Dylan Special #14

14. Fejezet

Az összes pályát kipróbáltuk a táborban. Bentieket és kintieket is egyaránt. Terepre is mentünk, egy rövidebb időre. Egy hétig teljes mértékben bevoltunk táblázva, szinte semmi másra nem maradt idő. Sikerült elfogni egyet azok közül a szemetek közül, akik ránk támadtak, a nagybátyám pedig szinte egy percre sem állt meg, annyi dolga volt, ennek köszönhetően pedig még hangosabban ordibált velünk, mint általában. Sollal meg alig váltottam egy – két szót.

- Szóval érted, mire legközelebb hazamegyek, anyámék már el is adták az egész kócerájt... - csóválta a fejét mellettem Nate egyik nap, miközben a konditerem felé igyekezetünk. A kezemben egy palack víz, a vállamon pedig egy törölköző volt.

- Nem mintha olyan sokat lennél otthon. – pillantottam rá.

- Na jó, persze. De akkor is lehetne beleszólásom a dologba. Apám a fejébe vette ezt a farmos dolgot, tudod?

- Egy farm? – kérdeztem vissza.

- Jaja, vágod? Csak azt nem értem, anyám hogy egyezett bele. Előbb fog Megan Fox térdepelni előttem, mint hogy anyám csirkéket hajkurásszon az udvarban. – rázta a fejét rosszallóan, én meg felnevettem. Befordulva a folyosón, Solt és a Myra nevű lányt láttam meg, amint egy jó nagy szemetes zsák mellett söpörnek. Sol háttal állta nekem, így nem vett észre.

- Egy csomó dolgot tudnék mondani, amit most szívesebben csinálnék. – sóhajtott Sol, és egyik kezét a csípőjére téve bámulta a kezében lévő seprűt, mintha azt várná, magától elkezdi felsöpörni a padlót. Nem álltam meg, de menet közben odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam:

- Köztük vagyok, Báránykám? - hirtelen kissé összerezzent a hirtelen hangtól, de aztán ragyogó mosolyt villantott rám. Menet közben megfordultam, hátrafelé mentem, és vártam, hogy mit lép rá.

- Attól függ. Van ötleted? – nézett rám kihívóan, én pedig válaszul egy pimasz mosolyt küldtem felé, és a számhoz emeltem a vizes palackot, hogy bele kortyolhassak. Azóta is játsszuk a játékot, amit én találtam ki. Rákacsintottam, majd megfordultam, és mentem tovább a konditerem mellett. Nate-re esett a pillantásom, aki idiótábbnál is idiótábban vigyorgott rám.

- Fogd be. – vetettem oda.

- Egy szót se szóltam. – emelte fel védekezően mindkét kezét. A konditerembe beérve ledobtam a törölközőmet, és a vizes palackot, és egy húzódzkodó rudat vettem birtokul. Minden egyes húzásnál, a vállamig húztam magam, majd leengedtem és újra. Valami egészen új dolog hajtott, ami olyan hatást váltott ki bennem, amire nem képes egy energia-ital vagy drog sem.

***

Az indulás napján, az épület előtt sorakoztunk reggel. A fiúkkal a kőfal mellett álltunk, én pedig a kőfalnak támaszkodtam, és hallgattam Tylert.

- Nem tudom mi van ember. – rázta a fejét. – Tisztára begolyóztam, azt hiszem.

- Hogy érted?

- Lynn. Már olyanokon gondolkodom... - kezdte, aztán félbe hagyta a mondatot, és felsóhajtott. – Esküszöm beparáztam. – Nem kellett kimondania pontosan, így is értettem, hogy mire gondol. Pontosan tudtam, ugyanis én is ezt érzem Sollal. Az egy dolog ha tetszik neked egy csaj, és szeretsz vele lenni. Akkor van baj, ha ez az egész sokkal komolyabb és bonyolultabb lesz, mint amire gondolni mertél volna. És a mi esetünkben ez a helyzet, csak még ijesztőbb.

- Figyelj csak Tyler. – lépett mellénk Emmett. – Olyan fancsali volt a képed egész reggel. Hoztam valamit amitől jobban érezheted magad. – valószínűleg én is ugyanolyan értetlen arccal bámultam rá, mint Tyler, ugyanis Emmett nem szokott csak úgy kedveskedni. Feltűnt a háta mögül a keze, majd szétnyitotta összeszorított öklét, amiben egy rakás rózsaszín és fehér virágszirom, és margaréta fej volt.

- Azt hiszem, ez valahogy illik a személyiségedhez nem? – kérdezte Emmett vigyorogva és elkezdte szórni Tyler szőke hajára a virágszirmokat. Tyler meg csak ült, és olyan képpel bámult Emmettre, amilyennel egy idegesítő kisgyerekre szokás. – Virágot... - mondta dallamos hangon, miközben keringett Tyler körül, és egyre csak szórta a fejére a virágokat. - ...a virágnak. Te kis virág-fiú! – Fejezte be a dalolászást Emmett, és az utolsó margarétát gyengéden Tyler füle mögé tűzte. Nehezemre esett visszafojtani a röhögést. Tyler vett egy nagy levegőt, majd elmosolyodott, és összefonta a karját a mellkasa előtt.

- Tudtad Emmett hogy a lányok sokat pletykálnak?

- És? – vonta meg a vállát Emmett, olyan arckifejezéssel, ami elárulta, nem érti hova akar ezzel Tyler kilyukadni. Én sem értettem. Tyler halál nyugodt fejjel kiszedte a füle mögül a margarétát, és az ujjai közt forgatva vette szemügyre, majd felpillantott Emmettre.

- „Még soha életemben nem láttam nálad gyönyörűbb lányt Riley. Úgy érzem nem kapok levegőt melletted." – mondta Tyler nagy átéléssel, majd szélesen elmosolyodva felnézett Emmettre, akinek egy másodperc alatt lángolni kezdtek a fülei. Felnevettem. Szótlanul Tyler felé nyújtottam összeszorított öklömet, ezzel jelezve, hogy: „ez szép volt", Tyler pedig szinte nem is nézett le, de nekem koccantotta az öklét.

- Te csak ne nevess Maeistro. – lövellt felém egy pillantást Emmett, aztán nekidőlt mellettünk a kőfalnak, próbálva lazára venni a figurát. A lányok kijöttek az épületből, és megláttam Solt, aki napsütötte mosolyt küldött felém, majd belekortyolt a vizes palackjába. Válaszul előkerestem a sajátomat a hátizsákomból, és én is így tettem. A felügyelők, szakaszvezetők, Campbell és a nagybátyám is kiértek az épületből, egyszerre rendeződtünk sorba, és vágtuk vigyázzba magunkat. Solék is felsorakoztak, a nagybátyám pedig nekifogott a járkálásnak.

- Nos tehát. Van némi változás a hazatérésünkkel kapcsolatban. A foglyul ejtett terroristát ugyan átadtuk az államoknak, azonban az ügyet még mindig vizsgálják. Annak a többi résztvevőnek, akiknek sikerült elmenekülniük, még mindig nem akadtak a nyomára és bár igen csekély az esély rá, hogy újra támadnának, a jelen körülmények között - nézett a lányokra nyomatékosan - nem kockáztatjuk meg, hogy még egyszer megtörténjen, ami ide jövet történt. Ezért tehát a visszautat a hegyen át fogjuk megtenni. Gyalog, természetesen. – Ez számomra várható volt, azonban hallottam a lányok felől, ahogy a nemtetszésüknek egész halkan hangot adnak. - Azokra a holmikra, amikre ma vagy holnap nincs szükségük, pakolják be az autókba. Davisék vissza mennek a kocsikkal a táborba. Tíz perc múlva indulunk! – fejezte be, majd Davisékhez sétált.

- Na. Ez olyan, mint egy terepgyakorlat. Csak csajokkal. Ezt akár be is vezethetnénk. – hallottam meg mellettünk Zac hangját. – gondolatban egyetértettem vele, mert nekem is tetszett az ötlet. Még fogalmam sincs, hogy hogyan de biztos voltam benne, hogy kitalálok valamit, hogy hogyan töltsünk kettesben Sollal egy kis időt.

- Indulunk! Mindenki utánam! – kiabálta a nagybátyám. Mi mentünk előre, a lányok pedig utánunk. Ahogy haladtunk, a bakancsom alatt csikorogtak a kavicsok a poros úton. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a bakancsom alatt nem sárgás-barnás por van, hanem sötét barna föld, és zöld moha. Észre sem vettem, hogy jóformán egész út alatt a bakancsomat bámultam. Ismét eszembe jutott, Tyler arca, amint a kőfalnál Lynnt említette, és azt, hogy fél. A legdurvább az volt, hogy komolyan rémültnek tűnt. Tyler. Az a Tyler akit ismerek, sosem rezelt volna be a saját érzéseitől, basszus. Az jutott, eszembe, hogyha még Tyler is berezelt, akkor talán ideje lenne elhinni, amiket anno a bátyám mondott. A szerelem piszok ijesztő, baszki. Legalábbis gondolom, hogy ez az. Ha ez nem szerelem, akkor talán nem is merem megtudni milyen az. Mert most is olyan mintha szétakarna durranni az agyam, attól a sok rohadt gondolattól, ami cikázik a fejemben nap huszonnégyben. Akár az, akár nem az, nem merem hangosan beismerni. Mert akkor ez az egész valóssággá válik. Azt már nem lehet visszavonni. A legrosszabb az egészben, a kibaszott bizonytalanság. Honnan tudjam, hogy ez az egész hová vezet?

- Itt megállunk! – ordította a nagybátyám kizökkentve a gondolataimból. Lezöttyentem a földre, egyik térdemet pedig felhúztam és megtámasztottam rajta a karom, miközben egy, a földről fölvett kéregdarabot forgattam az ujjaim közt. Tyler ült le a jobb oldalamra.

- Danny imádta a fákat. – szólaltam meg hirtelen. A szavak csak úgy kibuktak belőlem, nem is gondolkoztam rajtuk. Tyler mozdulatlan maradt mellettem, és egy szót sem szólt. Körülbelül tudtam, hogy mi járhat a fejében a szavaim hallatán, mert a bátyám halála óta ez az egyetlen alkalom, hogy kiejtem hangosan a nevét, vagy beszélek róla. Mit sem törődve ezzel, folytattam. – Esküszöm, már szinte rajongás volt, egész kiskölyök korától fogva. Tudta a fajtájukat, hogy hol élnek, hogy néz ki a termésük. Mindent tudott róluk. Ha nem megy el katonának, lehetett volna fadoktor, vagy valami. – nevettem föl halkan. Tyler még mindig nem szólt egy szót sem, csak nézett rám és hallgatott.

- Egyszer régen, épített egy kunyhót, a kertünkben lévő fára. Full egyedül. Alig volt tizenkét éves. Mindent belehetett onnan látni. – mondtam, majd a kezemben tartott kéregdarabból felnéztem, csak úgy a semmibe. – Senkit nem engedett fel a kunyhóba, kivéve engem. Katonásdit játszottunk. Persze mindig ő volt a hadnagy. – mondtam és újra felnevettem. – A fura az, hogy nem is bántam tudod? Soha nem voltam rá féltékeny, pedig ő mindig mindent jól csinált, én pedig hajlamos voltam elszúrni a dolgokat, és megszegni a szabályokat. Danny mindig kiállt értem, még akkor is, ha mindenről én tehettem. Felnéztem rá. – újra a kezemben lévő kéregre irányítottam a figyelmemet.

- Olyan sok mindenre akart megtanítani. Mindenre amit tudott, talán még annál is többre. Volt, amiben nem hittem neki. Nem figyeltem rá. – ismertem be, és így kimondva azt, ami már olyan régóta nehezedik rám, sokkal felszabadítóbb volt, mint gondoltam. Ezúttal úgy gondoltam és beszéltem Dannyről, hogy nem kerülgetett düh,-vagy szívroham. Egyszerűen kiadtam magamból, és úgy éreztem, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a vállamról. A kéregről Tylerre néztem, akinek a tekintetében óvatosságot, figyelmet, és megkönnyebbülést láttam.

- Most már bánom tudod? Hogy nem hallgattam rá. – vontam meg a vállam. – Most már értem miről beszélt. – nem tudhattam pontosan, hogy érti miről is beszélek, de ennek ellenére, óvatos mosoly bukkant elő a szája sarkában, majd kinyúlt, és megveregette a vállamat.

- Tudod... - szólalt aztán meg. – Szerintem, Danny most valami olyasmit mondana, hogy: „Na végre öcskös. Kezdtem már belefáradni, hogy egy süketnek magyarázok." – Mondta, én pedig felnevettem.

- Tényleg ezt mondaná. – bólintottam, és Tyler is felnevetett halkan. Én pedig azt hiszem ezért az alig három percért, hálásabb voltam neki, mint eddig talán bármikor.

***

Abony hisztérikusan rohant a nagybátyámhoz, és magyarázott neki a vérengző farkasokról.

- Hadnagy, értse meg, nem maradhatunk itt! –sápítozott, a nagybátyám pedig fáradtan, az orrnyergét dörzsölgette. – Láttam már olyan filmet, amiben egy farkas széttépett valakit, és elárulom, nem szép látvány.

- Miss Adams kérem hagyja abba a vinnyogást. Itt nincsenek semmilyen farkasok. – szólalt meg a nagybátyám, meglepően visszafogott, már majdhogynem normális hangon.

- De igen! Az észak Karolinai hegyi farkas. És ilyenkor a legveszélyesebb, mert most van a párzási idő! – csapkodott kétségbeesetten Abony.

- Nem mondod? – vigyorgott rá Joey, amint meghallotta.

- Aludhatsz a mi sátrunkban, ha annyira félsz a csúnya farkasoktól. – szállt be Jackson is.

- Ez még véletlenül sem fog megtörténni Jackson. – kapta fel a fejét Campbell.

- De hát uram. Ő mondta, hogy párzási idő van! – a reakció hatalmas röhögés volt, engem is beleértve, és Abony duzzogó arckifejezése, habár úgy tűnt, egyáltalán nem jött zavarba a srácok beszólásaitól.

- Jackson te leszel este az egyik őrszem. Csakhogy kordában tudd tartani magad. – adta ki a parancsot a nagybátyám, amit egyébként sejteni lehetett.

- Picsába! – sziszegte Jackson, a nagybátyámnak meg egészen a felhőkig szaladt a szemöldöke.

- Tessék?

- Úgy értem, igenis uram! – húzta ki magát Jackson, és tisztelgett. William az égre nézett, mintha a jóistenhez fohászkodna, aztán lenyúlt a hátizsákjáért, és a vállára dobta.

- Na indulás! Még vár ránk egy pár kilométer. – hallottam a kelletlen nyögéseket, és bosszankodó sóhajokat a lányok felől, és elmosolyodtam. Ilyen terepgyakorlatunk sem volt még. A nap sugarai egyre lejjebb világítottak át a fák ágai közt, már csaknem teljesen besötétedett, amikor a nagybátyám megállt.

- Itt töltjük az éjszakát. Állítsák fel a sátrakat! – utasított minket a nagybátyám.

- Igenis uram! – válaszoltuk egyhangúan. Rutinmozdulatokkal állítottam össze a sátrat, egy-két pillanat alatt már kész is volt.

- Figyelj csaj Joey. – lépett a közelünkbe Abony, két másik lánnyal együtt. – Nem boldogulunk ezzel a sátorral. Segítenél? – pislogott rá sziruposan, közben pedig lebiggyesztette az ajkát. Láttam már olyan pornófilmet, ami így kezdődött.

- ja, miért ne? – bólintott Joey, és követte a lányokat. Gondolataimban megjelent Sol, fegyverrel a kezében. Mérget vennék rá, hogy neki nem jelent gondot egy sátor felépítése. Tyler sétált mellém, én pedig felé biccentettem.

- Mi a helyzet?

- Segítettem fölállítani a lányoknak a sátrat. – vonta meg a vállát.

- Melyik lányoknak? – néztem rá.

- Lynn, Sol, Riley... - sorolta.

- Nem tudták egyedül fölállítani? – kérdeztem meglepetten. Tyler hangosan felnevetett, mintha eszébe jutott volna valami vicces.

- Hát, öö nem. – válaszolta, mire bólintottam. Na, ha mérget vettem volna, már meg is halnék...

Egy ágat kettétörtem a térdemen, majd még egyet és még egyet. Tüzet raktunk a fiúkkal, majd mind köré gyűltünk. Elővettük a hátizsákból az ételcsomagunkat, amiben javarészt konzervek voltak, és elkezdtünk megvacsorázni. Talán a tábortűz hozta meg a hangulatot, vagy az, hogy most a lányok miatt, egyfajta családias érzés lengett körülöttünk, de végülis elkezdtünk beszélgetni. A háborús sztorikba Zac kezdett bele, olyan dolgokat mesélt, amiket még a nagyapjától hallott. Aztán a nagybátyám is beszállt.

- Egy héten keresztül megállás nélkül esett. – mondta, a tűz lángjának lobogása pedig megvilágította szigorú arcát, ami most egy egészen kicsit, mintha meglazult volna. – A fiúkkal már szinte azt is kezdtük elfelejteni, milyen érzés száraz ruhában lenni. Ti is tudjátok, hogy a vizes láb, ott van a legrosszabb dolgok listáján. – mondta, a reakció pedig egyetértő morgás és hümmögés volt.

- Húszan voltunk. – folytatta. – Egyedül nekem volt már csak száraz váltó zoknim. Csak hogy ti is megértsétek ennek a dolognak a jelentőségét. Meséltem már Constance esetét? – nézett körül. Én már hallottam a híres Constance esetét, de a többiek a fejüket rázták, a nagybátyám pedig belefogott a mesélésbe.

- Hónapok óta nem láttunk senki mást. Csak minden egyes nap ugyanazokat az arcokat. Aztán eltávkor betértünk az első bárba, amit megláttunk. Többnyire férfiak, voltak bent, és a tulaj felesége, aki csapos volt. Aztán egyszer csak besétált Constance piros ruhában. Az összes szempár rászegeződött. Constance a hatalmas loknijaival, és tűzpiros ajkaival végignézett rajtunk. Annyi férfi közül, én léptem ki először és felkértem táncolni. – mondta a nagybátyám különös csillogással a szemében. Körülnéztem. Katonatársaim elismerő, és kissé vágyakozó tekintettel hallgatták, Williamet, volt aki még füttyentett is, a lányok pedig csodálkozva és szerelmesen pislogva, mintha egy filmet néznének épp.

- Barátaim voltak mind a srácok, de abban a pillanatban a pokolra kívántak. Féltékenyek voltak, és a szemükben csillogott az irigység. Bármit megtettek volna, hogy a helyemben lehessenek. Kivéve, a legjobb barátomat, Travist. Csak Travisnek és egy másik srácnak volt a birtokában akkor este autó. Constance átutazóban volt éppen, szóval csak egy estére maradt a városban. Travis odaadta az autóját, hogy eltudjunk menni Constanc-el egy hotelba. Travis hajnalig várt egy buszra, majd a megállótól gyalogolt a szállásunkig, amit a fiúkkal foglaltunk. – Willaim szája sarkában egy mikroszkopikus mosoly bujkált. Bírom Travis bácsit. Elköltözött a nyugati partra, szóval már nem látjuk olyan gyakran, de a nagybátyámmal tartják a kapcsolatot, a barátságuk pedig a mai napig töretlen.

- Szóval képzeljétek el, mennyire áhítoztak a fiúk Constansra. Azokon az esős napokon, amikor mindenki csurom víz volt, és tudomást szereztek az utolsó darab száraz zokniról a birtokomban... az jóval felülmúlta Constance esetét. Én pedig a zoknit Travisnek adtam. – mondta a hadnagy. Mások talán nem értenék a történet lényegét. De én értettem, és megmertem volna rá esküdni, hogy a srácok is, egytől egyig értik. Olyan pillanat volt ez, amit nem is gondoltam volna, hogy a nagybátyám megoszt velünk. Ez látszott a srácok arcán is, és a lányok fényesen csillogó szemeiben. Nehéz volt utána megszólalni, de Joey hamar megragadta a vonalat és mér jöhettek is, „azok a bizonyos eltávos sztorik...". Persze hálás voltam, amiért engem és Tylert szépen kihagyott belőle.

- Akkor tehát, Jackson te kezded az őrködést. – állt fel a nagybátyám, amikor az este végéhez érkeztünk. - Thomas fog felváltani.

Néztem, ahogy Sol megfordul, és a sátor felé veszi az irányt a lányokkal. Megkerültem a srácokat, és sietve Sol csuklója köré fontam az ujjaim, hogy megállítsam. Sol bizonytalanul nézett jobbra-balra, hátha észrevesz minket valaki, de aztán kissé megnyugodva emelte rám a pillantását.

- Körülbelül két óra múlva gyere ki. – halkítottam le a hangom.

- Hova ki? Itt simán észrevehetnek. – csóválta a fejét. Na igen, nem is itt gondoltam...

- Majd elvonulunk kicsit. – mondtam rámosolyogva, és felemeltem a kezem, hogy megsimíthassam arcán a bársonyos bőrt. Sol szemében még a még mindig égő tűz adta halvány fényben is láttam a kirobbanó kék pislákolást, ahogy ujjam az arcához ért.

- Honnan tudjam mikor múlt el a két óra?

- Majd én szólok. Csak ne aludj el.

- Oké. – bólintott. Elégedetten visszamentem a sátorhoz. Nate-el és Tylerrel osztoztam egy sátron.

- Mi olyan vicces? – nézett rám Nate, amint beléptem a sátrunkba. Hogy mi? Észre sem vettem, hogy mosolygok.

- Ja csak Emmett mondott kint valami hülyeséget – vontam meg a vállam, mire Nate bólintott, azonban Tyler felhúzott szemöldökén, és lusta mosolyán láttam, hogy tudja: még csak véletlenül sem Emmett a mosolygásom oka. Hanyatt feküdtem a földön, és a tarkóm alatt összekulcsoltam két tenyeremet. Minden apró porcikám izgatott volt. Ez a pár nap elviselhetetlenül idegesítő volt, egy kezemen megtudnám számolni hányszor beszéltem Sollal. Hozzáérni meg még régebben. Kiszedtem a hátizsákomból a karórát, és a kezemben tartottam. És úgy körülbelül fél másodpercenként néztem rá. Idő ilyen lassan még nem telt el, mint ez a két óra. Néztem, ahogy csigalassan vánszorog a mutató előre, és legszívesebben előre tekertem volna, csak hát lássuk be, annak nem lett volna semmi értelme. Amikor aztán letelt a két óra, lassan, hogy ne ébresszem fel a horkoló Nate-et, és a fészkelődő Tyler, kimentem a sátorból. Ahogy elhaladtam Jackson mellett, kérdő pillantásokat lövelt felém, és csupán szemmel beszéltük meg, hogy nézze el nekem a lógást. Lassan bólintott, majd visszafordult, hogy kémlelje a sötét erdőt. Bár alaposan szemügyre vettem, hogy melyik Solék sátra, minden koncentrációmra szükségem volt, hogy ne tévesszem el. Nem lenne mókás, ha véletlenül egy másik sátorba, például a nagybátyámékéban keresném Solt. Amint odaértem a sátorhoz, olyan közel hajoltam hozzá, amilyen közel csak tudtam.

- Sol! – suttogtam. Alig egy-két másodperc múlva mozgolódást hallottam, majd a sötétbe kilépett az én báránykám, és izgatott mosollyal rám nézett. A mutató ujjamat a szám elé tettem, jelezve, hogy maradjunk csöndben, aztán lenyúltam a kezéért, és az ujjainkat összefűzve kezdtem el húzni magam után. Őszintén mondom, halvány lila gőzöm nem volt róla, hogy merre megyünk, de nem is igazán érdekelt. Szerencsémre rövid idő múlva kilyukadtunk egy erdőrészen, ahol majdhogynem köralakban álltak a fák, szinte kerítést formálva, a talpunk alatt gallyak és puha moha, középen pedig egyetlen fa állt. Ez jó is lesz.

- Vissza fogunk... - kezdte Sol, de nem vagyok őrült, hogy akárcsak egyetlen másodpercet is aggodalmaskodásra pazaroljak az időnkből. Még mindig fogtam a kezét, és most magamhoz rántottam őt, hogy egy csókkal beléfojtsam a szót. És igen, itt van. A gyógyszeradagom, ami nélkül már nem sokáig bírtam volna ki.

- Vissza fogunk találni? – kérdezte meg csak azért is két csók között. Imádom, hogy néha olyan makacs tud lenni.

- Persze. – nevettem fel.

- Észre vett valaki? 

- Jackson. De nyugi, ő tartja a száját.

- De mi van ha... - aggodalmaskodott tovább. Még a hangja is egy energia löket fáradt lelkemnek, de olyan sok más tulajdonsága van, amit jelen pillanatban nagyon előnyben részesítek.

- Báránykám. – mormoltam, úgy hogy csak egy légréteg választott el minket. - Az elmúlt napokban szinte nem is lehettünk együtt. Ne akadékoskodj. – mondtam, és mohón újra a szájára tapasztottam az enyémet. Végre megértette, hogy igazam van, és a tenyerét lassan végighúzta a mellkasomon, felsimította a tarkómon, majd beletúrt a hajamba. A fejem búbján kezdődött a hihetetlen érzés, a hajtöveimtől indult, és végigszáguldozott egészen a lábujjamig. Csiklandozó volt, ugyanakkor forró és puha. Hátrálni kezdtem, és húztam magammal, mert nem bírtam már, hogy állunk. Azt akartam, hogy tarthassam a karjaimban, és hogy minden porcikáját elérhessem. A hátára fektettem, én pedig fölé gördültem. Olyan gyönyörű látvány volt, ahogy ragyogó nap színű haja elterült a mohán, a hold pedig megvilágította arany hajtincseit, hogy elgondolkoztam mit tettem, hogy ilyen ajándékot érdemeltem. A számat egyszerűen képtelen voltam róla levenni, nem tudtam betelni puha bőrének érintésével. Úgy éreztem, ha abbahagyom, akkor valami rossz történik, és nem akartam, hogy rossz történjen. Hiszen ez az egész annyira helyesnek tűnt! Helyesebbnek, min bármi más. Az ajkaim levándoroltak az állán, kecses nyakára. Megőrjített az ezt kiváltó reakció: kéjes sóhajai az őrületbe kergettek, meg vissza. Jobb kezemen az ujjak vándorútra indultak, pimasz módon félretolták Sol felsőjének anyagát, és befurakodtak alá. Erre Sol fogta, és lerántotta magáról a felsőt, majd félre dobta. Haló, torony, itt az őrszem. Átvették az irányítást a bázis felett. De még mennyire. Ezt azonban nem hagyhattam. A kezem önmagától mozdult, és fél pillanat alatt levettem magamról a pólót. Az ajkam visszatért, de nem a szájára. Túlságosan csábító volt a hófehér, bársonyos bőr a nyakán és a vállán. Finoman szívogattam a bőrt a kulcscsontján, és a nyakának hajlatában. Újabb kéjes sóhaj tört fel Sol torkából, én pedig a hang hallatán halkan felmordultam. Apró kezét végighúzta a hátamon, az ujjai történetet meséltek el a bőrömön. Egyre gyorsabban mozdultam, a csókjaim egyre hevesebbek lettek, nem is tudtam gondolkodni. Az ujjaim felcsúsztak végig a hasán, egészen a melléig. Sol ujjai a mellizmomról indultak, és egyre lejjebb és lejjebb kúsztak. Végig a hasamon, a derekam vonalán, aztán hirtelen, becsúsztak a nadrágom szegélye mögé, és az egyik tetoválásomat érintették. Eddig is sajgó férfiasságomba, most mintha hirtelen lángoló vér zúdult volna. Hangos nyögés szakadt fel a torkomból, úgy éreztem, mintha egészen új világok terepein kalandoznék. Közelebb nyomakodtam hozzá, azt akartam, hogy a testünk minden egyes ponton érintkezzen. Sol rakoncátlan ujjai megtalálták az övcsatomat, és sebesen kicsatolták, válaszul pedig egy kézzel nyúltam a nadrágja gombjáért, és én is megtettem neki ugyanazt a szívességet. Lejátszódott a fejemben az a jelent, ami már előtte százszor is, sőt ezerszer. És most valósággá vált. Szinte el sem tudtam hinni, de ezúttal nem a piszkos fantáziámban vagyunk. Eszembe jutott Thomas és a fogadás. Hirtelen iszonytatos düh fogott el saját magam iránt, de annyira, hogy ha tehetném, a saját seggemet rúgnám szét. Egy cseppet sem érdekelt már, hogy megnyerem. Az viszont igen, hogy ha ez a dolog, ami után már olyan régóta vágyakozom, úgy történik meg, hogy nem tisztázom Thomassal a dolgokat. Megszakítottam a csókunkat, mert nem voltam képes folytatni.

- Mi a baj? – kérdezte csodálkozva, én pedig gyorsan legördültem róla, amíg még működött a józan eszem. Nekidőltem a mögöttünk lévő fa törzsének és dühösen a hajamba túrtam.

- Abba kell hagynunk. Ha most folytatjuk, kizárt, hogy le tudjak állni. – mondtam ki.

- Miért akarsz leállni? – meresztett rám kíváncsi szemeket. Nos, ez egy kibaszott jó kérdés, Báránykám...

- Azért... - azért, mert egy istenverte idióta vagyok. Gondoltam, de aztán elhallgattam és ránéztem. Néztem kócos haját, ami gyönyörűen terült el meztelen bőrén. Néztem a melleit szerényen rejtő melltartót, és kecses derekát. Ha még nézem kb. három másodpercig, félő, visszavonom az egészet. – Vegyed fel a pólód. – Mondtam, ő pedig hál'istennek, felvette. Megvártam, amíg újra elvan takarva előlem a lényeg, csak aztán folytattam.

- Egyrészt azért, mert nincs nálam óvszer, és nem lenne olyan jó ha teherbe esnél. Másrészt pedig azt akarom, hogy biztos legyél magadban. . Ez mind igaz volt. Nem hazudtam. Csak a harmadik érvet nem mondtam el neki. Szóval csak elhallgattam. Végülis az nem ugyanaz mintha hazudtam volna. Csak tudnám, hogy akkor miért érzem úgy magam, mint egy utolsó barom...

- Persze tudom, hogy nehéz nekem ellenállni... - folytattam, remélve, hogy ha lazára veszem a figurát, nem látja meg mennyi minden kavarog bennem. - A lényeg, hogy nem akarom, hogy elsiessük a dolgot, aztán meg megbánd. – mondtam, és felvettem magam mellől a földről a pólómat, majd magamra kaptam. Összerándult a szívem, amikor Sol olyan pillantást küldött felém, minthogyha főnyeremény lennék, amit ebben a pillanatban nyert meg. Odasétált hozzám, és befészkelte magát az ölembe. Lány csókot lehelt az arcomra, majd nekidöntötte a fejét a mellkasomnak. A vérnyomásom és dühös szívem gombnyomásra kezdett lenyugodni és normál tempóban verni. Köréfontam a karom, mert úgy éreztem, hogyha nem teszem, talán elillan, vagy valaki elveszi őt tőlem, aki rájön, hogy én mennyire nem érdemlem meg. Sol az eget kémlelte, a csillagokat fürkészte. Arany hajtincsei csiklandozták az arcomat és az orromat. Imádtam a nevét. Tökéletesen illet rá. Sol egymaga a napnak legragyogóbb sugara.

- Ki adta a neved? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam ki volt ez a zseni.

- Az apám. – válaszoltam, és örömöt fedeztem fel a hangjában. Nos, kösz Robertson papa! - Mindig azt mondta, hogy a születésem előtti napokon az ég be volt borulva és folyton esett. Aztán amikor megszülettem, kisütött a nap és elvonultak az égről a felhők. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de az összes szülinapomon elmesélte ezt a sztorit. – elmosolyodtam a történeten. Még csak meg sem lepődtem rajta, és erre tényleg mérget vennék, hogy így történt.

- Biztos nagyon közel állhattok egymáshoz.

- Igen. Közel álltunk. – válaszolta. A múlt idő hallatán szorosan lehunytam a szemem, majd újra kinyitva megkérdeztem:

- Mi történt?

- Meghalt. Négy éve autó balesetben. – Köré fonódó karom hirtelen megmerevedett. Ismertem ezt a hangot. Látszólag színtelen, mintha már túljutott volna rajta, mintha már nem okozna neki akkora szomorúságot. De ezt a hangot én is alkalmaztam, pontosan tudtam mi rejlik mögötte. És esküszöm szinte éreztem, ahogy a lelkem összefacsarodik, amiért Solnak megvan ugyanez a hangja.

- Sajnálom. – hajoltam hozzá közelebb, és suttogtam bele bársonyos hajába.

- Mindig hiányzik. De az idő segít. Már nem fáj annyira, mint az elején.

- Anyukád?

- Rá alig emlékszem. Meghalt, amikor a húgom született. – Sol attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam egy rejtvény volt számomra. Egy rejtvény, amit mindenáron megakarok, meg kell oldanom. De még most is, újra és újra akadnak olyan részei a rejtvénynek, amikről még csak nem is sejtettem, hogy elém bukkannak, és amik egyre jobban csak erősítik, hogy Sol nemcsak hogy nem hasonlítható senkihez, akit eddig ismertem, de olyan szintű erő van benne, amit csodálok és irigylem érte. Mindkét karomat még szorosabban fontam köré. Feladatomnak éreztem, hogy megvédjem mindentől, és mindenkitől. Bár üvöltött róla, hogy tud vigyázni magára, és eddig is megvolt nélkülem, de azt akartam, hogy szüksége legyen arra, hogy megvédjem. Olyan kicsi volt az ölemben, és olyan törékeny! Úgy éreztem világokat lennék képes elpusztítani, ha az kell hozzá, hogy megóvjam őt. És legszívesebben így maradtam még volna hosszú percekig, sőt órákig, tudtam, hogy indulnunk kell.

- Vissza kellene mennünk. Nehogy miattam aludj el holnap menet közbe. – Sol felsóhajtott, majd az én boldogságomra, meglehetősen kelletlenül bontakozott ki az ölelésemből, majd felállt. Megfogtam a kezét, és az ujjaimat az övéi közé fűztem. Lassan sétáltunk vissza, de akármilyen lassan mentem, csak oda értünk Solék sátrához.

- Egészen a szobám ajtajáig kísérsz? Micsoda úriember. – pislogott rám mosolyogva. Az ajtajáig? A holdig kísérném, ha azt akarná.

- Jó éj Báránykám! – hajoltam le hozzá, és lágyan megcsókoltam.

- Szép álmokat! – köszönt el.

- Köszi meglesz. – Kacsintottam rá, majd visszasétáltam a sátrunkig. Nate még mindig horkolt, én pedig hanyatt feküdve, a tenyerembe temettem az arcomat, majd mikor leengedtem a kezem, felsóhajtottam, mikor végiggondoltam a ma este történeteket.

- Kibaszott nagy bajban vagyok. – mondtam magamnak, a sötétségbe motyogva. Bajban vagyok, ugyanis pár sátorral odébb alszik egy lány, akiért a világon bármit megtennék.