizzük a szobákat. Csak hogy ne felejtsék el. – küldött felénk nyomatékos pillantást, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Gyakorlatilag zöld utat adott nekünk. Figyelmeztetett, hogy amennyiben Sol legközelebb is kikószál a szobájából, még ellenőrzés előtt kószáljon vissza? Ez most tök komoly? Enyhén összehúzott szemekkel méregettem Williaemet, hogy hol a poén. Vagy hogy tegyen még hozzá valami csavart. De ehelyett csak azt mondta:

- Világos voltam?

- Igen uram. – vágtuk rá azonnal mind a ketten.

- Leléphetnek! – sóhajtott, majd az asztalán lévő papírokat kezdte rendezgetni.

- Hát ez... necces volt. – szólalt meg Sol, mikor kiértünk a folyosóra. – Megesküdtem volna rá, hogy visszaküld a javítóba. – igen, valójában én is azt hittem, hogy sokkal nagyobb csatát kell megvívnunk, de...

- Azt nem engedtem volna. Valahogy megbeszéltem volna vele. – válaszoltam magabiztosan.

- Most aztán majd kétszer annyira figyelni fognak ránk, mint eddig. – sóhajtotta és megállt, amikor odaértünk a szobája ajtaja elé. A mellkasom előtt összefontam a karom és lazán a falnak dőltem. A szavait hallva, azonnal egy dolog jutott eszembe.

- Gondolj ennek az izgalmas részére. – néztem le rá.

- Az izgalmas részére? – vonta fel kérdőn az egyik szemöldökét.

- A raktár és a szertár eddig nagyon hasznosnak bizonyultak. Van ebben a bujkálásban valami izgi nem gondolod?

- Hát, jah végül is nem rossz. – hogy tessék? Ezt esküszöm megérezte az egóm... ahogy vállat vont, és amilyen közönyös arcot vágott, nem tudtam eldönteni, hogy csak poénkodik-e.

- Nem rossz? – hajoltam hozzá közel. - Báránykám. Te, én és egy üres raktár, az jóval több annál, hogy "nem rossz". – néztem le rá bevetve egy olyan pillantást, amiből talán sejti, több könyv is tele lenne azokkal a szavakkal, amivel ezt a helyzetet jellemezni tudnám, de a „rossz" egyik könyvben sem lenne benne. Láttam, hogy többé-kevésbé elértem a célom, mert egy pillanatra megrebbentek a szempillái, de aztán össze szedte magát.

- Viszont ezentúl tényleg sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Vagyis amíg nem vagyunk teljesen egyedül, addig nem csinálunk semmit. Nincs több beszólás, nyilvános veszekedés, flörtölés...

- Felmosó vízzel. – vágtam közbe, mert őszintén mondom, ezt még mindig nem tudtam elhinni. Mármint... most komolyan. Ha valahogy kettő lenne belőlem, és találkoztam volna magammal, még én sem mertem volna leönteni saját magamat.

- Azt megérdemelted. – bökött felém a mutató ujjával. - És különben sincsen jogod reklamálni, mert utána te meg rám öntöttél egy adag teát.

- Igaz. – ismertem be, és lelki szemeim előtt, már meg is jelent az emlékkép, ahogy Sol egész felsője elázik, majd egy mozdulattal leveszi a pólóját közszemlére téve egy olyan felsőtestet, amit mondjuk én egy tízes skálán tizenegyesre pontoznék, majd a vállamra dobja a pólót és elmegy. Vissza gondolva a jelenetre, hirtelen kedvem támadt, hogy újra leöntsem.

- Be kell mennem – intett az ajtóra. – Akkor majd később...

- Igen. – bólintottam. Eszembe jutott amit Joey és Nate mondott. Thomasról és a fogadásról. És Tyler hangját is meghallottam, amint azt szajkózza, hogy mondjam el Solnak. Talán igaza van. Talán elkéne. De ehelyett csak ránéztem, és azt mondtam: - Később. – Megfordultam és a szobánk felé vettem az irányt. Amint beléptem, Nate és Joey kérdőn néztek felém.

- Na? – szólalt meg elsőként Joey.

- Rajtunk tartja a szemét, de minden oké. Sol maradhat. – válaszoltam, és próbáltam nem kisfiúsan boldognak tűnni.

- Apám, ez már tényleg nem fer. – rázta meg a fejét Nate. – Tudod mi lett volna, ha ez velem történik? A csajnak már kint is állt volna egy busz, engem kirugdosott volna a kapun. Komolyan nem ér, hogy az unokaöccse vagy.

- Kell emlékeztetnelek Nate, hogy... - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Igen, tudom, minden szart veled csináltat meg, meg minden, de persze az ilyen helyzeteket tekintve megütötted a főnyereményt. – csóválta a fejét. Nem tudtam erre mit mondani. Őszintén szólva én magam sem értem, hogy úszhattuk meg ilyen könnyen. Eddig az, hogy az unokaöccse vagyok, inkább átok volt mint áldás. Tőlem kétszer annyit várt el, mint mindenki mástól, ami pedig a szabályait illeti, úgy kellett viselkednem, mintha én magam lennék a kicseszett élő, kétlábon járó szabályzata.

***

Az egyik dolog ugyebár, amiért ebbe a táborba kellett jönnünk, hogy kipróbáltassák velünk a pályákat. Kintit, bentit egyaránt. Bár az oldalam még mindig fájt, nincs az az isten, akiért én kihagytam volna az edzéseket. Jól felszerelt pályák voltak, a bentit különösen élveztem.

- Blake, Stevens, Kilbert, fel a kötélre! – parancsolt ránk Radfrot, mire Tyler, Zac és én, már ki is léptünk a sorból, és elkezdtünk mászni a kötélen. A lábaimat kétoldalt a levegőbe lógatva tettem egyik kezem elé a másikat, és mikor elértem a tetejét, elégedetten nyugtáztam, hogy Tylert bár csak egy hajszállal sikerült megvernem, de nyertem. Radfort az időmérőjét nézte, majd lejegyezte az eredményt egy füzetbe, és megfújta a nyakában lévő sípot.

- Lejöhetnek! – Lemásztam a kötélen, amikor pedig elég közel kerültem, leugrottan a talajra, majd kihúzott háttal, és hátrakulcsolt kézzel visszaálltam a helyemre a sorba. Élveztem az edzéseket, bármennyire hosszúak és megterhelőek voltak. De azért amikor megláttam Solt, az udvaron gyomlálni, az olyan volt, mintha a sivatagban előttem termett volna hirtelen egy nagy üveg mojitó. Sol épp egy vizes palackért nyúlt, és az ajkaihoz emelte, majd nagyokat kortyolt belőle. A jelenetről egy Nature Aqua reklám felnőtt változata ugrott be hirtelen. Sol miután ivott, a kézfejével megtörölte a száját és már elég közel voltam hozzájuk ahhoz, hogy halljam amit mond.

- Istenem! Bármit megadnék most, egy üveg hideg üdítőért. – Khm... egy egész hosszú listát tudnék írni, ami tele van „bármikkel".

- Bármit? – szólaltam meg a háta mögött, és mikor megfordult, egy féloldalas mosolyt küldtem felé.

- Dylan. Alig pár órája megbeszéltünk valamit. Ha emlékszel... - nézett rám nyomatékosan.

- Mit is? – tettem úgy, mintha valóban elgondolkodnék a dolgon, aztán bólintottam. - Igaz is. Akkor én most megyek. Viszlát hölgyeim. – Kacsintottam Solra, a barátnői felé, pedig egy lehengerlő mosolyt küldtem és biccentettem köszönésképpen. Ezzel megalapozva nekik egy kis beszédtémát és Soltól egy pár kéjes sóhajt. Legalábbis remélem.

***

Már azóta elvolt cseszve a hangulatom, amint a nagybátyám ebéd után közölte, hogy hatkor lesz Stevenson tisztelet menete. Beállni a kétoldalú sorfalba, és tisztelegni a legnehezebb dolgok egyike közé tartozott. Néztem Stevenson fegyverét, alatta a két bakancsot, a fegyverre állított sisakot. Azután a tekintetem az égre emeltem, és nem voltam hajlandó elszakítani onnan. Tisztelegtem, az ujjam hegye mintha odaragadt volna a homlokomhoz. Nem néztem rá senkire és semmire, csak az eget figyeltem. A kék eget, a rajta elterülő felhőket, és a nap sugarait, amit Stevenson már nem láthat. És mindez pár riadt, ostoba, naiv ember hibája, akik képtelenek arra, hogy bízzanak. Én tudtam első kézből, hogy a világ egyik legnagyobb problémája, hogy az emberek nem bíznak senkiben és semmiben. Bár nem ismertem annyira Stevensont, nem voltunk közel, mégis bűntudatot éreztem azért, mert még csak késztetésem sincs arra, hogy legalább a szemem könnyes legyen vagy valami. A bátyám halála óta nem sírtam, és úgy érzem, mintha többet nem is lennék képes rá. Persze belém is elég rendesen bele verték az „egy férfi nem sír" filozófiát. De rosszabb embernek érzem magam azért, mert nem is akarok. Miután vége volt az egésznek, úgy éreztem, mintha valaki egy csővel szippantotta volna ki belőlem az energiát, és az életkedvet. Ahogy mentünk befelé, megláttam Solt, a kezében egy partvissal. A tekintete óvatos, szomorú és együtt érző. Oldalra néztem. Nate sétált mellettem, ugyanolyan tekintettel, és arckifejezéssel, mint mindegyikünk.

- Megyek mindjárt én is utánatok. – mondtam neki, erre pedig némán biccentett. Mikor odaértem Solhoz, olyan nagy, ártatlan bárány szemekkel nézett rám, hogy éreztem, ahogy az egész bensőm összerándul.

- Jól... jól vagy? – kérdezte olyan hangon, mintha attól félne, pillanatokon belül összeomlok. Nem tudtam kimondani, hogy igen, mert hazugság lett volna, viszont mást sem akartam neki mondani. Ezért csak bólintottam. A szemem sarkából láttam a többieket, és igazából most a körülményekre való tekintettel nincsen feladatunk. Mindenki mehet a szobájába és magára maradhat a gondolataival. Nem akartam Sollal lenni. Nem akartam, miközben minden porcikám, és a lelkem egésze is érte kiáltozott. Tudtam, hogy ő megtudna nyugtatni. Annyira, hogy a végén már ne is érezzem rosszul magam. Annyira, hogy még mosolyogjak, sőt nevessek és, és őt is nevetésre ösztökéljem. Annyira, hogy tudtam minden perc csodás lenne vele. De nem akartam, hogy minden perc csodás legyen. Egy társam életét vesztette mialatt őt védte, és így vagy úgy, de meg kell neki adnom a kellő tiszteletet.

- Később beszélünk – vetettem rá egy gyors pillantást, azzal megfordultam és már ott is hagytam. Azzal a tudattal, hogy talán ezzel megbántottam. De ismertem már annyira Solt, hogy tudjam: valószínűleg tisztában van vele, hogy ez nem ellene szól. Csupán szükségem van némi időre, nélküle, amikor csak egyedül vagyok, és egyedül dolgozhatom fel ezt az egészet. Beléptem a szobába, körül sem néztem, hogy kik vannak bent, illetve kik nincsenek. Csak felmarkoltam a törölközőmet, és a zuhanyzóhoz siettem. Kinyitottam az ajtót, szerencsére senki nem volt bent. Levettem a ruháimat, és beálltam középtájt az egyik zuhanyrózsa alá. Megengedtem a vizet, és mindkét alkarommal a csempe falának támaszkodtam, közben pedig lehajtottam a fejemet, miközben a forró víz fojt le a hajamon, a hátamon, a vállaimon és a mellkasomon, végig a lábamon onnan pedig le a lefolyóba. Éreztem, ahogy elkezdek remegni egész testemben. A szememet szorosan lehunytam, mindkét öklömet összeszorítottam. Szükségem volt egy adag Solra, mint személyes gyógyszeremre. Titkon azt kívántam, bárcsak megérezném a hátamon körém fonódó karjait. De tudtam, hogy jól tettem. Ezt egyedül kell végigcsinálnom, Sol nélkül. Csak úgy mint az erdőben, most is sikerül túljutnom rajta. Stevenson nem Danny. Egyre hevesebben lélegeztem, a szívem gyorsan és hangosan vert. Mindkét tenyeremmel nekitámaszkodtam a csempe falának, kinyújtva a karjaimat, továbbra is lehajtott fejjel. Levegő be, lassan, majd ki. A víz segített. Felemeltem a fejem, hogy az egész az arcomba csorogjon. Csukott szemmel megragadtam a hideget jelző nyitót és elcsavartam, a meleget meg vissza. Baromi jó érzést volt, ahogy fokozatosan langyosra majd hidegre vált a víz, és végigfolyik a testemen. A végén már jég hideg volt, de én nem bántam. Úgy éreztem felfrissült vele az egész lényem, és képes leszek ezen túljutni. Mint mindig.

***

Másnap mintha kicseréltek volna. Magamban kötöttem egy alkut, hogy az ilyen helyzeteknél, csak egy napot engedélyezek saját magamnak, hogy túllegyek a dolgon, aztán megy minden úgy, ahogy volt. Tegnap a zuhanyzóban, és este a gondolataimba mélyedve sikerült túljutnom. Most meg ott folytatódik minden, mint előtte. Annál is inkább, mert hogy akárhogy is, de bűntudatom volt amiatt, hogy Solt úgy ott hagytam. Emlékeztem ahogy a tűző napon gyomlál, és azt mondja „bármit megtenne egy hideg üdítőért". Nos, ez igazán csábító ajánlat, de természetesen nem várok el tőle semmiféle extrát. Feltéve ha külön ragaszkodik hozzá... Csak szerettem volna ha újra látom azt a sugárzó mosolyt az arcán, amit úgy szerettem. A szobánk hűtőjében sajnos nem sok minden használható volt. Amikor volt rá lehetőségünk, akkor néha kimentünk a boltba, és az otthoniak is küldtek mindenfélét, de így is kétségeim voltak, hogy megtalálom amit keresek. Mert egyrészt nem hittem, hogy most kifognak engedni, másrészt nem hiszem, hogy a közelben van bármi, amit boltnak lehetne titulálni. Valószínűleg el kellene mennem a legközelebbi faluig vagy kisvárosig, amihez el kellene vinnem az egyik terepjárót. Amire nyilvánvalóan nem kapnék engedélyt. Tylert láttam meg a folyosón, amikor észrevett, biccentett és egyből odajött hozzám.

- Ty nincs a birtokodban véletlenül kóla vagy valami ilyesmi? – kérdeztem, Tyler pedig megrázta a fejét.

- Nekem nincs, de valakinek biztos van. – vont vállat. Aztán összevonta a szemöldökét. – Mikor ittál te utoljára üdítőt?

- Solnak lesz. – mondtam magyarázatképp, Tyler pedig megértően bólintott.

- Lehet, hogy nekem kellett volna elcsavarnom a fejedet. Olyan kis gondoskodó lettél. Csoki, üdítő meg minden... - mondta és rám villantott egy olyan mosolyt, amitől előjött az a gödröcske az arcán, amitől a csajok pihegni kezdenek, és rogyadozik a térdük. Pontosan ezzel a gödröcskével szokta előlem elcsaklizni a lányokat egy jól időzített pillanatban.

- Á, nem vagy az esetem – húztam el a számat. Tyler drámaian a szívéhez kapta a kezét.

- Ez fájt. Tényleg fájt. – pislogott nagyokat, én meg elröhögtem magam és enyhén bele bokszoltam a vállába.

- Gyere velem üdítő szerző körútra. – löktem előre. Sorba mentünk be a szobákba és nyitottuk ki a mini hűtőket, a srácok legnagyobb meglepettségére, miközben csak annyit kaptak válaszul, hogy: „ Bocs fiúk, szomjasak vagyunk". Zacék szobájába mentünk be éppen.

- Zac pajtás van nálad üdítő? – néztem Zackre, aki zavartan összevonta a szemöldökét.

- Sört akartál mondani?

- Nem. – válaszoltam, és már ki is nyitottam a fehér mini hűtőt. – Kié ez a Sprite? – mutattam fel a palackot, amint megláttam.

- Tonyé – válaszolta maga Tony, és birtoklóan meredt a kezemben lévő üdítőre.

- Kéne nekem, nem gáz?

- De gáz, Dylan ne már. Ez az utolsó. – kérdőn felvontam az egyik szemöldököm, ugyanis, a hűtő hátuljában még egy zöld palackot vettem észre, amit aztán fel is mutattam Tonynak, aki elhúzta a száját. – Jó, az utolsó kettő. – javította ki magát.

- Emlékszel Sandra Reed-re a Hotel Shooting Starban? Negyedik emelet, tizenhetes szoba. – néztem a szemébe, és az arcán láttam, a hogy amint meghallotta a nevet, tudta, hogy nyertem. De azért még hozzátettem: - Nekem köszönheted. – Tony halkan káromkodott egyet a bajsza alatt, majd kelletlenül rám nézett.

- Rendben vigyed. – bólintott.

- Kösz. – mondtam és becsuktam a hűtő ajtaját kezemben mindkét palackkal.

- Mármint az egyiket Dylan. – szólt Tony.

- Bocs, Ty is szomjas. – mondtam, és hátradobtam a vállam felett a palackot, ami dobott néhány szaltót a levegőben, de szerencsére aztán Tyler elkapta. – Kösz srácok – biccentettem nekik, majd kimentünk a szobából.

- Ez jó kör volt. – mondta Tyler majd boldogan nézte a kezében lévő hideg palackot. – Ezzel kiérdemeltél egy szeretleket, ember. – megráztam a fejem és már ki is vettem a kezéből.

- Bocs de ez az enyém. A tervemhez kell, csak a többieknek nem akartam az orrára kötni.

- Na, szép. Megszeged a testvér szabályzatot.

- Erre is van külön szabály? – vontam össze kétkedve a szemöldököm.

- Biztos lehetsz benne, hogy van. – bólintott határozottan. – Iratlan. – teszi hozzá.

- Ugyan már. – biccentem félre a fejem, mert tudom, hogy csak szórakozik.

- Na és mi a terved?

- Most a nagybátyám miatt vigyáznunk kell. Sol pedig ezt nagyon komolyan veszi...

- Jó, hogy kettőtök közül legalább ő komolyan veszi. – vágott közbe Tyler, mire vetettem rá egy rosszalló pillantást.

- Én is. Pont ezért találtam ki ezt. Szóval mivel most visszakell fognunk magunkat meg minden... - ráztam meg a fejem, mert amúgy hiába találom izgatónak a bujkálást, zavar, hogy nem mehetek oda hozzá és ölelhetem meg, amikor csak akarom. - ...úgyhogy azt találtam ki, hogy van itt ez a két üdítő... mert egyik nap azt mondta bármit megtenne egy kis frissítőért. Szóval arra gondoltam, oda teszem majd az ajtaja elé és ráírom, hogy egy korty egy csókot helyettesít, érted... - vontam meg a vállam.

- Ki vagy te és mi a faszt csináltál Dylan Blakkel? – kérdezte Tyler és valóban meglepettnek látszott. És ahogy újra lepörgettem a szavaimat a fejemben, én is meglepődtem. Olyan volt, mintha nem is én mondtam volna ki őket, holott mégis. Olyan szavak voltak ezek, amikkel Tylert cikiztem volna, vagy amiket ha egy filmben hallok, rögtön a távirányítóért nyúlok, hogy átkapcsoljak egy sportcsatornára. Nem mondtam semmit, csak beletúrtam a hajamba és megköszörültem a torkom. Kerestem a szobában papírt és tollat, és ráírtam ami az először eszembe jutott. Szándékosan nem olvastam el újra, mert még mindig fura volt, hogy ezt én csinálom, és meglett volna annak az esélye, hogy átírom valami „egyszerűbbre".

***

Vártam az ebédet, mert őszintén kíváncsi voltam rá, hogy bejön-e nála a kis játékom. Még soha nem csináltam ilyet, de még csak ehhez hasonlót sem, romantikus filmeket nem igen néztem, vagy csak véletlenül, ha épp nem volt más, ezért fogalmam sem volt, hogy ez célba ér-e nála, vagy teljesen melléfogtam. Az sem könnyítette a dolgomat, hogy Sol ártalmatlan külseje teljességgel ellentmondásban van azzal a személyiséggel, amit otthon a táborban ismerhettem meg, miközben a támadás óta egy olyan oldalát mutatta meg, ami törékeny, és minden tekintetben védelemre szorul. Nem tudhattam, hogy ez a gesztus számára túl sok, esetleg nyálas, vagy éppen, hogy betalál nála.

- Szóval értitek, Zac csak tolja a dumáját a csajnak, én meg a háttérben röhögök. – meséli Joey az egyik eltávos sztorijukat nagy átéléssel. – Csak mondja mondja, a háborús sztorikat, amik persze sosem történtek meg.

- Azt, amikor a fulladástól menti meg két eszméletlen társát, és a hátán cipeli ki őket a partra, miközben ős is alig kap levegőt? – vágok közbe vigyorogva.

- Azt azt. – bólogat Joey, miközben Zac csak a fejét csóválja.

- Szóval épp ott tart a sztoriban, hogy: „És hiába volt veszve minden remény, én tudtam, hogy sikerülni fog. És akkor fellélegzett." – csempészett Joey a hangjába túlzott átélést. – Ekkor megjelenik a csaj mellett egy még dögösebb nő értitek? Erre a csaj odafordul hozzá, és lesmárolja. – mondja Joey, mire mind felnevetünk. – Zac pajtás meg csak áll, értetlenül, értitek kurvára lesokkolva, hogy egy leszbikusnak nyomta a műsort vagy fél órát. Aztán azt mondja: Hát figyu... én benne vagyok, ha ti is. – mondta Joey, én pedig felnevetek, Zac meg csak rázza a fejét, és azt próbálja mondani, hogy „ez azért nem teljesen így volt.

- De, de így volt. - bólogat hevesen Joey.

- Ne mááár. És a csaj mit mondott erre? – kérdezte Nate, a röhögéstől még mindig kipirult arccal.

- Ez a legjobb! – mutat fel Joey, Zac pedig kelletlenül a hajába túr, és elfintorodik. – A csaj ránéz, és tetőtől talpig végigméri a srácot. Erre azt mondja: Hát figyelj. Én leszbikus vagyok, de még így sem vagy az esetem. – vékonyította el a hangját Joey, belőlünk pedig kitör a röhögés, Zac pedig azt hajtogatja, hogy „Francokat, ez nem is így volt"! Még mindig nevetek, amikor az egyik szemben lévő ebédlőasztalnál meglátom Solt. Mosolyogva nézett rám, amitől a szám sarka teljesen ösztönösen húzódott mosolyra. Kezdetnek jó. Épp ideje tesztelni, hogy működött-e tervem. Felveszem a tálcáról az üveg Spriteot, és miközben végig a szemébe néztem, lecsavartam a kupakját, és lágyan az ajkamhoz érintettem, majd kortyoltam belőle egyet. Ő is ugyanígy tett, de meglepetésemre, sokkal hosszabb és buzgóbb kortyokat kaptam válaszul. A helyzetet a fejemben átkonvertáltam, a kortyoknak megfelelő heves csókokra, és igencsak tetszett a látvány. Kihívóan felvontam az egyik szemöldökömet, és újra a számhoz emeltem a palackot. Biztos vagyok benne, hogy ember még nem részesített annyi élvezetet a szájával egy Spritenak, mint amennyit én most.

- Ízlik Dylan? – fordult felém Tyler vigyorogva.

- Féltékeny vagy? – vigyorogtam rá.

- Naná, nekem kellett volna az egyik palack.

- Fosszál ki te is pár hűtőt. – javasoltam neki.

- Sajnos nem intéztem elég numerát a srácoknak, hogy lekenyerezzem őket.

- Jah igen. – bólintottam. – Meg hát túl jókisfiú vagy. Ez a te bajod.

- Nem szívesen mondom haver, de egyre jobban hasonlítunk.

- Csak szeretnél rám jobban hasonlítani. – nevettem fel, szándékosan úgy téve, mintha nem érteném amit mond.

- Nem, te hasonlítasz egyre jobban hozzám. – javított ki. – Ami egyébként szerény véleményem szerint nem rossz dolog... - sandított rám, ezúttal komoly arcot felvéve.

- Ezután lövészet lesz? – váltottam témát, és csak remélni tudtam, hogy Tyler veszi az adást.

- Ahha, igen. A kinti lőteret még nem próbáltuk. – mondta, és én egy újabb pontot adtam ahhoz a listához, hogy miért Tyler a legjobb barátom. Mielőtt kimentünk volna az ebédlőből, megkerestem Solt a szememmel, és hiába akartam volna vele kettesben lenni, belül mindenféle fura helyen melegedett fel a testem, attól a vágyakozó tekintettől, amivel Sol rám nézett. Bocsánatkérő pillantást küldtem felé, amiért nem maradhatok, és gyorsan beleittam a Spriteomba, válaszul pedig ő is ugyanezt tette. Nah. Úgy tűnik, mégsem vagyok ebben a romantika témában teljes mértékben reménytelen. Sőt, Sol arcát nézve, úgy tűnik, egész tehetséges vagyok.